a mai napunk szuper jól sikerült. és annyi, de annyi tanulsága volt számomra - holott leginkább csak ültem egy kanapén és néztem (meg mondtam) nagyokat...
döbbenet, hogy mennyire nem ismerünk másokat.
voltaképp gőzünk nincs mások életéről, még akkor sem ha történetesen sokat mesélnek. ahhoz, hogy mindent megértsünk ott kéne éljünk, együtt kellene lélegeznünk velük és jelen kellene lennünk minden egyes emlékükben, amelyekből a jelen válaszai születnek. ezt persze nem tudjuk megtenni, ezért jobbára csak meghallgatjuk őket és szeretnénk egy kicsit segíteni. talán az is elég, hogy elmondhatják... talán a szavak áradata olyan gondolatokat ébreszt bennük, hogy egyszer csak azt mondják: "igen. tennem kell valamit." és nem mi adtuk a szavakat a szájukba.
ugyanakkor kicsit talán ijesztő is ennyire belelátni egy kapcsolatba, megismerni annak mélységeit és gondjait, mert ismert és szeretett embereket ismerünk meg általa még jobban. és kicsit magunkra vesszük az ő gondjaikat is, mert az új tudásunk nyomja a szívünket: segíteni vágyunk...
döbbenet, hogy mennyire nem ismerjük magunkat.
és akkor valamikor délután elhangzik a mondat: "de én nem vagyok az a fajta, aki nagyon szeret vagy tud ilyenekről bszélni..." - de nyuszi? akkor mit csinálsz reggel óta? elmondtál mindent. és én értem. te igenis tudsz beszélni. ha akarsz. és senki nem kéri, hogy változz meg, légy másvalaki. csak nyúlj le valahová mélyre és porold le a benned lévő nőt... mert ott van.
*************************
mély és tartalmas beszélgetéseket kértem. és kaptam. mondom én, hogy minden kívánságunk teljesül, ha odafigyelünk :)
és akkor itt szeretném kifejezni hálámat almának, f-nek és k-nak, hogy nagyjából hagytak minket kibontakozni a kanapé különböző zugaiban és remekül eljátszottuk, amíg mi megkíséreltük megváltani a világot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése