semmikülönös

ma sikítani van kedvem. lehet, hogy meg fog jönni :)
mindenesetre azért sikítok egyet gyorsan...
ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁHHHHHHHHH

az elmúlt hetek tanulsága az, hogy az emberek különbözőek, de alapvetően rémesek tudnak lenni. ezt emésztgetem itt magamban... és fura a hangulatom úgy amúgy is. látszólag persze remek. de valahol idebenn felőröl kicsit a bizonytalanság. ezt legyőzendő eldöntöttem, hogy mégis csak feldíszítem a lakást karácsonyra. úgyis tehetetlenek vagyunk addig, amíg nem lesznek hírek a papírokról. egyelőre úgy tűnik már itt karácsonyozunk, nem hiszem, hogy addig történne valami komoly. én mindenesetre megvettem a mappát és füzetet a lakás dolgaihoz, amit bé kért tőlem. és remélem ez jó omen és azért van itt mellettem a kanapén, mert hamarosan elkezdhetjük megtölteni :)

most csak ennyi. már megint mást kéne persze csinálnom éppen...

az elengedés és a lényeg

elmondom miért nem szoktam már nagyon írni. mert a vége mindig az lesz, hogy végiggondolom, hogy ezt kivel közölném vagy kivel nem, áh, akkor inkább ez is virágnyelvű legyen, biztos, ami biztos - és a végén mi születik? egy kiba. nagy semmi. na ennyi. ennek vajon mi értelme van? inkább másképp kérdezem: van-e értelme? van-e így bármilyen létjogosultsága ennek a naplónak már nem nevezhető izének?

ezen még gondolkodni fogok azért. egyelőre nem engedtem el. de filózom rajta.

ellenben hála a 39 éves kornak elég sok mindent megtanultam elengedni. bizonyos hisztiket és legfőbbképp embereket. megadom a dolgoknak azt a mennyiségű próbálkozást, amelyet reálisnak tartok (én. mások szerint ez talán több mint reális, de nehezen adom fel...) és egyszer csak eljön a pillanat, amikor elfogadom: ennek tovább nincs értelme. megjegyzem régebben ez a pillanat néha évekig kitartott. mostmár önző picsa vagyok és gyorsabban végzek. szóval ilyenkor elköszönök. már nincs bennem vágy, hogy tájékoztassam róla a másikat. és az sem érdekel, ha nem lát magába és nem látja az okaimat... sőt, egyetlen rossz percet sem okoz, hogy végiggondoljam, vajon egyáltalán észrevette-e a "távozásomat" az életéből :D
hát valahogy így fejlődik a szenvtelenség. és ez nem feltétlenül az én bölcsességemet mutatja, sokkal inkább szomorú...

ma csupa olyan dolgot csinált, amelyet szerettem volna. (majdnem.) ennek kapcsán jutott eszembe, hogy londonba fogok menni. megyek és kész. még nem tudom mikor és nem tudom hogyan, de mennem kell. padokon kell ülnöm a parkokban és asztaloknál a pubokban. néznem kell az embereket és be kell szívnom az ottani levegőt. ez van. az ember ne töltse várakozással az egész életét.

ma egy idős párral együtt néztem egy filmet a moziban. (már colin firth angol kiejtése is megérte :))))) mivel csak mi hárman voltunk a moziban, befelé menet köszöntem nekik. ők olyan lelkesen köszöntek vissza, hogy azt hittem megzabálom őket. hatvanvalahány évesek lehettek, közöttük a férfi botja. a nő lelkesen mondta, hogy mostmár nem kell félnem, mert nem leszek egyedül a moziban. a pasi is nevetett: enyém az előkelő dobogós harmadik hely. (és tényleg ennyien voltunk, anti-szociális énem imádta :))) kifelé menet megtárgyaltuk, hogy a film tetszett. már csak ezért megérte jegyet váltani és menni... ezért a két emberért, ahogy a nő várta, hogy a férfi a bottal lemenjen a lépcsőn, ahogy vigyázott rá, ahogy jófej módon viccelődtek, amilyen kedvesek voltak... az élet apróságai. a lényeg.

lesz

egyre többen kérdezik, hogy hogyan lehetünk ilyen türelemmel... türelemmel? miért? hatalmas kaland küszöbén állunk, olyasmi dolog ez, amire egyébként NEM lenne pénzünk, ez a nagy igazság. nem véletlenül nézegettünk mindig is ikerház feleket. és akkor megtaláltuk EZT és ne legyünk türelmesek? hát hogyne lennénk. kivárjuk és megoldjuk. oké, hogy ez most így nem annyira egyszerű és még azt sem látom hol (és hogyan) leszünk karácsonykor, ezért idén először nincs nagyon hangulatom feldíszíteni a lakást, mert nem tudom jót teszek-e vele, vagy csak extra meló lesz villámgyorsan leszedni mindent, ha költözni kell - na meg nem tudom hol a karácsonyos doboz :) ahogy bé télikabátja is valahol a garázs mélyén van... elképzelésem sincs, hogy fogjuk kioperálni a garázsból. pedig muszáj lesz. de ez legyen a legnagyobb gondunk :D

néha úgy érzem, hogy annyi ideje várjuk a hírt, hogy rendeződtek a ház papírjai, hogy alszik bennem a lelkesedés és csak élem a mindennapokat. aztán egyszercsak teljesen sárgává válnak a ház előtti nyírfa levelei és én tátott szájjal bámulom és megint átjár az izgalom, megint elkezdek képzelődni, hogy majd milyen lesz és jaj, hát tényleg bele fogunk majd vágni... mert LESZ. és ha ez az ára, akkor kivárjuk :)

november eleje

hol is kezdjem? :)

az élet tele van buktatókkal. egy hónapja írtam utoljára. most arra gondoltam, látva a bejegyzést, hogy te jó ég, már egy hónap eltelt? tudod miért? mert akkor ott, azt hittem levert a lábamról a dolog. most meg azt érzem tovbb tudtam lépni. még rossz és bánt és persze én is örülnék, ha NEM lennének problémáim - de vannak. és kinek nincsenek? ennyi. ráadásul azóta részem volt egy nagyon fontos beszélgetésben, ami csak megerősítette bennem azt a közhelyet - ami annyira igaz és annyira nehéz cselekvéssé alakítani át - hogy senki és semmi nem tökéletes, a gondjainkat pedig meg kell és meg is lehet oldani.

(nem, nem oldottam még meg... de elég merész lenne azt hinni, hogy ami évek alatt jött létre, azt majd én jól letudom pár nap alatt.)

egy hetet nyaraltunk. ebből összesen kb. kétéjszakányi órát aludtam bé ismeretlen horkolási gondja miatt, de ezt leszámítva nekünk most nagyon jó volt :) és sok jó ember is körülvett, ezt külön élveztem. meg egy érdekes érzést is, amit fura volt feldolgozni... hogy mennyire kedvelek valakit, akit egyébként nem kéne kedvelnem. hát fura az élet, na :D

amikor leülök írni, már nem jönnek a gondolataim úgy mint régen. ráadásul virágnyelven is írok, mert mindenki tudja miért. a generált félreértésekre semmi szükségem. egyre inkább vágyom az incognitora... hogy tényleg bármit leírhassak... mint régen... mert ez így nem az igazi.

de most előbb rendet rakok... sok értelemben. kacérkodom sok dologgal. sok "szemét" kiszórásával az életemből. túl gyakran érzem azt, hogy csak kapkodom a fejem a sok haszontalan dolog között.... (ebbe sajnos beletartozik pár haszontalan ember is - de ez magától megoldódni látszik) - én nem tudok és nem is akarok mindenkire és mindenre figyelni már. olyan, mint amikor az ember mindenkihez ért egy kicsit, de semmihez sem ért igazán. le akarok ülni olvasni egy jó könyvet. úgy, hogy rend legyen körülöttem minden szempontból. most nyíghatnék, hogy ugyan hogy rakjak rendet, ha nemsokára megint költöznünk kell, de ez az a dolog, ami miatt NEM nyígok, mert ha arra gondolok, hogy MIÉRT is kell költözni és mi lesz annak a végeredménye, már indulok is a dobozokért :) inkább a bizonytalansági faktor az, ami kicsit megrémít, mert ma is álltam a teszkóban a karácsonyi gömbök előtt és azon filóztam, hogy már november van és még azt sem tudom, hogy hol leszünk karácsonykor. de a cél... a cél egy ajándék. így mindenen felülkerekedünk majd.

szóval kezdjük kicsiben... mondjuk rendet rakok a lakásban. és nem csak a bőröndöket számolom föl :D :D :D

dagadt szemek

a mai napom tinédzserkorom legmélyebb bugyrainak reinkarnációja volt...
nem a jó értelemben véve.
ráadásul nem áll módoban kifejteni sem...

a megbántásnak vannak aranyfokozatai, na...
(ez minimum gyémánt fokozat volt akkor.)

kapaszkodó

én tényleg próbálom megérteni. hogy az emberek külünbözőek. hogy nem mindenkinek azonosak az értékei, nem mindenki látja azonosan a világot. és azt is értem, hogy pénz nélkül a világ kerekei kicsi csikorogva forognak csak... tapasztaltunk hasonlót. (csendben megjegyzem, hogy a saját életünkön belül, a saját viszonyítási alapunk szerint, ami nyilván fényévekre áll attól, amit a világban igazi "szegénységnek" neveznek...)
szóval tényleg próbálom megérteni, hogy más-más embereknek más-más szempontjaik vannak az életben. hogy mindenkinek más az empátiás készsége és az önzőség foka is igen eltér...

az pedig, hogy amikor örökségről vagy pénzről van szó, akkor az emberek 99,9%-a kifordul önmagából, sajnos saját tapasztalat, amihez csak egyetlen egy hozzászólásom lenne... az, hogy örülök, hogy a 0,1% része lehetek. mert nekem így jó...

de az, amit az elmúlt napokban tapasztaltam a tágabb értelemben vett családon belül... ez átlépett nálam olyan határokat, amelyek végül egy roppant egyszerű döntéshez vezettek engem, egy olyan dologhoz, ami már régebb óta működik bennem: ha valami nem jó, akkor nem szabad kapcsolatba kerülni vele. akkor kerülni kell a találkozást. mert egy életünk van és amennyiben a "találkozás" nem visz előbbre és a helyzet nem megoldható, akkor tök fölösleges ilyennel elrontani a mindennapjainkat... szóval bármennyire is igyekeztem megértéssel lenni, próbálni a másik ember életén keresztül szemlélni, amit mond, hogy hátha megértem azt a végtelen - és nagyon tudatos - önzést, ami mindemögött lapul... de tudod mit? nem értem. vagy ha értem, akkor nem akarom tudni. hogy ilyen is van. hogy vannak emberek, akiket csak az mozgat, hogy min nyerészkedhet, slussz.

egy ideális világban azt szeretném hinni, hogy az emberek nem ilyenek... de számomra kiderült már többször, hogy sajnos ilyenek. csörög a pénz és csorgó nyállal taposnak át egymáson, hogy odaérjenek a mézes csuporhoz minél hamarabb...

a kapcsolatot a minimumra csökkenteni. a minimum nálam és a szeretteimnél nem ugyanaz. nálam a nulla lenne. de ezzel szomorúságot okoznék másoknak. tehát a végén nem lennék semmivel sem jobb. de az a kis valami is ritkán. és rövid ideig. és ha akarom, akkor elmondom a véleményem... mert most sem magam miatt nem teszem...

ezek az emberek ugyanúgy élnek mint te vagy én. reggel felkelnek, pisilnek, lehúzzák, kezet és fogat mosnak... majd elméláznak egy kicsit a tökörben. hogy azon gondolkodnak-e, hogy vajon ők jó emberek-e? hogy eszükbe jut-e, hogy mennyire végtelenül és szánalmasan önzőek? nem. maximum eligazítanak egy kósza tincset és nagyot ásítva a kávéról ábrándoznak. nem azért nem néznek a saját szemükbe, hogy le ne köpjék magukat.

hanem, mert annyira szánalmasak, hogy eszükbe sem jut, hogy bármiben is hibáznának...

sikít.

én most akkor leülök és sírok egy kicsit. vagy ordítok. vagy valami.
egész nap szuggeráltam magam, hogy ne döntsem el, hogy rossz a kedvem és ilyen baromságok. ez egészen addig tartott, amíg valaki jól meg nem lökött a virágpiacon és a két perce vásárolt horror drága fehér rózsa fejet ugrott a sáros földre... konkrétan azt hittem elbőgöm magam. amúgy sem tudom mi volt ma ott kinn, de EZREN voltak és sárban tapicskoltunk, én gésa léptekkel araszoltam, hogy el ne csússzak a papucsban... ááááh.
az imént nekivesekedtem, összeszedtem magam, betettem egy mosást... ennek örömére észrevettem, hogy a mosógép mögötti csap szivárog ezek szerint (???) és egy kisebb tócsában állt alatta minden: a porszívó és a szennyes is...

nem tudom miféle feszültség dolgozik most bennem, de azt érzem felrobbanok. a rendrakásra szánt energiáim nagy része kimerültek abban, hogy rendberakjam a mosogép melletti területet... és közben kivagyok. nem tudok mit hová pakolni, pedig valamiért elhitettem magammal, hogy mivel ma van ez a szabad másfél órám, akkor ez alatt rendbevágom a teljes lakást és teraszt... ha-ha-ha. azt se tudom hol fogjak hozzá... :(

lehet, hogy tényleg sírni és sikítani kellene egy jót és akkor megkönnyebbülnék. rábólintottam erre a mai főzős programra, de közben ezer dolog lenne mégis, de már nem mondhatom le, csak közben pörög az agyam, hogy mit is KÉNE csinálnom éppen... félek, hogy az éjszakai lefekvésem és a hajnali ébredésem kb. össze fog érni :(

sikít. sikít. sikít.

morgós

ma szar napom van. valószínűleg javarészt azért, mert már reggel elhittem, hogy szar napom van. hiszem, hogy a dolgok nagyobb részben azon múlnak, hogy milyen a hozzáállásunk. így ennek a napnak a kimenete egyértelmű volt.
épp próbálom átprogramozni magam - egyelőre kevés sikerrel, mert ma valahogy mindenért morgok, minden zavar, semmit nem találok, mindent elejtek... és úgy összességében tök szívesen venném, ha senki nem szólna hozzám.
mindenesetre megpróbálom sminkkel eltűnteni az összeráncolt homlokomat. egyébként meg valaki jöjjön ide és tegyen rendet.

ma spontán vettem egy csoda édes farmerruhát almának. előre látom, hogy ő kevésbé lesz lelkes, de majd meggyőzöm. az én őrületem legalább ártalmatlan.

ma úgy gondoltam, hogy mivel nem találok pár cipőt, egyszerűen elmegyek és veszek magamnak két újat. az milyen már, hogy még ez sem jött össze? nekem? egy cipőboltban??? üres kézzel jöttem ki három helyről is?

mondom én, hogy ez nem igazán az én napom... megpróbálom megcsinálni a körömlakkomat mondjuk. hátha az sikerül. (bár ez lassan varázslat lesz...)

a és még valami

tanulj meg elszakadni.
másoktól.

home2

vazze, már egy hónapja nem írtam? megvolt az indok ám :)
lement a költözés és rá 2-3 napra a 100 fős esküvő... a fáradtságnak egészen új dimenzióit ismertem meg, de kjözben azt mantráztam, hogy sebaj, teher alatt nő a pálma meg hasonló baromságok. mellesleg sok munka miatt sose nyígjon az ember, a költözés meg? hát ezt akartuk!!!! tehát most nagyonboldog. igaz, sok sok minden van még előttünk, mire elnyeri azt a formáját, amilyet megálmodtunk... de sebaj. az ilyen alakítás a legnagyobb öröm. a kis lakás pedig? szerintem mi kihoztuk belőle a maximumot. nem mellesleg ismét olyan sok szeretetet kaptunk, hogy csak na, sok önzetlen segítséget... már csak ezért is megéri egy-egy ilyen esemény :D

gondoltam ezen a héten nekiállok akkor kirámolni mindent, takarítani, rendezkedni... majd belémnyilalt, hogy de mégsem. hiszen pénteken és vasárnap is van esemény... így irány a virágpiac, most itt ülök teli hassal és lövésem nincs hogyan oldjam meg a mosógépet. konkrétan mindjárt sírok. már nagyon nagyon kéne mosni... a rumli továbbra is uralkodik, de egyelőre szó nincs arról, hogy lenne idő akár csak a széleit megpiszkálgatni... amíg nem lesz 2 nap szabadom egymás után, addig a káosz lesz az úr a háznál.

alma szabályszerűen berepült pár napja, imádta, mindenre azt mondta, hogy gyönyörű, majd simán elaludt egyedül külön emeleten, ismeretlen helyen... basszus. szétesem a büszkeségtől. van olyan szeretet, amitől már lassan kipukkadok! imádom a kiscsajt :)

egyébként meg? még nem teljesen rendeződtek el az agysejtjeim, ezért nincsenek komoly, mélyenszántó gondolataim. a net csak úgy megy - jó lassan - ha a telefon a wifi, tévé még sehol, talán ma megoldódik és én igyekszem felvenni a harcot az álmossággal szemben. megmondom őszintén, hogy szívesen elmennék moziba, megnéznék egy jó krimit, vagy olvasnék egy nagy párnás kanapén egész nap. ilyen szintű vágyaim vannak. amelyek most teljesen elérhetetlenek ráadásul. ja és egy kávé. ez legalább megoldható.
az sem lenne rossz, ha megtalálnám a piros körömlakkom. vagy egy másik cipőt...

ma egyszerre ért pár jó és néhány kellemetlen élmény. azon gondolkodtam a virágok vízbe tétele közben, hogy tulajdonképpen nem tudom minek tárolunk szemetet. hiszen a kukát is elvitetjük minden héten, nem? akkor miért van tele az életünk szennyessel? miért nem szanálunk az ismerőseink között is? különben is, milyen szó az már, hogy ismerős? ha valakivel már találkoztam kétszer, azt ismerem? szerintem azt sem, akivel harminckétszer találkoztam. és az, akit én fel szoktam hívni néha, hogy hogy van, de az elmúlt két évben (!) még egyetlen egyszer sem kérdezett vissza: és te hogy vagy, eszter? hát mi a francnak tartok én fenn ilyen kapcsolatokat vajon?! kell ez nekem? szerintem nem.
és most nem az fb-ről beszélek, hogy ki kit jelöl meg. nem, idebenn, abban az izében, ami a mellkasodban dobog. öreg vagyok és önző. én már szeretnék kapni is, nem csak adni. az ilyen mértékű egyoldalúság különben sem egészséges.

de kicsit le is nyugodtam mostanában. igyekszem lépésenként venni minden akadályt, mert egyszerűen tudom, hogy egyszer csak túl leszek rajta. múlt héten is eljött a szombat... két éjszaka alatt összesen 4-5 órát aludtam, az ironman igyekezett meghiúsítani a dekorral való feljutásunkat, de mégis meglett minden. este HAZAjöttem, ettem és eldőltem a kanapén, a világ legjobb érzése volt: vége. megcsináltam. jól sikerült. most már pihenhetek... (éjjel 3-ig, amikor is lehet vissza indulni bontani, de az már kit érdekel térdig érő melegítőben, hálóingben és azon pulcsiban, szemerkélő esőben :))) ilyenkor eszembe jut a másik kurva okos "ismerősöm", akit szintén sokkal korábban kellett volna szanálni a belsőbb körökből, mert kétszínűnek és rosszindulatúnak bizonyult. szóval neki sikerült azt a baromságot mondania, hogy milyen jó nekem (???), mert a rendezvényről az elején leléphetek és nem kell végig maradnom. ez komolyan ennyire hülye? és előtte a virágpiac, a virágozás, a dekor elkészítése, majd hajnaltól a munka, utána a leszedés??? te jó ég. miért nem lett bányász inkább...?

na mindegy. ebben is fogjuk meg a jót: vasárnap délután 3-kor indultunk egy reggelizni (!), szuper hangulatban, mert ez aztán tényleg egyedi és megismételhetetlen volt :D (ill. egy darabig most nem ismételném, hihihi.)

de amikor azt írtam az előbb, hogy "hazajöttem" - így is gondoltam... alig egy hete vagyunk itt. és szeretem. és jókat alszunk és jó érzés és nem tévedünk el HAZA felé... én látom benne, hogy milyen lesz. és ez erőt ad megvárni addig bármilyen körülmények között is.

csak a fránya mosógépet tudnám már használni... hisz végre nem esik!!! :D

ráadásul elképesztő híreket kaptam tegnap - két irányból is :))))) mivel nem nekem kell ezeket megosztani, hanem az illetékeseknek, ezért itt sem írom most le konkrétan, legyen elég annyi, hogy úgy lobog a szívem, mintha a saját történeteim lennének, olyan öröm van bennem! láv láv láv

hasogat a fejem, ömlik az eső, de csak azt látom benne, hogy milyen hangulatos, kéne kakaót inni, mert esőben egyszerűen kell és különben is, végre írtózatosan kellemes a levegő hőmérséklete, imádom. ja, és még "locsolunk" is :D legalább nem császkálok el semerre és már elég jól haladok a sok ruha elpakolásával is... de komolyan filózom rajta, hogy mennyi értelme van költözés előtt nagyon sokat pakolni... nem tudom - de majd beszámolok róla :)))

közben cseng a telefon... nálunk lesz a megbeszélés... ááááááh :))))) irány rendet rakni még jobban :))))

izgalomban

én azt hiszem az, hogy mostanában szakaszosan írok, nem kifejezés. annyi örömet kiadok magamból a facebook mosolygók csoportjában... hogy szinte nem marad bennem a vágy, hogy ismételjek. ugyanakkor az nem is ismétlés lenne, hiszen úgyis csak itt eresztem bővebb lére a dolgokat... :)

szóval most bonyolítottam le szaz telefont a ház ügyében. ami egyébként teljes egészében átláthatatlan számomra. oké, jártam iskolá(k)ba, tehát nem mondom azt, hogy nem értem kb. mi újság, de nekem szent véleményem, hogy mindenki maradjon annál, amihez ért. márpedig én nem vagyok se ügyvéd, se bankos - és ami azt illeti, nem is akarok az lenni :) az ügyvédnek azért fizet az ember, hogy megoldja és én erre is vágyom: oldják meg a jogi részét és menjenek a dolgok a maguk útján - ennyi. a múltkori kb. kétórás megbeszélést is rezzenéstelenül ültük végig bé-vel, ill. max. visszafojtott röhögőgörccsel... na igen, ezért a házért bizonyos szempontból meg kell dolgozni, nem egy egyszerű adás-vételi szerződés és kész. valószínűleg százból egy pár lenne, akit ez nem zavar. na mi vagyunk ezek :)

mondjuk a helyzet finoman szólva is izgalmas. mert a munka zajlik tovább, közben ugyebár össze kéne csomagolni a komplett házat és költözni... az ügyvédnő a legutóbbi megbeszélésen mondta azért, hogy valószínűleg nem augusztus végén fogunk költözni... mondtuk neki mosolyogva: 'de, ez biztos... mert a saját adás-vételi szerződésünk alapján költöznünk KELL... a kérdés max. annyi, hogy HOVÁ" :))))) igen, még ezen is nevettünk. egy hónap van minderre, de bé szavaival élve: "megoldjuk" :)))))

na mindegy, szerintem ma este is okosabbak leszünk, mert mára is elő van irányozva egy újabb találkozó... ugyanakkor az is lehet, hogy nem leszünk okosabbak, mert az ügy eléggé bonyolult - de ez a legkevesebb. az ember kitűz egy célt, vannak álmai, szinte látja ezeket maga előtt: és ezeket el kell érni. az nem baj, ha ez picit bonyolultabb. na és? a lényeg a lehetőség, amit kaptál. azt kell megragadni és nyígás helyett jó erősen kapaszkodni belé - mert a probléma megoldható és akkor mi egészen testközelbe kerülünk egy olyan képhez, amit nem gondoltunk volna, hogy valaha meg tudunk ugrani... legalábbis nem most. szóval hajrá. és mi meg majd közben "megoldjuk" :))))

alma egyébként anyunál a héten. és elképesztően hiányzik. de nagyon nagyon. igyekszem előre dolgozni a jövő hétre, de ez nem kristálytiszta... így tudom, hogy akkor fogom az oroszlánrészét csinálni, amikor megint láb alatt lesz... de imádom, amikor láb alatt van :D kis drágaságom.

nagyonváromanyaralást

az gáz, hogy félig dolgozom, félig ejtőzöm a kanapén? :)
majdnem két órám van még, hogy minden kész legyen és rendet is rakjak, hogy este már csak a csokrokat kelljen csinálnom, amikor alma lefeküdt... mindjárt elalszom :) és izgulok. az esküvők, a virágok, a ház eladás... szerintem minden együtt, nem tudom.

kicsit így a fejem fölött csapkodnak most a hullámok... itt ülök a hortenziák mellett, így utólag nem is értem hogy vállaltam ezt be, mert csak reménykedni tudok, hogy minden rendben lesz velük... holnap esküvő, kedden esküvő, bé-vel jól összevesztünk tegnap reggel és a tetejébe még délután bejelentette, hogy elmegy egy vitorlás versenyre 4 napra... pont ebben a "csúcs" időszakomban... szóval akkor vihetem magammal almát dolgozni, ami mindkettőnknek szuper lesz, a keddet még gőzöm nincs hogyan oldom meg, mert nem nagyon van itthon senki, aki elhozná az oviból. közben fokozódnak a ház körüli dolgok is, tiszta izgalom az egész. mindez megtűzdelve csomó szuper kerti partival és találkozóval, mint pl. a tegnapi csajos a szertárban, amit mérhetetlenül élveztem! :D szóval nekem most nagyon jó, de elég stresszes is egyszerre - úgy érzem lesz mit kipihenni a nyaraláson...

bé-vel jégcsapok a levegőben, remek lesz, hogy pont így megy ma el... remélem ez is megoldódik majd valahogy, de épp csak időt nem látok erre, hiszen már elindult dolgozni, du. 3-ra meg lenn lesz már balatonon. ha csak nem az utazótáskája fölött beszéljük meg... király.

artúr majdnem kapott egy kistesót :) de aztán megállapodtunk, hogy az ilyen és hasonló szerelmeket elnapoljuk költözés utánra... még mindig csuriban van minden testrészem... elképesztő lenne, ha tényleg minden összejönne :) kéretik drukkolni.

na induljak már el...

egy szerdai napon

most az van, hogy leültem egy percre pihenni... és azóta csak bámulok ki a fejemből. 36 fok, most jöttem haza, a lakás a feje tetején áll... és még mindent elő kéne készítenem holnapra. az élen még vagy 6 pompommal... hát nem tudom. inkább befeküdnék egy finom kék medencébe :D
a holnapot és a holnaputánt túl kell élni és ennyi. utána lehet megint pihenni kicsit.
remélem a lesötétített hálóban túlélni próbáló virágo is hasonlóan gondolkodnak :)

egyébként meg. izgulok. nem kicsit...

összevisszaösszevissza

és akkor most lábakat feldob, könyv elővesz és elfekszik...
egész nap rohangáltam ezerrel, a végén a legeslegjobb az volt, hogy zasanninál kicsit lepihentem és még szuper masszázst is kaptam. jajdejóvolt... végül még beszaladtam a lurdy-ba az optikushoz megnázni az akciót - persze nekem semelyik keret nem állt jól - de ami most a lényeg, hogy ott hagytam a szemüvegemet :( így mnost hiába fáradt a szemem, nem tudom kivenni a lencsét, mert nem látnék semmit a világon... ááááááh. mindjárt elalvós, nagyon izgulós eszter. kaptam ajándék light kólát. kirúgok a hámból :D

csurit kérek

olyan szintre jutott ma el az IZGALOM bennem, hogy még a színeket is másképp láttam a világban. mindennek a tetejébe egy szuper napot töltöttem el dorkával, ami csak hab volt a tortán a brutál hétvége után, szerintem megérdemeltük :D
szóval pörög az agyam ezerrel, mert itt van előttem egy kép, hogy ez a "dolog" most sikerülhet akár, mert lehet, hogy a csillagok is úgy akarják, vagy mittomén... próbálok nem álmodozni néha, aztán van, amikor meg egyszercsak elkezdek szárnyalni mégis, mert miért ne, hiszen olyan jó álmodozni...
hűűűűha. most mindenki tegye keresztbe az ujjait, a térdeit, a lábujjait, mindenét, hogy ezt a dolgot megugorjuk :))))))))))))))))))))))))))))))))

várakozós

úgy látom jó pár napja nem volt mondanivalóm... pedig van, esküszöm. de lehet, hogy most jó nekem, mert bőven van, volt kivel megosztani is és nyígni meg nincs kedvem. na de a mai nap azért komoly elgondolkodásra késztet. azt mondják, ha esik akkor zuhog. és most nem arra gondolok, amit az ablakon kinézve látok. az egy dolog. mászkálok itthon fel-alá, ülök a csipkék fölött az asztalnál és nem, ez most nem megy nekem, totál nem tudok koncentrálni, inkább megint mászkálok egy kicsit fel-alá...rémes. amikor itt vagy és mégsem vagy itt agyban. ugyanakkor nem rémes most az oka ennek. jaj, de utálom már a virágnyelvet. fingers crossed. pár nap múlva okosabbak leszünk :D

azt gondoltam ma

napjaim nagy részét azzal töltöm, hogy tök normális vagyok és próbálom a helyükön kezelni a dolgokat, elfogadni, hogy a világon más-más embereknek más dolgok jutnak, ez van, nem is érdemes ebbe belegondolni, vagy rágódni rajta.
de ma volt egy telefonom, ami után alapvetően szuper jól kellett volna éreznem magam, ehelyett valamiért amikor letettem, úrra lett rajtam egy rossz érzés. pont az a fajta, amit igyekszem messze elkerülni... mert a világ nagy igazságtalanságait egyrészt nem én fogom megváltoztatni, másrészt tényleg tök fölösleges körök ezek, hiszen az "ezvanelkellfogadni" kategóriába tartoznak. nem tudom, lehet, hogy csak egy fél mondat volt, amire kicsit összeráncoltam a homlokom, lehet, hogy ezt összefüggésbe hoztam egy olyan érzéssel, amit eddig próbáltam magamban legyűrni és nem engedni az előítéleteknek. de néha sajnos tényleg igaznak bizonyulnak. legalább egy kicsit.
egy szó mint száz, ott ültem a kocsiban és üveges tekintettel vezettem tovább, erősen elgondolkodva rajta, hogy akkor hogy is van ez? hát hogy lenne? az élet sajnos nem egy tündérmese. van, akinek két kézzel nyomja a jót, számolatlanul. van, akitől mindent elvesz.
én meg nyomtam tovább a gázpedált és azon filóztam, amin nem szoktam: vannak dolgok, amelyeket nagyon szeretnék, ha megtörténnének. egyik sem lehetetlen ráadásul. csak olyan rossz már a küszöbön állva tipródni... ilyen régóta. nem más ez, mint türelmetlenség. tudom, értem. és nem szabad türelmetlennek lenni.

de én megint nem találom az arany középutat: az ember ne legyen elégedetlen, örüljön annak, amije van. de ugyanakkor az elégedetleség az, ami előre visz minket. lehet, sőt kell is többre vágyni, mert ettől mozdul meg az életünk.

ugyanakkor el sem tudom képzelni milyen lehet az az állapot, amikor tényleg mindened megvan és még mindig csak kapsz, kapsz... persze ebben az is benne van, hogy mit kezdesz vele. és ami bennem ma elindította ezt a gondolatsort nem egy rossz példa legalább, sőt, nagyon is jó. ezért igyekszem visszaevickélni ezekre a vizekre és csak a jót észrevenni...

(virágnyelvből jeles.)

semmiség

bugyiban ülök a kanapén és próbálok elvonatkoztatni attól, hogy épp "pár perc alatt összepakolok" - úgy másfél órája. több oknál fogva is muszáj végeznem ezzel kb. fél órán belül, az egyik ok, hogy 65 meghívót kell elkészítenem holnapra... és este nem is leszek itthon. elég laza vagyok, nem? :D

a valóság

eszembe jutott egy történet... régesrég mesélte nekem valaki egy másik valakiről... (természetesen nem megnevezhető.) és az, akiről mesélték, gyakran szokott hangoztatni olyan dolgokat, amelyektől még ezen ismeretek nélkül is feláll a szőr a hátamon, de nem szólok, mert mindenki úgy hülye, ahogy neki jó - csak elég távol legyen tőlem :D
de néha, amikor meglátom egy-egy, a facebookon világba kiáltott mondatát, azért egyszerre támad kedvem sírni és nevetni egyarátnt. de valójában inkább sírni. egyrészt, mert nem értem miért van erre szükség. miért kell bizonygatni olyat, amire senki nem kíváncsi...
másrészt pedig azért, mert ha az emberek tudnák az emögött húzódó valódi okokat... atya világ... távol álljon tőlem, hogy össze akarjam hasonlítani emberek problémáinak a súlyát, mert mindenkinek a sajátja a legnagyobb. de ez... ez tényleg kemény, olyan igazi tragédia... és nem tudja senki sem...

ijesztő számomra, hogy az emberek milyen - már-már filmbe illő - titkokat rejtegetnek. engem konkrétan megijeszt és elszomorít, hogy mennyire nem őszinték... elsősorban önmagukkal.

legbelül

bazi régen írtam. (ide.) ennek több oka van. az egyik még mindig az, hogy a kis csoportomban "kiélem" magam javarészt, holott ezeket a jó dolgokat itt is meg kellene örökítenem. a másik viszont az, hogy az egy szándékos "jódologgyűjtés". ez itt viszont a valóság. és az én naplóm már évek óta nem az igazi. vannak körök, amelyek túl közel állnak hozzám ahhoz, hogy mindent leírjak. tehát lesznek olyan gondolataim, amelyeknek el kell majd vándorolniuk... de ez más téma.

egyébként pedig nagyon nehéz megfogalmazni egy csomó mindent mostanában. egyet érzek biztosan. ahogy halad előre az idő - és vele karöltve az én korom is sajnos :) - úgy tudok elszakadni dolgoktól. ezt úgy értem, hogy régen a teljes napomra, éjszakám, sőt akár hetemre is rányomta a bélyegét egy-egy rossz történés... talán mostanra érettem csak meg arra, hogy megértsem, hogy az embernek muszáj súlyoznia. viszont ez nem megy pusztán egy elmélet alapján. ha bánt valami, akkor bánt. slussz. igen ám, de egyfajta érdektelenséget fedeztem fel magamban. mintha sokkal sokkal távolabb állnék egyes eseményektől, ezért sokkal kevésbé hatnak meg.
egyébként teljesen őszintén nem tudom, hogy ez valami "öregkori" bölcsesség-e, vagy csak beleuntam és belefáradtam bizonyos körökbe... egy biztos: valami furcsa önzőség kerített hatalmába és teljesen ellenállok annak, hogy más emberek - pláne szándékosan - elcsesszék a kedvemet, vagy megpróbálják rám eröltetni a saját negativizmusukat. ha ez kívülről szenvtelenségnek hat, ám legyen. nem tartozom magyarázattal. egyszerűen csak nem viselem jól az állandó rossz hangulat keltést.

réges régen ezekben a helyzetekben tök egészségesen reagáltam: kiakadtam. aztán jött a "megoldom" korszak. mivel rájöttem, hogy igenis meg kell ezeket oldani ahhoz, hogy megszűnjön a rosszkedv. de mostanra meg felmértem már, hogy ki az, akivel meg lehet oldani, akivel érdemes belemenni - és ki az, akivel nem. és akivel tudom, hogy nem, azzal hagyom a témát "elülni". ez egy olyan szó, amelyet kb. 30-35 évig nem is ismertem. pedig az idő jóbarát és a dolgok tényleg elsimulnak maguktól is sokszor. de hogy én nem fogom tök ugyanazokat a köröket futni állandóan és megállás nélkül az egészen biztos.

és van még egy dolog, amitől a hideg kiráz: amikor már nincs több eszköz és már csak az általánosságban vett lelkiismeret-furdalás keltés működik. nem megy át nálam. egyszerűen nem. annyian panaszkodnak arra, hogy ez vagy az a kapcsolatuk rossz. közben ülnek a babérjaikon és nem értik... pedig érteniük kellene. hogy pont semmit nem tesznek azért, hogy ez másképp legyen.

én elég kitartó embernek bizonyultam sok emberi kapcsolatban az életem során - de engem is el lehet kergetni ám...

jelen

ma reggel úgy éreztem meg akarom váltani a világot. ezért hazajöttem és el is kezdtem megváltani, a magam picike módján :)

néha át kell lépnünk önmagunkat, na.

félúton

tegnap ilyenkor otthon voltam és a szabadba vágytam.
most (egész nap, több menyasszonyra várva) ülök a gáton és haza vágyom.
mindez azért, mert g. épp mossa az ablakokat és ellenállhatatlan vágy tört rám, hogy én is ablakot mossak! :) na ez gáz. biztos valami tavaszi bizsergés teszi. hétvégén szolgálatba állítjuk a kertet is, tökre várom!

tegnap azért volt egy szontyi beszélgetésünk. teljesen jól indult, én vagyok a hülye, hogy hülye kérdéseket teszek fel :) de amiről előtte beszéltünk még mindig fejtegetem, hogy vajon miért idegesített fel. nem is az idegesség a jó szó és nem is az irigység. lehet, hogy inkább az zavar, hogy ennyire "közel" (fizikailag) vannak olyan megoldások, amelyek életem egy részét feltétlenül előmozdítanák - de ezek nem az én kezemben vannak. ráadásul mi nem vagyunk olyan emberek, akik ezzel visszaélnének bármilyen szinten is. (bár olyanok lennénk? nem tudom. nem hiszem.)

örök dilemma lesz az életemben az "elégedetlenség" témája. mert egyfelől kötelesek (!) vagyunk annak örülni, amink van, pláne ha az - nem csak anyagi értelemben véve - SOK. kifejezetten sok. mégis az elégedetlenség az, ami előre viszi az embert, ami hajtja, hogy megvalósítsa azt, amit szeretne, tehát nem is olyan rossz az...

de vajon hol a határ a kettő között? 38 éve foglalkoztat ez a kérdés, de nem lelem a választ. maximum arra jövök rá mindig, hogy mennyivel egyserűbb az élet, ha az ember nem gondolkodik ennyit, pláne nem ennyire elméleti síkon. menni kell előre és kész.

(hangsúly azon, hogy előre.)

akkor most hátradőlök, mert várom az első hölgyet és addig aktívan gyakorlom a BEVONZÁST, hogy ne érezzem már magam állandóan félúton - jó lenne már odaérni, mert csak, mert megérdemeljük :) 

mégsem

gondoltam úgy írnék valamit. ha már annyira be vagyok rekedve, hogy beszélni alig tudok.
de most meggondoltam magam.

a múltkorjában azt találtam mondani, hogy ez a mi évünk lesz, hogy most csupa jó dolog fog történni és még azt is hozzá merészeltem tenni, hogy egyszerűen azért, mert megérdemeljük.

hát most csak annyit szeretnék mondani, hogy... hogy bár tudnék mit mondani... :(

tájm

a másik meg az, hogy egyszerűen el kell fogadnom, hogy reggel HASZNÁLHATATLAN vagyok :)))) fél órákig képes vagyok pislogni egy irányba anélkül, hogy érzékelném az idő múlását és csak dödörgök azon, hogy most mit is kellene csinálni pontosan...

én este pörgök föl. jönnek az ötletek, a lelkesedés, hogy még több ötletet találjak... de olyankor bé már csúnyán néz rám, hogy ne olyankor dolgozzak, amikor ő ott ül mellettem, ami egyébként tök jogos, de akkoriiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiis.... ááááááááááááááááááááááááh :)))

(szóval most még pislogok. és ezzel megy a drága idő sajnos. hétfő reggel van és a legutóbbi telefonhívással percre betelt az egész hetem. vazz :)

kicsit

kicsit zavarba ejt az önjelölt tudomány. én értem, hogy nehéz kimondani, ha nem értünk valamihez, és a garast verni kell erősen a fogunkhoz, még erősebben, hadd törjön valamelyik. de akkor meg minek mégis odavetni közben csendben a kérdést valakinek, amikor nem a véleményére vagyunk valójában kíváncsiak, hanem megerősítést várunk a saját elképzelésünket illetően és ha az mégsem úgy van, akkor kellemetlen a helyzet. ha nem kérdeznek, én nem szólok. ha kérdeznek, akkor szólok. őszintén. egyikkel ez a baj, másikkal az a baj. és én még nem jöttem rá, hogy az hogyan lehet, hogy a végén mégis én érzem magam hülyén. ezen a hétvégén is csak lestem, mert az utólagos tűzoltás nem az én műfajom - rendelkezésre álltam végig. de nem kérdeztek. utólag mégis mit mondjak?

egyre inkább azt érzem, hogy mivel az igazi vélemény keveseket érdekel, én olyankor vagyok már boldog, amikor NEM kérdeznek. mert én természetemnél fogva alkalmatlan vagyok vélemény erősítésre és udvarias felszínes hazudozásra, netán benyalásra. ha valami tetszik, akkor tudok udvarolni, ha valami nem tetszik, akkor megmondom. ennyire egyszerű.

kint szürkeség lóg az égen, benn pedig nincs még elegendő fény, teszek egy kört és felkapcsolok párat, hogy ellensúlyozzam a kinti egyhangúságot. reggeliznem kellene, utána kávét inni és mindeközben igyekezni nem elveszíteni a reményt olyan dolgokkal kapcsolatban, amelyeket néha azt gondolom befolyásolhatok, majd hirtelen mégis úgy érzem, hogy rajtam kívül állnak, én maximum az első sorból figyelhetem az események alakulását. és mindeközben feladni semmit nem szabad. na erre varrjunk gombot.

az élet azért elgondolkodtat erősen. ez, ahogy alma végignyígta a délelőttöt, hogy de neki is vegyünk gyűrűt, makd a buliban gabika elővett egy kis dobozt ajándékba almának és mi volt benne? gyűrűk... ezek nem véletlenek. mondani akarnak valamit. valami olyasmit, hogy ha türelmesen kivárod, az élet megadja neked azt, amit szeretnél, ami rád vár... de csak azt, ami a TIÉD. és ki vagy te, hogy tudd előre, mi a tiéd és mi nem?

vannak dolgok, amelyeket nagyon szeretnék, amelyekre nagyon vágyom. bé azt mondta tegnap éjjel: "vonzzad be..." - de eddig még nem vonzottam be. lehet, hogy egyszerűen csak nem volt még itt az ideje? ki tudja. meglátjuk :)

sok

már egyszer elindultam aludni... de visszaültem, pedig leragadnak a szemeim.
csordultig vagyok a ma délutánnal, csak érzem, hogy túl fáradt vagyok, hogy szavakba foglaljam azt, amit érzek.
írtóra elgondolkodtatott ez a gyűrű dolog is, hogy alma egész délelőtt nyígott, hogy de neki is vegyünk gyűrűt és el kellett neki magyarázni, hogy most gabikának vesszük és neki nem. majd gabika váratlanul előrukkolt pár apró ajándékkal, köztük almának is... egy kis csillogó gyűrűvel.
valami ilyesmi maga az élet, nem? csak gőzzed kivárni a jót.

mindenesetre olyan szinten meg vagyok hatódva nem csak a ma este elhangzott "beszédektől", de az egész este mélységétől... szerintem senki nem gondolta volna, hogy ilyen szavak fognak elhangozni és olyan dolgokról fogunk beszélni, amelyekről "nem szoktunk". nem mintha tabu témák lennének, de talán túlzottan is komolyak. és bármennyi idős is leszek, úgy tűnik engem mindig meg fog rendíteni, amikor felnőtt embereket látok elsírni magukat és elcsukló hangon beszélni...

a téma mélysége pedig? hát nem tudom hogyan fogalmazzam. talán úgy, hogy annyi apró dologból csinálunk gondot, amelyek valójában nem is olyan fontosak...

most csak nevetek azon, hogy én frankón úgy képzeltem, hogy hazajövök, almát lefektetem és mivel bé dr.p-nél van, ezért még kicsit dolgozni is nekiállok. először is, majdnem egy órával később értünk haza, almának az autóban meséltem, hiszen nem ő tehet róla, hogy már késő lesz az esti meséhez mire ideérünk. aztán azon kaptam magam, hogy csak úgy bambulok. munka? ugyanmár. pislogás.

minden viszonyítás kérdése az életben. mindennek az értékét csak úgy tudjuk felmérni, ha hasonlítjuk máshoz. és akármennyire is keresek, kutatok, bármennyire is KELL a magánéletem, a munka és minden más, hogy kerek egésznek érezzem magam, mindezt csak viszonyítási alapnak tekintem ahhoz az érzéshez képest, amikor ez a kisbogár odabújik hozzám és megölelget... megengedtem, hogy a "nagyágyban" aludjon velem, hiszen most nincs itt apa. fél éjszakát fenn leszek, mert takargatni fogom és néha majd szájbarúg álmában, kis szerencsével pedig felkel jó korán, hiába feküdt későn és én reggel a barbie rajzfilm alatt fogok a kanapén szundizni kínomban - de egyszerűen EZ a legszuperebb dolog a világon. a legfontosabb. a legédesebb. és most érzem igazán, hogy mennyire jó lenne egy második kisbaba :) mindenféle elvárás és udvariaskodást félretéve... érzem.

napi jótanács

ha valami nem megy, akkor ne erőltesd. hagyd ott. csinálj mást. olyat, ami sikerélményt ad. tégy rendet magad körül és utána ülj neki újból.

most már csak meg kéne fogadnom.

a lakás foglya

mentem volna én - de jött a sürgős, mostazonnal munka és itt ragadtam. alma délután zoézik én meg addig reménykedem, hogy még ma készen tudok lenni az egésszel...
az van, hogy le vagyok eresztve. kifejteném, de mégsem.

egyszer réges régen olvastam egy cikket a "time management" című rejtélyről. akkor legyintettem, hogy ugyanmár, kinek van erre suüksége. nagyon csendben feltenném a kezem... már ha épp ráérek a folyamatos szétesés közben. hmmm... miért nem ilyesmiket tanítanak a főiskolákon?!

vannak még tanulságaim egyébként. de rájöttem, hogy nem tudom ide leírni. lehet, hogy álnévvel el kéne bújkálnom. még nem tudom.

grrr.

megint csak SZÍNÜLTIG vagyok mindennel... épp a kanapén melegszem, mert egy bő fél órát álltam szélben, hidegben j-vel, már a szememből folyt a könny, de közben örültem, hogy megint beszélgetünk... ugyanakkor ez sem lesz már olyan mint régen és közben azon filóztam, hogy azért, mert elhangzottak a hátunk mögött bizonyos dolgok, és történt egy s más körülöttünk, vagy ez az egész elmúlhat mintha sosem lett volna. mindenesetre jó volt, amíg be nem csatlakozott hozzánk egy fura csávó, aki egyébként jófej, mert aki felvállalja, hogy fura, az jó fej, de nem annyira esett jól, hogy megbeszélték milyen dagadt j. miközben én sokkal ducibb vagyok - ezt egyszerűen nem illik egy nő előtt. majd felhívta a felesége és ő bemondta a telóba, hogy mindjárt megyek, csak még dumálok j-vel, holott én is ott álltam. ismét szuper udvariatlanság, mert ha nem jutott eszembe a nevem, akkor is legalább mondja, hogy j-ékkel. mintha ott lennék. ráadásul ő jött oda hozzÁNK. szóval jó is volt meg nem is, kicsit megsemmisülve távoztam és gondolkodtam azon, hogy az emberek kapcsolatai úgy hullámoznak mint a tenger, komplett családok és kapcsolatok rendeződnek át viszonylag kevés idő alatt, a súlypontok pedig annyiszor változnak, hogy már elveszítik értéküket...

mindez nem úszható meg ennyire kicsi helyen. én ezt értem. de én alapból nem vagyok vidéki lyány, ezért nem tehetek róla, de erre akkor is mindig rácsodálkozom... az emberek alapból unatkoznak. és néha több bennük a rosszindulat, mint amit én értelmezni tudok.

vagy csak olyan ez a mai nap, hogy nem kifejezetten látom a dolgok napos oldalát. ez nem kimondottan jellemző rám, de kellenek ilyen napok is. talán. ezt sem tudom.


egyébként meg. tegnap valaki (g.) olyan néven szólított, amin már vagy 15 éve nem... és meglepődtem, ahogy azon kaptam magam, hogy percekkel később egy titkos jóleső mosollyal a számon ülök a kanapén, ahogy hallom a hangján ezt a nevet... ;))))))))))))))))))))))))))))))))))) ejnye-bejnye.

ez van

azért az ember emberből van, na. és hiába próbál félretenni dolgokat, rosszul esik neki, amikor a háta mögött kibeszélik, kifejezetten "csúnya" dolgokat mondva, hogy a gyereket idézzem. most azon filózom, hogy ha ezt most kiírom magamból, az segít-e nekem abban, hogy felül tudjak ezen kerekedni... mert nem fontos, most nem kéne, hogy fontos legyen.

de én is emberből vagyok ám...

talán az a jó, amikor az ember soha vissza nem hallja ezeket. csak hogy ez szinte lehetetlen... így most maradok kicsit szomorú. főleg, hogy ha tudná, hogy én még ennek ellenére is segíteni akartam, akarok...

na hát ez van. a valódi élet. cseszheted a jóindulatodat.

szemben

most megint nehezemre esik írni. kicsit úgy alakult, hogy a vidám dolgokat beleírm a mosolygók csoportba, a bénákat meg ide... ezen épp ideje lenne változtatni (és nem úgy, hogy ott is nyígok :))) - többet kellene írnom.

most mindenesetre 24 órája egy olyan jelenetet élek át, mint egy filmen. mindig lejátszódik bennem tökéletesen ugyanaz a mondat, amit bé mondott tegnap. lelkemre kötve, hogy senkinek sem mesélem el, így bennem ragadt és belülről rág. persze teljesen érthető a diszkréció kérése - mert ez nem a mi csatánk... de vazze.

minden nap, amikor hazajövök ránézek a fölöttünk lakó csaj autójára... és olyan hihetetlen, hogy ő már nincs. olyan emberek kálváriája visel meg, akik nem is állnak hozzám a legközelebb. de mégis. egyszerűen nem akarom elhinni ezt már megint.

és tudod mit érzek? hogy hiába van ennek az embernek a rovásán, hiába nem kedvelem bizonyos dolgait... mindez nem felmentést ad neki, hanem bennem rendeződnek át a dolgok és csak annyit tudok nyüszíteni: "kit érdekel?" mert ezek nem fontos dolgok. ilyenkor látszik igazán, hogy mennyire nem azok. voltaképp semmi nem érdekes ehhez képest.

és még egy kedves gesztus sem megengedett, mert hivatalosan nem tudok semmit, ugyebár... pedig itt ficánkolok, hogy valamit úgy tennék. valami apróságot. egy apró kedvességet. egy semmiséget. épp csak egy mosolyra valót... és jó lenne ezt megosztani valakivel, aki esetleg segítene ebben... vagy mittomén. bé segítene. csak feltűnőek lennénk. jaj, nem tudom hogy csináljuk.

najó, akkor megpróbálok kicsit leszakadni erről, de állandóan előttem a kép, ahogy bé ül szemben és ezt mesélni... megőrült a világ, komolyan.

törvényszerűségtelenség

itt a remek példa arra, hogy egy tökéletes jónak ígérkező nap hogyan tud tökéletesen szar hangulatú nappá változni egészen kevés idő alatt - szigorúan a saját gondolataink és lelki folyamataink mentén.

ha én lennék a szépségkirálynő (hahaha), bevezetném, hogy mindenkinek járjon legalább három szabadnap évente, amikor világvége hangulata van és szabadon ejtőzhet forró vizes kádakban vagy vízpartokon egy doboz csokival és bámulhat maga elé mindenféle kötelezettség nélkül.

tökre várom az estét, hátha kicsit feldobódom.

nincs címe (nincsenek szavaim)

szuperanya verseny első helyezett. bekapcsoltam almának egy barbie filmet a laptopon, mert eléggé el volt szontyolódva, hogy ő nem ment a barátnőkkel, és ez volt a nagy kérése... én meg arra gondoltam, de jó, tudok tovább pakolni...

közben itt ülök vele szemben a kanapén és csak bámulok a semmibe. egy kamionnal a mellkasomon. nem. egy egész kamion parkolóval. épülettel együtt...
mert ennyi egy ember élet.
mi meg itt vagyunk és azon sopánkodunk, hogy kinek nagyobb a segge, veszünk-e új cipőt, a gyereknek cuki-e a szoknyája, hová menjünk moziba, kifésüljük-e a kutyát, veszekedjünk-e vagy sem, de jó lenne egy nagyobb ház... és persze a pénz, pénz, pénz... kinek van több, kinek kevesebb, miért annyi, miért nem ennyi, ki kapott többet az élettől, ki kevesebbet, ennek miért ennyi vagy annyi és neked miért nem lesz több... mintha mindez nem lenne tökéletesen mindegy.

persze ezt most könnyű mondanom, mert én sem tudok minden nap örülni, hogy van két lábam és tudok járni, amikor majd' leszakad a hátam a pakolástól nyilván nem örömkönnyeket hullajtok, hogy de jó, hogy ennyit mászkálhattam ma. ne legyünk álszentek. az élet zajlik tovább. akármi is történik.

de.

de. lesújtva ülök. nem érdekel a pakolás. vagy de. lehet, hogy még jobban érdekel. nem is tudom. csak azt tudom, hogy itt állnak a könnyek a szememben szép sorban... két kicsi gyerek és egy apuka maradt. és mosolyognak. mert ők hisznek. hogy ez most így jobb. és minden tiszteletem az övék, mert hinni tudni kell.

szívem szerint felcsörtetnék egy nagy ölelést adni, holott alig ismerjük egymást, de valahogy ezt kívánnám, hogy tudják mennyire velük érzek. és valahogy szeretném azt is elmondani, hogy becsülöm őket ezért a hitért.

hát ennyi. nagyon nehéz elhinni... de ennyi... :(

lomtalanítás

mivel minden - legalábbis részben - el van pakolva, amikor körbenézel és arra gondolsz, hogy kicsit kiszedegetem a számunkra fölöslegessé vált tárgyakat, arra számítasz, hogy seperc alatt kész leszel... aztán a 3-4. nap környékén, amikor még felsorolni is fárasztó, hogy az otthonodnak mely bermuda háromszögei vannak még hátra, másképp gondolod... pillanatnyilag csak az jár a fejemben, hogy egyszer csak kész leszek vele és a lakás fel fog lélegezni és jajdejólesz meg ilyenek...

egészen biztos vagyok benne, hogy már attól is jobb lesz majd a helyzet, ha a dobozokat kivisszük, mert most inkább a felfordulást látom, nem a megkönnyebbülést. a telefon mindig máshol cseng. ha magasan állok, akkor lenn, ha leülök, akkor fenn... izomlázam van az emelgetéstől és tüsszentek a portól. de majd UTÁNA milyen jó lesz... :D

ami a szigort illeti... nem is tudom. lehetnék szigorúbb. de azért így is büszke vagyok magamra. tárgy és ruha márpedig ide vissza már nem jön. csak üres dobozok. hű, de várom... kicsit olyan érzés, mintha költöznénk (a pontos kívánás érdekében itt hozzá kell tennem, hogy a kinézett új házikónba) és ez lélekben közelebb visz a terveinkhez... a legjobb érzés a világon :) szóval kitartás eszterke.

tegnapi mosoly

tegnap késő esti (vagy majdnem éjszakai) mosolyom: egy gesztus. bé majd' elalszik a kanapén, kérdezi megyünk-e aludni. mondom, én még kiolvasnám a könyvet, de menjen nyugodtan. ő meg vár. félárbócos szemekkel. kérdem miért nem megy már? "mert szeretek veled együtt lefeküdni. megvárlak." ennyi és imádom <3

összevissza

napi jó hír: két nap után először nem fáj a fejem.
(egyelőre.)

a másik, hogy főztem.

a harmadik nem tudom mi, mert ma nem ment a szelektálás.
rémes, hogy ehhez is ihlet kell. szóval nem haladok, így ez nem annyira illik most a jóhírek közé :)

*****************************

az élet egyik nagy igazsága az, hogy a pénz beszél. amennyi örömet tudsz vele okozni magadnak, ha jól és jóra használod fel, annál még nagyobb kárt képes okozni. és én ezt most nem fejtegetném tovább.

*****************************

falom a könyveket. tévé és számítógép nem érdekel, csak a betűk, történetek és életek, amelyek előttem kirajzolódnak. imádok olvasni. és milyen régen nem tettem. na de most... :)))

*****************************

a csoportom elindult egy irányba, amelyet nem értek. egészen pontosan értem én az eszemmel, hogy több ember "összezárva" egyszer csak befeszül, mert a személyiségek súrlódnak. csak a szívem nem érti, hogy bizonyos rosszabb indulatú dolgoknak nem tudom mi értelme van...
egy megoldást látok csak egyelőre: napi apró örömökkel továbbra is tartani magam ahhoz, ami a célja és bízni benne, hogy visszatalálnak. nem akarok csalódni.

*****************************

2014. vékony combokat szeretnék, égszínkék farmereket, fehér blúzokat - és a lehető legkevesebb rosszindulatot és bántást az életembe, annál több egészséggel karöltve. (ez legyen mindenkinek, akit szeretek.)

*****************************

költői kérdés: ha kiírnék magamból egyes dolgokat, akkor vajon ellapulnának kicsit? de jó lenne.

fejfájás

két napja... megjött, font van, keveset aludtam és sajna az idegeim is érintettek...
kicsit olyan állítságokmegavilágotkiakarokszállni hangulat...

imádom-könyv

vannak írások, amelyek könnyedek és szórakoztatóak... és néha egy egyszerű limonádénak ható könyv is lehet elképesztően inspiráló. a lényeg, hogy mit szólít meg a saját életedben a mondanivalója. és akkor igenis százszor érzékesebb lehet számodra ez a mű, mint bármely híresen jónak kikiálltott írás. az ember önző és szubjektív: az érdekli, ami önnön magát is foglalkoztatja. (ráadásul én leszarom a kultursznob embereket, sőt, külön idegesítenek.)

tévé kikapcsolva, a gépet is csak valaki más kedvéért kapcsoltam be - rövid időre - és már merülök is vissza ebbe a világba, amely sok választ tartogat olyan kérdésekre, amelyeket még fel sem tettem...

sleepy

ma az alig-alvásommal együtt tényleg igyekeztem helytállni... ez a lendület pont délután háromra fogyott el, amikor is elsötétült a moziterem és én azon kaptam magam, hogy jó negyed órára elaludtam a rajzfilm alatt. hát itt tartunk kérem szépen: szuperanyu :)

most itt ülök és farkasszemet nézek a lakással... és szerintem én pislogtam először.

fiatalító kúra

erről most több minden jutott eszembe, de szép sorjában.
egy nevető fej, ahogy elmondtam, hogy ilyesmi volt a karácsonyi ajándékom. valószínűleg az egyetlen, aki nem értette, hogy ha ez ciki volna, akkor nem mesélném, tehát nem ezért kaptam, hogy kuncogjunk eszteren. ugyanakkor mit vártam. már előre vigyorogtam magamban, hiszen ez ugyanaz az ember, aki szerint ez határoz meg engem, a "hogy néz ez ki", így nem bírtam ki, hogy ne dobjam elé ezt a koloncot. sikerrel :D

a másik fiatalítókúra viszont átvitt értelemben értendő... kicsit úgy érzem most magam mint gimiben, amikor üres tekintettel bámultam a táblát a tinik világmegváltó gondjaival a fejemben és azon filóztam, hogy vajon kit érdekel mindez, amikor nekem ennél sokkal nagyobb problémáim vannak?!
csak ahogy akkor sem, úgy most sem áll meg az élet és nem igazán érdekel senkit, hogy mi az, ami teljesen megbénított ma... viszont egészen megdöbbentő, hogy az ember 38 évesen is képes úgy érezni magát mintha egy kb. 8 éves gyerek lenne...

olyan páncélokat növesztek magamon, amelyeket azelőtt sosem.
és nem tudom eldönteni, hogy ez jó vagy rossz.
jó, hogy meg szeretném védeni magam. rossz, hogy van miért.

egyébként meg két gyerekkel ülök itt és ez nem segít kordában tartani az érzéseimet.
már egyszer úgy kihúzták a gyufát, hogy a hajukat leüvöltöttem. majd lejöttek bocsánatot kérni és rajzoltak nekem. ez viszont teljesen meghatott. érzelmileg fel-le ugrálok egész nap és ettől már most olyan fáradt vagyok, mintha lefutottam volna egy maratont.
(életemben nem futottam le maratont - ezt meg vajon honnan tudnám?)

mostanában nem szoktam írni eleget. bennem reked csomó minden, miközben elég sok dolgot megélek a mosolygók csoportban. mintha kielégítene az, ha oda írok és utána nem maradna sem időm, sem indíttatásom a "többire"... pedig kellene.

most mindenesetre visszavonulok a kávémmal a kezemben, hátha kevergetés közben elszállnak a gondjaim. (ennél nyálasabb már nem is lehetnék, komolyan.)

párbeszéd

boldog új évet eszterke. ez egy jó év lesz...

őszintén remélem. köszönöm.