azt gondoltam ma

napjaim nagy részét azzal töltöm, hogy tök normális vagyok és próbálom a helyükön kezelni a dolgokat, elfogadni, hogy a világon más-más embereknek más dolgok jutnak, ez van, nem is érdemes ebbe belegondolni, vagy rágódni rajta.
de ma volt egy telefonom, ami után alapvetően szuper jól kellett volna éreznem magam, ehelyett valamiért amikor letettem, úrra lett rajtam egy rossz érzés. pont az a fajta, amit igyekszem messze elkerülni... mert a világ nagy igazságtalanságait egyrészt nem én fogom megváltoztatni, másrészt tényleg tök fölösleges körök ezek, hiszen az "ezvanelkellfogadni" kategóriába tartoznak. nem tudom, lehet, hogy csak egy fél mondat volt, amire kicsit összeráncoltam a homlokom, lehet, hogy ezt összefüggésbe hoztam egy olyan érzéssel, amit eddig próbáltam magamban legyűrni és nem engedni az előítéleteknek. de néha sajnos tényleg igaznak bizonyulnak. legalább egy kicsit.
egy szó mint száz, ott ültem a kocsiban és üveges tekintettel vezettem tovább, erősen elgondolkodva rajta, hogy akkor hogy is van ez? hát hogy lenne? az élet sajnos nem egy tündérmese. van, akinek két kézzel nyomja a jót, számolatlanul. van, akitől mindent elvesz.
én meg nyomtam tovább a gázpedált és azon filóztam, amin nem szoktam: vannak dolgok, amelyeket nagyon szeretnék, ha megtörténnének. egyik sem lehetetlen ráadásul. csak olyan rossz már a küszöbön állva tipródni... ilyen régóta. nem más ez, mint türelmetlenség. tudom, értem. és nem szabad türelmetlennek lenni.

de én megint nem találom az arany középutat: az ember ne legyen elégedetlen, örüljön annak, amije van. de ugyanakkor az elégedetleség az, ami előre visz minket. lehet, sőt kell is többre vágyni, mert ettől mozdul meg az életünk.

ugyanakkor el sem tudom képzelni milyen lehet az az állapot, amikor tényleg mindened megvan és még mindig csak kapsz, kapsz... persze ebben az is benne van, hogy mit kezdesz vele. és ami bennem ma elindította ezt a gondolatsort nem egy rossz példa legalább, sőt, nagyon is jó. ezért igyekszem visszaevickélni ezekre a vizekre és csak a jót észrevenni...

(virágnyelvből jeles.)

semmiség

bugyiban ülök a kanapén és próbálok elvonatkoztatni attól, hogy épp "pár perc alatt összepakolok" - úgy másfél órája. több oknál fogva is muszáj végeznem ezzel kb. fél órán belül, az egyik ok, hogy 65 meghívót kell elkészítenem holnapra... és este nem is leszek itthon. elég laza vagyok, nem? :D

a valóság

eszembe jutott egy történet... régesrég mesélte nekem valaki egy másik valakiről... (természetesen nem megnevezhető.) és az, akiről mesélték, gyakran szokott hangoztatni olyan dolgokat, amelyektől még ezen ismeretek nélkül is feláll a szőr a hátamon, de nem szólok, mert mindenki úgy hülye, ahogy neki jó - csak elég távol legyen tőlem :D
de néha, amikor meglátom egy-egy, a facebookon világba kiáltott mondatát, azért egyszerre támad kedvem sírni és nevetni egyarátnt. de valójában inkább sírni. egyrészt, mert nem értem miért van erre szükség. miért kell bizonygatni olyat, amire senki nem kíváncsi...
másrészt pedig azért, mert ha az emberek tudnák az emögött húzódó valódi okokat... atya világ... távol álljon tőlem, hogy össze akarjam hasonlítani emberek problémáinak a súlyát, mert mindenkinek a sajátja a legnagyobb. de ez... ez tényleg kemény, olyan igazi tragédia... és nem tudja senki sem...

ijesztő számomra, hogy az emberek milyen - már-már filmbe illő - titkokat rejtegetnek. engem konkrétan megijeszt és elszomorít, hogy mennyire nem őszinték... elsősorban önmagukkal.

legbelül

bazi régen írtam. (ide.) ennek több oka van. az egyik még mindig az, hogy a kis csoportomban "kiélem" magam javarészt, holott ezeket a jó dolgokat itt is meg kellene örökítenem. a másik viszont az, hogy az egy szándékos "jódologgyűjtés". ez itt viszont a valóság. és az én naplóm már évek óta nem az igazi. vannak körök, amelyek túl közel állnak hozzám ahhoz, hogy mindent leírjak. tehát lesznek olyan gondolataim, amelyeknek el kell majd vándorolniuk... de ez más téma.

egyébként pedig nagyon nehéz megfogalmazni egy csomó mindent mostanában. egyet érzek biztosan. ahogy halad előre az idő - és vele karöltve az én korom is sajnos :) - úgy tudok elszakadni dolgoktól. ezt úgy értem, hogy régen a teljes napomra, éjszakám, sőt akár hetemre is rányomta a bélyegét egy-egy rossz történés... talán mostanra érettem csak meg arra, hogy megértsem, hogy az embernek muszáj súlyoznia. viszont ez nem megy pusztán egy elmélet alapján. ha bánt valami, akkor bánt. slussz. igen ám, de egyfajta érdektelenséget fedeztem fel magamban. mintha sokkal sokkal távolabb állnék egyes eseményektől, ezért sokkal kevésbé hatnak meg.
egyébként teljesen őszintén nem tudom, hogy ez valami "öregkori" bölcsesség-e, vagy csak beleuntam és belefáradtam bizonyos körökbe... egy biztos: valami furcsa önzőség kerített hatalmába és teljesen ellenállok annak, hogy más emberek - pláne szándékosan - elcsesszék a kedvemet, vagy megpróbálják rám eröltetni a saját negativizmusukat. ha ez kívülről szenvtelenségnek hat, ám legyen. nem tartozom magyarázattal. egyszerűen csak nem viselem jól az állandó rossz hangulat keltést.

réges régen ezekben a helyzetekben tök egészségesen reagáltam: kiakadtam. aztán jött a "megoldom" korszak. mivel rájöttem, hogy igenis meg kell ezeket oldani ahhoz, hogy megszűnjön a rosszkedv. de mostanra meg felmértem már, hogy ki az, akivel meg lehet oldani, akivel érdemes belemenni - és ki az, akivel nem. és akivel tudom, hogy nem, azzal hagyom a témát "elülni". ez egy olyan szó, amelyet kb. 30-35 évig nem is ismertem. pedig az idő jóbarát és a dolgok tényleg elsimulnak maguktól is sokszor. de hogy én nem fogom tök ugyanazokat a köröket futni állandóan és megállás nélkül az egészen biztos.

és van még egy dolog, amitől a hideg kiráz: amikor már nincs több eszköz és már csak az általánosságban vett lelkiismeret-furdalás keltés működik. nem megy át nálam. egyszerűen nem. annyian panaszkodnak arra, hogy ez vagy az a kapcsolatuk rossz. közben ülnek a babérjaikon és nem értik... pedig érteniük kellene. hogy pont semmit nem tesznek azért, hogy ez másképp legyen.

én elég kitartó embernek bizonyultam sok emberi kapcsolatban az életem során - de engem is el lehet kergetni ám...