feljebb

na MOST van egy percem írni... gyönyörűek a fények odakinn. fúj a szél, élénk kék az ég szép szürke felhőkkel és erős napfénnyel. csodálatos. és remélhetőleg a hangulatunk is elkezd felfelé kúszni. túl vagyunk pár olyan napon, amire nagy általánosságban azt mondja az ember, hogy az ellenségének se kívánná... nagyjából mindenünk fáj, alig aludtunk, alig tudunk mozogni, de 98%-ban átköltöztünk... már csak pár dologért kell visszamenni... és aztán vissza sem nézni többé.
tök érdekes, hogy kisebb alapterületen vagyunk most és mégis jobban elférünk, nagyon lényeges, hogy van külön szobája almának, imádja. amikor elment hétfő reggel suliba, akkor még megpuszilta a másik ház falát, hogy elbúcsúzzon, mert mondtuk neki, hogy ő már nem ide jön haza. ez azért meghatott. és ahogy szálltunk be a kocsiba és a házra néztem, azért egy pillanatra éreztem a szívemben egy kis sajgást... mert impozáns volt, na. én mindvégig láttam benne, hogy mivé tudnám varázsolni. mert én tudok varázsolni... és ez jó. de ugyanakkor, amikor egy héttel korábban elvittük bé szüleit a másik házhoz (azaz mostmár A házhoz :))) az is olyan jó volt... most még nem szép. de tudjátok, az érzések nem ehhez kötődnek: az vagy van, vagy nincs. és itt volt. és ide is kell majd a varázslat... varázsolni márpedig jó dolog. arccal előre. vissza sem nézve...

ez az egy és egynegyed év elvesztegetett idő arra volt "jó", hogy megüljünk mint az iszap. semmi nem történt, se előre, se vissza, semerre nem léptünk. és már pusztán az, hogy megszületett a döntés, hogy tovább lépünk - bár maga a történet nagyon csúnya, komoly emberi csalódással és az örök tanulsággal megspékelve, hogy a pénz hatására a legtöbb ember nem létező gerince megtörik - azért maga a "megmozdulás" csodálatos... már ettől úgy érzem magam, a fáradtság ellenére, mint aki felébredt és vett egy igazán mély friss levegőt. és ahogy most renivel is beszéltük a telefonban, a félszuterénből most egy emeletre költöztünk, ahonnan komoly kilátásunk van... értem ezt természetesen metaforikusan, mert az átmeneti lakásaink nem nagyon zavarnak, csak azt látom milyenek LESZNEK... ugyan zs, lakásnak az az alaprajzi tévedése, hogy a wc-n keresztül kellett menni a konyhába komolyan elgondolkodtatott... jómagam hozzászoktam, hogy pisilés közben átsétált valaki a lábujjaimon egy tál gőzölgő levessel, de most a költözésnél pl. okozott némi gondot, hogy nem tudtam vécére menni, mert folyamatosan átjártak a bútorokkal a költöztetők, így a végén egy kövér gázzal le kellett mennem ágimamáékhoz (azaz az új átmeneti házunkba) :D :D

a másik, ami az elmúlt napok tanulsága, ami kicsit ide is tartozik és nem is... szóval sok közhely szól a rémes hétfőkről... mi a suli után tűztünk haza és pakoltuk, amit még tudtunk, mert 9-re vártuk a költöztetőket. fél 9-kor csörgött a telefonom és a stílus és hangnem elhallatszott balázsig, aki 4 méterre állt tőlem felvont szemöldökkel... álltam, meghallgattam, letettem, majd elsírtam magam, ahogy bármelyik jóérzésű ember tenné, ha megbántanák. aránytalanul. és eszembe jutott egy korábbi levelezésünk, amelyben az illető említette, hogy nincsenek barátai. igen... értem... ugyanis sokkal nyitottabbnak és kedvesebbnek kell lenni talán. az apróságokon történő fennakadás olyan fölösleges stresszt hoz az ember életébe, amit nyugodtan ki lehetne hagyni, anélkül is épp elég gond van, hogy magunknak kreálnánk őket. az az igazság, hogy én még sosem találkoztam ilyen helyzettel.
na mindegy. nagy tanulság volt. biztos ilyen világot élünk. biztos így kellett ezt a dolgot intézni, ilyen hangnemben, nem tudom. de így hogyan is lehetnének barátai...?

pedig a barátok is olyan nagyon fontosak az ember életében... és most nem csak azokra gondolok, akinek sajnos fura család jutott... hanem mindenkire. és mennyiszer kaptam már meg, hogy milyen "szerencsés" vagyok, hogy sok barátom van. én meg azt gondolom, az ember igyekszik sokat tenni érte, hogy legyenek - mert anélkül nem megy. ha ehhez éjjel 2-kor kell kikelni az ágyból, vagy napokon át festeni, netán spontán költözködni vagy csak együtt héderelni egy medence parton, akkor is. minden élethelyzet más és más, hol kevesebb, hol több időnk van egymásra. de ott vagyunk. vagyunk... a fenti eset csak még inkább megerősített mindebben, mert jómagam is hajlamos voltam régen ilyesmi kitörésekre... de ezt így, közel 40 évesen (najó, pár nap bazz) és sokkal bölcsebben nehezen nyeltem le. az emberi kapcsolatok értékek. és senkivel nem beszélünk így...

még bé-t is sok sok lóval tartom vissza, hogy ne jelentse fel zs-t... átbaszott minket. nincs ezen mit szépíteni. a pénz sokat ér. gerincet is. ez van, e egy ilyen világ. de attól, hogy ő pl. feljelenti max. két percig fogja jól érezni magát, azt gondolom nem kell olyan szar emberré válnunk mint ő. mondanám, hogy majd az élet, a sors, akármi megoldja... de ebben nem hiszek 100%-osan. mert van, aki igenis megússza. nem igaz, hogy mindenki azt kapja, amit megérdemel. se jóban sem rosszban.

de azért most kicsit remélem, bocsánat... :)