minden nap

reggelente kapok egy óra szabadságot. ez most a mindenem. mivel pillanatnyilag nincs megállás... minden nap pörög tovább, ezerrel próbálok intézni mindent, ragasztópisztoly a kezemben, a szemeim fogpiszkálóval kitámasztva, az agyamban ezer és ezer dolog, amit próbálok megjegyezni, kiokoskodni, rámolás jobbról balra, balról jobbra és egyébként meg a garázsból az autóba ki és be... és pontosan tudom, hogy ez fog menni szeptember végéig, de most valahogy besokalltam.
háztartás nincs, családi percek nincsenek. kialvatlanság, idegeskedés, fáradtság van helyettük.

hasat behúzni, melleket kidülleszteni, hát egyenes. és mész tovább. szeptember végéig...
utána szerintem alszom két napig.

ha most a szívemre tenném a kezem, akkor ahelyett, hogy itt benn rohadok, hazamennék és mondjuk programszerűen bőgnék. fizikai és lelki összeroppanás előtti napok ezek és most nincs is kedvem ecsetelni, hogy miért. egyszerűen robotpilótára állítom magam és valahogy átvészelem a következő napokat is... és az azután következőket is. nehezemre esik elhinni, hogy mi ennyire nem érdemeljük meg a nyugalmat. mintha eszerint működne a világ... hogy ki mit érdemel meg...
de ja. most úgy jólesne egy kéz, ami lenyúl a felhők közül és kicsit megsimizi a fejem. csak úgy, tudod? mindenféle indoklás nélkül. mert jól esne. nagyon jól esne.

a fizikai részt meg ki kéne pihenni... épp csak nincs mikor :( akármennyire próbálom, akkor sincs :( bé a lehető legjobb pillanatban lép le vitorlás versenyre, itt hagyva két esküvővel és egy iskolát kezdő gyerekkel... komolyan mondom, sírni szeretnék. nem a terhekkel van csak a gond. hanem az egyoldalúsággal, ahogy az ember próbálja magát átvágni a sűrűn, de vazze, nem jöhetne már legalább egy kiba. tisztás a következő rengeteg előtt????? csak egy pár csepp jó, ami erőt ad folytatni?!

szeretnék eldőlni és olvasni puha párnák között... szeretnék puha párnákat... ehhez kéne egy kanapé... amihez kéne egy otthon. tudod, mindaz, ami mögötted van bármikor, minden körülmények között. ami annyira alap, hogy észre sem veszed hétköznapi szinten. csak amikor nincs...

és ilyenkor eszembe jut bé tesója, miszerint mi nyerészkedünk.... holott a szülők miatt nem tudunk semerre sem lépni már hónapok óta, olyan kötöttségek vannak miattuk az alaprajzban... miközben ő ül kinn a pénzén... és mi nyerészkedünk. néha egyszerűen a sírásig el tudok keseredni a világ igazságtalanságán... :( és onnan ugat. nehezen hiszem el. de ez is van.

és még sok minden más is.

úgy látszik nincsenek normális napjaim. vannak a sírást visszafojtó hisztis napok és vannak a magam elé bámulós mindenmindegy napok... ma fáradtnak érzem magam. nagy hévvel nekiláttam a szalvétáknak, majd mégis leültem ide. egy kicsi írok, egy kicsit kávézom...
a tegnap jó kis mozis estével úgyis csináltam magamnak pár szar estét, mert már rég csinálnom kellett volna a dekort... de megérte. (mondtam tegnap. holnap éjjel nem tudom mit fogok mondani :))))

nem annyira vágom, hogy miért ülök és álmodozom, amikor több éjszakányi munkám van még hátra :D :D

őrületes gondolatok kergetőznek az agyamban. kicsit tini lettem megint. de gáz.

spíler

muszáj folytassam az előző bejegyzést... az elmaradt számlafizetés. pénzügyi viharfelhő a fejem fölött... erre bejön legnagyobbügyfél, aki tök aranyos, tök jót beszélgetünk, közli, hogy feszült vagyok, mondom igen, de nem örülök, hogy látja rajtam, mert általában nagy energiát fektetek abba, hogy ne látszódjon. 10 perc múlva ül, néz maga elé és azt mondja, hogy ő olyan jól érzi itt magát, hogy el sem akar menni. na mondom ez az én érdemem vagy a légkondié? :D azt mondja nagyon pozitívak az energiáim... wow. közben bejön egy nagyon ismert ember, vásárol, nagyon boldog és nagyon kedves. ez is feldob. majd végül legnagyobbügyfél indul, megkérdezi, hogy mennyivel is tartoznak nekem és ő inkább odaadná egy részét. én meg állok tátott szemekkel miután mindenki elment, hogy mekkora játékos az élet. nem maga a pénz. hanem a VÁLASZ... wow. wow. és még egyszer wow.

ha valaki most engem kérdezne meg hasonló helyzetben, azt mondanám, hogy ne tartsa vissza a bőgést, mert azt nem szabad. tessék csak szabadjára engedni és ordítva tombolva bömbölni, taknyos orral, csorgó nyállal, abszurd arckifejezéssel... mert az olyan felszabadító!

de én  most itt ülök összekucorodva, a könnyek állnak a szememben, nem akarom elengedni őket, mert mégis itt vagyok benn, bárki bejöhet, stb. egyszerűen csak szeretném megérteni, hogy nekünk miért nem jár egy jó hír végre? szeretném azt hinni, hogy ha mi jó emberek vagyunk, akkor megérdemeljük... pedig jól tudom, hogy az élet nem így megy. szomjazok valami jót... (erre csörög a telefon és felhív egy cég ki nem egyenlített számlák miatt... fasza :((((

kamion ül a mellkasomon.

na elmondom mit csinálok munka helyett:
- beszélgetek a hozzám betérőkkel
- netezem (pl. ezt itt írkálom)
- kávé után vágyadozom, de még mindig nem csináltam meg
- reggelizem fél 12-kor

és legfőbbképpen: bámulok ki az ablakon, mert pontosan oda látok fel, a hegyoldalba, ahol lakunk, de mégsem mondhatjuk még otthonunknak és amikor ez a gondolat már éppen átfordulna negatívba, olyankor gyorsan elkapom a szemem és horvátországon gondolkodom, ahogy repesztettünk két várossal odébb a strandra, a menetszél még az én hajamat is meggyötörte, a gyerekek éljeneztek, a zene hangosan szólt és képes voltam minden gondról megfeledkezni, egyszerűen csak jól érezni magam és maximum azon töprengeni, hogy lesz-e kényelmes hely a strandon, hol vacsorázzunk este és vajon látunk-e megint hullócsillagot arról a bizonyos tenger feletti erkélyről...

pontosan tudom, hogy milyen lesz minden egyes hetem és hétvégém szeptember végéig... zombi - jobb napokon terminátor - üzemmód bekapcsolva, alvásigény félretéve, lopott percek néha... de addig nincs megállás. ráadásul legkisebb kezdi a sulit, miközben én félálomban próbálom majd lelkesen kísérgetni... az elgondolás, hogy korábban feküdjünk le aludni szép és jó, de a mi kapcsolatunknak pont ez adja az egyik szépségét: hogy miután a gyerkőc lefeküdt, nekünk még van időnk magunkra, egymásra... nem annyira találom, hogy honnan szeretném lecsípni ezt az órát, ami az iskolából fog adódni. az eszem tudja, hogy nem az alvásból kéne, mert egyszercsak fel fogok fordulni.

akkor most tök őszintén, mihez lenne kedvem: aláírni az adás-vételt, elkezdeni a felújítást, sőt be is fejezni :) és aztán ezt megünnepelendő megint elutazni valahová egy önfeledt hétre vagy kettőre... :D egyébként van is egy ötletem, hogy hová...)

az van, hogy nincs kedvem dolgozni. mivel hétvégén sem csinálok mást és tegnap is csak cipekedtem és pakoltam, egyszerűen csak ülök itt üres tekintettel és kb. egy órája próbálom magam különböző fenyegetésekkel és jutalmakkal egyaránt rávenni arra, hogy írjak már át legalább egy árajánlatot!

a tekintetemben nincs élet. valamiféle távol vágy van csak benne egy normális alvás, egy normális ágy, egy saját hálószoba után...

nyugi nyugi nyugi...

kilátás

tudod vannak dolgok, akár egészen apróságok, amelyek mégis valahogy zavarnak minden nap. egy lelógó vezeték, egy festetlen ajtófélfa... amire ránézel és minden alkalommal megállapítod, hogy vazze, de rossz ezt nézni, de aztán mész tovább, elfelejted - egészen addig, amíg megint arra nem nézel, megint meg nem állapítod. tudom, hogy a legegyszerűbb erre azt mondani, hogy akkor oldd meg, de tudjuk milyen az ember alaptermészete: nem oldja és kész.

szóval volt egy ilyenem... és most már nincs. én meg ülök, nézek ki az ablakon, semmi olyan nem lóg a képbe, ami engem zavarna, nem azt bámulom, amit nem szeretnék, hanem kristálytiszta a kilátás a külvilágra... ezért önkéntelenül is ülök és ezt bámulom. mindig vissza-visszatér a tekintetem és minden egyes alkalommal örülök neki egy kicsit :D fura lények vagyunk mi emberek, na.

egyébként hajlandó vagyok ezt egyfajta jelnek tekinteni, hogy mostmár szépen ki fog tisztulni minden... és lesz "kilátásunk". a saját életünkre. nem tudom elmondani, hogy mennyire nyomasztó a jelenlegi helyzet a fejünk fölött lebegő kérdőjel miatt. ráadásul nem tudom eldönteni azt sem, hogy ez a ház egyszerűen nem akar a miénk lenni és ezt jelnek kéne venni és lekopni róla, vagy simán csak nehezen adja magát és meg kell "dolgoznunk" érte? ez is olyasmi, amit leginkább utólag tudsz meg gondolom. de ez iránt a ház iránt vannak érzéseim. az érzések pedig külcsíntől és körülményektől általában függetlenek... viszont beülnek rendesen az ember minden porcikájába, az egyszer biztos.