nem

olyan ez az élet, hogy döntéshelyzetekbe kényszerít. sokszor olyanba, amelybe szívem szerint pedig bele sem fognék. pl. ez a hitel dolog. bé ma negyed órán át feszegette a témát, hogy MELYIK és MILYET, miközben én éreztem, ahogy az információ egyik fülemen be, a másikon pedig ugyanezzel a sebességgel kifelé áramlik... nem érdekel melyik és milyen. eleve nem szerettem volna. de a kialakult helyzet ezt hozta. nem olyanba vágunk bele, amelyet terveztünk, így valószínűleg muszáj lesz felvenni valamennyit.

egy ilyen döntés a szárnyaimat szegi. utálok bárkitől és bármitől függeni. azt szeretem, amikor szabad vagyok és érinthetetlen. és legfőbbképpen stresszmentes... értem én, hogy a pénz nem boldogít. nem is, de az alapstresszt, azért lássuk be, hogy masszívan lecsökkenti, na. (tehát holnap elutazunk bé-vel és érkezéskor egy lottóval nyitunk :)

szóval ma délután végig kell hallgatnom a milyet és melyiket, kicsit hosszabban - ehhez pedig semmi kedvem, épp azon filózom nem léphetnék-e le valamilyen indokkal... mondjuk azzal, hogy épp sürgősen világgá megyek. (kb. fél 9-re érek haza :)

*************

egyébként még mindig a hétfői fura telefonbeszélgetésen gondolkodom. félig-meddig számítottam délutánra egy "bocs, ez azért kicsit túlzás volt" (nemaludtamagyerekmiatt, meg a f.szom, mittomén) üzenetre, de nem jött. ma csütörtök van és még mindig azon filózom hogyan engedhet meg magának valaki ilyen hangnemet. a végén még kiderül, hogy emberből vagyok én is és vannak érzéseim... ennyire könnyű megbántani.
én már nem akarok több emberrel megismerkedni. max. kutyákkal, jeeee.

feljebb

na MOST van egy percem írni... gyönyörűek a fények odakinn. fúj a szél, élénk kék az ég szép szürke felhőkkel és erős napfénnyel. csodálatos. és remélhetőleg a hangulatunk is elkezd felfelé kúszni. túl vagyunk pár olyan napon, amire nagy általánosságban azt mondja az ember, hogy az ellenségének se kívánná... nagyjából mindenünk fáj, alig aludtunk, alig tudunk mozogni, de 98%-ban átköltöztünk... már csak pár dologért kell visszamenni... és aztán vissza sem nézni többé.
tök érdekes, hogy kisebb alapterületen vagyunk most és mégis jobban elférünk, nagyon lényeges, hogy van külön szobája almának, imádja. amikor elment hétfő reggel suliba, akkor még megpuszilta a másik ház falát, hogy elbúcsúzzon, mert mondtuk neki, hogy ő már nem ide jön haza. ez azért meghatott. és ahogy szálltunk be a kocsiba és a házra néztem, azért egy pillanatra éreztem a szívemben egy kis sajgást... mert impozáns volt, na. én mindvégig láttam benne, hogy mivé tudnám varázsolni. mert én tudok varázsolni... és ez jó. de ugyanakkor, amikor egy héttel korábban elvittük bé szüleit a másik házhoz (azaz mostmár A házhoz :))) az is olyan jó volt... most még nem szép. de tudjátok, az érzések nem ehhez kötődnek: az vagy van, vagy nincs. és itt volt. és ide is kell majd a varázslat... varázsolni márpedig jó dolog. arccal előre. vissza sem nézve...

ez az egy és egynegyed év elvesztegetett idő arra volt "jó", hogy megüljünk mint az iszap. semmi nem történt, se előre, se vissza, semerre nem léptünk. és már pusztán az, hogy megszületett a döntés, hogy tovább lépünk - bár maga a történet nagyon csúnya, komoly emberi csalódással és az örök tanulsággal megspékelve, hogy a pénz hatására a legtöbb ember nem létező gerince megtörik - azért maga a "megmozdulás" csodálatos... már ettől úgy érzem magam, a fáradtság ellenére, mint aki felébredt és vett egy igazán mély friss levegőt. és ahogy most renivel is beszéltük a telefonban, a félszuterénből most egy emeletre költöztünk, ahonnan komoly kilátásunk van... értem ezt természetesen metaforikusan, mert az átmeneti lakásaink nem nagyon zavarnak, csak azt látom milyenek LESZNEK... ugyan zs, lakásnak az az alaprajzi tévedése, hogy a wc-n keresztül kellett menni a konyhába komolyan elgondolkodtatott... jómagam hozzászoktam, hogy pisilés közben átsétált valaki a lábujjaimon egy tál gőzölgő levessel, de most a költözésnél pl. okozott némi gondot, hogy nem tudtam vécére menni, mert folyamatosan átjártak a bútorokkal a költöztetők, így a végén egy kövér gázzal le kellett mennem ágimamáékhoz (azaz az új átmeneti házunkba) :D :D

a másik, ami az elmúlt napok tanulsága, ami kicsit ide is tartozik és nem is... szóval sok közhely szól a rémes hétfőkről... mi a suli után tűztünk haza és pakoltuk, amit még tudtunk, mert 9-re vártuk a költöztetőket. fél 9-kor csörgött a telefonom és a stílus és hangnem elhallatszott balázsig, aki 4 méterre állt tőlem felvont szemöldökkel... álltam, meghallgattam, letettem, majd elsírtam magam, ahogy bármelyik jóérzésű ember tenné, ha megbántanák. aránytalanul. és eszembe jutott egy korábbi levelezésünk, amelyben az illető említette, hogy nincsenek barátai. igen... értem... ugyanis sokkal nyitottabbnak és kedvesebbnek kell lenni talán. az apróságokon történő fennakadás olyan fölösleges stresszt hoz az ember életébe, amit nyugodtan ki lehetne hagyni, anélkül is épp elég gond van, hogy magunknak kreálnánk őket. az az igazság, hogy én még sosem találkoztam ilyen helyzettel.
na mindegy. nagy tanulság volt. biztos ilyen világot élünk. biztos így kellett ezt a dolgot intézni, ilyen hangnemben, nem tudom. de így hogyan is lehetnének barátai...?

pedig a barátok is olyan nagyon fontosak az ember életében... és most nem csak azokra gondolok, akinek sajnos fura család jutott... hanem mindenkire. és mennyiszer kaptam már meg, hogy milyen "szerencsés" vagyok, hogy sok barátom van. én meg azt gondolom, az ember igyekszik sokat tenni érte, hogy legyenek - mert anélkül nem megy. ha ehhez éjjel 2-kor kell kikelni az ágyból, vagy napokon át festeni, netán spontán költözködni vagy csak együtt héderelni egy medence parton, akkor is. minden élethelyzet más és más, hol kevesebb, hol több időnk van egymásra. de ott vagyunk. vagyunk... a fenti eset csak még inkább megerősített mindebben, mert jómagam is hajlamos voltam régen ilyesmi kitörésekre... de ezt így, közel 40 évesen (najó, pár nap bazz) és sokkal bölcsebben nehezen nyeltem le. az emberi kapcsolatok értékek. és senkivel nem beszélünk így...

még bé-t is sok sok lóval tartom vissza, hogy ne jelentse fel zs-t... átbaszott minket. nincs ezen mit szépíteni. a pénz sokat ér. gerincet is. ez van, e egy ilyen világ. de attól, hogy ő pl. feljelenti max. két percig fogja jól érezni magát, azt gondolom nem kell olyan szar emberré válnunk mint ő. mondanám, hogy majd az élet, a sors, akármi megoldja... de ebben nem hiszek 100%-osan. mert van, aki igenis megússza. nem igaz, hogy mindenki azt kapja, amit megérdemel. se jóban sem rosszban.

de azért most kicsit remélem, bocsánat... :)

levegőért kiáltok

elmondom mi zavar. ez a mérhetetlen tömeg és licitálás. hogy már mindenből van és mindenből ezer van. hogy már egy szar lángosos lakókocsira is írott műremekek készülnek krétával, hogy még a sarki boltnak is van tepertős sarka, hogy mindenhol van négy közért, öt hobbibolt, kilenc virágos és nyolcvan dizájn étterem, hogy mindenki, aki valaha kezében tartott egy otthon magazint már lakberendező, aki tudott magának venni egy minőségi fényképezőgépet, az már fotós, mindenkinek van blogja, már szerintem az interspar takarítónőinek is külön youtube felületük van, amelyen a helyes partvistartást oktatják, mindenki kézzel készít mindent, lekvárt tesz el, paradicsomot aszal a napon, tiltakozik a plázák és az E betűk ellen, paleo, vegán, bármi, csak nem klasszik, mindenki egyedi, mindenki egy tehetség, mindenki szuper, minden nő gyakorlatilag wonderwoman, lepedőakrobata, fitness világbajnok sok millió futó, súlyt emelő, (bio)brokkolit rágcsáló képpel és like vadászattal, szuperanyu, aki cukrászdát nyit, mesekönyvet ír, párnát hímez, szappant főz a családnak ja és minimum gasztroblogot vezet a reggeli rántottáról is, amely szigorúan csak szív alakúra erőszakolt virsliben lehet...

annyira kibaszottul unom. és mindez az arcomba tolva, nem lehet úgy végigmenni egy, hogy ne legyen ott tíz tök egyforma "egyedi étterem", tíz tök egyforma nem trendi csaj, mert most az a trendi, ha nem vagy trendi és menjek én a picsába, ha szeretnék vasárnap plázázni, mert primitív vagyok és szeretek vásárolni és nincs kedvem már írni sem a sok egyen témáról, nincs kedvem a huszadik delikátesz tulajdonosának lenni, amikor a gagyi lidl-nek is van "delikátesz" vonala és különben is, a magyar embernek az ár számít, kivéve ha elég trendi ahhoz, hogy mindent őstermelőtől vegyen és jaj, isten ments, hogy a gyerek minimaxot nézzen, mert mi annyira kurvára tökéletesek vagyunk, hogy non-stop játszunk inkább.

nem akarok tizedik, századik és ezredik lenni, nem akarom, hogy egész nap az legyen előttem, hogy vajon elég egyedi, trendi, anti-trendi, izmos, szálkás, tepertős és őstermelős vagyok-e, nem akarom, hogy emiatt a non-stop információ áramlás miatt állandóan kényszert érezzek, hogy összemérjem magam mindennel és mindenkivel, aki szembe jön velem, még egy széphajú ötévessel vagy egy kisportolt hetvenévessel is. nem akarok egy teljesen átlagos, de az egyediség vágytól túlfűtött, a megfelelési kényszertől fuldokló partra vetett hal lenni, nem akarok folyton ezen gondolkodni.

nem mehetnénk vissza az őskorba, amikor még csak a szomszéd kislány copfjait irigyeltem és nem majmolta egymást a komplett világ a közösségi média segítségével? nem csukhatnám rá az ajtót a világra és feledkezhetnék el legalább egy kicsit arról a tényről, hogy nem vagyok tökéletes, vastag a lábam, gülü a szemem és randa a bőröm? nem lehetne, hogy ne stresszeljék az embert folyton, hogy aznap mit főzött, mit vett fel és mit vett le, hogy hányan találták már ki előtte az ő saját ötletét, tessék, még ebben sem vagy egyedi, bazz.

fulladozom. a túl sokban.