2011. november 8., kedd

november nyolcadika

gőzöm nincs hogyan kezdjem ezt a bejegyzést. a dátum csak késő délután esett le és nem is nagyon függ az ember hangulata holmi évfordulóktól. mégis valahogy úgy összességében ez az egész nap... hát. olyan november nyolcadika volt.

kereken öt éve halt meg apu. ez azért sok emléket hozott a felszínre, amikor hazaértünk és leültünk beszélgetni miután letettük almát. már reggel túl akartam lenni az egész napon és eszembe sem jutott a dátum. a vasárnapi telefonhívás után egyszerűen minél hamarabb le akartunk menni nagyihoz. hogy lássam hogy van. hogy lássam. inkább...

ápolónak gondolom születni kell, máskülönben nem hiszem, hogy ezzel foglalkoznának. le a kalappal előttük. úgy általában. ebből persze azt hiszem, hogy őket már semmi nem indítja meg, mert nap mint nap látnak szomorú dolgokat. de nekem még mindig mellbevágó ez az egész. ahogy az én egykor kerekded, örökké mosolygó, gurgulázva nevető nagyim kb. 40 kilósan ott fekszik a párnák közt összeaszalódva, protkó nélkül és üres tekintettel nézi a plafont... szerintem megint nem ismert meg. talán már soha nem fog. (az elképzelhetetlen.) egy test, ami már nagyon öreg és nagyon fáradt. ezt éreztem ma. eszembe jutott az az éjszaka, amikor ferike meghalt, a test puszta látvány a lélek nélkül... ő már valahogy nem a nagyi, ijesztő az emberi agy... és ijesztő az öregség, az elmúlás... ijesztő minden. minden, még a kockás pokróc is a mellettünk lévő üres ágyon. csendben megy az oxigén a csövön az orrába, a tekintete vizslat minket, de csak mint a látóterébe került érdekességet. simogatom, megpuszilom, azt mondja alig érthetően, hogy "aranyos vagy". és én mosolygok: "te is". nem esik nehezemre mosolyogni. anno apu ágya mellett is könnyen ment. mert tudtam, hogy ez a dolgom és itt nincs helye semmi összeomlásnak vagy lelkizésnek, ennyire nem lehetek önző.

érdekes, hogy hány héten át mondtam hangosan és némán egyaránt apunak, hogy tartson ki, gyógyuljon meg, legyen erős... aztán volt egy pont, amikor úgy éreztem egyszer csak, hogy ennek már semmi értelme. hogy én most önző módon valami olyasmit kívánok, ami nekem lenne ajándék - neki már lehet, hogy egy szenvedés... és akkor nagyon tisztán azt mondtam "menj el nyugodtan, ha NEKED úgy jobb"... és hidd el, nem könnyű ezt kimondani. de mégis egyértelmű és tiszta gondolat.

a halálnak mindenhol van kultúrája. talán az egyre komolyabb civilizáció és modern társadalom feledteti el velünk, hogy nem csak megszületni természetes, meghalni is muszáj. ezért amikor a nagymamád arca és tekintete láttán arra gondolsz magadban, hogy "drágaságom, te milyen fáradt vagy már..." akkor utána önkéntelenül is elszégyelled magad. mert ez olyan mintha azt mondanád, hogy akár meg is halhatnál, pedig nem így gondoltad. vagy mégis. az elmúlt két év tekintetében? hát nem tudom. mert ugye nem mindegy, hogy hová és hogyan tér vissza az ember.

de nem lehet józanul gondolkodni ezen. vannak a belédnevelt semmik miatti szorongásaid, hogy milyen már azt mondani, hogy menj el inkább békében 86 évesen - és az igazi érzéseid. amelyek ugyanezek: békét kívánok neked. abban a formában, ahogy NEKED jobb. fáradt vagy.

apu hetekig küzdött anno. nem lehet ugye tudni, hogy a végefelé mit hallott, mit érzett. én egyszerűen tudom, hogy a jelenlétet biztosan. és másfél nappal azután, hogy el tudtam engedni, meghalt.

én most nem számítok semmire, mert láttam már nagyit ennél mélyebben (bár kétségtelenül, hogy nem itt, hanem a köcsög balesetin, ahol annyira benyugtatózták a demens beteget, mivel "zavarta" őket, hogy majdnem meghalt). mégis legbelül elengedtem már. egyetlen egy dolgot kívánok neki. nyugalmat. ez a lényeg. (most akkor nem ecsetelném az életét, ha azt kell megfejtenem, vajon miféle nyugalmat élhetett meg úgy, hogy az egy szem lánya 21 évesen meghalt... szerintem nem véletlenül "választotta" az agya ezt az elfordulást a valóságtól, amint egyedül maradt és már nem kellett a férjéről gondoskodnia... de nem akarom ezt sem boncolgatni. a másik szobában alszik a kicsi lány, így ilyesmibe belegondolni is rémes...) szóval nem számítok semmire. csak úgy vagyok. gépiesen kisétálok, beülök a kocsiba, elmegyek almáért, hazajövök... bé vizslató tekintetével kísérve. lerakjuk a gyereket és akkor elmondhatom. megpróbálhatom megfogalmazni a megfogalmazhatatlant, amikor egy szerettedet látod haldokolni. na erre varrjál gombot, ezt foglald szavakba, te nagyszájú.

de ez az édes bé mindig ott van velem. az apám ágyánál, nagyi mellett és este a kanapén is. azt is láttam, hogy titokban elmorzsolt egy könnycseppet ő is. pont tegnap találtam meg azt a képet, amin nagyi a féléves almát öleli. dundón és mosolyogva. apu már nem is találkozhatott almával. köcsög vagy te, élet.
szóval bé ezt már átélte a saját nagymamája mellett. arról beszélgetünk amiről nem kéne: hogy milyen kultúrája van vajon a halálnak és miért nincs kapaszkodó? és miért tekintjük természetesnek a születést, de rettenetesnek a halált egy idős embernél? és hogy milyen nehéz ilyeneket kimondani és milyen nehéz megfogalmazni mit is érzek. (lám, itt pofázok hosszú sorok óta, de szerintem most sem sikerült igazán, nem tudom.)

aztán eltűnik a kedvenc fülbevalóm és én majdnem toporzékolok, hogy tényleg mindenemnek tönkre kell mennie????? nem sokkal később meglesz. gépiesen visszarakom. november nyolcadika van, fél óra múlva véget ér az a nap, amin annyira túl akartam lenni és amelyet a halál közelsége annyira életszagúvá tesz.






az egyik való világ szériában egy rettenetesen egyszerű szőke táncosnő azt mondta, hogy problémának azt kell tekinteni, aminek a megoldása a te hatásodon kívül esik. minden más, amely elvileg valahogyan megoldható, ily módon nem probléma. lehet, hogy mégsem volt olyan buta ez a lány. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése