otthon

néha olyan nehezen fogalmazzuk meg, amit érzünk. nekem évek óta nem sikerült megfogalmaznom.
ma az álomépítőkben londonba utaztatták a párt. én meg szépen ültem a kanapén és elbőgtem magam. nem, nem jött meg, nem is most fog - egyszerűen elérzékenyülök néha, ennyi.

a legszebb ajándék, amit valaha kaptam, azt hiszem a londoni meglepetés út volt a 30. születésnapomra a csajokkal és bé-vel. egyszer azt mondtam kíváncsi lennék eltalálok-e még a háztól az iskoláig... és ezt az álmomat valóra váltották. szerintem ezek a csodák.

épp hogy felidéztem ezt az emléket, már indult is a notting hill, imádom azt a filmet. szintén london... ismét elbőgtem magam - ez már gáz :) bé csak nézett rám, kicsit kuncogott is, de én egyszercsak megkérdeztem: "te mennyi mindenre emlékszel 5 éves korod előttről?" - nem sokra. és utána? most gondolj bele, nekem az első komolyan berögződő emlékeim, amik nem csak képek (5-10 éves koromig), londonhoz kötődnek. ez nem olyan, hogy éltél már valahol és ismered és vagy otthonodnak tekinted, vagy nem - máshonnan mindig magyarországra vágysz haza. én meg most itt ültem az új tejeskávé színű falaim között és hirtelen kimondtam, hogy mi ez a tétova érzés, ami állandóan bennem van: HONVÁGYAM van... angliába!

amikor kanadában ültem a szőnyegen és néztem az olimpiát, sírtam a honvágytól magyarország felé és örjöngve drukkoltam minden sportágnál, a magyar közértbe is jártam időnként kovászos uborkát és krémest lesni - merő honvágyból. miközben itthon magyarországon folyamatosan van bennem egy honvágy london felé...

amikor az ember elutazik valahová, mindig turista. párizs volt talán a legjobb utunk bé-vel valaha. de kívülálló voltam. kívülről figyeltem az embereket, próbáltam belesni autók és házak ablakán, hogy hogyan élnek ott mások... de átérezni nem tudtam. londonban 30 évesen otthon éreztem magam. mert tudom, ismerem hogy élnek ott az emberek. illetve most mittomén, hogy a korombeliek hogy csinálják, de a gyerekkori emlékeim azokhoz a járdákhoz fűződnek, az ottani köveket rugdostam iskolába menet és ott vettem mars csokit a sarki boltban 10 penny-ért... amikor ott voltunk nem voltam turista. egyszerűen csak ott voltam. nem a látványosságok döntik el bennem, hogy szeretem-e vagy sem, nem tudom és nem is akarom más városokkal összehasonlítani, mert én ott OTTHON érzem magam, teljesen más elbírálás alá esik. és ha meglátom filmen, elfacsarodik a szívem és azt érzem oda akarok menni. (azért kemény, hogy ennyi ideig tartott a tökéletes szót megtalálni erre az érzésre...)

minden angol dolog megdobogtatja a szívem - nem kapok szívinfarktust mondjuk egy angol zászló láttán, de az "angol hangulatok" - talán érthető - megmozdítanak bennem valamit. a bridget jones, az igazából szerelem, a notting hill, a nő kétszer... mind ott játszódnak. és másképp látom őket. mintha egy filmet budapesten forgatnak - hasonló érzés. még a next ruhákhoz való beteges vonzódásom is innen fakad szerintem...

hát így valahogy. néha "haza" vágyom... és olyankor elsírom magam mint egy gyerek.
legbelül talán sosem növünk fel.