12 órát dolgozom, hazaérek, konstatálom, hogy infó híján nem tudom folytatni, majd ettől lelkiismeret-furdalásom támad. hát, ha ez normális... :(((

kávé mellé

mindig is tudtam, hogy alapvetően kétféle ember létezik: egy, aki kifejezetten bírja az éjszakát és egy, amelyik hajnalban kel és reggel él. namármost, én mindig is az előbbi voltam, szeretek késő éjszakáig fenn lenni, sokáig aludni. szép csendben meglep engem a 40 éves születésnap és rájöttem, hogy valami fura lény lett belőlem: imádok sokáig fenn lenni továbbra is, de már nem tudok olyan sokáig aludni, no meg lehetőségem sincs rá. egyetlen átmulatott éjszaka után napokig lábadozom, gyakorlatilag használhatatlan vagyok ilyenkor, reggelente senki ne számítson tőlem nagy dolgokra. (mondjuk úgy délig? :))

pont így érzem magam most is. pedig egész korán lefeküdtem önmagamhoz képest. most itt üldögélek, még sehol senki, én bátran nézhetek ki bután a fejemből, az égiek egy hűs szellővel kedveznek nekem és vágyom a kávét, de nem vágyom akár megmozdulni is ezért. (meg fogok. mert a kávé nagy úr :))) aztán szépen leülök egy habos kávéval és a keverés minden egyes mozdulata egy szertartás lesz... mert azt úgy kell. annak úgy van értelme... nekem nincs szükségem a lassításra reggelente. így is olyan lassú vagyok, hogy az életfunkciók épp, hogy elketyegnek. (a kávé kavargatása ide sorolandó.)

a tegnapi nap szárnyakat adott. egyfajta reményt, hogy van értelme annak, amit csinálok - több fronton. apró sikerélmények ezek, amelyek tovább hajtják az embert. egyébként meg a pillanathoz tartozik ez a lusta mosolyú elégedettség is, ahogy körbenézek... a sajátunk. és ahogy kezdek rájönni lassan, hogy min is kéne megpróbálni változtatni, hogyan lehetne még inkább a "miénk"...

amikor hazamegyek akkor pedig megpróbálom kiverni az elégedetlenséget a fejemből. elégedetlenség, türelmetlenség... komoly hajtóerők. és komoly hibák is. aztán találja ki aki akarja, hogy melyik a jobb. amikor az embernek nincs meg a háttere, amit otthonnak hívnak, akkor jön rá igazán, hogy mennyire sokat is jelent. én az a típus vagyok, aki ezt mindenféle felszólítás nélkül is lelkesen átéli, aki egyik sarokból a másikba hurcolja a kötött takaróját, pakolássza, rendezgeti, csinosítgatja otthonát és mindenek előtt szereti. és ez nagyon hiányzik. de arra akarok koncentrálni, még ha lassan meg is ütjük az egy egész évet, amióta nincsen, hogy azért ott a lehetőség a kezünkben... és nekünk legalább van lehetőségünk. (a lehetőség az egyik legkomolyabb jelentésű szó a világon, azt hiszem.) pontosan tudom, hogy még nagyon sok idő kell elteljen addig, akárhogyan is... és nem tudom szavakkal leírni mit éreznék, amikor megint lenne egy saját konyhám, ahol ott ül a családom és a barátaim és rotyog a vacsora a tűzhelyen... látom magam előtt a kávét a kezemben, a kilátást az ablakon, a szélben hajladozó fűzfát a hintával...
meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk, mondotta volt simone weil. nem is tudom, hogy mikor vágytam ennyire valamire. valamire, ami korábban olyan mindennapi és magától érthetődő volt. egy otthonra. fizikai és lelki értelmében egyaránt.

keddreggel

cserélik a bolton az ajtót. én meg cserélném a fejemet, ha lehet. ismered azt a pillanatot, amikor a fejed majdnem koppan az asztalon, de a konyhába érve felfedezed, hogy nincs egy szem kávé sem? ááááááh!!! a tegnapi maradékot felajánlottam az ajtószerelőnek, egyem a vaj szívemet. (mekkora hülye vagyok :))

az van, hogy mi elmentünk nyaralni. és az is van, hogy csodálatos volt. a szempont az erkély volt egyértelműen: kb. a tenger felett ültünk... szóval az idegeink kisimultak... kávé a tenger felett minden reggel, nappal ragyogott a nap, homokos strandok, este jobbnál jobb éttermek, éjjel még csillagnézés... tényleg ilyet kívánok mindenkinek. hazaérve persze a nyakunkba ömlött a xar. olyan érzelmi vasúton ülünk most már hónapok óta, amit viszont senkinek nem kívánok. csiki csuki csiki csuki...

ma pl. éppen felszálló ágban vagyunk. már el is kellett engednünk az egész ház témát egyszer és erre most szép csendben - és teljesen váratlanul - visszakúszott... hát, ember legyen a talpán, aki ezt bírja. most persze hivatalból azt kéne mondanom, hogy pozitív vagyok, tele vagyok tettvággyal és jaj de jó, hátha sikerül és végre belevághatunk. de most nem érzem ezt az eufóriát. ennyi pofára esés után persze ez nem is csoda. ha viszont jó hír érkezik, akkor majd felpörgök. addig csak úgy dekorálgatok :)

közben kicsit eltávolodva a bolttól is rájöttünk, hogy nem stimmel valami, az az érzésem, hogy a fától nem látjuk az erdőt, hogy ránk nehezedik a mi VOLT a bolt és azt kergetem, pedig minek? az legyen, amit mi akarjuk, hogy legyen, nem? szóval alakulnak a gondolatok itt is... a munkával viszont nem tudom utólérni magam egyszerűen. felmerült már bennem többször, hogy valamit biztos nem csinálok jól. de őszintén szólva nem tudom hogyan csinálhatnám jobban. amint ezt megfejtettem, azonnal változtatok, esküszöm...

szóval most itt lesem a szanaszéjjel repülő port és koszt, alakul a bejárat és hajlandó vagyok jelnek tekinteni: talán most megváltozik majd valami :)