randi

olyan jót dumáltunk ma esztivel, hogy csak na! :) élveztem. mindenféle módon.

***********

ami pedig a többieket illeti? még mindig filózom azon, hogy mennyire két oldala van minden fránya éremnek. hogy mennyire hidegen hagynak a hátom mögött mondottak. és hogy mennyire elszomorítanak mégis. nem a tartalmuk, azt leszarom, elvégre az irigység tud fájni és persze az is nevel legjobban gyereket, akinek nincs... sokkal inkább általánosságban. nem olyan jó szembesülni, hogy az emberek milyenek is valójában... az arcodba mosolyognak - és a hátad mögött kinyírnak.

pedig ez egy erősen "ez van" szituáció, hagynom kell, mert tehetetlen vagyok, ez mindig is így volt és mindig is így lesz.

alma mondta

apja ölében ül, bé rendkívül komolyan veszi a feladatot, hogy ismét elmagyarázza neki, hogy ő már majdnem 4 éves és már nagylány és le kell majd szoknia a duduról (azaz a cumiról)... alma hatalmas szemekkel néz rá, hiszen apa egy hős - de ő azért már hallotta ezt a szöveget, így még a monológ vége előtt lazán megszólal:
- "jó, de mikor jön már az a SZERENCSÉTLEN angyal érte???"

:o)))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))

egyébként meg jó itt kint bécsben. három napig nuku internet, ami nagyon jót tett az esti olvasásnak (mindjárt vége a könyvnek és alig várom, hogy bevetődjek az ágyba és olvassam tovább, amikor bé elmegy dolgozni, mancika meg már alszik), de nem tett túl jót a munkának, mert azért az élet folyik közben tovább, mindegy, hogy én melyik országban hajtom álomra a fejemet... azért mára lett netünk is, éljen és sikerült mindent megoldanom... tehát mehetek olvasni :o)))))

lassan csak visszatalálok önmagamhoz...

meghitt pillanat

így pontban éjfélkor... :)

kimentem és jól meglocsoltam minden virágot a kertben, aztán lábujjközti papucsban álltam a nedves fűszálak között és élveztem a locsolást... a kerti világítás körül szabályszerű körben rajzolódott ki a fény és minden egyes fűszál boldogan illatozott a víztől.

bé imád locsolni. áll kinn a "birtokán" és teljesen átszellemült arccal irányítgatja a slagot. azt hiszem kezdem megérteni, hogy olyan ez, mint a nyújtás a torna végén: lazítasz, kikapcsolsz. a napnak vége, az ég sötét, a föld várja a csodát tőled. hallgatod a víz hangját és nyugodtan végiggondolod a napodat.

ma két rosszabb és néhány nagyon nagyon jó dolog történt velem. úgy döntöttem, hogy a nagyon jókra fogok koncentrálni inkább. nem dugom a fejemet a homokba, mert mindkettőt sikerült tisztázni - de a jó dolgok most kicsit jobban izgatnak. azt hiszem ezek inkább pillanatok voltak, nem is tudom. vagy egy érzés...?

ma egész délelőtt dolgoztam. almának egyszerűen elmagyaráztam, hogy én most árajánlatot fogok gyártani, ő pedig szépen legyen kedves és nézze a rajzfilmet és rajzoljon addig, mert ezt most nem tudjuk másképp megoldani... cserébe nem kell aludnia, ehelyett kimegyünk a gátra és vandázunk. na, erre olyan jókislányba ment át, hogy csak na :) árajánlatot elküldtem, elintéztem még vele kapcsolatban kb. 40000000000 telefont és e-mailt és nosza, mehettünk is.

a kocsi szerint 29 fok volt, kicsit megijedtem - de odakinn fújt a szél... és azt hiszem ez határozta meg igazán az alaphangulatomat: imádtam. gőzöm nincs, hogy ez valami gyerekkori nyári, balatoni emlék-e (határozottan gyanakszom a balatonakali fákra a kert végében), de nekem végem van a szélben susogó fáktól. és hát a gáton ebben bőőőven van része az embernek :) almával ebédeltünk egy jót a ponyvában - még ennek is volt egy szuper hangulata, úgy éreztem örültek nekünk. aztán megfogtam a három csemetét és elvonultam velk a játszóházba. adélnak elvileg aludnia kellett volna, de úgy 10 perc múlva fel is kelt - juhéé :) szóval ott álltam hárommal és vazze, simán ment. én nem vagyok az a modell, aki órákon á tud gügyögni három gyereknek, ezt bevallom őszintén. imádom őket, de egyszerűen nem vagyok alkalmas arra, hogy nagy magyar anyaként végtelen órákig játsszak. na de ma! én olyan jól éreztem magam velük, hogy az hihetetlen!!! :) valahogy átlényegültem gyerekké és három szemem is nőtt, hogy mindet figyelemmel tudjam kísérni, cserébe ők meg kisanygalok voltak több mint két órán keresztül :)))) aztán i. visszatért és tovább álltunk fagyizni, sokat beszélgetni, sokat nevetni, végül elmentünk hozzájuk is és volt két olyan mondata, ami helyére tett bennem sok mindent, ami az utóbbi időben kérdőjelekkel szúrkált.

ő már évekkel ezelőtt mondta nekem, hogy meg kell tanulni különbséget tenni fontos és nem fontos vélemények és emberek között az életünkben, mert túl sok energiát pazarlunk olyan emberekre és helyzetekre, amelyek tök őszintén szólva nem olyan jelentősek az életünkben, max. abban a pillanatban érezzük úgy. nekem eme okos gondolat elhangzásához képest kellett még vagy tíz év, hogy ne csak az elméletben legyek erős. de mára megtanultam én is a leckét és azt kell mondanom, hogy drasztikusan csökkent a saját magam és egyéb idióták által generált stressz az életemben :)

szóval i. panírozta a karfiolokat, én meg forgattam őket a forró olajban: büdös is volt, meleg is volt, de mégis olyan jól és otthonosan éreztem magam, ahogy ott dumáltunk a készülő vacsora fölött. olyanfajta jó érzés fogott el, mint amikor végre végre hazaérsz egy fárasztó nap után. közhelyes, de tényleg ilyesmi, nem tudom másképp megfogalmazni. w-vel is olyan jókat dumálunk az elmúlt időszakban... egyszerűen nagyon szeretem őket és ez olyan jó érzés, hogy "vannak".

látványosan próbálkozom, de nem sikerül szavakba öntenem ezeket a pillanatokat, a szelet, a napot, a gyerekeket, a barátokat... de nem baj. itt van benn a fejemben és nekem ennyi elég :) szóval úgy összességében nagyon kellemes napom volt és még ezt az esti locsolást is élveztem, mert lehetőséget adott felidézni ezeket.

mint egy pont a mondat végén: mindjárt fél 1 és alma simán kislattyogott a szobájából égnek álló hajjal, félálomban motyogva :)))))))) persze velem akar aludni, de ma nem lehet. puszta észérvek alapján ám, höh.

elmegyek lassan aludni... még ezt is várom: a pillanatot, ahogy bebújok az ágyba :) nem tudom, vannak ilyen nagyon eleven napjai az embernek, talán minden napnak ilyennek kellene lenni: amikor valahogy minden sokkal elevenebb, élénkebbek a színek és élesebbek a kontúrok. az érzéseink is világosak és tiszták.

megörökítésre érdemes érzések.

egyébként meg. a szél... lehet, hogy mégis sokkal sokkal korábbi emlék? angliába vágyom. nagyon. minden "első emlékem", illetve ezek nagyobb része oda köt. hát persze, hogy sóvárgok "haza" menni... márpedig az embernek egy élete van, azt kell szépen kitölteni. tehát, amire vágyom, azt szeretném meg is valósítani :)

eszternek lenni

ez nagyon érdekes. engem egy csomóan agyba-főbe szoktak dícsérni. és az az igazán érdekes, hogy komolyan is gondolják. (ez is mai élmény. és jó volt.)

ne aggódj, senki nem mondja azt, hogy ej eszter, de jó neked, hogy ilyen nagy a segged, jól csinálod. nem.
de elmondják, hogy szép vagyok (???), jaj de szép a szemem, milyen nőies vagyok, mennyire szeretem a részleteket (és tényleg) és sugárzom. (de vajon mit? :)

most nem taglalnám, hogy mivel értek egyet és mivel nem és miért meg ilyen és ehhez hasonló totálisan gáz álszerénységhez vezető béna mondatok, mert tök fölösleges, ráadásul nem erről akarok írni, nem ezt akarom kihozni belőle. (hanem azt, ha ennyi bókot kapok, akkor biztos igaz, hiihhihihihihihi - csak viccelek.)

szóval döbbenet, hogy mennyi hozzám közel álló ember képtelen dícsérni. úgy érzik minden negatívumot meg kell említeniük. de kell, vazze. mintha még hozzá is tennék: csak a biztonság kedvéért. hátha nem vetted észre, hogy nagy a segged vagy ilyesmi. köszi, hogy szóltál. és ezek deprimálóak. hangulatrontó tények, amelyek puszta felemlegetése nem vezet homlokra csapkodáshoz, hogy ja tényleg, én egy idióta vagyok és most azonnal vágyom megváltozni a te basztatásod hatására...

ellenben a dícséret annál inkább feldobja az embert. nem azt érik el vele, hogy hátradőljek, hogy ja jó, hát ha ennyire szuper vagyok, akkor ez nekem nagyon jó. áááh, a frászt. bennem egy nagy kérdőjel formálódik pl. azt mondod szép vagyok? én??? most? látnád milyen szép tudok lenni, ha akarok!! és máris hajt valami olyan tettvágy, ami annyi energiát szül a puszta kedves dícséret által, hogy egy kisebb város villanyszükségletét el tudná látni...

hát igen, valahogy így működünk mi emberek. ha szeretetet kapunk, az előre hajt.
az állandó kritikától viszont megtorpanunk, ebizonytalanodunk és orra bukunk.

kell a kritika kell, persze...
de nem mértéktelenül.
és ennél sokkal, de sokkal több szeretet és dícséret.
mert ez hajt előre.

a mai napunk (ideális naplócím, mi? :)

a mai napunk szuper jól sikerült. és annyi, de annyi tanulsága volt számomra - holott leginkább csak ültem egy kanapén és néztem (meg mondtam) nagyokat...

döbbenet, hogy mennyire nem ismerünk másokat.
voltaképp gőzünk nincs mások életéről, még akkor sem ha történetesen sokat mesélnek. ahhoz, hogy mindent megértsünk ott kéne éljünk, együtt kellene lélegeznünk velük és jelen kellene lennünk minden egyes emlékükben, amelyekből a jelen válaszai születnek. ezt persze nem tudjuk megtenni, ezért jobbára csak meghallgatjuk őket és szeretnénk egy kicsit segíteni. talán az is elég, hogy elmondhatják... talán a szavak áradata olyan gondolatokat ébreszt bennük, hogy egyszer csak azt mondják: "igen. tennem kell valamit." és nem mi adtuk a szavakat a szájukba.
ugyanakkor kicsit talán ijesztő is ennyire belelátni egy kapcsolatba, megismerni annak mélységeit és gondjait, mert ismert és szeretett embereket ismerünk meg általa még jobban. és kicsit magunkra vesszük az ő gondjaikat is, mert az új tudásunk nyomja a szívünket: segíteni vágyunk...

döbbenet, hogy mennyire nem ismerjük magunkat.
és akkor valamikor délután elhangzik a mondat: "de én nem vagyok az a fajta, aki nagyon szeret vagy tud ilyenekről bszélni..." - de nyuszi? akkor mit csinálsz reggel óta? elmondtál mindent. és én értem. te igenis tudsz beszélni. ha akarsz. és senki nem kéri, hogy változz meg, légy másvalaki. csak nyúlj le valahová mélyre és porold le a benned lévő nőt... mert ott van.

*************************

mély és tartalmas beszélgetéseket kértem. és kaptam. mondom én, hogy minden kívánságunk teljesül, ha odafigyelünk :)

és akkor itt szeretném kifejezni hálámat almának, f-nek és k-nak, hogy nagyjából hagytak minket kibontakozni a kanapé különböző zugaiban és remekül eljátszottuk, amíg mi megkíséreltük megváltani a világot.

off

valaki magyarázza el, hogy miért iszom több vizet üvegből mint pohárból? azénanyukám azt javasolta, hogy rakjak ki magam elé egy (két) komplett üveg vizet, hogy lássam hol tartok és mennyit igyak meg. én nem szeretem a nagy üvegeket, mert a víz felmelegszik és pisi lesz és sajna nem érdekel a tudományos háttér a testhőmérséletű víz előnyeiről: én a vizet akkor is kristálytisztán és jéghidegen szeretem. ezért kis palackokat tartok most a hűtőben és ezeket iszom lelkesen. kábé 2x annyit, mintha pohárban lenne. hát érti a tököm, de mindegy :)

a hangulatom inkább konyulós egyébként, volt ma pár kemény pillanatom a gyerekemmel (aki sokat rosszalkodott), a férjemmel (akivel sajnos megint átrágtunk ey alaposan lerágott és nem túl szimpi csontot) és egy-két kemény beszélgetésem olyan ügyben, amire korábban rálegyintettem, de ma mégis azt éreztem: én ezt tisztázni fogom. örülök, hogy így tettem.

de úgy összességében kicsit sok volt ma a tisztáznivaló és ettől konkrétan elfáradtam fizikailag. fél szemmel bambulok valami tévéműsort, annyit iszom mint egy ló és közben olvasok. szerintem ennyi épp elég lesz mára. roló lehúz.

ma így volt

vannak napok, amikor jó szar kedved van. az a tény, hogy ennek látszólag semmi oka felveti a kérdést, hogy épp hormonális háború kezdődik-e vajon odabenn? vagy szimplán csak meg akarsz őrülni? ki tudja. remélem az előbbi, nemsokára úgyis kiderül.

szóval minderre semmi okom nem volt. tilosban járva vettem egy trikót és megittam életem legdrágabb jegeskávéját, hátha feldobódom, de csak ültem a könyvesbolttal szemben üveges tekintettel és nem, nem lett jobb kedvem. a magyarázatot továbbra sem találtam.

úgy összességében nem vagyok valami jó passzban mostanában. nem érzem magam sikeresnek semmilyen téren az ég adta világon. se mint nő, se mint anya, sem szakmailag. még barátként sem, mert erre leginkább az alkalom hiányzik ugyebár. szóval olyan két lábon, lábujjközti papucsban járó rakás szerencsétlenség vagyok, amit a legtöbbször remekül leplezek - ugyanakkor mindenkinek lehetnek rosszabb napjai... mégis, kétségbeesetten szomjazom a pozitív visszacsatolást mindent téren... de mivel az emberek sokkal inkább szeretnek kritizálni és észt osztani (netán a hátad mögött cseszegetni), semmint a jó dolgokkal erősíteni a hited, ennek hiányában zsugorodom. van, ami az én hibám, van, ami pech vagy épp aktuális rossz széria, ezt sem tartom egészségtelennek, nem mehet mindig minden remekül. de jobb szeretem, amikor nem én vagyok a padlón, szívesebben támogatok fel másokat, mint hogy magamat kelljen összekanalaznom.

a tapasztalat azt mutatja, hogy a jó dolgok egymást vonzzák, így majd egyszer csak elkezdenek ezek is pörögni: lefogyok, alma kilábal a dackorszakból, lesz megint olyan ügyfelem, aki sikerélményt nyújt... ilyenek. záporoznak majd a húzóerők. remélem.

na szóval feltápászkodtam a méregdrága - és ennek ellenére a reményeket nem 100% beváltó - jegeskávé mellől, vettem mancinak egy mesekönyvet neve napjára a nagyanyja nevében, ledöbbentem, hogy a könyvesboltban nem adnak zacskót, és vesztemre felvettem egy olyan hívást, ami egy teljesen idegesítő beszélgetést ígért (nem, nem és NEM értek egyes párokat, akik árajánlatot kérnek tőlem munkadíj nélkül... akkor minek adjak ilyet???? rendeljék meg az étteremnél és engem hagyjanak ki - ne hívogassanak, hogy nekem van-e 30 méter organzám, mert persze, hogy van, sokkal több is, de mi a kérdés: hogy ingyen odaadom-e? tököm tele a sóherekkel), majd tovább álltam. a kijárat irányába lődörögtem - igen, ez konkrétan lődörgés volt asszem - nem nagyon akaródzott menni futni egy újabb kört az egyik ügyfelemnél, ezért még benéztem a c&a-ba.

épp a leértékelt füébevalókat sasoltam (póló miatti lelkiismeret-furdalásomat enyhítendő), amikor láttam, hogy tárt karokkal közelít egy határozottan jó pasi. ez meg kiiiiii?????? de felém jön bezony. nos. ő volt cs., volt osztálytársam, aki, ha nagyon őszinte akarok lenni, a top 5 lúzer közé soroltam volna akkoriban a gimiben. éreztem, hogy vmi nem stimmel, múltkor (3 éve az osztálytalálkozón) nem így nézett ki... hamar kiderült, hogy 45 kilót fogyott (????????????????????) - csak lestem mint a moziban! tök jót dumáltunk és még mindig nem tértem magamhoz, hogy ez a pasi, akit konkrétan megnéznék az utcán ugyanaz az ember! nem semmi! itt már sejtettem, hogy mint minden találkozás, ez sem lehet véletlen...

aztán el az ügyfélhez, ahol szokás szerint nem köntörfalaztam, hogy k.vára kezdjenek el döntéseket hozni, ők ezt szeretik és valahogy másfél óra alatt összerántottam a komplett tervet és konkrétan dülledő mellkassal távoztam a helyszínről. wow. ahhoz képest, hogy nem akartam menni sem...

a gáton a párral is minden oké volt, de annál inkább a szembejövő tekintetekkel. (ez azt bizonyítja, hogy jó a póló, amit vettem, mert persze a kocsiban átöltöztem, ehhe :))))) ráadásul egy spontán rövid, ám annál velősebb MÉLY beszélgetés is belefért még i-vel, olyan, amire rég nem volt időnk, szóval kifelé menet valahogy azt éreztem, hogy talán mégis kaptam mindenféle kérdésemre választ...

mert hogy nem szakmailag van a baj, hanem nem olyan szerencsés az aktuális munkám, de előbb-utóbb felgöngyölítem.
mert hogy nincs semmi baj a barátaimmal, csak mostanában kevésbé érünk rá, de ha mégis, akkor ugyanolyan jó és tartalmas, mint régen.
mert hogy vannak emberek, akiknek sikerült ennyit lefogyni és ennél nagyobb lüket talán senkinek sem kell.
mert minden gondom ellenére még mindig sokkal jobban érzem magam a bőrömben mint sok ember, aki ok nélkül, a saját küzdelmeit rám vetítve bánt a hátam mögött.
mert tudok vonulni. kihúzott vállakkal. mert mosolygok magamban és ettől van, aki olyan spontán mosolyog vissza, hogy maga is meglepődik.

mert. mert amikor felteszel egy kérdést, akkor jön a válasz - ha figyelsz.
csendben megjegyzem, hogy a gondolatok erejét az is jelzi, hogy a minap gondoltam azért csak kéne nekem ez az epres ruha a nexttől, de csak horror áron kapható, mire másnap (!) előrántotta h. a szekrényből, hogy átadja nekem, a töredék áráért. ennyi. csak kívánni kell: kicsiben és nagyban egyaránt.

kérdezni, figyelni a jeleket és a válaszokat és kívánni. ennyi.
(ugye milyen egyszerűnek tűnik? :o)

én elhiszem, hogy minden síkon helyre fogok állni.
nem is csak kívánom, biztosan tudom és érzem.
addig lehet, hogy lesz pár rossz napom, de meglásd, nekem lesz igazam.

éjfél körül

szerintem ebben a melegben kb. két dolgot érdemes csinálni. vagy légkondiban lenni vagy nyakig a vízben. nos, holnap megyünk a velencei tóra, ma pedig majdnem az egész napot a játszóházban töltöttük. a gyerekek remekül elszórakoztatták egymást, mi meg jókat dumáltunk és jegeskávéztunk w-vel. így kell élni, kérem szépen :) kíváncsian várom a holnapot. agyban próbálom összerakni, hogy mit vigyünk, de teljesen felesleges küzdelem a gondolkodás: megettem két tál jéghideg meggylevest, így semmi jóra nem számítok :))))

lecsekkoltam a next őszi katalógusát. próba gyanánt 275 fontnyi rendelést írtam össze - és ez már elvileg a visszafogott lista. most itt ülök és csendben röhögök magamon :) szerintem amíg az ember tud magán nevetni, addig minden rendben. és én roppant elnéző vagyok magammal szemben mostanában, aminek hatására vagy ezerszer jobban érzem magam a bőrömben - illetve inkább ezen belül is valahol a szívem környékén, na.

még várom a harmadik mosást... szerintem kiteregetek és utána dobok egy hasast az ágyba. bé fellépésen, alma izzadtan (de édesen) alszik, a kert rendkívül hangulatos éjfélkor, az új locsolófej pedig megtáltosított. hát így vagyok most valahogy. vizes fű illatban fürödve. ja, bé tegnap félmeztelenül állt a kertben éjjel az esőben és földöntúli boldogság hangjait hallatta a hűs eső és némi szél hatására. én is ott álltam és már majdnem fáztam is, remek volt: megörökítendő pillanat.

a fejem tele vélt és valós problémákkal, de már kevésbé állok vehemensen az élethez, képes vagyok azt gondolni, hogy vannak dolgok, amelyek talán anélkül is megoldódnak, hogy én ott rugóznék folyamatosan. meglátjuk. és addig is hadd álmodozzak arról, amiről csak akarok :)

a nevelés öröme

szerintem gyereket nevelni tök nehéz dolog. én mostanában azt éreztem, hogy kicsit elvesztettem a fonalat a sok másoktól átvett, vagy épp aktuális korszakhoz tartozó hiszti és dac közepette, ugyanakkor két hete megint tök jó a helyzet és a gyerek édes, aranyos. ovi nincs - gyerek van (= idő nincs :))))) de olyan jól érezzük magunkat, hogy csak na. lehetőleg légkondis helyen vagy vízben, ahogy mindenki más.

tegnap pl. egész nap a-éknál voltunk és a beszélgetésünk sok gondolatot ébresztett bennem. egyrészt ültem (vagy feküdtem?) egy csodaszép gyöngyházszínű jacuzziban majdnem egész nap és remekül éreztem magam, meg is fogalmazódott bennem, hogy így azért tudnék élni... és elő is került a téma. a pénz. hogy sokan bántják érte. hát persze, mert az embereknek pletyka kell és nem néznek a dolgok mögé. de mi olyan régóta ismerjük egymást, hogy engem pont nem érdekel, hogy mi hány millió körülöttem, ennél sokkal de sokkal régebbi barátság ez. ugyanakkor én sem hazudom azt, hogy nem fut át az agyamon, hogy amit én irigylek az sokkal inkább az a fajta biztonságérzet, amit igenis ad a pénz, hogy legalább alap problémákon nem fog múlni a boldogság: ők nem tépik egymást amiatt, hogy be tudják-e fizetni a számlákat és nem jelent stresszt, hogy a gyerek el tud-e menni nyári táborba. (azt kívánom bár mindenki ilyen nyugalomban élhetne.)

mellesleg a gyerek nem akar elmenni táborba. kérdem miért: "mert imádok itthon lenni". naja, én is imádok náluk lenni. egyszerűen azért, mert belengi a szeretet az egész környezetüket. itt aztán szó nincs a "kiváltjuk a gyereket pénzzel" mentalitásról, itt figyelem van és szeretet. és valami elképesztő nevelési elvek valahol a háttérben, miszerint nem dicsekszünk, mindent odaadunk, nem vagyunk többek másnál, udvariasak, kedvesek vagyunk és nem mellesleg segítünk anyának, mert fiú létünkre minden napra van egy kis feladatunk...

így fordulhat elő, hogy ülünk a jacuzziban, a 9 éves b. valami vizipuskával lövöldöz, alma meg el akar tőle venni egy játékot, mondom neki ne tegye, mert az b-é. mire b. magától érthetődően közli velünk: "nyugodtan vegye el. nem az enyém, hanem a CSALÁDOMÉ."

hát vazze. és akkor ne fulladjak vízbe? még este, de ma du. is ezen a mondaton járt a fejem... elképesztő. jól meg is puszilgattam érte. nem értette. mert ő tényleg így gondolja. és különben se puszilgassam, mert ő mégis csak 9 éves már és FIÚ! :))))

(láv.)

újratöltve

egy hétig nem volt gépem...
ismét van, jeee. majd írok.
(lenne mit...)