és azon gondolkodtam mikor is bambultam el utoljára...
körülvesszük magunkat a figyelem eltereléssel. még ha épp egyedül is vagyunk, állandóan megy a tévé, netezünk, olvasunk... akár mindezt egyszerre. de mikor van egy kis csend? amikor csak bámulod a repedést a falon és megendeded a szerencsétlen agyadnak, aki már telítődött az ingerekkel, hogy kicsit pihenjen. kicsit regenerálódjon... kicsit kiránduljon amerre csak akar a gondolatok között.
nem szoktuk ezt megengedni. magunknak. csak nem tudom, hogy vajon folyamatosan attól fél az ember, hogy lemarad valamiről - vagy direkt nem is akar néha gondolkodni? szándékosan tesz meg mindent, hogy ne kelljen hosszabb ideig egyetlen dologra figyelnie? szándékosan kapkodja a fejét ingerről ingerre?
mittomén. kimentem a kocsiból kivenni a maradék festéket, meg ne fagyjon ott nekem. nagyon hideg van. karmol. kintről néztem befelé, mert idebenn melegséges. ez az egyik legjobb érzés a világon. amikor nyár van, folyton hűteni akarjuk magunkat. nyilván. de télen bemenni a hidegből a melegbe, vagy akár csak bepillantani... bensőséges érzés. jó volt bejönni.
fáradt vagyok.
Te, amikor a rést bámuljuk a falon, csöndben, nem az a legjobb az egészben, hogy e g y á l t a l á n n e m gondolkodunk? Úgy értem, az agyunkkal nem. (Aztán ebben a csöndben jelennek meg majd a lélekből, a szívből jövő gondolatok, felismerések, vagy csak valamiféle egyszerű öröm.) Hogy ebben épp a s e m m i a jó? Mindenestre imádom. :) Mikor kicsi voltam, sokszor voltam ebben az állapotban, és édesapám megkérdezte: "min gondolkodsz kislányom?". És én nem értettem a kérdést. Merthogy éppenhogy nem gondolkodtam. Kívánok neked sok ilyen pillanatot. Főleg így, Karácsony előtt. :)
VálaszTörlés