egy

egy, csak egy kutya van talpon a vidéken...
és ez artúr, aki megőrülve TÁMADJA kint a tűzijátékokat :) :)

a macsó!

ma is

este fél tízkor vége az egyik vendégségnek, alszunk, reggel jön a következő. most mentek el (imád-imád) és nemsokára megyünk a jam-be fellépésre. kicsit feszített a tempó, de szerintem mindketten szeretjük ezt a fajta fáradtságot, ami nem is igazi fáradtság, a sok szeretem-embert, a gyerkőcöket, a kutyákat, a finom gyertyafényes ebédeket és vacsorákat... :o)

az anyagi dolgok közben úgy feltorlódtak, hogy már nem is tudtam /akartam lereagálni, hogy mindehhez képest tegnap este tudta meg bé, hogy decemberre mégiscsak fél fizetést kap... na most jön az, hogy nincs hová nyúlni és tényleg kölcsön fogunk kérni, hiszen január végéig nincs semmi. de még nem érdekel a megoldás. majd csak hétfőtől pörgök ezeken. szerintem bé kicsit korábban kezdi az idegeskedést, mert ő már napok óta nem normálisan horkol. úgy lelkileg. stresszileg. de majd lesz valahogy, mindig van.

a lakás minden pontján vidám gyerekjátékok és azok (kevésbé vidám, elveszett) darabjai pompáznak. már látom magam előtt mekkora meló lesz mindennek a hiányzó részét vissza csoportosítani :)

de ma este koncert és az én agyam nem terjed tovább ennél.
mert így akarom látni a jót.
punktum.

így

ez a karácsony tele volt halállal. és élettel. egyszerre.
elgondolkodtatott.

épp ezerrel sertepertélek, hogy legyen valami a mai buliból és mondjuk a lakás is nézzen ki valahogy.
a kevés alvás nem gyorsít fel. sőt.

az ünnepek alatt nem sokat pihentünk. a nők lapját még nem sikerült ki sem nyitnom.
de az agyamat sikerült teljesen kikapcsolnom és ez gondolom így is marad január másodikáig, amikor újra bekapcsolom és elkezdek ezerrel teperni, hogy behozzam a lemaradásomat.

álmos vagyok.

in the end

minden jó ha a vége jó - már reggel éreztem, hogy ez a nap már lázmentes lesz. (szinte szokatlan, basszus :)
ezért kis is használom az alkalmat manci legújabb szövegeinek megörökítésére, bár az istenért nem akar mind eszembe jutni...

tegnap délután nézi nézi a halászlevet, amit bé anyukája küldött, majd halál komolyan megkérdi:
- "anya. ez igazi HORGÁSZLÉ?"
áááááááááááááááááááááááááááááááhhhhhhhhhhh :)

ma együtt főzünk, közben énekelek... két kezét széttárja és igazán olaszosan magyaráz:
- "ez így nem jó anya! riszálni kell hozzá a popsidat!" - és lám, már riszál is a kis székén a konyha pult előtt. megzabáloooooooooooooooom :)

bé és a tesója kutyája vadulnak a szőnyegen (ahová kutya elvileg nem is mehet) - alma karjait a levegőben lóbálva magyaráz felettük egy jóbarátunk szavait ismételve:
"hagyjátok már abba FIÚK!" :))))))))))))) (bár ezt inkább látni kellett volna :)

ha eszembe jut a többi, pótolom. most filmnézés nyugiban. éljen éljen.

B terv

naná, hogy még mindig beteg. így maradunk. hosszú évek, vagy tán évtizedek óta az első karácsony, amikor nem rohanok. régen apuhoz, majd anyuhoz, később bé-ékhez és anyuékhoz. én szeretek így rohanni, mert ehhez vagyok hozzászokva, nem tudom milyen az egész 24-ét nyugalomban tölteni. majd ma jól megtudom :)
ki tudja, tán nem is baj, hogy így alakul. almát lefektettem (bár valami hangok vannak...), én meg szépen összepakolok, felmosok, fürdök, szépítkezem (mivel bé átment anyukájáékhoz du.ra, én meg csak este megyek anyuékhoz két órára - kettő között ajándékozás a kispuncissal), a vörösboros marhapörkölt rotyog és nemsokára leülök megnézni egy karácsonyi filmet egy finom kávéval. szerintem jó lesz.

láv :)

lázban

nem szeretem, amikor alma lázas. annyira sajnálom a kis cuki manó fejét. két napja nincs változás, ugyanolyan mint szokott lenni, csak forróbb a homloka. estére azért persze lefittyed szegénykém, olyankor olyan édes kis elveszett orrfolyós, köhögős...

szeretem, amikor alma lázas. mert akkor hosszú hosszú percekig képes hozzám bújni, kicsi meleg feje a mellkasomon és közben fésüli az ujjaival a hajamat és nagyon hangosan cumizik. éjszaka (mert bizony betegen az éjjel közepén kicsattog és bebújik hozzánk, ha én nem hoztam ki korábban, biztos ami biztos) odabújik és megfogja a kezem, hajnalban lehet nézni a kis tökéletes arcát, ahogy félig kiesett cumival mélyen alszik, mi meg percekig csak csodáljuk - jaj, de nyálas. (és tényleg :)

drukkolok, hogy holnapra már sokkal jobban legyen, mert így nagyon le fogja fárasztani a holnapi menet...
a fa már áll, égősorunk nincs, díszünk van. király. valami mindig kiderül az utolsó percben :)
ajándékok becsomagolva, spontán három tepsi mézeskalács a szomszédoknak megsütve este tízkor. bé próbálkozott, hogy hagyjam már, úgyis leszarják. én szeretném hinni, hogy örülnek a kerítésükre aggatott meglepetés csomagnak.

hát most így. ha lesz nagy házam, lesz egy teregető szobám. vazze :)

szösz

és ömlik a hó. felnéztem a gép mellől és olyan csodaszép hullik a szomszéd fenyőjére... kivételesen szeretnék visszaváltozni gondtalan hatévessé és mindössze abban reménykedni, miközben a karácsony már itt toporog a küszöbön, hogy essen a hó szombat este és borítsa be a puha fehérség az egész környéket.

a felnőtt énem erre rögtön azt reagálná, hogy annyi felé kell mennünk a kicsi lánnyal aznap, inkább ne essen, ne csússzon az út. látod mennyivel egyszerűbb volt kiskorodban? akkor nem kellett minden létező észérvet figyelembe venned, egyszerűen csak vágyódtál a fehér karácsony és a sok ajándék után. nem voltak "felnőtt problémáid". nem láttad magad körül a sok szomorúságot, a tönkrement kapcsolatokat, a rosszindulatot, a pénz körüli őrületet. megkockáztatom, azt sem tudtad mi is a pénz, azon túl, hogy fagyit adnak érte. idén azon kaptam magam, hogy nem érdekelnek az ajándékok. pedig imádok adni és kapni is. nem tudom, valami szelepet kéne leengedni magamban, hogy eltűnjön egy csomó olyan feszültség a mostani napjaimból, amiket mások gerjesztettek nekem (külön köszönet érte ismét). miért jó ezt csinálni? miért nem lehet élvezni a nyugalmat, miért kell ott is problémát teremteni, ahol azelőtt nem volt?

és legfőbbképp a bennem lakó kicsi gyerek nem érti... miért én vagyok a hibás azokért a dolgokért, amelyeket nem én csináltam? miért én kapom meg azért, amit a bátyám csinált? miért pont engem kell elmarni? mivel érdemeltem én ki azt, hogy ezt kapjam? akárhogy is lesz, ezeket sosem fogom megérteni. soha. ha nagyon racionálisan akarok hozzáállni, akkor talán fel tudok mérni egyes lelki folyamatokat. le tudom vezetni őket és ezáltal már elvileg értem is. de mégsem. mert ez annyira igazságtalan és nem tudok elvonatkoztatni tőle, hogy mennyire mélységesen bánt.

nem, most nincs kedvem ajándékokkal foglalkozni. pedig muszáj lesz. faarccal fogok az autóba beülni nemsokára és szaladgálni az áruházak polcai között, hogy azt a pár hiányosságot még pótoljam gyorsan.

én tudom, hogy már soha nem lesz, nem is lehet olyan, hogy minden stimmeljen, mert ez a világ rendje, mindig vannak gondok. de nem lehetne mégis azt kérni a télapótól idén, hogy történjen pár nagyon jó dolog így szép sorban? és hogy ne legyen körülöttem ennyi feszültség?

egyébként tök érdekes az, hogy bé már nem dolgozik ezen a héten ugyebár. kíváncsian vártam, hogy vajon lesz-e változás, ha már kipihentebb, ha már nem kell éjszakáznia. és azt kell mondanom, hogy ijesztő MEKKORA ez a változás. annál kevésbé ijesztő, hogy ez nekem mennyire jó :) :) :) sokkal kevesebb a veszekedés, szinte eltűnt az (ezek szerint javarészt a) fáradtságból táplálkozó ingerültség, feszültség, esténként kikapcsoljuk a tévét és ahelyett, hogy húzna be dolgozni, késő éjszakáig beszélgetünk... legalább ez most olyan jó. hazajönni. hazavárni. hazavárva lenni.

tehát mégis csak megtaláltam azt a kis békét, ami kell most nekem. itthon.
és illene ezzel a pozitív gondolattal zárnom ezt a szösszenetet, hogy ez maradjon meg...

vannak olyan napok...

... amelyeken csak nevetek, nevetünk. amikor reggel kinyitjuk a tértivevényes levelet a tigáztól, miszerint ki akarják kapcsolni a gázt, ha nem fizetjük be, bla bla bla. közben cseng a telefon, bé felveszi, a bank kérdezi, hogy hát mi lesz a hitel törlesztő részlettel. miközben beszél, egy sms érkezik a telefonjainkra, hogy 48 óra múlva letiltják a kimenő hívásokat, ha nem fizetjük be a legutóbbi számlát. majd csöngetnek, a postás meghoz egy karácsonyi ajándékot (amiért fizetek neki utánvéttel), majd átnyújt egy tértivevényes levelet, ezúttal az elműtől, aki sizntén kikapcsolná januárban, tökéletes évkezdésként... :o) te nem nevetnél ha ez így, ebben a sorrendben, egy órán belül mind lezajlana?

juszt is baszódjon meg az élet alapon ezek után összekapartuk minden maradék pénzünket, szoros költségvetést készítettünk - majd elmentünk ebédelni egy nagyon kellemes helyre megünnepelni a megünnepelhetetlent a nem létező pénzünkből, igazi komoly felelősséget vállalva. még kávét is ittunk nagy kemény fehér habbal a tetején, mert megédemeltük és halál komolyan kuncogtunk a villogó karácsonyi fények mögött a kirakatban. élni tudni kell, vazze.

*****************

és akkor eljön a másnap, azaz a mai... amin már nem annyira tudsz nevetni. se. nemrég kiszálltam a kocsiból és azt éreztem, lassan felfordulok. pedig akkor még hátra volt a java...

temetéssel kezdtünk. nem fárasztottam magam reggel a komoly sminkeléssel, mert sejtettem, hogy nem lesz sok értelme... ugyanaz a ravatalozó, ahol apué is volt... már a láttán elkezdtem könnyezni. és nem is tudom. nem egy urna látványa az, ami az embert padlóra küldi. sokkal inkább ahogy körülnézel a családtagok között, ahogy a nyakadba borul a kishúg, ahogy az egyik jó barátodat látod ingatagon állni a fekete kabátjában és bőgni... és ahogy felcsendül a hotel california meg a scootertől (!) a break it up. na igen, ilyen volt pont a rita apukája... és már bőgök is, a kevés barna szemfestékem is folyik le a szemem körül. jó lenne nem tudni mit éreznek. jó lenne nem állni a sírnál és látni, ahogy élete egyik legszarabb napját éli át a család... érdekes, nem emlékszem, hogy apunál is ásóval betemették volna az urnát? vazze, ennyire nem voltam képben? ilyeneken akadok fenn és közben folyamatosan sírok, mert eszembe jut az apukájuk - és az enyém is...

innen egyenesen a kocsihoz megyünk és felvisszük a karácsonyi csokrokat... kismárti sírja teljesen üresen árválkodik. kiteszem a díszes gyertyát, az almákkal dekorált fenyőágakat és meggyújtom. mindig elmélázok... 21 évesen halt meg. most mondd, csoda, hogy nagyi élete végére inkább elrugaszkodott a valóságtól? ismeretlenül is megkönnyezem. (nem mellesleg én most nem lennék a világon, ha az nem úgy történik, ebbe még soha nem is gondoltam bele.) onnan át apu sírjához, kicsit letakarítom, kiteszem a díszt, meggyújtom a gyertyát és ismét menthetetlenül elsírom magam. király.

mosott szarhoz hasonló állapotban szállok be a kocsiba, kicsit rendbe szedem magam és ó.cs-re gondolok, aki ott volt apu temetésén és ma eljött rita apukájáéra is, pedig beteg. annyi jó ember van a világon. (erre most jó visszaemlékezni, mert így pár órával később már nem pont ugyanígy gondolom...)

utána vissza a főbejárathoz és az időközben megérkező é-vel be az irodákba, nagyi temetését intézni. ez már csak egy ilyen nap, úgy látszik itt töltöm a temetőben... potom három órával később távozunk, készen. közben emelkedett hangulatomban visszatartom magam, hogy ne kapjam le a tíz körméről azt a fiatal lányt, aki a temetkezési irodában hangosan kürtöli szét a véleményét, miszerint minek várni egy órát arra, hogy valaki elintézze a temetést, miért itt az irodában nézegeti az urnákat és a kocsikat, miért nem otthon (!) tervezi meg és itt akkor sokkal gyorsabban végezne. ugye te is azt éreznéd, hogy járt volna egy pofon. hát én csak ültem és néztem a falat szemben. majd megtanulja...

ráadásul ma lezajlott egy olyan beszélgetés is, amit már hetek óta halogattam, de túl kellett esnem rajta. megkönnyebbültem. mindent el tudtam mondani őszintén, jó volt ezeket a szavakat és érzéseket a számon kívül tudni. aztán rongyolás az óvodába almáért, haza bé-hez, estebéd, szaladás a kutyaközmetikus előtt bevásárolni az ovi óta kicsit felturbózott almalánnyal. és végül, amikor már majdnem itthon voltam, egy igazán "üdítő" telefonbeszélgetés.

tudod, az a fajta, amit külön megköszönsz: köszönöm, hogy ennek az egyébként "szuper" napnak a végén még a maradék hangulatomat is elbasztad. köszönöm, hogy így karácsony előtt ezt fel kell emlegetnünk. köszönöm szépen, hogy ismét mindenki jobban tud mindent rólam mint én magam. és úgy általában. köszönöm, hogy az unatkozó emberek a pletykafészek utcában úgy gondolják, hogy én egy érdemes téma vagyok arra, hogy rajtam csámcsogjanak a tények ismerete nélkül.

de nem is ez az egészben a legszarabb. mert nyugodt voltam és vagyok. nem szólok hozzá. mert baromságokhoz nincs mit hozzászólnom és nincs miért magyarázkodnom. inkább csak végtelenül elszomorít ez az egész. olyan méltatlan az egész helyzet. és már nem gondolom azt, hogy az emberek alapvetően jók. egyetlen egy gondolat maradt bennem így estére, ami kristálytisztán fogalmazódott meg, kétség sem férhet már hozzá: az emberek konkrétan megőrülnek, ha pénzről van szó. minden határt átlépve.

megkérdeztem almáról, hogy milyen napja volt és miről fog álmodni. visszakérdezett, hogy én miről... mondtam neki, hogy arról, hogy kijár már nekünk egy kicsi nyugalom. egy olyan időszak, amikor csupa jó dolog történik velünk. mert azt hiszem ez volt az a csepp abban a bizonyos pohárban, ami elgondolkodtatott, hogy vajon mennyit is bír el egy ember és egy-egy kapcsolat. hogy miért marják el maguk mellől az emberek azokat, akik pedig törődnek velük? miért teszik tönkre a kapcsolataikat azért, mert nem tudnak uralkodni az érzéseiken? és vajon mit jelent az, hogy ezúttal ilyen nyugodt tudtam maradni? távolságot...?

artúr úgy néz ki mint egy vattapamacs és én szerintem teljesen igaz az a mondás, hogy minél több embert ismerek meg, annál jobban szeretem a kutyámat. ma este ismét csalódnom kellett olyan emberekben, akik ha tippelnem kellett volna, azt mondtam volna, hogy szeretnek. ehelyett inkább a szart kavarják. mert az embereknek mindig előbbre valók a saját érdekeik. és ha pénzről meg gyereknevelésről van szó, akkor mindenkinél okosabbak.

ugye nem baj, ha most kicsit úgy érzem, hogy elég volt. sok mindenből és sok mindenkiből. ma végignéztem az ikeában egy ikerpárt. az anyuka kanállal etette az egyiket. az apuka gyomorszondán át fecskendezte be a másiknak ugyanazt az ételt, de azért ez a kisfiú is kapott egy (üres) tálat és egy kanalat, hogy úgy érezhesse minden rendben van. na ez a probléma bazdmeg. nem a szaros pénz. hanem ez.

mélységesen csalódott vagyok.

fájafejem

beteg család, beteg gyerek, lótás-futás, rendetlenség.
valahogy így foglalnám össze a dolgokat a napokban.

és akkor most kicsit megpróbálok javítani ez utolsón.

hát

ma azért néztem nagy kerek szemekkel. gyorsan le is teszteltem a dolgot - többszörösen meglepetést érve el. na igen. nem mindenki ismeri a saját határait. még mindig ezen agyaltam délután, amikor hazaértünk, hogy ez mennyire gáz, amikor csörgött a telefon és harminc másodperccel később megtudtam, hogy r. apukája egyszerűen összeesett ma a céges orvosnál és meghalt. ennyi, érted?

azért ilyenkor elgondolkodik az ember, hogy valóban fontos dolgon töri-e a fejét éppen vagy sem...
vagy sem.
nem érdekel engem semmi. és ha vége a cégemnek? na és. majd lesz másik. és ha most minden nehéz? majd lesz könnyebb. erre a felismerésre már délután is eljutottam egyébként valahol az M0-s közepén.
de ez? ez micsoda? imádtam azt az embert, olyan jófej és vidám és aranyos volt... ő csinálta nekünk régen a szalámis szendvicseket a bulikban... vazze, gyerekkorom óta ismertem...

az lenne a legjobb, ha nem tudnám hajszál pontosan, hogy most mit érezhet... :(

gyerek = zéró unalom :)

még mindig dödörgök magamban egy kicsit. alapvetően tök tiszteletben tartom mások véleményét, miszerint "minek a gyerek - csak gond" (röviden összefoglalva), mert mindenki más, ezzel semmi gond nincsen - inkább a megfogalmazás hogyanja és hangvétele nem tetszett. érdekes, hogy pont ez jutott eszembe szombat délben, amikor épp telefonált a., hogy alma hogy van, mert bendegúz hányt és mondtam, hogy remekül köszi, épp az M0-son haladunk bé anyukájáék felé... amikor hátranézek és látom, hogy alma sugárban hány a hátsó ülésben, kis riadt tekintettel... !!!!! micsoda????? kis drágám - bé azonnal (ami az M0-son percekben mérhető) megfordult és padlógázzal haza, csak a mérőknél lassított, a kisnyúl meg addig hátul gubbasztott a hányásban, cukiii... mi félig nevettünk, mert úgy tűnik a nyári akali hányás után, hogy ezt csak az autóban tudjuk intézni. itthon bé kihámozta az ülést, addig én lefejtettem a gyerekről a ruhát... hát nem mondom mi járt a fejemben a kis virslikarikák lebontása közben :) de csak mosolyogtam. a gyomrom jól bírja hála égnek, így csak nevettem, mindent lemostam, vágtam be a mosógépbe (ez már remek a nyárihoz képest, ahol egyenként mindent kézzel kellett kimosnom).

egyébként a gyerek onnantól kezdve remekül volt, se láz, se levertség semmi. na de én! másnapra úgy elkaptam tőle, hogy teljesen levert a lábamról! azt hiszem az összes betegség közül ez az egyik legrémesebb. egyetlen nap fosás-hányás-láz, de minden bűnödet bevallanád, csak legyen már vége. és ezt kívánod legkevésbé a saját gyerekednek. ezért a vasárnapi bulit - bár alma jól volt - inkább kihagytuk, át ne adjunk valamit véletlenül.

hát így telt a nem így tervezett hétvége - de tudod mit? nekem speciel jól esett ekkorát pihenni és aludni. az ember néha már csak akkor teszi ha muszáj - és ilyenkor muszáj :) bé pedig remekül helyt állt, foci helyett hazajött és mindent átvett, komolyan a legszuperebb ember.
ma még akkor szépen össze kell rakni a kimosott, lemosott, lepucolt gyerekülést... az is rég volt ilyen csilli-villi :))))))

így ám

el sem hiszem, hogy végre leültem egy kicsit... bé kitette a lábát a lakásból és én nekiálltam elpakolni... ennek keretében gyakorlatilag kifordítottam a gardróbomat, mindent kiszedtem, szanáltam, visszahajtogattam logikusan, még a , harisnyákat és bugyikat is rendbeszedtem...
a végső konklúzió a következő: pofám lapos, mert nem állja meg a helyét, hogy nincs egy rongyom sem :) sőt. volt olyan k.va jó felső, amin konkrétan gondolkodnom kellett, hogy honnan van... ha már így "előkerült". de gáz :) már csak egy újabb 24 órára volna szükségem, hogy bé gardróbját is rendbe szedjem, mert olyan tündér vagyok, ehhe.

alma szörcsög, köhög, kis drágám, jó iccakánk lesz... szerintem kitelepítem a nagy ágyba inkább. egész este festett, egyenként hozta oda a műveket, olyan édes volt, hogy megzabáltam. én meg szépen minden egyes műremekre ráírtam, hogy mi is az. a kedvencem azt hiszem a csengő volt "amibe egy póni kapaszkodik" :))))))))) én tudom, hogy mindenki más és más, de akkor is úgy érzem, hogy enélkül a csöpp gyerek nélkül mi nem éreznénk teljesnek magunkat.

ennyi és nincs tovább. a párnák  rendelőbe olyan szinten lettek jók, hogy vááá. elégedett vagyok. már csak idő kéne minden mást is befejezni. és a másik házban is... nem tudom. az agyam nincs a helyén, napok óta nem tudok gondolkodni. talán jobb is.

inkább megyek pihenni. rám fér.

drága nagyi

most kellene valami hosszú ömlengést írnom - de igazság szerint csak ülök és nézek magam elé. nem sokkal a hír előtt hívtam fel az otthont, hogy hogy vagy és minden rendben volt... alig több mint fél órával később pedig már nem éltél... azt hiszem ezt még nem tudom felfogni. ezért most kivételesen nem jönnek a szavak.

olyan fáradt voltál már... nyugodj békében.
nagyon nagyon nagyon szerettelek...

(nemjókedvűn...)

hazarohantam ebédet főzni, aztán robogok tovább. tegnap idegileg kivoltam. tök égő ilyet leírni, kimondani, nem állíthatnám, hogy sűrűn fordul elő ilyesmi, de nagyon rám telepedtek a gondjaink, egyszerre mindannyian és hirtelen nem láttam át, hogy mi hogy fog megoldódni, pedig tudhatnám tapasztalatból, hogy előbb-utóbb minden lesz valahogy. addig nyomasztottak, míg ott nem találtam magam a takaró alatt vacogva. egész nap úton voltam textília ügyben (sok bolt, sok anyag, kevés siker), de nem találtam a helyem sehogy sem.

ma sem. ültem a kávémmal reggel, ahol szoktam és csendben hallgattam a mellettem ülő bácsikat, ahogy az időjárásról beszélnek. az épület üveg falai csak úgy nekifeszültek a szélnek. mozgott minden és én inkább arrébb ültem. elolvastam, hogy mindenkinél milyen csuda ünnepi készülődés zajlik, csendben örültem, hogy én is feldíszítettem a lakást és megértettem, hogy a tények makacs dolgok és nem mindig a hozzáállásunkon múlik minden. ettől függetlenül holnap biztos jobb kedvem lesz majd. sőt, lehet, hogy akár délutánra is, ki tudja.

megvárom míg a leves elkészül, utána elpakolok és szépen elmegyek venni pár karácsonyi ajándékot. ki kéne kapcsolni az agyam, mert a feszültség az egészségem rovására fog menni. és a mobilomat is. (biztos, ami biztos.) néha nagyobb erő kell ahhoz, hogy belásd ha kicsit össze vagy omolva, mint tettetni, hogy minden rendben.

(...demajdholnap)

aztán jön a többi nap

megrázod magad és minden megy tovább, mert muszáj neki. például elviszed a gyereket a vörösmarty térre karácsonyi vásárba. ahol annyian vannak mint az oroszok. (mellesleg mi is egy orosszal, dimmel megyünk :) a gyerek nem élvezi. nyíg és cipelteti magát. azt mondja a tömeg nem tetszik neki. a fél órán át nyalogatott mézeskalács sem. azért lecsúszik a ragacsos hóember is. hazaérve közli, hogy fájt a hasa és kakilnia kellett csak nem szólt, ezért nem érezte jól magát. király.

asszem ma kicsit túlpörögtem. két óra erőltetett menet a virágpiacon, utána rohanás egy rendezvény helyszínt megnézni. nem teljesen értem a feladatot. végülis van rá pár napom... "időben" kezdtek el ezen is filózni. utána sprint a gyerekért az oviba, itthon teljes lakás feldíszítése girlandokkal, fényekkel, díszekkel. gyerek teljes izgalomban várja a mikulást. és lerogyás előtt még kikönyörgi a mézeskalácsot is. így pihi helyett gyúrás, szaggatás... fürdés után pedig mikulás ellátó megnyitása. alma egy bögre tejjel és egy tál mézeskaláccal várja a mikulást, gondosan kihelyezett csizmával. kicsit keverjük az angol és a magyar szokásokat, mert nekem ez így jó. gyerek alig várja a reggelt. én meg alig várom az éjszakát, hogy kicsit pihenjek végre :)

így

amikor egy jó nap rossz véget ér, akkor nem igazán van kedved összefoglalni.
rendeződött. de azt érzem kezdek egy kicsit belefáradni.

viszont azt mondják, hogy ami nem öl meg az megerősít.
ámen.

ködben

tegnap reggel egy kávé fölött kiönthettem a lelkem a-nak... jó volt nagyon. hatalmas piros lámpák alatt ültünk, míg odakinn lógott a köd a levegőben és kiskanállal kevertük a habos kávét. kell-e ennél több?

utána anyuval lerongyoltunk nagyihoz... a telefonban azt mondták, hogy egy lehelletnyivel jobban van. a nővérke szerint reggel még beszéltek is vele, evett, ivott... amikor mi megérkeztünk sajnos épp bealudt megint, ebédhez sem tudták felébreszteni, infúzióra készültek és ment az oxigén az orrába. tátott szájjal horkolt, kis drágám és hiába szólongattuk és simogattuk az arcát, nem kelt föl. én ennek ellenére örültem, hogy ott voltunk. anyu pityergett kicsit - teljesen érthető, én már előtte egy nappal megtettem - de én valahogy próbálok a lehető legjobban hozzáállni ahhoz, hogy esetleg elalszik örökre... 86 éves és pár hete már meg sem ismert. meg kell tanulnunk elengedni embereket... (kurva nehéz.)

aztán esküvő megbeszélés, majd mivel anyu elkunyizta (!) almát a hétvégére, így beszabadultam a mammutba és lévén bé épp a fellépésen / videoklip forgatáson volt, gondoltam megnézek egy filmet. érdekes volt, mert megfordult a fejemben, hogy jó lenne valakivel találkozni, kihasználni ezt az alkalmat, na de ki érne rá ennyire hirtelen, áh, inkább legyintettem és előre engedtem saját magam. ritka pillanatok egyike így estefelé a ködben. nézzük csak a moziműsort... egyszercsak csöng a telefonom: dr.v. akivel idestova két hónapja nem tudunk összehozni egy találkozót. mondom neki csak úgy mellesleg, hogy a mammutban vagyok, tök egyedül és NINCS programom, mire ő: kb. ugyanerre jár autóval, gyorsan leparkol, mert van egy kis ideje! na így sikerülnek a dolgok, amikor az ember nem erőlködik :)))) kb. 2 órát dumáltunk egy piros tálca és csípős csirkecsíkok fölött egy eldugott kis asztalnál, mindent megbeszéltünk, nagyon jó volt...

aztán ezek szerint olyan fáradt voltam, hogy itthon elaludtam a kanapén 10 körül, éjjel kettőkor felkeltem, felkúsztam az ágyba és ma reggel negyed 10-ig folytattam... isteni volt, nagyon jól esett. bé még alszik, én meg ülök a csendes nappaliban és pillanatnyilag semmi más dolgom nincs, mint eldönteni, mit reggelizzek... éjjel a lakásnézésről álmodtam. (ja, mert du. jön valaki megnézni :) no para.

mellesleg ugyanúgy lóg a köd a levegőből... hol a tíz fok?
baromira hiányzik a gyerek.

off

így estére jól elkezdett fájni a lábam, amire estem ma és állandóan fázom.
kakaóval takaró alatti dundózás és ennyi pont elég most nekem.
körülöttem mindenhol a kicsi lány által elvágott és ragasztgatott papírok...
a fiatal és az öreg. az élet és a halál.
(félek a holnaptól.)

elég

azt hiszem így, hogy a vége felé tipegek lassan, kimondhatom, hogy valóban pocsék napom volt. és délután még nem is tudtam mennyire... gondoltam biztos meg fog jönni és érzékeny is vagyok ma, de "remek" kezdet volt egy bizonyos levél, ami mélységesen elszomorított és megadta az alaphangulatot... aztán gondoltam kicsit feldobom magam azzal, hogy elköltöm a bónjaimat a c&a-ban. kicsit hatásosra sikerült a belépő, mert rég estem ekkorát. a biztonsági őr majdnem szívinfarktust kapott, úgy kapart össze a földről. majdnem elsírtam magam, de persze mosolyogtam, mert remek színésznő vagyok. semmit, azaz semmit nem találtam. egy könyvesbolt előtt ültem vagy húsz percet, de annyira szét vagyok esve, hogy azt sem tudtam volna elmondani, hogy mit is olvasnék (ha egyáltalán lenne időm olvasni). inkább elbújtam a nők lapjával és magamba burkolóztam. végülis minden rendben, nem? a cégemet úgy tűnik 12 év után meg kell szüntetnem, kaptunk egy apeh büntetést, úszunk az adósságban, az anyám képtelen elfogadni olyannak, amilyen vagyok, bé-t napok óta nem is láttam a videoklip forgatás miatt és úgy összességében... elegem van.

alma köszönésképpen az oviban a hasamba harapott, majdnem sírtam már addigra. végighisztizte a teljes délutánt, pedig elvittük sütizni is. csúcs volt.

épp tankoltunk, amikor csörgött a telefonom... nagyi megint nagyon rosszul lett... de most olyan nagyon nagyon... amikor mondták, hogy mennyire leesett a vérnyomása, azonnal beugrott a kép, ahogy apu feküdt a kórházban egy nappal a halála előtt, gyakorlatilag nulla vérnyomással... és úgy hirtelen nem érdekelt se az esés, se a pénz, se semmi... bőgtem egy kicsit a cukrászdában, de ki sem látszottam az oszlop mögül, senki nem látta, csak bé simogatta a kezem. pont a napokban találtam meg a kerekded mosolygós nagyi képeket... köszönőviszonyban sincsenek a jelennel... nem tudom. az összes nagy szó bennem rekedt mára. az összes nagy gondolat ezzel kapcsolatban. holnap délelőtt elmegyek hozzá... addig meg. egyszerűen szeretnék nyakig betakarózni a kanapén és irigyelni egy kicsit a felhőtlen gyerekkort, ami most alma sajátja. nemtok értelmeset, sem meghatót írni. csak úgy vagyok. és kurvára fáj a fejem.

(sikítás helyett)

azért ha most szépen megkérne valaki, ki tudnék szaladni a világból is...

kicsit kezd ELÉG lenni. sok minden. a torlódás. a lélegzetvételnyi szünet hiánya.
egy jobb időszak feltöltene. egy olyan időszak, amikor nem telik minden percem azzal, hogy aggódom valamin: életen, halálon, anyagi biztonságon, hivalatos ügyeken, családi zűrökön, megbántáson...
ezt értem lélegzetvételnyi szüneten.

szerintem meg fog jönni és ez nem segít elviselnem a mai napot és aktuális lelkiállapotomat.
ezért nyígás helyett most inkább kussolok, mert ez sem visz előre.
inkább megyek és jól megvarratom a pszichonak a díszpárnáit és utána eltűnök abban a bizonyos áruházban felhasználni a szülinapi bónjaimat :o)

csajos nap

nekem ma naggggyon jó csajos napom volt :) már reggel jött reni - rohantunk is az oviba, mert elfelejtettem a heti gyümölcs adagot bevinni (de gáz), aztán kávézás, bundáskenyerezés, élet nagy dolgainak megbeszélése, utána ikea (van már pár piros párnám, éljeeeeen :), végül kanapén kuckózós tovább-beszélgetős. aztán alma begyűjtése az oviból leszbi párként, végül almával együtt további beszélgetés (ez már inkább nevetős mint bensőséges :)))) - és én úúúúgy izgulok egy történet miatt, hogy alig várom a folytatást és nagyon, de nagyon drukkolok... láv.

most pedig gumira fogom felvarrni a kesztyűket és befűzögetem őket a kabátba, mert ezt a tudományt is ellestem valakitől. haladó anyukák tanfolyama.

imádom a piros párnáimat.
és utálom a problémáimat.
komolyan elgondolkodtam pár dolgon...

semmiségek

fáradtan üldögélek. alma elaludt hazafelé, édes nehéz terhet kellett becipelnem, mint egy rongybabát, átöltöztetni, befektetni az ágyba... imádom. érdekes volt ma. anyunál hisztizett és a földön fekve toporzékolás közben megrugdosott. ez egy olyan dolog, ami nálunk NINCS. semilyen szinten. gardróbba be, üvöltés, hiszti, önsajnálat, stb. én ilyenkor rá sem hederítek, mert pontosan tudta miért került oda, majd ha lenyugszik és átgondolta, akkor megbeszéljük és bocsánatot kér. (csendben megjegyzem, hogy ez olyannyira működik, hogy bármilyen hisztinél elég csak felhozni a gardrób kérdést és már el sem kezdi - de ha üt vagy rúg, akkor nincs kecmec) - szóval anyám kikészült. hogy jaj szegény gyerek. ő néha nem érzi, amikor SOK a beleszólás. ugyanakkor ez a dolga egy nagymamának, nyilván nem neki kell nevelnie. de asszem utána a napnál is világosabb volt, hogy a gyerek nem "károsodott", hiszen pici kora óta tudja, hogy miért mi jár, vidáman megvacsorázott és kész :) (és ami a gardróbot illeti, mint "félelmetes" büntető helyet. hát ez akkora megrázkódtatás neki, hogy ha épp nincs büntiben, azért ott szeret kakilni mint intim helyen és csomószor játszik ott csak úgy :))))) na ennyit erről.

annyit rohangáltam délelőtt, hogy tök jó volt anyunál a pokróc alatt ülni. erre vágytam egész nap. sokat fáztam ma (igen, hülyén is öltöztem és nem voltam rest még oviba menet előtt a kutyát is jól megjáratni a nulla fokban :) - szóval azt hiszem most itthon is ezt fogom tenni, mert megérdemlem :)))

ps. szeretem a jó beszélgetéseket, akár telefonon is :)

semmikülönös

ma délután spontán ránéztem az új tejcsokoládé színű falra és azt mondta, hogy akkor én most festenék rá egy tejeskávé sávot... és lőn, már ott is van :) vagány. mellesleg meg van némi "új lakás" fíling a friss festéstől - és nem csak az illatától, talán a tisztaság érzet, tényleg mintha új lenne. a duluxról pedig annyit, hogy bár - állítólag - drágább mint a diszperzit, ami nem lemosható, de legalább 16 literes vödrökkel mászkálsz és fröcsköl össze-vissza mindent - szóval a mai fekete trikómban festettem le ezt a kis falszakaszt, kb. egy óra alatt kész volt az egész három rétegben, lemosható és egyetlen csepp nem ment semerre, még alánejlonozni sem kellett.
(lakberendezői tanács: sokkal jobban megéri ez a festék mint hinnéd ;o)

egyébként meg. szívem szerint holnap nekiugranék az ikeának piros kiegészítőket venni a csoki és kávé színekhez... de nemtok. (pénz híján.) kicsit reméltem, hogy mindez karácsonyig összejön, nem vagyok az a türelmes fajta. (sajnos.)

holnapra már listát írtam... non-stop rohangálósat. de jó lesz.
nincs is kedvem írni. inkább felébresztem szegény bé-t, induljon dolgozni... (szegény :(

otthon

néha olyan nehezen fogalmazzuk meg, amit érzünk. nekem évek óta nem sikerült megfogalmaznom.
ma az álomépítőkben londonba utaztatták a párt. én meg szépen ültem a kanapén és elbőgtem magam. nem, nem jött meg, nem is most fog - egyszerűen elérzékenyülök néha, ennyi.

a legszebb ajándék, amit valaha kaptam, azt hiszem a londoni meglepetés út volt a 30. születésnapomra a csajokkal és bé-vel. egyszer azt mondtam kíváncsi lennék eltalálok-e még a háztól az iskoláig... és ezt az álmomat valóra váltották. szerintem ezek a csodák.

épp hogy felidéztem ezt az emléket, már indult is a notting hill, imádom azt a filmet. szintén london... ismét elbőgtem magam - ez már gáz :) bé csak nézett rám, kicsit kuncogott is, de én egyszercsak megkérdeztem: "te mennyi mindenre emlékszel 5 éves korod előttről?" - nem sokra. és utána? most gondolj bele, nekem az első komolyan berögződő emlékeim, amik nem csak képek (5-10 éves koromig), londonhoz kötődnek. ez nem olyan, hogy éltél már valahol és ismered és vagy otthonodnak tekinted, vagy nem - máshonnan mindig magyarországra vágysz haza. én meg most itt ültem az új tejeskávé színű falaim között és hirtelen kimondtam, hogy mi ez a tétova érzés, ami állandóan bennem van: HONVÁGYAM van... angliába!

amikor kanadában ültem a szőnyegen és néztem az olimpiát, sírtam a honvágytól magyarország felé és örjöngve drukkoltam minden sportágnál, a magyar közértbe is jártam időnként kovászos uborkát és krémest lesni - merő honvágyból. miközben itthon magyarországon folyamatosan van bennem egy honvágy london felé...

amikor az ember elutazik valahová, mindig turista. párizs volt talán a legjobb utunk bé-vel valaha. de kívülálló voltam. kívülről figyeltem az embereket, próbáltam belesni autók és házak ablakán, hogy hogyan élnek ott mások... de átérezni nem tudtam. londonban 30 évesen otthon éreztem magam. mert tudom, ismerem hogy élnek ott az emberek. illetve most mittomén, hogy a korombeliek hogy csinálják, de a gyerekkori emlékeim azokhoz a járdákhoz fűződnek, az ottani köveket rugdostam iskolába menet és ott vettem mars csokit a sarki boltban 10 penny-ért... amikor ott voltunk nem voltam turista. egyszerűen csak ott voltam. nem a látványosságok döntik el bennem, hogy szeretem-e vagy sem, nem tudom és nem is akarom más városokkal összehasonlítani, mert én ott OTTHON érzem magam, teljesen más elbírálás alá esik. és ha meglátom filmen, elfacsarodik a szívem és azt érzem oda akarok menni. (azért kemény, hogy ennyi ideig tartott a tökéletes szót megtalálni erre az érzésre...)

minden angol dolog megdobogtatja a szívem - nem kapok szívinfarktust mondjuk egy angol zászló láttán, de az "angol hangulatok" - talán érthető - megmozdítanak bennem valamit. a bridget jones, az igazából szerelem, a notting hill, a nő kétszer... mind ott játszódnak. és másképp látom őket. mintha egy filmet budapesten forgatnak - hasonló érzés. még a next ruhákhoz való beteges vonzódásom is innen fakad szerintem...

hát így valahogy. néha "haza" vágyom... és olyankor elsírom magam mint egy gyerek.
legbelül talán sosem növünk fel.

álmodikanyomor

még mindig olyan nehéz elhinni, hogy a csontsovány test, aki a vékony takaró alatt fekszik és tátott szájjal alszik ugyanaz a nagyi...
az élet kemény, a hozzáállásunk dacára is.

*************

szeretném azt hinni, hogy az emberek alapvetően jók.
de folyton elbizonytalanodom.

*************

vajon meddig fog tartani visszavarázsolni az összes telefonszámot a telefonomba...?
okos telefon, mi?

*************

tulajdonképpen nem annyira látom át a holnapi napot.
a festést még csak-csak... de a végeredményt? mármint a rendet és tisztaságot...?
pedig jó lenne mondjuk az x-faktorig készen lenni, nyugiban leülni, a fiúk sörözhetnének, mi n-nel dumálnánk, manci ugrálna a trambulinon... és egyszerűen készen lenne minden. ehhe :)))))

félúton

még előttem áll egy rongyolás kispestre az oviból, gumicsere, nagyi látogatása (...) és aztán valamikor hullafáradtan haza... már túl vagyok két találkozón és egy ikeázáson (komód fiók MEGOLDVA, éljen, elképesztően rugalmas az az áruház, azt kell mondjam, csillagos ötös, negyed óra alatt megoldották a problémámat zokszó nélkül, le a kalappal). aztán hazatértem és lecsiszoltam gyors-gyorsban a glettet és leszereltem a polcokat is. mondhatnám, hogy hatékony vagyok ma. holnap úgyis egész nap ezen fogunk dolgozni és bejelentkeztek dimék segíteni (éljeeeeeeeeeeeeeeeeeeen, lesz még két dolgos kéz és valaki, aki leköti addig a kiscsajt :))))) - én azt hiszem, hogy az ehhez társuló lomtalanítást várom a legjobban: újabb lakáson belüli bermuda háromszögek felszámolása, juhé.

egyébként ma elaludtunk. úgy pattantam ki az ágyból, mintha az ovi egy olyan intézmény lenne, ami nem bocsátja meg a késést, pedig ugyanmár, jól összenevettünk a dadussal, amikor mondtam, hogy elaludtunk és gyorsan hozzátettem: "tök jó volt" :)))) a kis csúszást is hamar behoztam, mert h-nak nem kellett rohannia, így egy kávé mellett visszatért az idő is. jó volt.

és most hazafelé az ikeából is jó volt. alig tíz perc az út. se. szép a táj törökbálintnál és a volvo hangszórói komoly próbákat álltak ki, minél jobb zene jött... imádtam ezt a pár percet. közben eszembe jutott az a cikk az éva magazinban a karácsonyról, amelyben az író felidézte gyerekkori karácsonyait: az ételeket, az illatokat, a szokásokat... és nagyot ütött a végén az utolsó, mindent elmondó mondatával, miszerint ha kínoznák sem emlékezne arra mindezek mellett, hogy mit kapott..." - és tényleg. hogy ez mennyire igaz, ha saját régi emlékeimet veszem elő. elmosolyodik az ember sok mindenen, még az ajándékozás hogyanján is - de hogy MIT is kapott akkor...? nem érdekes. nem ez a lényeg.

úr isten, de kíváncsi vagyok milyen lesz a végeredménye ennek a nagy átalakításnak... már nagyon várom. ilyenkor kicsit olyan érzés, mintha másik lakásba jönnél haza egy ideig, hiszen megváltoznak a színek, a hangulat... nagyon várom. ezt kértem bé-től karácsonyra. hogy karácsonyIG befejezhessem és ebben gyönyörködhessek az ünnepek alatt. köszönöm :o)

viszket a bal szemem. valaminek örülni fogok. (hála a glett pornak.)

eszter szerint a világ

sok minden jár a fejemben, ahogy körültekintek a káoszon... (minek takarítanék ki festés ELŐTT, vajon?) annyiféle káosz van jelen párhuzamosan az életünkben. itthon egyre több "bermuda háromszöget" számolok fel és próbálom élhetőbbé tenni azt a lakást, amit már rég kinőttünk. kapcsolatok haldokolnak körülöttem és én csendben veszem tudomásul, hogy túl sok ember van, aki annyit nem kérdez tőlem, hogy hogy vagyok. ugyanakkor vannak olyanok is, akik meglepő módon igenis megkérdezik - és én igyekszem inkább ezzel foglalkozni. a többit tudomásul veszem, ennyi és nem több. de. és itt a DE. a helyzet sosem fekete vagy fehér, soha nem csak arról szól, hogy a másik ember egy bunkó, mert nem érdeklem.

idősebbek vagyunk, családaink vannak, komoly felnőtt problémák, megélhetési gondok, mindenféle csapás. én jó ideje nem támasztok teljesíthetetlen elvárásokat. csak örülök annak, hogy ha nem is olyan intenzíven, de a legmélyebb barátságaim azért megmaradtak és túléltek mindenféle viszontagságot - némelyik néha egyszerűen csak az idő hiányából fakad, nem másból. szerintem ez igenis nagy szó ennyi felé szakadva és erre büszke vagyok. és ez sokkal fontosabb, mint bárkire is haragudni, hogy nem érdekli a másik élete. lehet, hogy épp elég a sajátja. ha ezek néha napján rosszul is esnek, azt hiszem kapok helyette más pozitív élményeket, amik kárpótolnak. de haragudni nem tudok. mindenki a túlélésért küzd, ki milyen téren.

szóval engem újabban egyetlen kedves szó is felvidít. egy kis törődés. elég sok dolog esett szét körülöttem és nem mindegyiket áll hatalmamban megoldani. érdekes dolgok ezek is. hogy néha mennyire teperünk a megoldásért, majd idővel - és sokkal kevesebb befektetéssel - egyszerűen elsimul magától. mondtam én mindig, hogy jobb barátságba kéne keverednem az idővel :)

ma a virágpiacon ismét rám csodálkozott egy nő, hogy ismer. csak mosolyogtam. még mindig nekem van a legközönségesebb fejem a földön. engem mindenki ismer. vagy ismerni vél. vagy csak olyan baromi szimpatikus vagyok, hogy mindenki azt hiszi, hogy már régóta ismer, hiába épp hogy találkoztunk és ezt hajlandó vagyok bóknak tekinteni. ezzel párhuzamosan meg néha a hozzám legközelebb állók látnak át rajtam a legkevésbé és nem tudom, hogy azért, mert nem figyelnek vagy azért, mert vakok vagyunk néha a saját környezetünkre. mert sokat látjuk és azt hisszük ezért ismerjük. ugyanmár. balgaság. mennyi mindent nem tudunk egymásról... hogyan is tudhatnánk, amikor minden helyzet más és mást hoz ki, mi magunk sem ismerjük mindig a saját reakcióinkat, ezért mi sem tudhatjuk mi lakozik még bennünk.

hát ilyenek. nincs lelkierőm nekilátni a glett csiszolásnak, amikor mindjárt éjfél. lehet, hogy megvárom vele bé-t, ehhe. amiről eszembe jut azonnal egy másik téma. hogy mennyi SZAR élethelyzet van. hogy mennyi szaron megy át két ember és mennyire igaz a közhely, hogy ami nem öl meg, vagy nem szakít el egymástól, az megerősít. sokat teszünk ellene, de mostanában érzem azt is, hogy mindketten fáradtak vagyunk. és ezt kutya kötelességem megérteni, hogy nem egymás ellen szól, egyszerűen mi sem vagyunk csoda emberek, ahogy senki nem az. miért ne lehetne néha nyúzott az ember? miért kéne mindig úgy csinálni mintha minden rendben lenne?

pár napja ültünk egy megbeszélésen és ismét elérkezett a kérdés: "és hogy vagytok?" mire én gondolkodás nélkül válaszoltam őszintén: "most azért nem vagyunk a topon..." - majd amint kimondtam, rájöttem, hogy erre semmi szükség nem volt, mert ez valójában senkit sem érdekel, ez egy udvariassági kérdés. brávó eszter :)

szóval igyekszem elnéző lenni mindenkivel és legfőbbképpen magunkkal szemben. mindennek eljön a maga ideje. minden emberi kapcsolatnak vannak mély és magas pontjai - az aktuális mélypont nem egyenlő azzal, hogy halálra van ítélve a dolog, sőt a mélypont maga csak bizonyítéka annak, hogy nagyon is él az a kapcsolat, mert van mihez viszonyítani a mélységet. és ez jó, ha van hová visszatérni.

hát.
én ma így láttam a világot.

készülődős

kétségtelen, hogy ha egyszer valamit a fejembe veszek, akkor nem sokáig tétlenkedem...
ily módon már lekapirgáltam a megfelelő helyeken a festéket, tegnap legletteltem ahol kellett, ma lecsiszolom és már festek is. valamint kimentem szépen a virágpiacra és vettem koszorút az asztal fölé és lelógó díszeket... antik piros díszek fognak lelógni a tejcsoki fal elé a vesszőkoszorúról (olyat, amilyet akartam persze lehetetlen volt venni, ezért a girlanddal én magam drótoztam össze és már az alap nagyon vagány, alig várom, hogy felszuperáljam a lámpa köré... :) aztán lehet lógatni. díszt, mézeskalácsot, száraz narancskarikát (azok is készen vannak már, idén előre dolgozom, nem úgy mint tavaly)... lesz kép, amint elkészül!

vettem még csodaszép dekorációt a virágpiacon - bé lehet, hogy megöl, de mondjuk ezeket évekig használja az ember, nem csak pár hétig. már alig várom, hogy le legyen festve ez a lenti fal, mert akkor kezdhetem rá aggatni a dolgokat... (nem díszíthetem a fát korábban, nesze nektek, feldíszítem a teljes lakást addigis :))))))) imádom, egyszerűen imádom. és mivel bé éjjel megy dolgozni, így suttyomban karácsonyi illatgyertyákat is fogok égetni, amiknek ő utálja ugyan a szagát, de így nem fogja érezni, ehhe.

fenyőünnep, az a híres. bocs, ha én nem utálom a legújabb divatnak megfelelően. egyszerűen csak nem érzem azt, hogy köze lenne ahhoz, amiről eredetileg szól - viszont nem is tartom magam vallásosnak, tehát ez nem is olyan nagy baj. én szeretem a fényeit, az illatait, a készülődést, uram bocsá' még az izgatott tömeget is. sőt, az ajándékokat is. nagyon nem vagyok trendi, vazze :)

(közben felpillantva spontán kitaláltam egy szuper jó kis helyet a karácsonyfának :)))))

még egy észrevétel: a csajokkal sokkal jobb kimenni a vpiacra mint egyedül - szeretem ha valaki osztja a lelkesedésemet :))))) láv.
mindjárt összerakom a kertkapura kitalált díszítésemet... töröm a fejem, hogy ha vannak olyanok, akik temetőből lopnak virágot, akkor vajon elemelik-e majd a kapu díszemet is? de úgy döntöttem, hogy legalább karácsony környékén próbáljon az ember bízni a világban. (és bármikor máskor persze.) fő az optimizmus és nem fejtem ki milyen szomorú az, hogy ezen egyáltalán gondolkodni kell.

izgatott-eszter (aki a héten alig dolgozik mások lakásán, mert a sajátját csinálja... bocsi, majd a jövő héten felturbózom magam, ehhe.)

lécci

még az éjfél előtti ma estébe belefért, hogy kapjak egy olyan levelet, ami arra késztetett, hogy az ég - de legalább a plafon - felé forduljak és azt kérjem, hogy drágajóistenem, ne tedd már ezt velem, ne kelljen már több hülye emberrel összetalálkoznom. lécciléccilécci.

köszönöm.

ui: komolyan kérem. annyira szomorú, hogy örömünnepet ül az ember, amikor egy normális és jó emberrel találkozik. miért kell, hogy ez ennyire kirívó legyen????
(csak csendben sikítok, mert a gyerek alszik.)

kicsit elbambultam

és azon gondolkodtam mikor is bambultam el utoljára...

körülvesszük magunkat a figyelem eltereléssel. még ha épp egyedül is vagyunk, állandóan megy a tévé, netezünk, olvasunk... akár mindezt egyszerre. de mikor van egy kis csend? amikor csak bámulod a repedést a falon és megendeded a szerencsétlen agyadnak, aki már telítődött az ingerekkel, hogy kicsit pihenjen. kicsit regenerálódjon... kicsit kiránduljon amerre csak akar a gondolatok között.

nem szoktuk ezt megengedni. magunknak. csak nem tudom, hogy vajon folyamatosan attól fél az ember, hogy lemarad valamiről - vagy direkt nem is akar néha gondolkodni? szándékosan tesz meg mindent, hogy ne kelljen hosszabb ideig egyetlen dologra figyelnie? szándékosan kapkodja a fejét ingerről ingerre?

mittomén. kimentem a kocsiból kivenni a maradék festéket, meg ne fagyjon ott nekem. nagyon hideg van. karmol. kintről néztem befelé, mert idebenn melegséges. ez az egyik legjobb érzés a világon. amikor nyár van, folyton hűteni akarjuk magunkat. nyilván. de télen bemenni a hidegből a melegbe, vagy akár csak bepillantani... bensőséges érzés. jó volt bejönni.

fáradt vagyok.

ma így

ma volt némi sikerélményem. csak úgy magamban. miután hazavitettem a zöld szőnyeget, azt mondta áh, nem szép az ott. küldtek fényképet. már a kép alapján sem értettem mi a baj. (később ő sem.) ma felvittem az összes textilt, odatartottam az ablakhoz, beburkoltam a párnákat... és kezdett összeállni a kép. (nem az én fejemben, ott már megvolt addig is.) szőnyeg marad. hála égnek. ne legyünk már bátortalanok kérem. (különben is, mondta, sok dolog volt, amire azt mondta, hogy nem tetszik és a végén mégis igazam lett. na ezt már szeretem kérem :)

ez olyan jó érzés volt. az kevésbé, hogy véletlenül lesodortam egy fiókot, ami eltört, ezért holnap mehetek reklamálni, de király. viszont legalább itt sorakoznak már a festékeim... nemsokára átfesthetem az egész alsó részt, hála a tegnapi spontán ruharendelésnek, még egyszer köszi :)

egyébként meg? az eszem tudja, hogy minden csoda három napig tart. a szívem viszont egyre távolabb sodródik. kicsit úgy elég volt azt hiszem. sok mindenből. nem vagyok kötelező tárgy az iskolában. sőt, semmi nem kötelező.

viszont igencsak aludnom kéne.

off

áh, nincs kedvem kifejteni.
alig vártam, hogy a kocsihoz érjek és bezárkózzak a csigaházamba.

most egy kicsit úgy elég mindenből.











(ezt leszámítva minden mást köszönök szépen.)

hát nemtom

a nap úgy kezdődött, hogy bé-nek egy nagy szívás volt az éjszakája, ezért későn ért haza. tehát ott álltam köhögő almával, reggel nulla fokkal és egy előttünk álló félórás sétával. autóval ez három perc - de gyalog bizony odébb van, amit a félig beteg gyerekkel megtenni... hááát. de ha muszáj, akkor muszáj. mondjuk láttunk útközben kacsákat és találtunk diókat - de azért most estére már kicsit jobban köhög és tüsszög sajnos :(

utána eltöltöttem egy kellemes délelőttöt... magammal. és nagyon jó volt. hosszasan bámultam a könyveket egy nagyáruházban (ezer éve nem vettem - minek, az most sajna csak éjszaka férne bele, minden nem megy, de majd nemsokára, remélem :) vettem magamnak kényelmes itthoni ruhát a bónjaimból, ebédeltem, olvastam újságot... mert megérdemeltem. mert jó volt. agy kikapcsolós.

aztán nagy séta artúrral és irány az ovi. hazafelé bevásárlás. alma olyan szinten volt ROSSZ az aldiban, hogy már a hajam kihullott tőle - a mélypont az volt, amikor a bevásárlás közepén ki kellett vele rohannom a két fokba a parkolóban pisilni. mindent elrámolt, elszaladt, szófogadatlan volt... ez nekem mind új, és biztosan fel van pörögve az ovi miatt, tehát ez okoz változást, de azért pár nap alatt nehéz lekövetni, hogy tökre megváltozik a gyereked. (pl. azt gondolja, hogy ütögetni oké, mert az oviban a gergő is ütöget. és ezeket egyenként újra át kell venni mind, hogy nem szép dolog, stb...) mindenesetre nagyon kihúzta a gyufát nálam és amikor ötödik felszólítás után is csukogatta a pénztárnál a kaput, kapott a fenekére és nagyon rászóltam. majd kint a parkolóban, miután elszaladt, ami jó veszélyes az esetleges kocsik miatt, szintén. erre egy faszi azt mondja nekem: "minek szülsz gyereket bazdmeg, ha üvöltesz vele!"

hát köpni-nyelni nem tudtam a meglepetéstől. egyfelől bírom a nagyon mélyen belelátó és szakértő embereket, akik leginkább annál jobban tudnak gyereket nevelni, minél inkább nincs nekik. másfelől lenyűgözött, hogy ennyi alapján ítél. honnan tudod egy szem jelenet alapján, hogy milyen az élete a másik családnak? sehonnan. a gyerekkel üvöltöző anyuka lehet a legjobb a világon, de lehet, hogy épp szar napja van vagy hat órája szívja le az agyát a rosszalkodó kölyök. a búgó szuper-kedves anyuka meg lehet, hogy majd ötven méter múlva fakad ki még csúnyábban. mondjuk fel sem vettem a dolgot, mert én tudom, hogy mi milyenek vagyunk, csak nagyon meglepett és nyilván rosszul esett - legalább egy másodpercig. inkább a megalapozatlan ítélkezés és a meglepetés a bunkóságán mint bármi más. de vállat vontam és szóra sem méltattam, mentünk tovább. mondjuk ha bé ott lett volna, akkor most matrica lenne az ember, de engem nem érdekelt ennyire.

hát ilyenek vagyunk. anno valaki kérdezte, hogy miért szerettem xy-t, amikor ilyen meg olyan volt. muszáj volt kijavítanom: ilyennek és olyannak LÁTTAD. azt, hogy milyen volt, azt én tudtam. zárt ajtók mögött. és engem nem érdekel a másoknak adott show műsor, engem az érdekel, hogy ha becsukjuk otthon az ajtót, akkor milyen velem a párom. hát az emberek azt kell mondjam, hogy nagy átlagban megtéveszthetők. ami szomorú.

(eszembe jutott, amikor alma kicsi volt és a dm-ben, ahol kb. 5-en voltunk, türelmesen elmagyaráztam neki ötször, hogy ezt vagy azt ne csinálja - ezt a részt senki nem hallotta. hatodikra felemeltem a hangom és kapott a kis popsijára egyet. erre a bent álló 5 ember mind rám nézett és az volt a tekintetükben, hogy én vagyok az új antikrisztus minimum, mert azzal a szegény kicsit gyerekkel ilyen szigorú vagyok. ja. ti meg kb. az orrotokig láttok. de azt bele is ütitek mindenbe :)

bé elment énekelni. szintén félig betegen. szerintem a ma estét lenyomja simán, én arra vagyok kíváncsi, hogy holnap hogy fog vajon énekelni?! szegénykéim... én még tartom a frontot. takony idő.

összevisszás

érzem, jó lesz az éjszaka. artúrt jól megtömtem a kaja maradékkal... vajon hányszor fog éjjel felkelteni, hogy kimenne tojni? :)

fáradt vagyok és tőszavak vesznek körül. nem mennek a barokk körmondatok és a mély lélektani kifejtések. inkább csak villanások...

- mindig elgondolkodtatott vajon mennyit kell izzadni ahhoz, hogy egy nőnek még a kötött pulcsiban is egy nagy folt legyen hónaljnál. szerintem ez nekem akkor sem menne, ha fizetnének. mindenesetre szemmel láthatóan összefügg a feszültséggel.
- a gyerek ma nem akart KIjönni az oviból! :)))))) én már tiszta ideg voltam, hogy 10 perccel később mentünk érte és jaj, nehogy sérüljön a kicsi lelke... ránk nézett, majd közölte, hogy neki még rajzol az óvónéni egy királylányt (minő meglepetés). ja, bocs, akkor mi addig itt kint várunk :))))) a nap híre: ma ALUDT is, nem csak bámészkodott az ágyában. csokigolyóban mértem a jutalmat. egyszerű vagyok mint a bot, ám annál hatásosabb.
- a lakás lenti részét át fogom festeni (tejcsoki-krém-piros lesz az új design). bé - anyagilag - nem adott rá engedélyt, pedig már mindent megbeszéltünk. viszont nem bírok magammal és most azonnal szeretném... ha van valakinek fölösleges 40-50 ezre (kiegészítők is kellenek ugyebár), akkor szívesen megadom a számlaszámomat.
-ingatlanokról jut eszembe, azt kell mondanom, nem vagyunk semmik, ami a ma reggeli akciónkat illeti... :) nem mintha attól tartanánk, hogy jelenlegi helyzetben azonnal megveszi valaki a fészkünket. de ha igen, akkor még erre sincs kész tervünk :))))
- beleszerettem egy piros laptopba a telenornál. és igen, azért, mert piros. viszi a tervező programot. a többi nem érdekes, mert max. levelezek és böngészek még rajta. köhöm. a piros tök jó karácsonyi ajándék lehet akár, nem? :)
- utánaolvastam saját magamnak a neten és egy oldal kibökte, hogy micsoda szavakat lehet alkotni a nevemből... szeret. terhes. ez is benne van. nagyon érdekes volt így hirtelen ránézni ezekre a szavakra. mosolyogtam (nem, nem aktuális, nem azért, de mennyire édes már)!

najó, befejezem és megyek aludni. jót bőgtem az álomépítőkön, oszt itt sem vagyok.
semmi komoly, semmi lelkizés. festéket akarok venni. mostazonnal.

minőségi különbség

ma mindent felvettem, amit csak tudtam az "újak" közül. új melltartóban, új farmerben, új cipőben, új trikóban szálltam be a kitakarított autóba reggel - amit csak azért írok most le ilyen részletesen, mert felfoghatjuk tudományos kísérletként is, hiszen nem fogytam spontán húsz kilót, nem szűntek meg a gondjaink - és mégis EGÉSZEN másképp éreztem magam: konkrétan jól. hát ennyit számít az, hogy mivel veszed körül magad, mennyit törődsz magaddal, mennyire raksz rendet magad körül...

egyébként meg. olyan fáradt vagyok, hogy csak bámulom a ma talált textíliáim feltöltött fényképeit és nagyjából lecsukódnak a szemeim mielőtt csatolom őket egy-egy e-mailhez... (ebből az következik, hogy dolgozik a halál most, megyek aludni :)) bé tök betegen fekszik, én lejártam a lábaimat ma két menetben (új cipőben), majd egész du. csoda-almát szórakoztattam, főztem, teregettem, magamban átkoztam a végeláthatatlan házimunkát, ami valahogy mindig kezdődik elölről - szóval kipurcantam. (ráadásul előző éjjel 4-kor almával ültem a fotelben, mert köhögött - istenem, ezek az édes hajnali összebújások, imáááádom, ki nem szarja le, hogy nem alszom - majd fél 5-kor megjött bé, ami jó, mert tudott sokat aludni, de rossz, mert horkolt, így én ezidőtájt abba is hagytam a próbálkozást... :) tehát fellőtték a pizsimet, megyek és rápihenek a holnapra szépen.

ps. és ott aludt az oviban!!! volt is hiszti előtte, nem alvás, hanem bambulászás, de összességében nem volt vészes. meg is kapta a hello kitty-s balerina cipőjét, ahogy ígértem. még nem tudom, hogy ez motivációak számít-e vagy korrekt megvesztegetés. de kit érdekel, ha működik? :)

köszönöm

a sok köszöntést. a sok kedvességet. a sok megható dolgot. v. extra sms-ét, hogy tényleg sokat gondol rám, a. sorait, anyukám készülődését, bé levelét... és mindenki kedvességét. komolyan. ez azt jelenti, hogy körbe vagyok véve szeretettel és ennél többet mit kívánhatna az ember?

naja. hát azt, amit a zén uram ma tett: a fejem még mindig olyan, mint amikor az ötévest elviszik a vidámparka... hát elvitt engem igazi csajos shoppingolni! :) :) és isten bocsásson meg, de kurvára élveztem! (ahogy egyébként minden alkalommal élvezem - nemtom, biztos papucsállatka vagyok és tökéletes célpontja a plázáknak, mittomén, a lényeg, hogy ennyi idő "kihagyás" után azt mondta, mert ismer jól, hogy ma le van szarva minden, tudja mi miatt érzem pocsékul magam és ezen most szépen változtatni fogunk, sej.

na sej is, és le a kalappal őelőtte, mert túl azon, hogy vállalta, hogy inkább börtönbe kerül, de ezt a túrát felvállalja, egyetlen pofavágása sem volt egész nap, pedig a végén már igencsak vánszorgott és tényleg azt éreztem, hogy ő most csak örül... az én örömömnek.

hát így mulatunk mi a tilosban járva. nagyonszeretem.

bday

csak hogy kiemeljek egyet a sok kedves és megható köszöntés közül...

"Ezúton is puszillak szülinapod alkalmából! Mondtam már, hogy mennyire örülök Neked? :) Pl. Micsoda dekor és csoda csokrom volt Neked köszönhetően az esküvőmön, micsoda csoda mód megzenésítették párodék a versemet, micsoda csoda, hogy Bendegúz még mindig őrzi az Almától kapott két kavicsot... Szóval igen, örülök, hogy vagy! Boldogságot Nektek!" (Anita)

már könnyeztem egyet reggel az autóban bé levelén... ez egy ilyen meghatódós nap lesz :) :)
mint a tegnap este.

(épp sikítok)

anyu felhívott 2011.11.11-én 11 óra 11 perckor, hogy állítólag most lesz a világvége és a biztonság kedvéért fel akart hívni... köszi :) épp álltam a kikában a tökéletes függönyanyagot megtalálva a rendelőbe és arra gondoltam, hogy ha állítólag kívánni kell meg ilyenek és olyan lesz az elkövetkezendő mint most, akkor sikeres leszek és mindenféle nézeteltérést elsimítok.

ehhez képest bé-vel épp tök fasírtban vagyunk, de most nagyon, annyira mérges voltam rá, hogy alig vártam, hogy kimenjen az ajtón kivételesen, mielőtt olyat teszek vagy mondok, amit megbánok. legközelebb anyunál találkozunk családi én-ünneplésen, amihez ezek után kábé annyi kedvem van mint temetésre menni. arról nem is beszélve, hogy é. cseszett válaszolni vagy felhívni. igazán gyerekes, köszönöm. szóval ha most választhatnék, akkor elásnám magam a kertben a fű alatt, ami nem nőtt ki, és téli álomra szenderülnék. amikor felkelnék melegebb lenne és már minden gondot elintézett volna a nagybetűs IDŐ, ráadásul elmehetnék egy kurva nagyot vásárolni is, mert ilyenek földhöz ragadt dolgokra vágyom a szakadt ruháim láttán.

(annyi mentségem van a felfordult hormonális és egyéb szar hangulataimra, hogy igen, megjött. a többiért most bé a felelős, a tököm tele a veszekedéssel.)

idegállapot

konkrétan annyit idegeskedtem ma, hogy estére rosszul lettem.
hát ez igazán király... még mindig reszketek.
megyek aludni és átgondolni, hogy miből faraghatnék még (a seggemen kívül).

csókoltatom

senki ne irigyelje tőlem a ma délelőttömet... a tanulság még csak nem is az, hogy az ember ne kezdje a reggelt hülye e-mailek olvasásával - mert az megvár és nem tűnik el. szóval még az oviból lefelé is puffogtam, olyannyira, hogy tárcsáztam is, mert eldöntöttem, hogy ezt nem csinálom tovább. hála égnek nem vette fel. egy óra múlva higgadtabban tudtunk beszélni. egyébként még saját magam számára is meglepő a saját diplomatikusságom. szerintem korábbi kirohanásaimhoz képest ezt tényleg higgadtan és normálisan adtam elő - több sikerrel, teszem hozzá csendben. így a tervezett végleges "szakítás" helyett jól megbeszéltünk mindent és JÓ lett a vége. hmmm. (a kommunikáció ördöge)

a másik dolog megoldása még várat magára... m uszáj lesz annak is valamilyen formában megoldódni, hiába sokkal szívesebben koktéloznék valahol tahiti környékén... fel akarok számolni mindent, ami nyomja a lelkem - mert annak semmi értelme, hogy dédelgessek magamban dolgokat.

ma két rohanás között bekaptam egy 120 forintos hotdogot az ikeában. remek, tartalmas ebéd, mi? még ithon munka gyorsan, aztán rohanás tovább dolgozni máshová. van egy tippem, hogy estére fáradt leszek :) de megérdemelten.

lopott anyag

"A régi trükk: kapaszkodunk a világba és panaszkodunk, hogy nem ereszt." F. Kafka

ugye megérted, hogy ezen muszáj volt mosolyognom?
szerintem innom kéne egy felest és minden rózsásabbnak tűnne :) :)

fészbuk

az imént elolvastam egy post-ot és egy arra írt megjegyzést és kedvem támadt odaírni alá, hogy FUCK YOU BOTH. de jólnevelt vagyok és nem tettem. (mondjuk jó lenne, ha ma még minden tetejébe nem venném elő a testvérem-témakört is.)

így

gondoltam kierőszakolok magamból egy pozitív gondolatot addig is, amíg eme bizonyos konfliktus meg nem oldódik - valahogy. a problémám a valahoggyal van. ennek örömére teljesen feleslegesen erőlködöm, inkább abba is hagyom. csak én sem szeretem, amikor ennyire mélyre taszítom magamat. alapvetően semmi értelme, mert nem old meg semmit.

szokták mondani, hogy "ha már esik, akkor zuhog" - arra gondoltam, hogy ugyanezt eljátszhatnánk ez esetben JÓ dolgokkal :) na, mit szólsz élet ehhez az ötlethez? várom válaszod.

***************

egyébként meg.

ma vettem bé-nek szemcseppet. először megköszönte, majd közölte, hogy ááááh, nem akarok rászokni (????? :o))))), ezután amikor felajánlottam, hogy becsöppentettem, kiderült, hogy FÉL!!! de éééédes :) szabályszerűen rá kellett mászni és egy milliméteres résen át betalálni... hááát. alma mindeközben hangosan nevetett mellettem (végre nem őt nyúzza valaki) és hozzátette, hogy "apa!!! olyan vagy mint egy rossz gyerek!" - majdnem meghaltam a nevetéstől, ez annyira komoly volt az ő szájából.

aztán ott volt ez a spontán déli találkozó h-val. hát én tökre bírom ezt a nőt, na. tudod, amikor szeretsz valahová menni, ahol belépsz és már ott egy gőzölgő kávé az asztalon, egy hasonlóan dilinyós, nagyon kedves, nagyon szerethető csajszi. mire nem jó a teszvesz, az ember a végén még barátokat is szerez :o)

rendet kéne rakni gyorsan. hátha kicsit elsimulna a lelkem is... gyűlölöm a tehetetlenséget. meg az értetlenséget. meg úgy egyáltalán kicsit megállíthatná valaki a világot, amíg én kiszállok valami tengerparton és feltöltöm a szememet kékkel.

(titokban)

a mai napon valahogy "ha már lúd, legyen kövér" alapon azért előtört belőlem pár sérelem. megmondom őszintén, engem leptek meg legjobban, mert nem nagyon voltam tisztában a létezésükkel.
de biztosan úgy gondolták, hogy ha már úgyis szétb.sz az ideg, akkor itt az ideje, hogy ők is előjöjjenek és felsorakozzanak a többiek mellé a "kikben csalódtam emberileg" listán.

nem kifejezetten boncolgatnivaló téma és nincs is nagyon kedvem kifejteni - de ha egyszer ez pörög ma bennem, akkor ez van. és az a baj, hogy ez viszont nem annak a függvénye, hogy meg fog-e jönni vagy sem, hanem tényeken alapszik.

gondolom majd pár nap elteltével ismét jól eltemetem ezeket magamban és kész. mert bár ilyenkor volna mit mondanom nekik, kicsit az öregedésem és bölcsességem (??) is lenyugtat: ne tedd. semmi értelme. és semmi szükséged a fölösleges cirkuszra. így, majdnem 36 évesen elmondhatom magamról, hogy nyugodtabb vagyok mint valaha... vagy inkább fáradtabb és nincs kedvem újabb konfliktusokat magamra venni, amikor van épp elég bajom így is.

na ennyi. nem túl pozitív a mai napom sem - pedig esküszöm nem látszik rajtam, észre nem vennéd, ha csak így rám néznél. biztosan törvényszerű, hogy időnként vannak olyan napjaink, amikor tényleg sok minden gyűlik össze és ez nyilván érzékenyebbé tesz saját csalódásaim irányába. pár nap múlva pedig majd jól felébredek és leszarom megint az egészet. mert nem ezt kell figyelni, hanem azt, hogy ki az, aki az ember mellett van. ez fontosabb.

ma titokban így voltam.

november nyolcadika

gőzöm nincs hogyan kezdjem ezt a bejegyzést. a dátum csak késő délután esett le és nem is nagyon függ az ember hangulata holmi évfordulóktól. mégis valahogy úgy összességében ez az egész nap... hát. olyan november nyolcadika volt.

kereken öt éve halt meg apu. ez azért sok emléket hozott a felszínre, amikor hazaértünk és leültünk beszélgetni miután letettük almát. már reggel túl akartam lenni az egész napon és eszembe sem jutott a dátum. a vasárnapi telefonhívás után egyszerűen minél hamarabb le akartunk menni nagyihoz. hogy lássam hogy van. hogy lássam. inkább...

ápolónak gondolom születni kell, máskülönben nem hiszem, hogy ezzel foglalkoznának. le a kalappal előttük. úgy általában. ebből persze azt hiszem, hogy őket már semmi nem indítja meg, mert nap mint nap látnak szomorú dolgokat. de nekem még mindig mellbevágó ez az egész. ahogy az én egykor kerekded, örökké mosolygó, gurgulázva nevető nagyim kb. 40 kilósan ott fekszik a párnák közt összeaszalódva, protkó nélkül és üres tekintettel nézi a plafont... szerintem megint nem ismert meg. talán már soha nem fog. (az elképzelhetetlen.) egy test, ami már nagyon öreg és nagyon fáradt. ezt éreztem ma. eszembe jutott az az éjszaka, amikor ferike meghalt, a test puszta látvány a lélek nélkül... ő már valahogy nem a nagyi, ijesztő az emberi agy... és ijesztő az öregség, az elmúlás... ijesztő minden. minden, még a kockás pokróc is a mellettünk lévő üres ágyon. csendben megy az oxigén a csövön az orrába, a tekintete vizslat minket, de csak mint a látóterébe került érdekességet. simogatom, megpuszilom, azt mondja alig érthetően, hogy "aranyos vagy". és én mosolygok: "te is". nem esik nehezemre mosolyogni. anno apu ágya mellett is könnyen ment. mert tudtam, hogy ez a dolgom és itt nincs helye semmi összeomlásnak vagy lelkizésnek, ennyire nem lehetek önző.

érdekes, hogy hány héten át mondtam hangosan és némán egyaránt apunak, hogy tartson ki, gyógyuljon meg, legyen erős... aztán volt egy pont, amikor úgy éreztem egyszer csak, hogy ennek már semmi értelme. hogy én most önző módon valami olyasmit kívánok, ami nekem lenne ajándék - neki már lehet, hogy egy szenvedés... és akkor nagyon tisztán azt mondtam "menj el nyugodtan, ha NEKED úgy jobb"... és hidd el, nem könnyű ezt kimondani. de mégis egyértelmű és tiszta gondolat.

a halálnak mindenhol van kultúrája. talán az egyre komolyabb civilizáció és modern társadalom feledteti el velünk, hogy nem csak megszületni természetes, meghalni is muszáj. ezért amikor a nagymamád arca és tekintete láttán arra gondolsz magadban, hogy "drágaságom, te milyen fáradt vagy már..." akkor utána önkéntelenül is elszégyelled magad. mert ez olyan mintha azt mondanád, hogy akár meg is halhatnál, pedig nem így gondoltad. vagy mégis. az elmúlt két év tekintetében? hát nem tudom. mert ugye nem mindegy, hogy hová és hogyan tér vissza az ember.

de nem lehet józanul gondolkodni ezen. vannak a belédnevelt semmik miatti szorongásaid, hogy milyen már azt mondani, hogy menj el inkább békében 86 évesen - és az igazi érzéseid. amelyek ugyanezek: békét kívánok neked. abban a formában, ahogy NEKED jobb. fáradt vagy.

apu hetekig küzdött anno. nem lehet ugye tudni, hogy a végefelé mit hallott, mit érzett. én egyszerűen tudom, hogy a jelenlétet biztosan. és másfél nappal azután, hogy el tudtam engedni, meghalt.

én most nem számítok semmire, mert láttam már nagyit ennél mélyebben (bár kétségtelenül, hogy nem itt, hanem a köcsög balesetin, ahol annyira benyugtatózták a demens beteget, mivel "zavarta" őket, hogy majdnem meghalt). mégis legbelül elengedtem már. egyetlen egy dolgot kívánok neki. nyugalmat. ez a lényeg. (most akkor nem ecsetelném az életét, ha azt kell megfejtenem, vajon miféle nyugalmat élhetett meg úgy, hogy az egy szem lánya 21 évesen meghalt... szerintem nem véletlenül "választotta" az agya ezt az elfordulást a valóságtól, amint egyedül maradt és már nem kellett a férjéről gondoskodnia... de nem akarom ezt sem boncolgatni. a másik szobában alszik a kicsi lány, így ilyesmibe belegondolni is rémes...) szóval nem számítok semmire. csak úgy vagyok. gépiesen kisétálok, beülök a kocsiba, elmegyek almáért, hazajövök... bé vizslató tekintetével kísérve. lerakjuk a gyereket és akkor elmondhatom. megpróbálhatom megfogalmazni a megfogalmazhatatlant, amikor egy szerettedet látod haldokolni. na erre varrjál gombot, ezt foglald szavakba, te nagyszájú.

de ez az édes bé mindig ott van velem. az apám ágyánál, nagyi mellett és este a kanapén is. azt is láttam, hogy titokban elmorzsolt egy könnycseppet ő is. pont tegnap találtam meg azt a képet, amin nagyi a féléves almát öleli. dundón és mosolyogva. apu már nem is találkozhatott almával. köcsög vagy te, élet.
szóval bé ezt már átélte a saját nagymamája mellett. arról beszélgetünk amiről nem kéne: hogy milyen kultúrája van vajon a halálnak és miért nincs kapaszkodó? és miért tekintjük természetesnek a születést, de rettenetesnek a halált egy idős embernél? és hogy milyen nehéz ilyeneket kimondani és milyen nehéz megfogalmazni mit is érzek. (lám, itt pofázok hosszú sorok óta, de szerintem most sem sikerült igazán, nem tudom.)

aztán eltűnik a kedvenc fülbevalóm és én majdnem toporzékolok, hogy tényleg mindenemnek tönkre kell mennie????? nem sokkal később meglesz. gépiesen visszarakom. november nyolcadika van, fél óra múlva véget ér az a nap, amin annyira túl akartam lenni és amelyet a halál közelsége annyira életszagúvá tesz.






az egyik való világ szériában egy rettenetesen egyszerű szőke táncosnő azt mondta, hogy problémának azt kell tekinteni, aminek a megoldása a te hatásodon kívül esik. minden más, amely elvileg valahogyan megoldható, ily módon nem probléma. lehet, hogy mégsem volt olyan buta ez a lány. 

na de őszintén

a telefonom tegnap az m3-ason valahol gyöngyös és budapest között megköszönte az együtt töltött időt és úgy kikapcsolt, hogy azóta sem sikerült életet lehellni bele. se kép se hang. tölteni sem hajlandó. voltaképp az az egy szerencse, hogy majdnem ingyen vágták hozzám ezt a "csúcskategóriát"... szívem szerint szétverném egy kalapáccsal. nem mellesleg ez terápiának is remek lenne most nekem...

a hétvége pedig szuper jó volt :) szerintem az ilyen háromgenerációs három napot kötelezővé kéne tenni, annyira jó érzés volt valahogy az egész. lááááv. sokat fürödtünk, alma majd' kicsattant a boldogságtól, jókat ettünk, minden jól sikerült. mondjuk egyedül az nem, hogy alma pont most betegedett meg kicsit és a folyó orr mint tudjuk nincs rokoni kapcsolatban a jó alvással... ezért kicsit zombi vagyok, tegnap még én is aludtam vele délután a szállodában, anyuval együtt, tisztára nyugdíjas klub volt, de baromira élveztük :)

most itt ül a kis balerina tütüjében, kezében a meleg mézes tea, köhög, fújja az orrát - oviról szó nincsen - és lesi a rajzfilmet. már csak az a kérdés, hogy vajon miért keltünk fel 7-kor? nem baj, lehet, hogy megint lefekszem vele délután. na de ez az érdekes: hogy ez ITTHON nem ugyanaz. mert míg ott simán elnyúltam mellette a szállodai ágyon, addig itthon mindig ezernyi tennivalót találok az ilyen mindent-kikapcsolós nyálcsorgatós pihenés helyett. hmmm.

a legviccesebb a hétvégén az volt, hogy reggelihez leült hozzánk gy., a szálloda igazgatója - mégis csak tíz évig voltak kollegák anyuval. ezt kiszúrván a kedves pincérek vacsoránál már épp, hogy nem gördítettek elénk vörös szőnyeget és hirtelen olyan nyájassá váltak, hogy csak pislogtam. egyébként addig is kedvesek voltak, de ez már kicsit sok volt. emberi természet, hm. a nagy tanulság az, hogy ha anyu rendel egy pohár "száraz vörösbort" és nem pontosítja, hogy melyiket, akkor értelemszerűen a legdrágábbat kapja, így ihat 1500-ért egy pohárral :o)))))) (ezen már csak nevettem :o))))))

itthon viszont elég lelombozó hírek fogadtak... nagyi szarul van - ha vasárnap délelőtt ezért felhívnak az otthonból, akkor tényleg nagy lehet a gáz :( és előugrott egy rég elfeledett anyagi dolog, amivel mi tartozunk. csendben megjegyzem, hogy mi a tízszeresét veszítettük el anno kedves cs. jóvoltából... de bé-ben tombol a becsület, így mi most adjunk meg spontán fél milliót abból amit mi is elvesztettünk...? hát ez érdekes lesz. nemtom, biztos meg fog jönni, de elég laposan ültem a szőnyegen a pokrócba burkolózva a hírek hallatán. ez utóbbi csak részben foglalkoztat. legfőbbképp nagyi miatt aggódom... és rengeteg olyan gondolat cikázik a fejemben, hogy veszélyes dolog nem pontosan kívánni, hogy é. mennyire megváltozott amióta van l., és hogy mi is lesz, hogy is lesz... és túl vidító egyik sem.

mindennek az lett a vége, hogy amíg manci ugrált a trambulinon és rajzolt, színezett, mi bé-vel délután úgy dumáltunk két órát, ahogy késő este szoktunk... bár a témák konkrétan szarok voltak, ettől még jólesett az egész, valahogy olyan bensőséges volt.

még mindig - mint általában - abban az ellentmondásban sínylődöm, hogy egyfelől szuper jó dolgunk van és pofánk legyen lapos, nem szabad elégedetlenkedni - másfelől egy kis nyugalomra vágyom. ez valahogy így megy apu halála óta... azt az egészet is túl kellett valahogy élni, aztán jöttek az elveszett milliók, a munka és pénz nélküliség, utána a kálvária bé anyukájával, majd nagyival, ismét egy munkanélküliség, most meg az éjszakázások, az én orvosi vizsgálataim... csendben megállapítottam, hogy ezek közül akár egy is elég lehetne, hogy szétszakítson egy párt, de mi derekasan álljuk a sarat. csak már belefáradtam az állandó aggódásba: a számlák, a tartozások, az utolsó ép farmerem is kilyukadt, az övem elszakadt, a cipőm szétszakadt és amikor a telefonom kikapcsolt, akkor majdnem elsírtam magam, hogy ilyen teljesen alapvető dolgok is gondot okoznak most, mellette meg állandóan fáradtak vagyunk, aggódunk mindenki egészségéért...

azt kívántam, hogy nem lehetne-e egy kis nyugalom? egy kicsike. amikor legalább egyszer nem úgy kelek föl, hogy te jó ég, ezt vagy azt miből fizetjük ki, hogyan leszünk túl mindezen, mindenki egészséges-e... és mondjuk nem szakad szét az utolsó melltartóm is. néha nevetek az egészen. de a gyakorlatban elég szar dolgok ezek. mint nő mindenképp.

na hát ilyenek és még sorolhatnám, de nem fogom. megyek orrot törölni, orrot porzsívózni, cseppenteni, munkanélküli hivatalba alázkodni és remélem, hogy csak a hormonok okozzák a mai borus hangulatomat, ami holnapra akár teljesen el is múlhatna mondjuk, mert a sopánkodás nem viszi előre az embert... sőt.

de én naplóm, én életem, hadd sírjak egy kicsit és hadd valljam be egyetlen percre, hogy kicsit fáradt vagyok és kurvára szeretnék venni egy-két új ruhát és egyéb felületes dolgoknak hódolni anélkül, hogy azonnal nyakon kéne vágnom magam, hogy de nem ez a lényeg, meg örülj annak ami van, meg ilyenek.

wish me well

úszom... beígértem bé-nek, hogy még ki is takarítok gyorsan... aha. csomagok még sehol, pedig mindjárt menni kell almáért az oviba. tehát utána nem indulunk azonnal sajnos, hanem rongyolunk haza bepakolni. lezuhanyozni, hajat mosni már esélyem sincs, majd a szállodában ezzel kezdek szerintem. vagy mittomén - csak lennénk már ott :) volt egy spontán szívinfarktusom, amikor megláttam hová megyünk, nem tudtam, hogy ennyire messze van, bele sem gondoltam, hogy a benzinköltség így több lesz mint az ott tartózkodás... de egyszer élünk.

háromgenerációs (anyu-én-alma) hétvége, júj nagyon várom :)))))) bé annyira "el van keseredve" amiatt, hogy elmegyünk, hogy már le is szervezte szombat estére az ittalvós zsugapartit a férjekkel :)

száradhatna gyorsabban a padló, mintha még mindig reménykednék, hogy 5 perc alatt be tudok csomagolni kettőnknek... áááh :) azért lehet, hogy megpróbálom, ki tudja. (hol a fürdőruhám vajon?)

így

hát most kicsit kikapcsolt az agyam, ez kétségtelen...
égnek álló hajjal ülök a gép előtt, állítólag egy órát aludtam a kanapén eldőlve - említettem már, hogy remek társaság vagyok? :)

alig-alvás, majd két óra konditerem (holnap négykézláb fogok közlekedni), egy óra kutya- és gyereksétáltatás, egy óra játszótér, egy óra bevásárlás... én jogosnak tartom. holnap egész nap ügyféllel rohangálás egy kis ovival és fodrásszal (VÉGRE!!!) megszakítva... itt ülök kómásan és próbálok rájönni, hogy mit is vigyek, mit vegyek föl és hasonlóan fontos dolgok... de nem tudok felülkerekedni a fáradtságon, inkább elmegyek aludni, miután befejeztem ezt a roppant fontos és sokatmondó bejegyzést :o)

ps. édi-bédi félredöntött fejjel figyelem a kamasz szerelem alakulását és konkrétan vissza kell fognom magam néha, hogy ne mondjak ki hangosan ilyeneket, hogy "ááááááooooh". de ciki. de ha egyszer ez olyan éééééédes :o)))))

mindemögött

ha ma megkérdeznél, hogy mit utálok legjobban, azt mondanám, hogy a buta és rosszindulatú emberek keserítenek el végképp. szórakozottan néztem most végig a vv-t és arra gondoltam, hogy mennyire nem tartok poénnak olyan dolgokat, amelyeket sokan igen és mennyire végtelenül egyszerűek egyesek. engem a butaság azt hiszem akkor irritál a leginkább, amikor az illető nincs tisztában önnön képességeivel, netán teljes mértékben túlértékeli magát... olyan ez mint a közlekedésben. ha olyan napom van, csak megmosolyogtat, ha feszültebb, akkor kifejezetten idegesít. (a rosszindulat más tészta, olyan dolog, amit soha életemben nem értettem és nem valószínű, hogy ma este fogom megfejteni.) az, hogy az értelem csíráját hogyan löki kifelé magából a buta csőcselék - külön tanulság. de gondolom ez az egész világon így működik. sajnos.

nem mondom, hogy tombol a jó kedvem, pedig sok szép dolog is történt ma meg tegnap. mégis kicsit jól esett összegömbölyödni a kanapén és azt hinni, hogy a barna takaró alatt létezik olyan, hogy elbújok a világ elől, senki nem lát, semmi nem látok. ja, persze. percekig bámultam nagyi szemét pár órája. ez volt az első olyan eset, amikor a szikráját sem láttam annak, hogy megismert. megpucoltam neki a mandarinokat, adogattam a nápolyit, a megkaparintott egész mandarint héjastul szedtem ki a szájából, tolókocsihoz kötve még törékenyebb kis madár testét néztem és arra gondoltam, hogy igenis kegyetlen dolog az öregség. az agy játékai pedig megfejthetetlenek. kifelé azon töprengtünk, hogy vajon ilyenkor mi játszódik le benne... mert ő már nem az én nagyim. egy lefogyott test, egy félig elhagyott elme. gyönyörű kezek, gyönyörű ujjak, csodaszép szemek. de üresek.

emlékszem, amikor nagyapám meghalt, bé-vel a kapcsolatunk legelején jártunk és én épp egy kávézóban ültem a duna plázában késő este csillával... úgy emlékszem 16 perc alatt értem be a kórházba kocsival és nem igazán érdekelt, hogy jön-e rendőr. nem tudom miért kellett bemennünk. ott álltunk csendben éjszaka az ágya körül az intenzíven. ott feküdt ferike. illetve a teste. konkrétan láttam, hogy ez tényleg csak egy test. a LELKE nincs már ott. egyszerre volt ijesztő és felemelő - az ijesztő egyértelmű, a felemelő az, hogy ez tényleg így van. kell, hogy legyen lelkünk, mert annyira nagy a különbség... érezhető, látható...
ilyesmi jutott ma eszembe. hogy látogatjuk nagyi testét az otthonban. kicsit etetjük, kicsit megsimogatjuk, kicsit megpuszilgatjuk és megölelgetjük. de hol van vajon nagyi? mert ott nincs. azokban a szemekben, abban a tekintetben már nincs. kegyetlenség. ez a legjobb szó. de mi tartjuk magunkat, pedig ebben az esetben nekünk a nehezebb. ő már nem érzékeli.

és akkor még más rossz hírek tegnap... épp elég ahhoz, hogy ha egy percre leveszem a szemem mindarról, ami jó és hirtelen nem arról akarok írni, hogy jaj, de jót sétáltunk és kávéztunk a kutyával, gyerekkel, bé-vel, akkor ilyen témák kerülnek elő. pengeéles valóság. hát nem csoda ha szívesebben boncolgatom a leendő (figyeled az optimizmust?) házunk alaprajzát és a gyerek óvodai szokásait mint ezeket a gondolatokat...

igen, szerencse az, hogy minderre nem vagyunk egyedül. hogy össze lehet kapaszkodni a valóság fölött és lehet róla beszélni. megoldani nem lehet, mégis mit kéne? visszafordítani az időt mondjuk? vannak helyzetek, ahol egyszerűen a túlélésre játszol és már ez is méltóságteli győzelemnek számít.

szívem szerint becsuknám a szemem ezeken a napokon, amikor túl sok az információ. amikor a valóság túl közel kerül, megérinti az életemet és belenevet az arcomba. kegyetlenség és tehetetlenség. két utált szó és tartalom.

hát ilyenek. és akkor holnap vissza is térnék gyorsan arra, hogy végre "apa" is el tud jönni reggel az oviba, na meg mi közvetlenül ezután a konditeremben fogunk kikötni. amennyiben nem lesz izomlázam az ujjbegyeimben is, ígérem írok valami jót. valami vicceset.

valami felületeset. hogy elfedjek vele sok olyan dolgot, amelyet nehéz megélni, ha nincs humorérzéked, ha nincs társad, ha nincs családod. (tegnap a kanapén ülve anyunál azért felmerült bennem, hogy a "miben segíthetünk" r. esetében talán épp ezt takarja: ne hagyjuk, hogy egyedül legyen minderre. és én azt kívánom, hogy bár ne érteném és tudnám, hogy ő most min megy keresztül...)

project home

két szempontból is...

egyrészt kinéztünk egy baromi jó (és jó áron lévő) házikót... majd elmentünk megkeresni, hátha becsöngethetünk érdeklődni. erre ráment egy óránk és SEHOL nem találtunk. ültünk az autóban és néztük a teraszos fénykép hátterét mint két sherlock holmes, beazonosítandó a házakat... nem találtuk. itthon kinagyítva néztük a kilátást és vazze felismertem rajta két dolgot, ezzel betájolva, hogy valójában hol kellett volna keresni - majd az ingatlanost felhívva kiderült, hogy tökéletesen ott van. nekem nyitnom kéne egy magánnyomozói irodát, komolyan :) vagy csak túl sok CSI-t nézek, ehhe. mindenesetre mielőtt indulunk anyuhoz, elmegyünk megnézni, így hogy a google earth-ön pontosítottuk a helyét :)

másrészt végre felgereblyéztük a kertet és elszórtuk a fűmagokat... persze egy csepp eső sem lesz most, de majd jól meglocsoljuk. és a kert is sokkal, sokkal szebb most, tényleg. rendezett, "jólfésült" lett. artúr meg majd megszokja, hogy 1-2 hónapig NEM megy fel a növekvő fűre. punktum. kis drága okos fejű bolond kutyám. egyébként meg. tavaszra szép kis játszótér lesz a kertből... várom!

almához egyénként nem kell szakember, mert kimondja vágyait: "anya! mikor lesz már kistesóóóóm?" és folytatja. "akit ölbe vehetek" (!!) :o))))) "de kislányt szeretnék" - a véleménye változatlan: "a fiút majd apának adjuk" :o))))))))) csináltunk gesztenyéből családot: apa, anya, alma baba, artúr kutya - majd közölte, hogy kisbabát is gyártunk. ja bocs - a kistesót :o))) ezek most mind a kenyeres kosárban utaznak velünk mindenhová, gondosan betakarva, meg ne fázzanak. említettem már, hogy megzabálom a kis göndör fejét :)

lassan le kéne venni a lufikat, mert minden lépésnél a nappaliban lefejelem őket.

nagyon ősz

elképesztően jó spontán délelőttünk volt :o))))))
irány anyu, aztán együtt fel a normafára - azt hittem, hogy velünk együtt a fél város is így gondolja majd, de egész tűrhető volt a helyzet. forró capuccino (mér nem tea?), isteni rétes, őrülten szaladgáló artúr (még rövid szőrrel is minden második ember megállít, hogy jajdecukiiii), makkokat, gesztenyéket, leveleket gyűjtő almababa, írtó szép színek, jó levegő, hatalmas séta... majd a végén libegő a kisgöndörrel... ááááh, szuper volt minden! :)

itthon vázában a levelek, alatta gesztenyék és makkok - a többiből gesztenye embert fogunk csinálni, ha felébred(nek - mindenki alszik már megint :o))))) és a nap hátralévő részében már max. játszani fogunk - igazi hétvégi hangulat uralkodott el rajtam :o)

semmikülönös (végre)

nemtom, ma valami nagyon jó érzés fogott el. mint amikor egyszerűen ELDÖNTÖD, hogy minden rendben lesz. és úgy lesz, punktum.

konkrétan beleszerettem egy épp épülő házba nem messze az ovitól. leálltam az építkezés mellett és ha lett volna ott valaki, tuti megkérdezem, hogy eladásra építik-e vagy van már tulaja... szerintem ezeket a dolgokat is csak érzésre lehet csinálni. ránézel egy helyre, egy házra, ott állsz és vagy otthon érzed magad, vagy nem. hát engem ennek az utcának a teteje konkrétan elvarázsol...

almának vettem egy inci-finci ajándékot, amiért ilyen ügyes volt a héten az oviban (és kilátásba helyeztem ama bizonyos hello kitty-s balerina cipőt, amennyiben két hét múlva már megpróbál ott aludni :o))))) az ilyenek nálunk beválnak. asszem.

délutáni műszakban füvet fogok vetni. de lehet, hogy köcsög módon megvárom vele bé-t és holnap csináljuk együtt, ehhe :o) azonnal kell szereznem egy fodrászt. most!!!!! sehol senki nem ér rá spontán!! áááááh.

bé anyukája ma hazajöhet a kórházból a hosszú hétvégére.
szeretem, hogy ma ilyen jó a kedvem és semmiségekről vágyom csak írni...
(és ha megnyomom a közzététel gombot, utána tudom, hogy diósdi házakat fogok nézni a neten egy kicsit... álmodozni jó...)

is

oviból elsétál, artúr reklámfilmbe illően csahol a kerítéshez kötve - manci az első bokornál közli, hogy akkor ő menten bepisil, kezemben kutya, kabát, táska és gyerek, király, akkor bugyi lehúz, két liter pisivel öntöz, bugyi vissza. hazafelé minden kő, dióhéj, fűszál és egyéb megtekintése, közben folyamatos nyígás, hogy "de én akarom fogni a pórááázt..." (sikítok) majd a ház előtt 100 méterrel spontán összeesés: "anya, én olyan fáradt vagyok, nem tudok tovább menni..." - nem a frászt nem, csak nem aludtál és tök fáradt vagy. (kis édes drágaságom :o)))) autóba bepakol, irány erikáék...

az este rövid és velős összefoglalása a két egymásnak feszülő hisztis gyerekkel egy mondatban, amikor erika rámnézett és feltette a kérdést:
- "szerinted ha most lenne itt egy csaj, akinek még nincs gyereke, akarna?"
a ma este után? szerintem NEM :o)))))

még mindig könnyekig vagyok hatódva attól, hogy ovis lett.
kicsi nagylányom. lekvár vagyok.

egyébként meg.
holnap gereblyézni fogok. hajat és földet egyaránt.
(azaz felszántom a felásott udvart, majd spontán kerítek egy fodrászt, aki MOSTAZONNAL lenyírja a hajam, mert épp most érek rá, nemtok bejelentkezni. punktum.)

szerintem már rég aludnom kéne :o)

aztán

ezen felbuzdulva elkezdtem keresni a bátyámat és közben úgy éreztem megszakad a szívem :(
vajon legalább a kicsi lány érdekli...?

jaj

egyszer már írtam a megérzésekről... ijesztő ez az egész. már reggel óta volt bennem egy rossz érzés az ovival kapcsolatban - tán mégsem lelkiismeret-furdalás amit éreztem, nem tudom. mindenesetre nem hallottam a porszívótól, hogy kétszer is hívtak bentről, mert alma nagy sírásban volt... hát izé.
állítólag már megnyugtatták közben és lefektették, tehát minden oké, megyek érte 3 után... gondolom ettől nem lesz semmi baja, mégis döbbenet, hogy ha épp nyugalom van körülöttünk és oda tudunk figyelni saját magunkra, akkor kiderül, hogy mindent tudunk és érzünk, megérzünk...

emberek. emberek. még mindig azt mondom, hogy sokkal többet tudunk mint hisszük.

miért éri meg mégis jónak lenni

mert hiába az észérv, miszerint ezzel manapság inkább csak szívni lehet (és tényleg) - én mégis azt mondom bizonyos pillanatokban, hogy csakis így éri meg.

kivételesen jólesett ama bizonyos telefon, mert vannak napok, amikor érzem a szeretetet... egyszerűen "csak" a szeretetet és baromi jól esik. arra gondoltam, hogy végülis soha nem bántottam, nem tettem ellene semmi rosszat, miért is ne szeretne és teljesen feltöltött a tudat. nem volt mögötte semmi több, csak a tény, hogy érdemes lenni a világban. kedvesen, normálisan.

szerintem nincs annál rosszabb, mint amikor hibázol és megbántasz valakit - és ő még mindig kedves veled. az olyasfajta szeretet, amellyel nem tudsz mit kezdeni, mert nem érzed, hogy megérdemelted, sőt... neked szegezett fegyvernek hat puha párnák helyett... de ha rendben vagy magaddal, akkor úgy szívod magadba a szeretetét mint a napfényt. (én is hányok magamtól amikor ilyen nyálas vagyok, de ma nem találok más eszközöket ennek a hangulatnak a szemléltetésére :o)

aztán jött ez a levél, amin teljesen meglepődtem. a menyasszonyaim szoktak hálásak lenni és sokuk nagyon kedves. van, amikor már készülődéskor is hálásak pár jó szóért, de van amikor aznap is a nyakamba borulnak. pedig én csak a dekorációt csinálom. viszont kétségtelenül mindig rendelkezésre állok egy-két megnyugtató szóval... és akkor ma, hónapokkal egy esküvő után jön a legédesebb menyasszonytól egy levél, ami nagyjából bearanyozta a napomat, hogy ő még most is milyen szeretettel gondol rnák (i-vel) és milyen boldog asszony és igazán összefurhatnánk valamikor egy kávéra :o)

tökre meglepődtem és nagyon mosolyogtam, olyan jól esett.
ma a levegőben van a szeretet és nem csak azért, mert süt a nap.

én sütkérezem benne inkább. tegnap a. is teljesen feltuningolt a leplezetlen véleményével rólam, amin egyfelőle tényleg nagyon meglepődtem, hiszen mostanában inkább szét vagyok esve mint nem, de hogy ennyi jót kapjak... feltöltött, csak úgy vigyorogtam tőle.

na meg egy ovi előtt ülni is felemelő élmény, azt kell mondanom. kicsit olyan mint az igazából szerelemben a reptér. telis tele van szeretettel, édes gyerekekkel, anyukákkal, apukákkal, mosolyokkal... ülsz a szélvédő mögött és látod, ahogy puszilgatják egymást, elköszönnek, szaladgálnak - és ismét csak megtelik a szíved szeretettel.

nyálas, nem nyálas - de így vagyok most ebben a pillanatban :o)
jó érzés, hogy valakivel úgy tudok beszélni, hogy sosem kellett szembeköpnöm magam, hogy vannak, akikben mély nyomot hagyok, akik szeretnek, akik keresnek... és legfőbbképp van a világon egy hároméves kicsi lány, akinek én vagyok a mindene.

és mégis megéri. nagyon láv.

süt a nap

bénultan ülök. na nem a jókedvtől.
egyrészt vki nagyon felidegesített és azt nem szeretem. főleg ha igazságtalan.
másrészt konkrétan lelkiismeret-furdalásom van.
hogy én itthon molyolok amíg alma oviban van :)
tudom, új a helyzet és biztos mindenki így kezdi a dolgot, de akkor is!
harmadrészt jött egy kabát almának, ami nem olyan, amilyennek lennie kellene... sőt.

ehhez túl szép az idő, hogy így legyen! :) :)
fel kell pörögnöm és ráncba szedni magam és mindent körülöttem.

szép a szemem, sej.

vajon

ki volt ma a leglelkesebb olvasóm?
önként jelentkezik?

nagyonjól

ez egy nagyon tanulságos nap volt...
először is az ovi. hát ma reggel már nem volt nyígás, se induláskor, se érkezéskor, nem sírt, sőt majdnem elfelejtett köszönni is :o) nagyjából repültem kifelé az oviból.
a. megvárt és ismét elmentünk kávézni a lassan kedvenccé váló rogyadozó székekre (más nincs nyitva korán)... elkezdtünk beszélgetni és ezt valahogy abba sem hagytuk. délig!!!!!
na de nem is ez volt a nagy szám, hanem a témák, amelyeket érintettünk...

egyszer nyígtam, hogy nem nagyon tudom kinek elmondani ami mostanában nyomja a szívem... (nem azért, mert nincs kinek, hanem mert bennem ragadt mindig, nemtom miért.) most viszont teljesen spontán úgy alakult, hogy olyan, de OLYAN dolgokat beszéltünk meg... és magától értetődően el tudtam mondani egy csomó mindent - már beszélni róla is érdekes volt, mert ahogy mondja az ember, sokszor eleve adódik a válasz, a megoldás (lehet, hogy mindenkinek hangosan kéne beszélnie a tükör előtt? :o) de pontosan azok a témák adódtak, amelyek már olyan régóta belém voltak "ragadva"...

ráadásul néha pont egy teljesen friss szempontot kapunk ha egy kicsit távolabbi emberrel vitatjuk meg, aki nem lát bele annyira az életünkbe mint mondjuk a legközelebb állók. ettől valahogy hatásosabb is minden amit mond, ahogy ő látja... sok dologgal nagyon meglepett. (pl. a tegnapi kávézáskor engem nyálcsorgatva bámuló pasival - höh, észre sem vettem, ami messzebb vezet mint pusztán az, hogy félig háttal ültem...) mindenesetre kb. egy méterrel a föld fölött mentem a gyerekkel, teljesen lehiggadva és feltöltődve, mintha egy rövid időre magaslaton állnék, ahol sokkal jobban rálátnék az életemre úgy globálisan, ahogy egyébként mi magunk soha nem tudunk... hát nagyon tanulságos volt, na. szerintem most írok neki egy köszönő levelet! komolyan. bár ő maga is említette, hogy ilyesmiről még senkivel nem beszélgetett így.

nnnők. kávé. kilátás. ennyi. még a könyvelőhöz sem ment el, inkább ott ragadtunk a helyünkön :o)

szóval sok az infó, ami a fejemben kergetőzik... köztük egy ennél kicsit földhöz ragadtabb gond, hogy bé du. elmegy vhová, nekem meg esküvő megbeszélésem lesz - ezek szerint almával, ami azért nem lesz olyan nagyon egyszerű. (de megoldom, mert muszáj.)

nahát. konkréten felfrissültem lelkileg.

mondom én

egy órával korábban kelt. már reggel nyafogott, hogy "nem akarok oviba menniiiiii" (titkos sikoly legbelül. édes mosoly kívül.) nyígás helyett gyorsan felelevenítettem neki mindenféle jó élményt tegnapról, ezeket vele is elmeséltettem, így legalább nem sírt. ovi előtt ismét rázendített, sírva-sikítva mentünk be, szembejövő együttérző szimpi tekintetek kereszttüzében. bent sírás, nem megy be. megnyugtattam, hogy jövök érte nemsokára, majd átadtam az óvónéninek. alma sírt, én kimentem. hős anyuka.

megmondom őszintén, cseppet sem zavart a szituáció. annyi olyan beszámolót olvastam már erről, hogy szinte kötelezőnek éreztem, hogy kiakadjak, mert jaj szegény gyerek sír... nem akadtam.
1. a sírás egészséges, megtelik levegővel a tüdő, ettől nem lesz baja
2. pontosan érzem, hogy mikor mennyire bántja valami amikor sír. ez dacos hiszti, ami engem nem annyira hat meg. sőt, még azt is tudom, hogy nem olyan feltűnően anyás típus, nem esik kétségbe, ha nem vagyok ott.
3. azt is pontosan tudom, hogy szuper jól fogja érezni magát két perc múlva, mert szereti az embereket és szeret játszani.
4. három lépést távolodtam el és már abbamaradt a sírás (vajon nekem szólt-e :o)))))) ez egyébként tök érdekes dolog, hogy főleg nálam szereti feszegetni a határt :o)
5. kiléptem a szemerkélő esőbe és jó volt. nyugodt voltam.
ps. azért kint megvártam anitát, aki épp akkor ment be és megkérdeztem mit látott, hallott - persze semmit, alma tök jól volt, nem sírt, max. kicsit meg volt még illetődve. ennyi :)

ennek örömére elmentünk kávézni. ott összefutottunk egy másik anyukával és vele is jót dumáltunk. én meg még külön összefutottam egy volt gimis osztálytársammal is, aki szintén itt lakik diósdon. konkrétan jól éreztem magam, meg vagyok még mindig hatódva attól, hogy ovis... kis drágám.

visszamentem érte két óra múlva és teljesen jól volt. megmutatta, hogy festett egy kék ruhát és állítólag nem volt egy könnycsepp sem több. elvittem fagyizni, mert megígértem neki, kicsit játszottunk, kapott egy sünit is, amiért ilyen bátran viselkedett, teljesen fel volt dobódva, vidám volt és azt mondta jól érezte magát - én meg majd' szétestem a büszkeségtől - ovis nagylány :o) holnap már délig lesz benn, csütörtökön elvileg ott is alszik... hmmm. láááááv.

mondom én, hogy ez egy sokkal sokkal jobb nap lesz.
rotyog a paprikás csirke, bé alszik, alma alszik, még artúr is a hátán fekszik az ágy mellett és égnek álló lábakkal alszik. kis nyugalom nekem, mert megérdemlem, ehhe.

tudéj

asszem nem ez volt életem legjobb napja.
vannak dolgok, amelyeket nincs is kedvem átgondolni.
hosszasan tudnék értekezni arról, hogy egyes élethelyzetek mennyi minden másra vannak még kihatással... és hogy lassan könyörögni szeretnék valamiféle könnyítésért. de még így se sírjon a szám, bla bla bla...
(az a vicc, hogy amikor apu az intenzíven volt, még akkor sem mertem magamat és a helyzetet sajnálni, annyira belém sulykolták, hogy mindig vannak, akik rosszabb helyzetben vannak meg ilyenek - ez már nem normális, komolyan.)

szóval most nincs kedvem írni, fejtegetni, semmi. aludni van kedvem és egy, a mainál sokkal kellemesebb napra ébredni, köszönöm.

az első nap

akkor most leülök gyorsan magamhoz térni...
kisebb fajta katasztrófa volt ez az első nap az oviban :)

adott alma, aki elképesztően vagány, tök önálló és nem mellesleg egy teljesen kiegyensúlyozott gyerek. (ez utóbbi a legnagyobb bók, amit csak kaphatok a gyerekemre.) szóval már reggel közölte, hogy "én nem megyek az ovibaaaaaa" - nyafogósan. olyan királylányosan. amitől kiver a víz azonnal. mondom sebaj, csak játszani megyünk. az óvoda elé érve újra rázendített. ez nem félelem benne, inkább dac szerintem. juszt sem megyek, mert azt mondtam. (sikítok.) végül bementünk, bemutatkoztunk, örültünk, átöltöztünk, megtaláltuk a fogasunkat, megtaláltuk a süni jelet... bent játszottunk teljesen normálisan. mindez egészen oké is lehetett volna, ha nem fűszerezi meg két olyan sikítós-üvöltős hisztivel, hogy a hajam majdnem leesik. mindezt persze a semmiért, mert közben tök jól érezte magát, amikor épp megfeledkezett róla, hogy dacoskodjon. mondhatnám, hogy égő volt, de én tényleg nem tudtam mitévő legyek. miközben őt éri az ovi-stressz, nyilván nem ez a megfelelő pillanat, hogy a sarokba állítsam hisztiért. ezért vártam, amíg megnyugszik és magától elkezd megint játszani. közben pörgött az agyam, hogy hogy is van ez? pont ALMA viselkedik így??? hát pont. így jártam :)

na ebben az oviban nincs kec-mec, holnap már egyedül lesz minderre. nem engedik többet, hogy bent legyek - és megmondom őszintén, ezzel ésszel egyet is értek. szívvel pedig? nem tudom. én általában nem vagyok a pillanat rabja gyereknevelés kérdésében, sokkal inkább arra gondolok mi az, ami neki hosszútávon jó. (pl. nincs másik kaja ha vmi "nem ízlik" - előbb-utóbb úgyis megeszi. ha nem, éhes marad. majd megtanulja, de legalább nem lesz válogatós - annyira.) szóval az a lényeg, hogy neki jobb legyen. könnyebb megszokni, mert az ovi az VAN és kész.

mellesleg tök szép az egész épület, nagyon édes a terem és szuper szimpatikusak és kedvesek az óvónénik. és ez utóbbi a lényeg. hogy érzem, hogy neki itt jó dolga lesz. rajzolt és ragasztott egy sünit, majd kiment az óvónénivel felragasztani a rajzát az öltözőbe. szó és hiszti nélkül. nem lesz neki semmi baja, hiszen a hisztiket főleg nekem tartogatja. imádom a göndör búráját, amikor megfeledkezik mindenről és szuper jól érzi magát és viszi is az óvónéninek a rajzot megmutatni...

hát így valahogy. jobban izgultam ma reggel mint ő. most viszont már a holnapot és az utána lévő napokat várom... kíváncsian. de nem félek. csak kíváncsi vagyok. a félelem hiánya pedig abból a jóféle megérzésből fakad, hogy jó helye lesz neki ebben a mókus csoportban ezekkel az emberekkel :)

láv. és drukkoljunk, hogy holnap simábban menjen minden.

ismét

elcsendesedett minden.
a lufik még mindig itt fityegnek a fejem fölött és azt kérte le se szedjük őket, mert olyan szépek. maradnak, hát hogyne maradnának. a hűtő tömve, az asztalon milliónyi új játék.
a kanapéra kikészítve mindaz, amit az oviba el kéne vinni...

úgy izgulok, mintha én mennék óvodába és örömmel kapaszkodom a gondolatba, hogy anitáék is holnap kezdenek, így nem leszek egyedül ÉN, holott nem is nekem kellene izgulnom :o))))))) hülye anyukák.

bé is elment már, anyukáját viszi le kora reggel... közben telefonált dim, ismét azon törve a fejét, hogy hogyan segíthetne... egyszerűen le vagyok döbbenve, hogy mennyire önzetlenek és kedvesek az emberek.

csak ne kéne annyit izgulni. néha kicsit soknak érzem, néha bedugom a fejem a homokba és legalább pár órára, akár napokra is úgy csinálok, mintha minden rendben lenne. ez az élet rendje, a szüleink öregszenek meg minden. de akkor is. (ide pötyögés helyett inkább hívom is bé-t... szegénykém, szét aggódja magát)

holnap ovi első nap. kéretik drukkolni. (nemtom miért, mert alma tök vagány. kíváncsian várom mi lesz)