jelen

ma reggel úgy éreztem meg akarom váltani a világot. ezért hazajöttem és el is kezdtem megváltani, a magam picike módján :)

néha át kell lépnünk önmagunkat, na.

félúton

tegnap ilyenkor otthon voltam és a szabadba vágytam.
most (egész nap, több menyasszonyra várva) ülök a gáton és haza vágyom.
mindez azért, mert g. épp mossa az ablakokat és ellenállhatatlan vágy tört rám, hogy én is ablakot mossak! :) na ez gáz. biztos valami tavaszi bizsergés teszi. hétvégén szolgálatba állítjuk a kertet is, tökre várom!

tegnap azért volt egy szontyi beszélgetésünk. teljesen jól indult, én vagyok a hülye, hogy hülye kérdéseket teszek fel :) de amiről előtte beszéltünk még mindig fejtegetem, hogy vajon miért idegesített fel. nem is az idegesség a jó szó és nem is az irigység. lehet, hogy inkább az zavar, hogy ennyire "közel" (fizikailag) vannak olyan megoldások, amelyek életem egy részét feltétlenül előmozdítanák - de ezek nem az én kezemben vannak. ráadásul mi nem vagyunk olyan emberek, akik ezzel visszaélnének bármilyen szinten is. (bár olyanok lennénk? nem tudom. nem hiszem.)

örök dilemma lesz az életemben az "elégedetlenség" témája. mert egyfelől kötelesek (!) vagyunk annak örülni, amink van, pláne ha az - nem csak anyagi értelemben véve - SOK. kifejezetten sok. mégis az elégedetlenség az, ami előre viszi az embert, ami hajtja, hogy megvalósítsa azt, amit szeretne, tehát nem is olyan rossz az...

de vajon hol a határ a kettő között? 38 éve foglalkoztat ez a kérdés, de nem lelem a választ. maximum arra jövök rá mindig, hogy mennyivel egyserűbb az élet, ha az ember nem gondolkodik ennyit, pláne nem ennyire elméleti síkon. menni kell előre és kész.

(hangsúly azon, hogy előre.)

akkor most hátradőlök, mert várom az első hölgyet és addig aktívan gyakorlom a BEVONZÁST, hogy ne érezzem már magam állandóan félúton - jó lenne már odaérni, mert csak, mert megérdemeljük :) 

mégsem

gondoltam úgy írnék valamit. ha már annyira be vagyok rekedve, hogy beszélni alig tudok.
de most meggondoltam magam.

a múltkorjában azt találtam mondani, hogy ez a mi évünk lesz, hogy most csupa jó dolog fog történni és még azt is hozzá merészeltem tenni, hogy egyszerűen azért, mert megérdemeljük.

hát most csak annyit szeretnék mondani, hogy... hogy bár tudnék mit mondani... :(

tájm

a másik meg az, hogy egyszerűen el kell fogadnom, hogy reggel HASZNÁLHATATLAN vagyok :)))) fél órákig képes vagyok pislogni egy irányba anélkül, hogy érzékelném az idő múlását és csak dödörgök azon, hogy most mit is kellene csinálni pontosan...

én este pörgök föl. jönnek az ötletek, a lelkesedés, hogy még több ötletet találjak... de olyankor bé már csúnyán néz rám, hogy ne olyankor dolgozzak, amikor ő ott ül mellettem, ami egyébként tök jogos, de akkoriiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiis.... ááááááááááááááááááááááááh :)))

(szóval most még pislogok. és ezzel megy a drága idő sajnos. hétfő reggel van és a legutóbbi telefonhívással percre betelt az egész hetem. vazz :)

kicsit

kicsit zavarba ejt az önjelölt tudomány. én értem, hogy nehéz kimondani, ha nem értünk valamihez, és a garast verni kell erősen a fogunkhoz, még erősebben, hadd törjön valamelyik. de akkor meg minek mégis odavetni közben csendben a kérdést valakinek, amikor nem a véleményére vagyunk valójában kíváncsiak, hanem megerősítést várunk a saját elképzelésünket illetően és ha az mégsem úgy van, akkor kellemetlen a helyzet. ha nem kérdeznek, én nem szólok. ha kérdeznek, akkor szólok. őszintén. egyikkel ez a baj, másikkal az a baj. és én még nem jöttem rá, hogy az hogyan lehet, hogy a végén mégis én érzem magam hülyén. ezen a hétvégén is csak lestem, mert az utólagos tűzoltás nem az én műfajom - rendelkezésre álltam végig. de nem kérdeztek. utólag mégis mit mondjak?

egyre inkább azt érzem, hogy mivel az igazi vélemény keveseket érdekel, én olyankor vagyok már boldog, amikor NEM kérdeznek. mert én természetemnél fogva alkalmatlan vagyok vélemény erősítésre és udvarias felszínes hazudozásra, netán benyalásra. ha valami tetszik, akkor tudok udvarolni, ha valami nem tetszik, akkor megmondom. ennyire egyszerű.

kint szürkeség lóg az égen, benn pedig nincs még elegendő fény, teszek egy kört és felkapcsolok párat, hogy ellensúlyozzam a kinti egyhangúságot. reggeliznem kellene, utána kávét inni és mindeközben igyekezni nem elveszíteni a reményt olyan dolgokkal kapcsolatban, amelyeket néha azt gondolom befolyásolhatok, majd hirtelen mégis úgy érzem, hogy rajtam kívül állnak, én maximum az első sorból figyelhetem az események alakulását. és mindeközben feladni semmit nem szabad. na erre varrjunk gombot.

az élet azért elgondolkodtat erősen. ez, ahogy alma végignyígta a délelőttöt, hogy de neki is vegyünk gyűrűt, makd a buliban gabika elővett egy kis dobozt ajándékba almának és mi volt benne? gyűrűk... ezek nem véletlenek. mondani akarnak valamit. valami olyasmit, hogy ha türelmesen kivárod, az élet megadja neked azt, amit szeretnél, ami rád vár... de csak azt, ami a TIÉD. és ki vagy te, hogy tudd előre, mi a tiéd és mi nem?

vannak dolgok, amelyeket nagyon szeretnék, amelyekre nagyon vágyom. bé azt mondta tegnap éjjel: "vonzzad be..." - de eddig még nem vonzottam be. lehet, hogy egyszerűen csak nem volt még itt az ideje? ki tudja. meglátjuk :)

sok

már egyszer elindultam aludni... de visszaültem, pedig leragadnak a szemeim.
csordultig vagyok a ma délutánnal, csak érzem, hogy túl fáradt vagyok, hogy szavakba foglaljam azt, amit érzek.
írtóra elgondolkodtatott ez a gyűrű dolog is, hogy alma egész délelőtt nyígott, hogy de neki is vegyünk gyűrűt és el kellett neki magyarázni, hogy most gabikának vesszük és neki nem. majd gabika váratlanul előrukkolt pár apró ajándékkal, köztük almának is... egy kis csillogó gyűrűvel.
valami ilyesmi maga az élet, nem? csak gőzzed kivárni a jót.

mindenesetre olyan szinten meg vagyok hatódva nem csak a ma este elhangzott "beszédektől", de az egész este mélységétől... szerintem senki nem gondolta volna, hogy ilyen szavak fognak elhangozni és olyan dolgokról fogunk beszélni, amelyekről "nem szoktunk". nem mintha tabu témák lennének, de talán túlzottan is komolyak. és bármennyi idős is leszek, úgy tűnik engem mindig meg fog rendíteni, amikor felnőtt embereket látok elsírni magukat és elcsukló hangon beszélni...

a téma mélysége pedig? hát nem tudom hogyan fogalmazzam. talán úgy, hogy annyi apró dologból csinálunk gondot, amelyek valójában nem is olyan fontosak...

most csak nevetek azon, hogy én frankón úgy képzeltem, hogy hazajövök, almát lefektetem és mivel bé dr.p-nél van, ezért még kicsit dolgozni is nekiállok. először is, majdnem egy órával később értünk haza, almának az autóban meséltem, hiszen nem ő tehet róla, hogy már késő lesz az esti meséhez mire ideérünk. aztán azon kaptam magam, hogy csak úgy bambulok. munka? ugyanmár. pislogás.

minden viszonyítás kérdése az életben. mindennek az értékét csak úgy tudjuk felmérni, ha hasonlítjuk máshoz. és akármennyire is keresek, kutatok, bármennyire is KELL a magánéletem, a munka és minden más, hogy kerek egésznek érezzem magam, mindezt csak viszonyítási alapnak tekintem ahhoz az érzéshez képest, amikor ez a kisbogár odabújik hozzám és megölelget... megengedtem, hogy a "nagyágyban" aludjon velem, hiszen most nincs itt apa. fél éjszakát fenn leszek, mert takargatni fogom és néha majd szájbarúg álmában, kis szerencsével pedig felkel jó korán, hiába feküdt későn és én reggel a barbie rajzfilm alatt fogok a kanapén szundizni kínomban - de egyszerűen EZ a legszuperebb dolog a világon. a legfontosabb. a legédesebb. és most érzem igazán, hogy mennyire jó lenne egy második kisbaba :) mindenféle elvárás és udvariaskodást félretéve... érzem.