gcnvlrlxnlxirxlih

najószóvalhát. keresgélnem kell a szavakat... de nem találom őket. és nem is vagyok benne biztos, hogy meg akarom őket találni. éjjel fél kettőkor sikerült lefeküdni. azt is félig röhögőgörcs és félig fejcsóválás közepette... vége lesz valaha ennek a napnak?

mindjárt kisimulok. mert ki akarok. mert muszáj. összeszedem magam és ha találtam szavakat, akkor megpróbálom leírni őket.

(addig sikítozom.)

sajnos

sajnos. vannak emberek, akik egyszerűen önmaguk ellenségei. és ha valaki önmagának az ellensége, nem tudsz neki segíteni, mert a harcot valójában önmagával vívja és nem veled. tehetetlenül kell, hogy nézzed... még ha nem is érted. nem érted, hogy miért harcol... amikor nincs is ott ellenség...

sajnos. bizonyos malmok lassan őrölnek. a várnál is sokkal, de sokkal lassabban. a várakozás őrjítő, hetekkel vet vissza minket. persze mik ezek a hetek az elmúlt hónapokhoz, évekhez képest. de akkor is...

sajnos. nehéz a szívem, mert a folyamatos stressz kapcsolatokat zilál szét. és tehetetlennek érzem magam, ráadásul valahol odabenn meg is értem ennek az okát, mert ezt már tényleg nehéz idegekkel bírni. nem azért, mert mi nem tudunk alkalmazkodni. hanem a folyamatos bizonytalanság és a szabadság hiánya... mindenki jól viselkedik és rendes. DE én nem akarom állandóan a gyereknek mondani, hogy pssszt, pssszt, bugyiban akarok sikítozva rohangálni, amikor csak akarok és úgy egyáltalán... szeretném a saját kis vackunkat... néha úgy érzem belebolondulok az állandó várakozásba. az élet türelemre akart tán tanítani? hát menjen a picsába. ez már nem tanítás. ez elég régóta szimpla szívatás és kész. és tudod mit? szerintem mi ezt nem érdemeljük meg. ennyi.

sajnos. nem mindig tudom mi a megoldás. néha széttett karokkal állok és csak csóválom a fejem, kérdőn nézek magam elé: most mit kell csinálni? mit tegyek? hogyan oldjam ezt meg? mivel tudnám jobbá tenni ezt a helyzetet? nem tudom.

jövőkép(esség)

ez a nap is egy érzelmi hullámvasút, mint a legtöbb - de ma órákon, perceken belül is képes vagyok ugyanezt hozni... és ilyenkor rádöbbenek mekkora hatalma van az ember gondolatainak, hogy önmagunkat is képesek vagyunk meggyőzni és megnyugtatni, ha tudunk figyelni befelé.

az imént kihordtam egy kisebb idegösszeroppanást pár perc alatt, majd tudatosan elkezdtem arra az esküvői meghívóra figyelni, amit épp készítettem... ettől persze kicsit lehiggadtam, annyira, hogy simán tudjak mondjuk gondolkodni. hogy mi idegesített fel ennyire és tulajdonképpen miért is. és tudtam kicsit távolabbról szemlélni a dolgot, úgy teljes egészében - így viszont észrevettem azt is, hogy összességében nézve még mindig több a jó ebben nekünk, mint a rossz és az ezzel kapcsolatos rossz gondolatokat már csak ezért is érdemes elengedni... így tehát elkezdtem visszatérni a normálisba, inkább lehuppantam a székről és csináltam magamnak egy jó forró habos kávét és örömmel próbáltam tekinteni arra, ami az imént felidegesített. mert muszáj elvonatkoztatni. önző okokból. önmagunk védelme érdekében.

a mindennapi életünk egyértelmű halála, amikor megragadunk egy élethelyzetben és semerre sem lépünk belőle, csak toporgunk egy helyben... ennél még az is jobb, ha rossz felé lépünk. de legalább léptünk. hiszen a rossz irányból is vissza lehet kanyarodni... és ha tévedtünk? akkor mi van? semmi. ki az, aki nem téved? ki az, akinek egy merő fáklyásmenet az élete és soha nem kerül kátyúba, soha nem téved el, soha nem hibázik? ilyen ember és ilyen életút nincsen. sokkal több erő rejlik abban, hogy tovább tudjuk lépni, hogy megpróbáljunk erőt venni magunkon a változtatáshoz, ha sikerül, ha nem, de mindig tudni fogjuk, hogy legalább megpróbáltuk. és ennél fontosabb nincsen.

felvázoltam magamban, hogy nagyjából mit várok a következő 1-2 évtől... és azt kell mondanom, nem fogunk unatkozni semmiképpen :) célok, álmok és vágyak nélkül semmik vagyunk.

kávé előtti két perc

telnek a napok, a hetek és a hónapok és én megértettem végre, hogy a dolgok nem úgy vannak ám, ahogy én azt gondoltam. nem úgy van ám, hogy megbeszéljük, kezet rázunk, hanem levelezünk, találkozunk, alkudozunk... nem úgy van ám, hogy nesze itt egy alaprajz, oké akkor ezen változtassuk meg ezt ezt és ezt és akkor kezdhetjük is építeni, nagyon nem így...
de most már kezdem látni - ha nem is a fényt az alagút végén, de legalább azt, hogy talán tényleg létezik maga az alagút.

vannak napok, amikor programszerűen csapkodnám a fejem a falba az elvesztegetett idő miatt, miközben az agyam ott kiabál, hogy ennek semmi értelme, ez a hajó már elment, nincs értelme egy percet sem ezen filózni és tényleg nincs és tényleg ritkán teszem... csak néha, de akkor nagyon bánt.

a többi napon egyszerűen és közhelyen örülök annak a sok mindennek, amink van. mert ez a legfontosabb és ezt még én is értem, minden hisztim közepette.

szóval akkor iszom egy kávét és igyekszem elrendezni a gondolataimat.