nekem ma naggggyon jó csajos napom volt :) már reggel jött reni - rohantunk is az oviba, mert elfelejtettem a heti gyümölcs adagot bevinni (de gáz), aztán kávézás, bundáskenyerezés, élet nagy dolgainak megbeszélése, utána ikea (van már pár piros párnám, éljeeeeen :), végül kanapén kuckózós tovább-beszélgetős. aztán alma begyűjtése az oviból leszbi párként, végül almával együtt további beszélgetés (ez már inkább nevetős mint bensőséges :)))) - és én úúúúgy izgulok egy történet miatt, hogy alig várom a folytatást és nagyon, de nagyon drukkolok... láv.
most pedig gumira fogom felvarrni a kesztyűket és befűzögetem őket a kabátba, mert ezt a tudományt is ellestem valakitől. haladó anyukák tanfolyama.
imádom a piros párnáimat.
és utálom a problémáimat.
komolyan elgondolkodtam pár dolgon...
2011. november 30., szerda
2011. november 29., kedd
semmiségek
fáradtan üldögélek. alma elaludt hazafelé, édes nehéz terhet kellett becipelnem, mint egy rongybabát, átöltöztetni, befektetni az ágyba... imádom. érdekes volt ma. anyunál hisztizett és a földön fekve toporzékolás közben megrugdosott. ez egy olyan dolog, ami nálunk NINCS. semilyen szinten. gardróbba be, üvöltés, hiszti, önsajnálat, stb. én ilyenkor rá sem hederítek, mert pontosan tudta miért került oda, majd ha lenyugszik és átgondolta, akkor megbeszéljük és bocsánatot kér. (csendben megjegyzem, hogy ez olyannyira működik, hogy bármilyen hisztinél elég csak felhozni a gardrób kérdést és már el sem kezdi - de ha üt vagy rúg, akkor nincs kecmec) - szóval anyám kikészült. hogy jaj szegény gyerek. ő néha nem érzi, amikor SOK a beleszólás. ugyanakkor ez a dolga egy nagymamának, nyilván nem neki kell nevelnie. de asszem utána a napnál is világosabb volt, hogy a gyerek nem "károsodott", hiszen pici kora óta tudja, hogy miért mi jár, vidáman megvacsorázott és kész :) (és ami a gardróbot illeti, mint "félelmetes" büntető helyet. hát ez akkora megrázkódtatás neki, hogy ha épp nincs büntiben, azért ott szeret kakilni mint intim helyen és csomószor játszik ott csak úgy :))))) na ennyit erről.
annyit rohangáltam délelőtt, hogy tök jó volt anyunál a pokróc alatt ülni. erre vágytam egész nap. sokat fáztam ma (igen, hülyén is öltöztem és nem voltam rest még oviba menet előtt a kutyát is jól megjáratni a nulla fokban :) - szóval azt hiszem most itthon is ezt fogom tenni, mert megérdemlem :)))
ps. szeretem a jó beszélgetéseket, akár telefonon is :)
annyit rohangáltam délelőtt, hogy tök jó volt anyunál a pokróc alatt ülni. erre vágytam egész nap. sokat fáztam ma (igen, hülyén is öltöztem és nem voltam rest még oviba menet előtt a kutyát is jól megjáratni a nulla fokban :) - szóval azt hiszem most itthon is ezt fogom tenni, mert megérdemlem :)))
ps. szeretem a jó beszélgetéseket, akár telefonon is :)
2011. november 28., hétfő
semmikülönös
ma délután spontán ránéztem az új tejcsokoládé színű falra és azt mondta, hogy akkor én most festenék rá egy tejeskávé sávot... és lőn, már ott is van :) vagány. mellesleg meg van némi "új lakás" fíling a friss festéstől - és nem csak az illatától, talán a tisztaság érzet, tényleg mintha új lenne. a duluxról pedig annyit, hogy bár - állítólag - drágább mint a diszperzit, ami nem lemosható, de legalább 16 literes vödrökkel mászkálsz és fröcsköl össze-vissza mindent - szóval a mai fekete trikómban festettem le ezt a kis falszakaszt, kb. egy óra alatt kész volt az egész három rétegben, lemosható és egyetlen csepp nem ment semerre, még alánejlonozni sem kellett.
(lakberendezői tanács: sokkal jobban megéri ez a festék mint hinnéd ;o)
egyébként meg. szívem szerint holnap nekiugranék az ikeának piros kiegészítőket venni a csoki és kávé színekhez... de nemtok. (pénz híján.) kicsit reméltem, hogy mindez karácsonyig összejön, nem vagyok az a türelmes fajta. (sajnos.)
holnapra már listát írtam... non-stop rohangálósat. de jó lesz.
nincs is kedvem írni. inkább felébresztem szegény bé-t, induljon dolgozni... (szegény :(
(lakberendezői tanács: sokkal jobban megéri ez a festék mint hinnéd ;o)
egyébként meg. szívem szerint holnap nekiugranék az ikeának piros kiegészítőket venni a csoki és kávé színekhez... de nemtok. (pénz híján.) kicsit reméltem, hogy mindez karácsonyig összejön, nem vagyok az a türelmes fajta. (sajnos.)
holnapra már listát írtam... non-stop rohangálósat. de jó lesz.
nincs is kedvem írni. inkább felébresztem szegény bé-t, induljon dolgozni... (szegény :(
otthon
néha olyan nehezen fogalmazzuk meg, amit érzünk. nekem évek óta nem sikerült megfogalmaznom.
ma az álomépítőkben londonba utaztatták a párt. én meg szépen ültem a kanapén és elbőgtem magam. nem, nem jött meg, nem is most fog - egyszerűen elérzékenyülök néha, ennyi.
a legszebb ajándék, amit valaha kaptam, azt hiszem a londoni meglepetés út volt a 30. születésnapomra a csajokkal és bé-vel. egyszer azt mondtam kíváncsi lennék eltalálok-e még a háztól az iskoláig... és ezt az álmomat valóra váltották. szerintem ezek a csodák.
épp hogy felidéztem ezt az emléket, már indult is a notting hill, imádom azt a filmet. szintén london... ismét elbőgtem magam - ez már gáz :) bé csak nézett rám, kicsit kuncogott is, de én egyszercsak megkérdeztem: "te mennyi mindenre emlékszel 5 éves korod előttről?" - nem sokra. és utána? most gondolj bele, nekem az első komolyan berögződő emlékeim, amik nem csak képek (5-10 éves koromig), londonhoz kötődnek. ez nem olyan, hogy éltél már valahol és ismered és vagy otthonodnak tekinted, vagy nem - máshonnan mindig magyarországra vágysz haza. én meg most itt ültem az új tejeskávé színű falaim között és hirtelen kimondtam, hogy mi ez a tétova érzés, ami állandóan bennem van: HONVÁGYAM van... angliába!
amikor kanadában ültem a szőnyegen és néztem az olimpiát, sírtam a honvágytól magyarország felé és örjöngve drukkoltam minden sportágnál, a magyar közértbe is jártam időnként kovászos uborkát és krémest lesni - merő honvágyból. miközben itthon magyarországon folyamatosan van bennem egy honvágy london felé...
amikor az ember elutazik valahová, mindig turista. párizs volt talán a legjobb utunk bé-vel valaha. de kívülálló voltam. kívülről figyeltem az embereket, próbáltam belesni autók és házak ablakán, hogy hogyan élnek ott mások... de átérezni nem tudtam. londonban 30 évesen otthon éreztem magam. mert tudom, ismerem hogy élnek ott az emberek. illetve most mittomén, hogy a korombeliek hogy csinálják, de a gyerekkori emlékeim azokhoz a járdákhoz fűződnek, az ottani köveket rugdostam iskolába menet és ott vettem mars csokit a sarki boltban 10 penny-ért... amikor ott voltunk nem voltam turista. egyszerűen csak ott voltam. nem a látványosságok döntik el bennem, hogy szeretem-e vagy sem, nem tudom és nem is akarom más városokkal összehasonlítani, mert én ott OTTHON érzem magam, teljesen más elbírálás alá esik. és ha meglátom filmen, elfacsarodik a szívem és azt érzem oda akarok menni. (azért kemény, hogy ennyi ideig tartott a tökéletes szót megtalálni erre az érzésre...)
minden angol dolog megdobogtatja a szívem - nem kapok szívinfarktust mondjuk egy angol zászló láttán, de az "angol hangulatok" - talán érthető - megmozdítanak bennem valamit. a bridget jones, az igazából szerelem, a notting hill, a nő kétszer... mind ott játszódnak. és másképp látom őket. mintha egy filmet budapesten forgatnak - hasonló érzés. még a next ruhákhoz való beteges vonzódásom is innen fakad szerintem...
hát így valahogy. néha "haza" vágyom... és olyankor elsírom magam mint egy gyerek.
legbelül talán sosem növünk fel.
ma az álomépítőkben londonba utaztatták a párt. én meg szépen ültem a kanapén és elbőgtem magam. nem, nem jött meg, nem is most fog - egyszerűen elérzékenyülök néha, ennyi.
a legszebb ajándék, amit valaha kaptam, azt hiszem a londoni meglepetés út volt a 30. születésnapomra a csajokkal és bé-vel. egyszer azt mondtam kíváncsi lennék eltalálok-e még a háztól az iskoláig... és ezt az álmomat valóra váltották. szerintem ezek a csodák.
épp hogy felidéztem ezt az emléket, már indult is a notting hill, imádom azt a filmet. szintén london... ismét elbőgtem magam - ez már gáz :) bé csak nézett rám, kicsit kuncogott is, de én egyszercsak megkérdeztem: "te mennyi mindenre emlékszel 5 éves korod előttről?" - nem sokra. és utána? most gondolj bele, nekem az első komolyan berögződő emlékeim, amik nem csak képek (5-10 éves koromig), londonhoz kötődnek. ez nem olyan, hogy éltél már valahol és ismered és vagy otthonodnak tekinted, vagy nem - máshonnan mindig magyarországra vágysz haza. én meg most itt ültem az új tejeskávé színű falaim között és hirtelen kimondtam, hogy mi ez a tétova érzés, ami állandóan bennem van: HONVÁGYAM van... angliába!
amikor kanadában ültem a szőnyegen és néztem az olimpiát, sírtam a honvágytól magyarország felé és örjöngve drukkoltam minden sportágnál, a magyar közértbe is jártam időnként kovászos uborkát és krémest lesni - merő honvágyból. miközben itthon magyarországon folyamatosan van bennem egy honvágy london felé...
amikor az ember elutazik valahová, mindig turista. párizs volt talán a legjobb utunk bé-vel valaha. de kívülálló voltam. kívülről figyeltem az embereket, próbáltam belesni autók és házak ablakán, hogy hogyan élnek ott mások... de átérezni nem tudtam. londonban 30 évesen otthon éreztem magam. mert tudom, ismerem hogy élnek ott az emberek. illetve most mittomén, hogy a korombeliek hogy csinálják, de a gyerekkori emlékeim azokhoz a járdákhoz fűződnek, az ottani köveket rugdostam iskolába menet és ott vettem mars csokit a sarki boltban 10 penny-ért... amikor ott voltunk nem voltam turista. egyszerűen csak ott voltam. nem a látványosságok döntik el bennem, hogy szeretem-e vagy sem, nem tudom és nem is akarom más városokkal összehasonlítani, mert én ott OTTHON érzem magam, teljesen más elbírálás alá esik. és ha meglátom filmen, elfacsarodik a szívem és azt érzem oda akarok menni. (azért kemény, hogy ennyi ideig tartott a tökéletes szót megtalálni erre az érzésre...)
minden angol dolog megdobogtatja a szívem - nem kapok szívinfarktust mondjuk egy angol zászló láttán, de az "angol hangulatok" - talán érthető - megmozdítanak bennem valamit. a bridget jones, az igazából szerelem, a notting hill, a nő kétszer... mind ott játszódnak. és másképp látom őket. mintha egy filmet budapesten forgatnak - hasonló érzés. még a next ruhákhoz való beteges vonzódásom is innen fakad szerintem...
hát így valahogy. néha "haza" vágyom... és olyankor elsírom magam mint egy gyerek.
legbelül talán sosem növünk fel.
2011. november 25., péntek
álmodikanyomor
még mindig olyan nehéz elhinni, hogy a csontsovány test, aki a vékony takaró alatt fekszik és tátott szájjal alszik ugyanaz a nagyi...
az élet kemény, a hozzáállásunk dacára is.
*************
szeretném azt hinni, hogy az emberek alapvetően jók.
de folyton elbizonytalanodom.
*************
vajon meddig fog tartani visszavarázsolni az összes telefonszámot a telefonomba...?
okos telefon, mi?
*************
tulajdonképpen nem annyira látom át a holnapi napot.
a festést még csak-csak... de a végeredményt? mármint a rendet és tisztaságot...?
pedig jó lenne mondjuk az x-faktorig készen lenni, nyugiban leülni, a fiúk sörözhetnének, mi n-nel dumálnánk, manci ugrálna a trambulinon... és egyszerűen készen lenne minden. ehhe :)))))
az élet kemény, a hozzáállásunk dacára is.
*************
szeretném azt hinni, hogy az emberek alapvetően jók.
de folyton elbizonytalanodom.
*************
vajon meddig fog tartani visszavarázsolni az összes telefonszámot a telefonomba...?
okos telefon, mi?
*************
tulajdonképpen nem annyira látom át a holnapi napot.
a festést még csak-csak... de a végeredményt? mármint a rendet és tisztaságot...?
pedig jó lenne mondjuk az x-faktorig készen lenni, nyugiban leülni, a fiúk sörözhetnének, mi n-nel dumálnánk, manci ugrálna a trambulinon... és egyszerűen készen lenne minden. ehhe :)))))
félúton
még előttem áll egy rongyolás kispestre az oviból, gumicsere, nagyi látogatása (...) és aztán valamikor hullafáradtan haza... már túl vagyok két találkozón és egy ikeázáson (komód fiók MEGOLDVA, éljen, elképesztően rugalmas az az áruház, azt kell mondjam, csillagos ötös, negyed óra alatt megoldották a problémámat zokszó nélkül, le a kalappal). aztán hazatértem és lecsiszoltam gyors-gyorsban a glettet és leszereltem a polcokat is. mondhatnám, hogy hatékony vagyok ma. holnap úgyis egész nap ezen fogunk dolgozni és bejelentkeztek dimék segíteni (éljeeeeeeeeeeeeeeeeeeen, lesz még két dolgos kéz és valaki, aki leköti addig a kiscsajt :))))) - én azt hiszem, hogy az ehhez társuló lomtalanítást várom a legjobban: újabb lakáson belüli bermuda háromszögek felszámolása, juhé.
egyébként ma elaludtunk. úgy pattantam ki az ágyból, mintha az ovi egy olyan intézmény lenne, ami nem bocsátja meg a késést, pedig ugyanmár, jól összenevettünk a dadussal, amikor mondtam, hogy elaludtunk és gyorsan hozzátettem: "tök jó volt" :)))) a kis csúszást is hamar behoztam, mert h-nak nem kellett rohannia, így egy kávé mellett visszatért az idő is. jó volt.
és most hazafelé az ikeából is jó volt. alig tíz perc az út. se. szép a táj törökbálintnál és a volvo hangszórói komoly próbákat álltak ki, minél jobb zene jött... imádtam ezt a pár percet. közben eszembe jutott az a cikk az éva magazinban a karácsonyról, amelyben az író felidézte gyerekkori karácsonyait: az ételeket, az illatokat, a szokásokat... és nagyot ütött a végén az utolsó, mindent elmondó mondatával, miszerint ha kínoznák sem emlékezne arra mindezek mellett, hogy mit kapott..." - és tényleg. hogy ez mennyire igaz, ha saját régi emlékeimet veszem elő. elmosolyodik az ember sok mindenen, még az ajándékozás hogyanján is - de hogy MIT is kapott akkor...? nem érdekes. nem ez a lényeg.
úr isten, de kíváncsi vagyok milyen lesz a végeredménye ennek a nagy átalakításnak... már nagyon várom. ilyenkor kicsit olyan érzés, mintha másik lakásba jönnél haza egy ideig, hiszen megváltoznak a színek, a hangulat... nagyon várom. ezt kértem bé-től karácsonyra. hogy karácsonyIG befejezhessem és ebben gyönyörködhessek az ünnepek alatt. köszönöm :o)
viszket a bal szemem. valaminek örülni fogok. (hála a glett pornak.)
egyébként ma elaludtunk. úgy pattantam ki az ágyból, mintha az ovi egy olyan intézmény lenne, ami nem bocsátja meg a késést, pedig ugyanmár, jól összenevettünk a dadussal, amikor mondtam, hogy elaludtunk és gyorsan hozzátettem: "tök jó volt" :)))) a kis csúszást is hamar behoztam, mert h-nak nem kellett rohannia, így egy kávé mellett visszatért az idő is. jó volt.
és most hazafelé az ikeából is jó volt. alig tíz perc az út. se. szép a táj törökbálintnál és a volvo hangszórói komoly próbákat álltak ki, minél jobb zene jött... imádtam ezt a pár percet. közben eszembe jutott az a cikk az éva magazinban a karácsonyról, amelyben az író felidézte gyerekkori karácsonyait: az ételeket, az illatokat, a szokásokat... és nagyot ütött a végén az utolsó, mindent elmondó mondatával, miszerint ha kínoznák sem emlékezne arra mindezek mellett, hogy mit kapott..." - és tényleg. hogy ez mennyire igaz, ha saját régi emlékeimet veszem elő. elmosolyodik az ember sok mindenen, még az ajándékozás hogyanján is - de hogy MIT is kapott akkor...? nem érdekes. nem ez a lényeg.
úr isten, de kíváncsi vagyok milyen lesz a végeredménye ennek a nagy átalakításnak... már nagyon várom. ilyenkor kicsit olyan érzés, mintha másik lakásba jönnél haza egy ideig, hiszen megváltoznak a színek, a hangulat... nagyon várom. ezt kértem bé-től karácsonyra. hogy karácsonyIG befejezhessem és ebben gyönyörködhessek az ünnepek alatt. köszönöm :o)
viszket a bal szemem. valaminek örülni fogok. (hála a glett pornak.)
2011. november 24., csütörtök
eszter szerint a világ
sok minden jár a fejemben, ahogy körültekintek a káoszon... (minek takarítanék ki festés ELŐTT, vajon?) annyiféle káosz van jelen párhuzamosan az életünkben. itthon egyre több "bermuda háromszöget" számolok fel és próbálom élhetőbbé tenni azt a lakást, amit már rég kinőttünk. kapcsolatok haldokolnak körülöttem és én csendben veszem tudomásul, hogy túl sok ember van, aki annyit nem kérdez tőlem, hogy hogy vagyok. ugyanakkor vannak olyanok is, akik meglepő módon igenis megkérdezik - és én igyekszem inkább ezzel foglalkozni. a többit tudomásul veszem, ennyi és nem több. de. és itt a DE. a helyzet sosem fekete vagy fehér, soha nem csak arról szól, hogy a másik ember egy bunkó, mert nem érdeklem.
idősebbek vagyunk, családaink vannak, komoly felnőtt problémák, megélhetési gondok, mindenféle csapás. én jó ideje nem támasztok teljesíthetetlen elvárásokat. csak örülök annak, hogy ha nem is olyan intenzíven, de a legmélyebb barátságaim azért megmaradtak és túléltek mindenféle viszontagságot - némelyik néha egyszerűen csak az idő hiányából fakad, nem másból. szerintem ez igenis nagy szó ennyi felé szakadva és erre büszke vagyok. és ez sokkal fontosabb, mint bárkire is haragudni, hogy nem érdekli a másik élete. lehet, hogy épp elég a sajátja. ha ezek néha napján rosszul is esnek, azt hiszem kapok helyette más pozitív élményeket, amik kárpótolnak. de haragudni nem tudok. mindenki a túlélésért küzd, ki milyen téren.
szóval engem újabban egyetlen kedves szó is felvidít. egy kis törődés. elég sok dolog esett szét körülöttem és nem mindegyiket áll hatalmamban megoldani. érdekes dolgok ezek is. hogy néha mennyire teperünk a megoldásért, majd idővel - és sokkal kevesebb befektetéssel - egyszerűen elsimul magától. mondtam én mindig, hogy jobb barátságba kéne keverednem az idővel :)
ma a virágpiacon ismét rám csodálkozott egy nő, hogy ismer. csak mosolyogtam. még mindig nekem van a legközönségesebb fejem a földön. engem mindenki ismer. vagy ismerni vél. vagy csak olyan baromi szimpatikus vagyok, hogy mindenki azt hiszi, hogy már régóta ismer, hiába épp hogy találkoztunk és ezt hajlandó vagyok bóknak tekinteni. ezzel párhuzamosan meg néha a hozzám legközelebb állók látnak át rajtam a legkevésbé és nem tudom, hogy azért, mert nem figyelnek vagy azért, mert vakok vagyunk néha a saját környezetünkre. mert sokat látjuk és azt hisszük ezért ismerjük. ugyanmár. balgaság. mennyi mindent nem tudunk egymásról... hogyan is tudhatnánk, amikor minden helyzet más és mást hoz ki, mi magunk sem ismerjük mindig a saját reakcióinkat, ezért mi sem tudhatjuk mi lakozik még bennünk.
hát ilyenek. nincs lelkierőm nekilátni a glett csiszolásnak, amikor mindjárt éjfél. lehet, hogy megvárom vele bé-t, ehhe. amiről eszembe jut azonnal egy másik téma. hogy mennyi SZAR élethelyzet van. hogy mennyi szaron megy át két ember és mennyire igaz a közhely, hogy ami nem öl meg, vagy nem szakít el egymástól, az megerősít. sokat teszünk ellene, de mostanában érzem azt is, hogy mindketten fáradtak vagyunk. és ezt kutya kötelességem megérteni, hogy nem egymás ellen szól, egyszerűen mi sem vagyunk csoda emberek, ahogy senki nem az. miért ne lehetne néha nyúzott az ember? miért kéne mindig úgy csinálni mintha minden rendben lenne?
pár napja ültünk egy megbeszélésen és ismét elérkezett a kérdés: "és hogy vagytok?" mire én gondolkodás nélkül válaszoltam őszintén: "most azért nem vagyunk a topon..." - majd amint kimondtam, rájöttem, hogy erre semmi szükség nem volt, mert ez valójában senkit sem érdekel, ez egy udvariassági kérdés. brávó eszter :)
szóval igyekszem elnéző lenni mindenkivel és legfőbbképpen magunkkal szemben. mindennek eljön a maga ideje. minden emberi kapcsolatnak vannak mély és magas pontjai - az aktuális mélypont nem egyenlő azzal, hogy halálra van ítélve a dolog, sőt a mélypont maga csak bizonyítéka annak, hogy nagyon is él az a kapcsolat, mert van mihez viszonyítani a mélységet. és ez jó, ha van hová visszatérni.
hát.
én ma így láttam a világot.
idősebbek vagyunk, családaink vannak, komoly felnőtt problémák, megélhetési gondok, mindenféle csapás. én jó ideje nem támasztok teljesíthetetlen elvárásokat. csak örülök annak, hogy ha nem is olyan intenzíven, de a legmélyebb barátságaim azért megmaradtak és túléltek mindenféle viszontagságot - némelyik néha egyszerűen csak az idő hiányából fakad, nem másból. szerintem ez igenis nagy szó ennyi felé szakadva és erre büszke vagyok. és ez sokkal fontosabb, mint bárkire is haragudni, hogy nem érdekli a másik élete. lehet, hogy épp elég a sajátja. ha ezek néha napján rosszul is esnek, azt hiszem kapok helyette más pozitív élményeket, amik kárpótolnak. de haragudni nem tudok. mindenki a túlélésért küzd, ki milyen téren.
szóval engem újabban egyetlen kedves szó is felvidít. egy kis törődés. elég sok dolog esett szét körülöttem és nem mindegyiket áll hatalmamban megoldani. érdekes dolgok ezek is. hogy néha mennyire teperünk a megoldásért, majd idővel - és sokkal kevesebb befektetéssel - egyszerűen elsimul magától. mondtam én mindig, hogy jobb barátságba kéne keverednem az idővel :)
ma a virágpiacon ismét rám csodálkozott egy nő, hogy ismer. csak mosolyogtam. még mindig nekem van a legközönségesebb fejem a földön. engem mindenki ismer. vagy ismerni vél. vagy csak olyan baromi szimpatikus vagyok, hogy mindenki azt hiszi, hogy már régóta ismer, hiába épp hogy találkoztunk és ezt hajlandó vagyok bóknak tekinteni. ezzel párhuzamosan meg néha a hozzám legközelebb állók látnak át rajtam a legkevésbé és nem tudom, hogy azért, mert nem figyelnek vagy azért, mert vakok vagyunk néha a saját környezetünkre. mert sokat látjuk és azt hisszük ezért ismerjük. ugyanmár. balgaság. mennyi mindent nem tudunk egymásról... hogyan is tudhatnánk, amikor minden helyzet más és mást hoz ki, mi magunk sem ismerjük mindig a saját reakcióinkat, ezért mi sem tudhatjuk mi lakozik még bennünk.
hát ilyenek. nincs lelkierőm nekilátni a glett csiszolásnak, amikor mindjárt éjfél. lehet, hogy megvárom vele bé-t, ehhe. amiről eszembe jut azonnal egy másik téma. hogy mennyi SZAR élethelyzet van. hogy mennyi szaron megy át két ember és mennyire igaz a közhely, hogy ami nem öl meg, vagy nem szakít el egymástól, az megerősít. sokat teszünk ellene, de mostanában érzem azt is, hogy mindketten fáradtak vagyunk. és ezt kutya kötelességem megérteni, hogy nem egymás ellen szól, egyszerűen mi sem vagyunk csoda emberek, ahogy senki nem az. miért ne lehetne néha nyúzott az ember? miért kéne mindig úgy csinálni mintha minden rendben lenne?
pár napja ültünk egy megbeszélésen és ismét elérkezett a kérdés: "és hogy vagytok?" mire én gondolkodás nélkül válaszoltam őszintén: "most azért nem vagyunk a topon..." - majd amint kimondtam, rájöttem, hogy erre semmi szükség nem volt, mert ez valójában senkit sem érdekel, ez egy udvariassági kérdés. brávó eszter :)
szóval igyekszem elnéző lenni mindenkivel és legfőbbképpen magunkkal szemben. mindennek eljön a maga ideje. minden emberi kapcsolatnak vannak mély és magas pontjai - az aktuális mélypont nem egyenlő azzal, hogy halálra van ítélve a dolog, sőt a mélypont maga csak bizonyítéka annak, hogy nagyon is él az a kapcsolat, mert van mihez viszonyítani a mélységet. és ez jó, ha van hová visszatérni.
hát.
én ma így láttam a világot.
készülődős
kétségtelen, hogy ha egyszer valamit a fejembe veszek, akkor nem sokáig tétlenkedem...
ily módon már lekapirgáltam a megfelelő helyeken a festéket, tegnap legletteltem ahol kellett, ma lecsiszolom és már festek is. valamint kimentem szépen a virágpiacra és vettem koszorút az asztal fölé és lelógó díszeket... antik piros díszek fognak lelógni a tejcsoki fal elé a vesszőkoszorúról (olyat, amilyet akartam persze lehetetlen volt venni, ezért a girlanddal én magam drótoztam össze és már az alap nagyon vagány, alig várom, hogy felszuperáljam a lámpa köré... :) aztán lehet lógatni. díszt, mézeskalácsot, száraz narancskarikát (azok is készen vannak már, idén előre dolgozom, nem úgy mint tavaly)... lesz kép, amint elkészül!
vettem még csodaszép dekorációt a virágpiacon - bé lehet, hogy megöl, de mondjuk ezeket évekig használja az ember, nem csak pár hétig. már alig várom, hogy le legyen festve ez a lenti fal, mert akkor kezdhetem rá aggatni a dolgokat... (nem díszíthetem a fát korábban, nesze nektek, feldíszítem a teljes lakást addigis :))))))) imádom, egyszerűen imádom. és mivel bé éjjel megy dolgozni, így suttyomban karácsonyi illatgyertyákat is fogok égetni, amiknek ő utálja ugyan a szagát, de így nem fogja érezni, ehhe.
fenyőünnep, az a híres. bocs, ha én nem utálom a legújabb divatnak megfelelően. egyszerűen csak nem érzem azt, hogy köze lenne ahhoz, amiről eredetileg szól - viszont nem is tartom magam vallásosnak, tehát ez nem is olyan nagy baj. én szeretem a fényeit, az illatait, a készülődést, uram bocsá' még az izgatott tömeget is. sőt, az ajándékokat is. nagyon nem vagyok trendi, vazze :)
(közben felpillantva spontán kitaláltam egy szuper jó kis helyet a karácsonyfának :)))))
még egy észrevétel: a csajokkal sokkal jobb kimenni a vpiacra mint egyedül - szeretem ha valaki osztja a lelkesedésemet :))))) láv.
mindjárt összerakom a kertkapura kitalált díszítésemet... töröm a fejem, hogy ha vannak olyanok, akik temetőből lopnak virágot, akkor vajon elemelik-e majd a kapu díszemet is? de úgy döntöttem, hogy legalább karácsony környékén próbáljon az ember bízni a világban. (és bármikor máskor persze.) fő az optimizmus és nem fejtem ki milyen szomorú az, hogy ezen egyáltalán gondolkodni kell.
izgatott-eszter (aki a héten alig dolgozik mások lakásán, mert a sajátját csinálja... bocsi, majd a jövő héten felturbózom magam, ehhe.)
ily módon már lekapirgáltam a megfelelő helyeken a festéket, tegnap legletteltem ahol kellett, ma lecsiszolom és már festek is. valamint kimentem szépen a virágpiacra és vettem koszorút az asztal fölé és lelógó díszeket... antik piros díszek fognak lelógni a tejcsoki fal elé a vesszőkoszorúról (olyat, amilyet akartam persze lehetetlen volt venni, ezért a girlanddal én magam drótoztam össze és már az alap nagyon vagány, alig várom, hogy felszuperáljam a lámpa köré... :) aztán lehet lógatni. díszt, mézeskalácsot, száraz narancskarikát (azok is készen vannak már, idén előre dolgozom, nem úgy mint tavaly)... lesz kép, amint elkészül!
vettem még csodaszép dekorációt a virágpiacon - bé lehet, hogy megöl, de mondjuk ezeket évekig használja az ember, nem csak pár hétig. már alig várom, hogy le legyen festve ez a lenti fal, mert akkor kezdhetem rá aggatni a dolgokat... (nem díszíthetem a fát korábban, nesze nektek, feldíszítem a teljes lakást addigis :))))))) imádom, egyszerűen imádom. és mivel bé éjjel megy dolgozni, így suttyomban karácsonyi illatgyertyákat is fogok égetni, amiknek ő utálja ugyan a szagát, de így nem fogja érezni, ehhe.
fenyőünnep, az a híres. bocs, ha én nem utálom a legújabb divatnak megfelelően. egyszerűen csak nem érzem azt, hogy köze lenne ahhoz, amiről eredetileg szól - viszont nem is tartom magam vallásosnak, tehát ez nem is olyan nagy baj. én szeretem a fényeit, az illatait, a készülődést, uram bocsá' még az izgatott tömeget is. sőt, az ajándékokat is. nagyon nem vagyok trendi, vazze :)
(közben felpillantva spontán kitaláltam egy szuper jó kis helyet a karácsonyfának :)))))
még egy észrevétel: a csajokkal sokkal jobb kimenni a vpiacra mint egyedül - szeretem ha valaki osztja a lelkesedésemet :))))) láv.
mindjárt összerakom a kertkapura kitalált díszítésemet... töröm a fejem, hogy ha vannak olyanok, akik temetőből lopnak virágot, akkor vajon elemelik-e majd a kapu díszemet is? de úgy döntöttem, hogy legalább karácsony környékén próbáljon az ember bízni a világban. (és bármikor máskor persze.) fő az optimizmus és nem fejtem ki milyen szomorú az, hogy ezen egyáltalán gondolkodni kell.
izgatott-eszter (aki a héten alig dolgozik mások lakásán, mert a sajátját csinálja... bocsi, majd a jövő héten felturbózom magam, ehhe.)
2011. november 23., szerda
lécci
még az éjfél előtti ma estébe belefért, hogy kapjak egy olyan levelet, ami arra késztetett, hogy az ég - de legalább a plafon - felé forduljak és azt kérjem, hogy drágajóistenem, ne tedd már ezt velem, ne kelljen már több hülye emberrel összetalálkoznom. lécciléccilécci.
köszönöm.
ui: komolyan kérem. annyira szomorú, hogy örömünnepet ül az ember, amikor egy normális és jó emberrel találkozik. miért kell, hogy ez ennyire kirívó legyen????
(csak csendben sikítok, mert a gyerek alszik.)
köszönöm.
ui: komolyan kérem. annyira szomorú, hogy örömünnepet ül az ember, amikor egy normális és jó emberrel találkozik. miért kell, hogy ez ennyire kirívó legyen????
(csak csendben sikítok, mert a gyerek alszik.)
2011. november 22., kedd
kicsit elbambultam
és azon gondolkodtam mikor is bambultam el utoljára...
körülvesszük magunkat a figyelem eltereléssel. még ha épp egyedül is vagyunk, állandóan megy a tévé, netezünk, olvasunk... akár mindezt egyszerre. de mikor van egy kis csend? amikor csak bámulod a repedést a falon és megendeded a szerencsétlen agyadnak, aki már telítődött az ingerekkel, hogy kicsit pihenjen. kicsit regenerálódjon... kicsit kiránduljon amerre csak akar a gondolatok között.
nem szoktuk ezt megengedni. magunknak. csak nem tudom, hogy vajon folyamatosan attól fél az ember, hogy lemarad valamiről - vagy direkt nem is akar néha gondolkodni? szándékosan tesz meg mindent, hogy ne kelljen hosszabb ideig egyetlen dologra figyelnie? szándékosan kapkodja a fejét ingerről ingerre?
mittomén. kimentem a kocsiból kivenni a maradék festéket, meg ne fagyjon ott nekem. nagyon hideg van. karmol. kintről néztem befelé, mert idebenn melegséges. ez az egyik legjobb érzés a világon. amikor nyár van, folyton hűteni akarjuk magunkat. nyilván. de télen bemenni a hidegből a melegbe, vagy akár csak bepillantani... bensőséges érzés. jó volt bejönni.
fáradt vagyok.
körülvesszük magunkat a figyelem eltereléssel. még ha épp egyedül is vagyunk, állandóan megy a tévé, netezünk, olvasunk... akár mindezt egyszerre. de mikor van egy kis csend? amikor csak bámulod a repedést a falon és megendeded a szerencsétlen agyadnak, aki már telítődött az ingerekkel, hogy kicsit pihenjen. kicsit regenerálódjon... kicsit kiránduljon amerre csak akar a gondolatok között.
nem szoktuk ezt megengedni. magunknak. csak nem tudom, hogy vajon folyamatosan attól fél az ember, hogy lemarad valamiről - vagy direkt nem is akar néha gondolkodni? szándékosan tesz meg mindent, hogy ne kelljen hosszabb ideig egyetlen dologra figyelnie? szándékosan kapkodja a fejét ingerről ingerre?
mittomén. kimentem a kocsiból kivenni a maradék festéket, meg ne fagyjon ott nekem. nagyon hideg van. karmol. kintről néztem befelé, mert idebenn melegséges. ez az egyik legjobb érzés a világon. amikor nyár van, folyton hűteni akarjuk magunkat. nyilván. de télen bemenni a hidegből a melegbe, vagy akár csak bepillantani... bensőséges érzés. jó volt bejönni.
fáradt vagyok.
ma így
ma volt némi sikerélményem. csak úgy magamban. miután hazavitettem a zöld szőnyeget, azt mondta áh, nem szép az ott. küldtek fényképet. már a kép alapján sem értettem mi a baj. (később ő sem.) ma felvittem az összes textilt, odatartottam az ablakhoz, beburkoltam a párnákat... és kezdett összeállni a kép. (nem az én fejemben, ott már megvolt addig is.) szőnyeg marad. hála égnek. ne legyünk már bátortalanok kérem. (különben is, mondta, sok dolog volt, amire azt mondta, hogy nem tetszik és a végén mégis igazam lett. na ezt már szeretem kérem :)
ez olyan jó érzés volt. az kevésbé, hogy véletlenül lesodortam egy fiókot, ami eltört, ezért holnap mehetek reklamálni, de király. viszont legalább itt sorakoznak már a festékeim... nemsokára átfesthetem az egész alsó részt, hála a tegnapi spontán ruharendelésnek, még egyszer köszi :)
egyébként meg? az eszem tudja, hogy minden csoda három napig tart. a szívem viszont egyre távolabb sodródik. kicsit úgy elég volt azt hiszem. sok mindenből. nem vagyok kötelező tárgy az iskolában. sőt, semmi nem kötelező.
viszont igencsak aludnom kéne.
ez olyan jó érzés volt. az kevésbé, hogy véletlenül lesodortam egy fiókot, ami eltört, ezért holnap mehetek reklamálni, de király. viszont legalább itt sorakoznak már a festékeim... nemsokára átfesthetem az egész alsó részt, hála a tegnapi spontán ruharendelésnek, még egyszer köszi :)
egyébként meg? az eszem tudja, hogy minden csoda három napig tart. a szívem viszont egyre távolabb sodródik. kicsit úgy elég volt azt hiszem. sok mindenből. nem vagyok kötelező tárgy az iskolában. sőt, semmi nem kötelező.
viszont igencsak aludnom kéne.
2011. november 21., hétfő
off
áh, nincs kedvem kifejteni.
alig vártam, hogy a kocsihoz érjek és bezárkózzak a csigaházamba.
most egy kicsit úgy elég mindenből.
(ezt leszámítva minden mást köszönök szépen.)
alig vártam, hogy a kocsihoz érjek és bezárkózzak a csigaházamba.
most egy kicsit úgy elég mindenből.
(ezt leszámítva minden mást köszönök szépen.)
2011. november 18., péntek
hát nemtom
a nap úgy kezdődött, hogy bé-nek egy nagy szívás volt az éjszakája, ezért későn ért haza. tehát ott álltam köhögő almával, reggel nulla fokkal és egy előttünk álló félórás sétával. autóval ez három perc - de gyalog bizony odébb van, amit a félig beteg gyerekkel megtenni... hááát. de ha muszáj, akkor muszáj. mondjuk láttunk útközben kacsákat és találtunk diókat - de azért most estére már kicsit jobban köhög és tüsszög sajnos :(
utána eltöltöttem egy kellemes délelőttöt... magammal. és nagyon jó volt. hosszasan bámultam a könyveket egy nagyáruházban (ezer éve nem vettem - minek, az most sajna csak éjszaka férne bele, minden nem megy, de majd nemsokára, remélem :) vettem magamnak kényelmes itthoni ruhát a bónjaimból, ebédeltem, olvastam újságot... mert megérdemeltem. mert jó volt. agy kikapcsolós.
aztán nagy séta artúrral és irány az ovi. hazafelé bevásárlás. alma olyan szinten volt ROSSZ az aldiban, hogy már a hajam kihullott tőle - a mélypont az volt, amikor a bevásárlás közepén ki kellett vele rohannom a két fokba a parkolóban pisilni. mindent elrámolt, elszaladt, szófogadatlan volt... ez nekem mind új, és biztosan fel van pörögve az ovi miatt, tehát ez okoz változást, de azért pár nap alatt nehéz lekövetni, hogy tökre megváltozik a gyereked. (pl. azt gondolja, hogy ütögetni oké, mert az oviban a gergő is ütöget. és ezeket egyenként újra át kell venni mind, hogy nem szép dolog, stb...) mindenesetre nagyon kihúzta a gyufát nálam és amikor ötödik felszólítás után is csukogatta a pénztárnál a kaput, kapott a fenekére és nagyon rászóltam. majd kint a parkolóban, miután elszaladt, ami jó veszélyes az esetleges kocsik miatt, szintén. erre egy faszi azt mondja nekem: "minek szülsz gyereket bazdmeg, ha üvöltesz vele!"
hát köpni-nyelni nem tudtam a meglepetéstől. egyfelől bírom a nagyon mélyen belelátó és szakértő embereket, akik leginkább annál jobban tudnak gyereket nevelni, minél inkább nincs nekik. másfelől lenyűgözött, hogy ennyi alapján ítél. honnan tudod egy szem jelenet alapján, hogy milyen az élete a másik családnak? sehonnan. a gyerekkel üvöltöző anyuka lehet a legjobb a világon, de lehet, hogy épp szar napja van vagy hat órája szívja le az agyát a rosszalkodó kölyök. a búgó szuper-kedves anyuka meg lehet, hogy majd ötven méter múlva fakad ki még csúnyábban. mondjuk fel sem vettem a dolgot, mert én tudom, hogy mi milyenek vagyunk, csak nagyon meglepett és nyilván rosszul esett - legalább egy másodpercig. inkább a megalapozatlan ítélkezés és a meglepetés a bunkóságán mint bármi más. de vállat vontam és szóra sem méltattam, mentünk tovább. mondjuk ha bé ott lett volna, akkor most matrica lenne az ember, de engem nem érdekelt ennyire.
hát ilyenek vagyunk. anno valaki kérdezte, hogy miért szerettem xy-t, amikor ilyen meg olyan volt. muszáj volt kijavítanom: ilyennek és olyannak LÁTTAD. azt, hogy milyen volt, azt én tudtam. zárt ajtók mögött. és engem nem érdekel a másoknak adott show műsor, engem az érdekel, hogy ha becsukjuk otthon az ajtót, akkor milyen velem a párom. hát az emberek azt kell mondjam, hogy nagy átlagban megtéveszthetők. ami szomorú.
(eszembe jutott, amikor alma kicsi volt és a dm-ben, ahol kb. 5-en voltunk, türelmesen elmagyaráztam neki ötször, hogy ezt vagy azt ne csinálja - ezt a részt senki nem hallotta. hatodikra felemeltem a hangom és kapott a kis popsijára egyet. erre a bent álló 5 ember mind rám nézett és az volt a tekintetükben, hogy én vagyok az új antikrisztus minimum, mert azzal a szegény kicsit gyerekkel ilyen szigorú vagyok. ja. ti meg kb. az orrotokig láttok. de azt bele is ütitek mindenbe :)
bé elment énekelni. szintén félig betegen. szerintem a ma estét lenyomja simán, én arra vagyok kíváncsi, hogy holnap hogy fog vajon énekelni?! szegénykéim... én még tartom a frontot. takony idő.
utána eltöltöttem egy kellemes délelőttöt... magammal. és nagyon jó volt. hosszasan bámultam a könyveket egy nagyáruházban (ezer éve nem vettem - minek, az most sajna csak éjszaka férne bele, minden nem megy, de majd nemsokára, remélem :) vettem magamnak kényelmes itthoni ruhát a bónjaimból, ebédeltem, olvastam újságot... mert megérdemeltem. mert jó volt. agy kikapcsolós.
aztán nagy séta artúrral és irány az ovi. hazafelé bevásárlás. alma olyan szinten volt ROSSZ az aldiban, hogy már a hajam kihullott tőle - a mélypont az volt, amikor a bevásárlás közepén ki kellett vele rohannom a két fokba a parkolóban pisilni. mindent elrámolt, elszaladt, szófogadatlan volt... ez nekem mind új, és biztosan fel van pörögve az ovi miatt, tehát ez okoz változást, de azért pár nap alatt nehéz lekövetni, hogy tökre megváltozik a gyereked. (pl. azt gondolja, hogy ütögetni oké, mert az oviban a gergő is ütöget. és ezeket egyenként újra át kell venni mind, hogy nem szép dolog, stb...) mindenesetre nagyon kihúzta a gyufát nálam és amikor ötödik felszólítás után is csukogatta a pénztárnál a kaput, kapott a fenekére és nagyon rászóltam. majd kint a parkolóban, miután elszaladt, ami jó veszélyes az esetleges kocsik miatt, szintén. erre egy faszi azt mondja nekem: "minek szülsz gyereket bazdmeg, ha üvöltesz vele!"
hát köpni-nyelni nem tudtam a meglepetéstől. egyfelől bírom a nagyon mélyen belelátó és szakértő embereket, akik leginkább annál jobban tudnak gyereket nevelni, minél inkább nincs nekik. másfelől lenyűgözött, hogy ennyi alapján ítél. honnan tudod egy szem jelenet alapján, hogy milyen az élete a másik családnak? sehonnan. a gyerekkel üvöltöző anyuka lehet a legjobb a világon, de lehet, hogy épp szar napja van vagy hat órája szívja le az agyát a rosszalkodó kölyök. a búgó szuper-kedves anyuka meg lehet, hogy majd ötven méter múlva fakad ki még csúnyábban. mondjuk fel sem vettem a dolgot, mert én tudom, hogy mi milyenek vagyunk, csak nagyon meglepett és nyilván rosszul esett - legalább egy másodpercig. inkább a megalapozatlan ítélkezés és a meglepetés a bunkóságán mint bármi más. de vállat vontam és szóra sem méltattam, mentünk tovább. mondjuk ha bé ott lett volna, akkor most matrica lenne az ember, de engem nem érdekelt ennyire.
hát ilyenek vagyunk. anno valaki kérdezte, hogy miért szerettem xy-t, amikor ilyen meg olyan volt. muszáj volt kijavítanom: ilyennek és olyannak LÁTTAD. azt, hogy milyen volt, azt én tudtam. zárt ajtók mögött. és engem nem érdekel a másoknak adott show műsor, engem az érdekel, hogy ha becsukjuk otthon az ajtót, akkor milyen velem a párom. hát az emberek azt kell mondjam, hogy nagy átlagban megtéveszthetők. ami szomorú.
(eszembe jutott, amikor alma kicsi volt és a dm-ben, ahol kb. 5-en voltunk, türelmesen elmagyaráztam neki ötször, hogy ezt vagy azt ne csinálja - ezt a részt senki nem hallotta. hatodikra felemeltem a hangom és kapott a kis popsijára egyet. erre a bent álló 5 ember mind rám nézett és az volt a tekintetükben, hogy én vagyok az új antikrisztus minimum, mert azzal a szegény kicsit gyerekkel ilyen szigorú vagyok. ja. ti meg kb. az orrotokig láttok. de azt bele is ütitek mindenbe :)
bé elment énekelni. szintén félig betegen. szerintem a ma estét lenyomja simán, én arra vagyok kíváncsi, hogy holnap hogy fog vajon énekelni?! szegénykéim... én még tartom a frontot. takony idő.
2011. november 17., csütörtök
összevisszás
érzem, jó lesz az éjszaka. artúrt jól megtömtem a kaja maradékkal... vajon hányszor fog éjjel felkelteni, hogy kimenne tojni? :)
fáradt vagyok és tőszavak vesznek körül. nem mennek a barokk körmondatok és a mély lélektani kifejtések. inkább csak villanások...
- mindig elgondolkodtatott vajon mennyit kell izzadni ahhoz, hogy egy nőnek még a kötött pulcsiban is egy nagy folt legyen hónaljnál. szerintem ez nekem akkor sem menne, ha fizetnének. mindenesetre szemmel láthatóan összefügg a feszültséggel.
- a gyerek ma nem akart KIjönni az oviból! :)))))) én már tiszta ideg voltam, hogy 10 perccel később mentünk érte és jaj, nehogy sérüljön a kicsi lelke... ránk nézett, majd közölte, hogy neki még rajzol az óvónéni egy királylányt (minő meglepetés). ja, bocs, akkor mi addig itt kint várunk :))))) a nap híre: ma ALUDT is, nem csak bámészkodott az ágyában. csokigolyóban mértem a jutalmat. egyszerű vagyok mint a bot, ám annál hatásosabb.
- a lakás lenti részét át fogom festeni (tejcsoki-krém-piros lesz az új design). bé - anyagilag - nem adott rá engedélyt, pedig már mindent megbeszéltünk. viszont nem bírok magammal és most azonnal szeretném... ha van valakinek fölösleges 40-50 ezre (kiegészítők is kellenek ugyebár), akkor szívesen megadom a számlaszámomat.
-ingatlanokról jut eszembe, azt kell mondanom, nem vagyunk semmik, ami a ma reggeli akciónkat illeti... :) nem mintha attól tartanánk, hogy jelenlegi helyzetben azonnal megveszi valaki a fészkünket. de ha igen, akkor még erre sincs kész tervünk :))))
- beleszerettem egy piros laptopba a telenornál. és igen, azért, mert piros. viszi a tervező programot. a többi nem érdekes, mert max. levelezek és böngészek még rajta. köhöm. a piros tök jó karácsonyi ajándék lehet akár, nem? :)
- utánaolvastam saját magamnak a neten és egy oldal kibökte, hogy micsoda szavakat lehet alkotni a nevemből... szeret. terhes. ez is benne van. nagyon érdekes volt így hirtelen ránézni ezekre a szavakra. mosolyogtam (nem, nem aktuális, nem azért, de mennyire édes már)!
najó, befejezem és megyek aludni. jót bőgtem az álomépítőkön, oszt itt sem vagyok.
semmi komoly, semmi lelkizés. festéket akarok venni. mostazonnal.
fáradt vagyok és tőszavak vesznek körül. nem mennek a barokk körmondatok és a mély lélektani kifejtések. inkább csak villanások...
- mindig elgondolkodtatott vajon mennyit kell izzadni ahhoz, hogy egy nőnek még a kötött pulcsiban is egy nagy folt legyen hónaljnál. szerintem ez nekem akkor sem menne, ha fizetnének. mindenesetre szemmel láthatóan összefügg a feszültséggel.
- a gyerek ma nem akart KIjönni az oviból! :)))))) én már tiszta ideg voltam, hogy 10 perccel később mentünk érte és jaj, nehogy sérüljön a kicsi lelke... ránk nézett, majd közölte, hogy neki még rajzol az óvónéni egy királylányt (minő meglepetés). ja, bocs, akkor mi addig itt kint várunk :))))) a nap híre: ma ALUDT is, nem csak bámészkodott az ágyában. csokigolyóban mértem a jutalmat. egyszerű vagyok mint a bot, ám annál hatásosabb.
- a lakás lenti részét át fogom festeni (tejcsoki-krém-piros lesz az új design). bé - anyagilag - nem adott rá engedélyt, pedig már mindent megbeszéltünk. viszont nem bírok magammal és most azonnal szeretném... ha van valakinek fölösleges 40-50 ezre (kiegészítők is kellenek ugyebár), akkor szívesen megadom a számlaszámomat.
-ingatlanokról jut eszembe, azt kell mondanom, nem vagyunk semmik, ami a ma reggeli akciónkat illeti... :) nem mintha attól tartanánk, hogy jelenlegi helyzetben azonnal megveszi valaki a fészkünket. de ha igen, akkor még erre sincs kész tervünk :))))
- beleszerettem egy piros laptopba a telenornál. és igen, azért, mert piros. viszi a tervező programot. a többi nem érdekes, mert max. levelezek és böngészek még rajta. köhöm. a piros tök jó karácsonyi ajándék lehet akár, nem? :)
- utánaolvastam saját magamnak a neten és egy oldal kibökte, hogy micsoda szavakat lehet alkotni a nevemből... szeret. terhes. ez is benne van. nagyon érdekes volt így hirtelen ránézni ezekre a szavakra. mosolyogtam (nem, nem aktuális, nem azért, de mennyire édes már)!
najó, befejezem és megyek aludni. jót bőgtem az álomépítőkön, oszt itt sem vagyok.
semmi komoly, semmi lelkizés. festéket akarok venni. mostazonnal.
2011. november 15., kedd
minőségi különbség
ma mindent felvettem, amit csak tudtam az "újak" közül. új melltartóban, új farmerben, új cipőben, új trikóban szálltam be a kitakarított autóba reggel - amit csak azért írok most le ilyen részletesen, mert felfoghatjuk tudományos kísérletként is, hiszen nem fogytam spontán húsz kilót, nem szűntek meg a gondjaink - és mégis EGÉSZEN másképp éreztem magam: konkrétan jól. hát ennyit számít az, hogy mivel veszed körül magad, mennyit törődsz magaddal, mennyire raksz rendet magad körül...
egyébként meg. olyan fáradt vagyok, hogy csak bámulom a ma talált textíliáim feltöltött fényképeit és nagyjából lecsukódnak a szemeim mielőtt csatolom őket egy-egy e-mailhez... (ebből az következik, hogy dolgozik a halál most, megyek aludni :)) bé tök betegen fekszik, én lejártam a lábaimat ma két menetben (új cipőben), majd egész du. csoda-almát szórakoztattam, főztem, teregettem, magamban átkoztam a végeláthatatlan házimunkát, ami valahogy mindig kezdődik elölről - szóval kipurcantam. (ráadásul előző éjjel 4-kor almával ültem a fotelben, mert köhögött - istenem, ezek az édes hajnali összebújások, imáááádom, ki nem szarja le, hogy nem alszom - majd fél 5-kor megjött bé, ami jó, mert tudott sokat aludni, de rossz, mert horkolt, így én ezidőtájt abba is hagytam a próbálkozást... :) tehát fellőtték a pizsimet, megyek és rápihenek a holnapra szépen.
ps. és ott aludt az oviban!!! volt is hiszti előtte, nem alvás, hanem bambulászás, de összességében nem volt vészes. meg is kapta a hello kitty-s balerina cipőjét, ahogy ígértem. még nem tudom, hogy ez motivációak számít-e vagy korrekt megvesztegetés. de kit érdekel, ha működik? :)
egyébként meg. olyan fáradt vagyok, hogy csak bámulom a ma talált textíliáim feltöltött fényképeit és nagyjából lecsukódnak a szemeim mielőtt csatolom őket egy-egy e-mailhez... (ebből az következik, hogy dolgozik a halál most, megyek aludni :)) bé tök betegen fekszik, én lejártam a lábaimat ma két menetben (új cipőben), majd egész du. csoda-almát szórakoztattam, főztem, teregettem, magamban átkoztam a végeláthatatlan házimunkát, ami valahogy mindig kezdődik elölről - szóval kipurcantam. (ráadásul előző éjjel 4-kor almával ültem a fotelben, mert köhögött - istenem, ezek az édes hajnali összebújások, imáááádom, ki nem szarja le, hogy nem alszom - majd fél 5-kor megjött bé, ami jó, mert tudott sokat aludni, de rossz, mert horkolt, így én ezidőtájt abba is hagytam a próbálkozást... :) tehát fellőtték a pizsimet, megyek és rápihenek a holnapra szépen.
ps. és ott aludt az oviban!!! volt is hiszti előtte, nem alvás, hanem bambulászás, de összességében nem volt vészes. meg is kapta a hello kitty-s balerina cipőjét, ahogy ígértem. még nem tudom, hogy ez motivációak számít-e vagy korrekt megvesztegetés. de kit érdekel, ha működik? :)
2011. november 14., hétfő
köszönöm
a sok köszöntést. a sok kedvességet. a sok megható dolgot. v. extra sms-ét, hogy tényleg sokat gondol rám, a. sorait, anyukám készülődését, bé levelét... és mindenki kedvességét. komolyan. ez azt jelenti, hogy körbe vagyok véve szeretettel és ennél többet mit kívánhatna az ember?
naja. hát azt, amit a zén uram ma tett: a fejem még mindig olyan, mint amikor az ötévest elviszik a vidámparka... hát elvitt engem igazi csajos shoppingolni! :) :) és isten bocsásson meg, de kurvára élveztem! (ahogy egyébként minden alkalommal élvezem - nemtom, biztos papucsállatka vagyok és tökéletes célpontja a plázáknak, mittomén, a lényeg, hogy ennyi idő "kihagyás" után azt mondta, mert ismer jól, hogy ma le van szarva minden, tudja mi miatt érzem pocsékul magam és ezen most szépen változtatni fogunk, sej.
na sej is, és le a kalappal őelőtte, mert túl azon, hogy vállalta, hogy inkább börtönbe kerül, de ezt a túrát felvállalja, egyetlen pofavágása sem volt egész nap, pedig a végén már igencsak vánszorgott és tényleg azt éreztem, hogy ő most csak örül... az én örömömnek.
hát így mulatunk mi a tilosban járva. nagyonszeretem.
naja. hát azt, amit a zén uram ma tett: a fejem még mindig olyan, mint amikor az ötévest elviszik a vidámparka... hát elvitt engem igazi csajos shoppingolni! :) :) és isten bocsásson meg, de kurvára élveztem! (ahogy egyébként minden alkalommal élvezem - nemtom, biztos papucsállatka vagyok és tökéletes célpontja a plázáknak, mittomén, a lényeg, hogy ennyi idő "kihagyás" után azt mondta, mert ismer jól, hogy ma le van szarva minden, tudja mi miatt érzem pocsékul magam és ezen most szépen változtatni fogunk, sej.
na sej is, és le a kalappal őelőtte, mert túl azon, hogy vállalta, hogy inkább börtönbe kerül, de ezt a túrát felvállalja, egyetlen pofavágása sem volt egész nap, pedig a végén már igencsak vánszorgott és tényleg azt éreztem, hogy ő most csak örül... az én örömömnek.
hát így mulatunk mi a tilosban járva. nagyonszeretem.
bday
csak hogy kiemeljek egyet a sok kedves és megható köszöntés közül...
"Ezúton is puszillak szülinapod alkalmából! Mondtam már, hogy mennyire örülök Neked? :) Pl. Micsoda dekor és csoda csokrom volt Neked köszönhetően az esküvőmön, micsoda csoda mód megzenésítették párodék a versemet, micsoda csoda, hogy Bendegúz még mindig őrzi az Almától kapott két kavicsot... Szóval igen, örülök, hogy vagy! Boldogságot Nektek!" (Anita)
már könnyeztem egyet reggel az autóban bé levelén... ez egy ilyen meghatódós nap lesz :) :)
mint a tegnap este.
"Ezúton is puszillak szülinapod alkalmából! Mondtam már, hogy mennyire örülök Neked? :) Pl. Micsoda dekor és csoda csokrom volt Neked köszönhetően az esküvőmön, micsoda csoda mód megzenésítették párodék a versemet, micsoda csoda, hogy Bendegúz még mindig őrzi az Almától kapott két kavicsot... Szóval igen, örülök, hogy vagy! Boldogságot Nektek!" (Anita)
már könnyeztem egyet reggel az autóban bé levelén... ez egy ilyen meghatódós nap lesz :) :)
mint a tegnap este.
2011. november 13., vasárnap
(épp sikítok)
anyu felhívott 2011.11.11-én 11 óra 11 perckor, hogy állítólag most lesz a világvége és a biztonság kedvéért fel akart hívni... köszi :) épp álltam a kikában a tökéletes függönyanyagot megtalálva a rendelőbe és arra gondoltam, hogy ha állítólag kívánni kell meg ilyenek és olyan lesz az elkövetkezendő mint most, akkor sikeres leszek és mindenféle nézeteltérést elsimítok.
ehhez képest bé-vel épp tök fasírtban vagyunk, de most nagyon, annyira mérges voltam rá, hogy alig vártam, hogy kimenjen az ajtón kivételesen, mielőtt olyat teszek vagy mondok, amit megbánok. legközelebb anyunál találkozunk családi én-ünneplésen, amihez ezek után kábé annyi kedvem van mint temetésre menni. arról nem is beszélve, hogy é. cseszett válaszolni vagy felhívni. igazán gyerekes, köszönöm. szóval ha most választhatnék, akkor elásnám magam a kertben a fű alatt, ami nem nőtt ki, és téli álomra szenderülnék. amikor felkelnék melegebb lenne és már minden gondot elintézett volna a nagybetűs IDŐ, ráadásul elmehetnék egy kurva nagyot vásárolni is, mert ilyenek földhöz ragadt dolgokra vágyom a szakadt ruháim láttán.
(annyi mentségem van a felfordult hormonális és egyéb szar hangulataimra, hogy igen, megjött. a többiért most bé a felelős, a tököm tele a veszekedéssel.)
ehhez képest bé-vel épp tök fasírtban vagyunk, de most nagyon, annyira mérges voltam rá, hogy alig vártam, hogy kimenjen az ajtón kivételesen, mielőtt olyat teszek vagy mondok, amit megbánok. legközelebb anyunál találkozunk családi én-ünneplésen, amihez ezek után kábé annyi kedvem van mint temetésre menni. arról nem is beszélve, hogy é. cseszett válaszolni vagy felhívni. igazán gyerekes, köszönöm. szóval ha most választhatnék, akkor elásnám magam a kertben a fű alatt, ami nem nőtt ki, és téli álomra szenderülnék. amikor felkelnék melegebb lenne és már minden gondot elintézett volna a nagybetűs IDŐ, ráadásul elmehetnék egy kurva nagyot vásárolni is, mert ilyenek földhöz ragadt dolgokra vágyom a szakadt ruháim láttán.
(annyi mentségem van a felfordult hormonális és egyéb szar hangulataimra, hogy igen, megjött. a többiért most bé a felelős, a tököm tele a veszekedéssel.)
2011. november 10., csütörtök
idegállapot
konkrétan annyit idegeskedtem ma, hogy estére rosszul lettem.
hát ez igazán király... még mindig reszketek.
megyek aludni és átgondolni, hogy miből faraghatnék még (a seggemen kívül).
hát ez igazán király... még mindig reszketek.
megyek aludni és átgondolni, hogy miből faraghatnék még (a seggemen kívül).
csókoltatom
senki ne irigyelje tőlem a ma délelőttömet... a tanulság még csak nem is az, hogy az ember ne kezdje a reggelt hülye e-mailek olvasásával - mert az megvár és nem tűnik el. szóval még az oviból lefelé is puffogtam, olyannyira, hogy tárcsáztam is, mert eldöntöttem, hogy ezt nem csinálom tovább. hála égnek nem vette fel. egy óra múlva higgadtabban tudtunk beszélni. egyébként még saját magam számára is meglepő a saját diplomatikusságom. szerintem korábbi kirohanásaimhoz képest ezt tényleg higgadtan és normálisan adtam elő - több sikerrel, teszem hozzá csendben. így a tervezett végleges "szakítás" helyett jól megbeszéltünk mindent és JÓ lett a vége. hmmm. (a kommunikáció ördöge)
a másik dolog megoldása még várat magára... m uszáj lesz annak is valamilyen formában megoldódni, hiába sokkal szívesebben koktéloznék valahol tahiti környékén... fel akarok számolni mindent, ami nyomja a lelkem - mert annak semmi értelme, hogy dédelgessek magamban dolgokat.
ma két rohanás között bekaptam egy 120 forintos hotdogot az ikeában. remek, tartalmas ebéd, mi? még ithon munka gyorsan, aztán rohanás tovább dolgozni máshová. van egy tippem, hogy estére fáradt leszek :) de megérdemelten.
a másik dolog megoldása még várat magára... m uszáj lesz annak is valamilyen formában megoldódni, hiába sokkal szívesebben koktéloznék valahol tahiti környékén... fel akarok számolni mindent, ami nyomja a lelkem - mert annak semmi értelme, hogy dédelgessek magamban dolgokat.
ma két rohanás között bekaptam egy 120 forintos hotdogot az ikeában. remek, tartalmas ebéd, mi? még ithon munka gyorsan, aztán rohanás tovább dolgozni máshová. van egy tippem, hogy estére fáradt leszek :) de megérdemelten.
2011. november 9., szerda
lopott anyag
"A régi trükk: kapaszkodunk a világba és panaszkodunk, hogy nem ereszt." F. Kafka
ugye megérted, hogy ezen muszáj volt mosolyognom?
szerintem innom kéne egy felest és minden rózsásabbnak tűnne :) :)
ugye megérted, hogy ezen muszáj volt mosolyognom?
szerintem innom kéne egy felest és minden rózsásabbnak tűnne :) :)
fészbuk
az imént elolvastam egy post-ot és egy arra írt megjegyzést és kedvem támadt odaírni alá, hogy FUCK YOU BOTH. de jólnevelt vagyok és nem tettem. (mondjuk jó lenne, ha ma még minden tetejébe nem venném elő a testvérem-témakört is.)
így
gondoltam kierőszakolok magamból egy pozitív gondolatot addig is, amíg eme bizonyos konfliktus meg nem oldódik - valahogy. a problémám a valahoggyal van. ennek örömére teljesen feleslegesen erőlködöm, inkább abba is hagyom. csak én sem szeretem, amikor ennyire mélyre taszítom magamat. alapvetően semmi értelme, mert nem old meg semmit.
szokták mondani, hogy "ha már esik, akkor zuhog" - arra gondoltam, hogy ugyanezt eljátszhatnánk ez esetben JÓ dolgokkal :) na, mit szólsz élet ehhez az ötlethez? várom válaszod.
***************
egyébként meg.
ma vettem bé-nek szemcseppet. először megköszönte, majd közölte, hogy ááááh, nem akarok rászokni (????? :o))))), ezután amikor felajánlottam, hogy becsöppentettem, kiderült, hogy FÉL!!! de éééédes :) szabályszerűen rá kellett mászni és egy milliméteres résen át betalálni... hááát. alma mindeközben hangosan nevetett mellettem (végre nem őt nyúzza valaki) és hozzátette, hogy "apa!!! olyan vagy mint egy rossz gyerek!" - majdnem meghaltam a nevetéstől, ez annyira komoly volt az ő szájából.
aztán ott volt ez a spontán déli találkozó h-val. hát én tökre bírom ezt a nőt, na. tudod, amikor szeretsz valahová menni, ahol belépsz és már ott egy gőzölgő kávé az asztalon, egy hasonlóan dilinyós, nagyon kedves, nagyon szerethető csajszi. mire nem jó a teszvesz, az ember a végén még barátokat is szerez :o)
rendet kéne rakni gyorsan. hátha kicsit elsimulna a lelkem is... gyűlölöm a tehetetlenséget. meg az értetlenséget. meg úgy egyáltalán kicsit megállíthatná valaki a világot, amíg én kiszállok valami tengerparton és feltöltöm a szememet kékkel.
szokták mondani, hogy "ha már esik, akkor zuhog" - arra gondoltam, hogy ugyanezt eljátszhatnánk ez esetben JÓ dolgokkal :) na, mit szólsz élet ehhez az ötlethez? várom válaszod.
***************
egyébként meg.
ma vettem bé-nek szemcseppet. először megköszönte, majd közölte, hogy ááááh, nem akarok rászokni (????? :o))))), ezután amikor felajánlottam, hogy becsöppentettem, kiderült, hogy FÉL!!! de éééédes :) szabályszerűen rá kellett mászni és egy milliméteres résen át betalálni... hááát. alma mindeközben hangosan nevetett mellettem (végre nem őt nyúzza valaki) és hozzátette, hogy "apa!!! olyan vagy mint egy rossz gyerek!" - majdnem meghaltam a nevetéstől, ez annyira komoly volt az ő szájából.
aztán ott volt ez a spontán déli találkozó h-val. hát én tökre bírom ezt a nőt, na. tudod, amikor szeretsz valahová menni, ahol belépsz és már ott egy gőzölgő kávé az asztalon, egy hasonlóan dilinyós, nagyon kedves, nagyon szerethető csajszi. mire nem jó a teszvesz, az ember a végén még barátokat is szerez :o)
rendet kéne rakni gyorsan. hátha kicsit elsimulna a lelkem is... gyűlölöm a tehetetlenséget. meg az értetlenséget. meg úgy egyáltalán kicsit megállíthatná valaki a világot, amíg én kiszállok valami tengerparton és feltöltöm a szememet kékkel.
(titokban)
a mai napon valahogy "ha már lúd, legyen kövér" alapon azért előtört belőlem pár sérelem. megmondom őszintén, engem leptek meg legjobban, mert nem nagyon voltam tisztában a létezésükkel.
de biztosan úgy gondolták, hogy ha már úgyis szétb.sz az ideg, akkor itt az ideje, hogy ők is előjöjjenek és felsorakozzanak a többiek mellé a "kikben csalódtam emberileg" listán.
nem kifejezetten boncolgatnivaló téma és nincs is nagyon kedvem kifejteni - de ha egyszer ez pörög ma bennem, akkor ez van. és az a baj, hogy ez viszont nem annak a függvénye, hogy meg fog-e jönni vagy sem, hanem tényeken alapszik.
gondolom majd pár nap elteltével ismét jól eltemetem ezeket magamban és kész. mert bár ilyenkor volna mit mondanom nekik, kicsit az öregedésem és bölcsességem (??) is lenyugtat: ne tedd. semmi értelme. és semmi szükséged a fölösleges cirkuszra. így, majdnem 36 évesen elmondhatom magamról, hogy nyugodtabb vagyok mint valaha... vagy inkább fáradtabb és nincs kedvem újabb konfliktusokat magamra venni, amikor van épp elég bajom így is.
na ennyi. nem túl pozitív a mai napom sem - pedig esküszöm nem látszik rajtam, észre nem vennéd, ha csak így rám néznél. biztosan törvényszerű, hogy időnként vannak olyan napjaink, amikor tényleg sok minden gyűlik össze és ez nyilván érzékenyebbé tesz saját csalódásaim irányába. pár nap múlva pedig majd jól felébredek és leszarom megint az egészet. mert nem ezt kell figyelni, hanem azt, hogy ki az, aki az ember mellett van. ez fontosabb.
ma titokban így voltam.
de biztosan úgy gondolták, hogy ha már úgyis szétb.sz az ideg, akkor itt az ideje, hogy ők is előjöjjenek és felsorakozzanak a többiek mellé a "kikben csalódtam emberileg" listán.
nem kifejezetten boncolgatnivaló téma és nincs is nagyon kedvem kifejteni - de ha egyszer ez pörög ma bennem, akkor ez van. és az a baj, hogy ez viszont nem annak a függvénye, hogy meg fog-e jönni vagy sem, hanem tényeken alapszik.
gondolom majd pár nap elteltével ismét jól eltemetem ezeket magamban és kész. mert bár ilyenkor volna mit mondanom nekik, kicsit az öregedésem és bölcsességem (??) is lenyugtat: ne tedd. semmi értelme. és semmi szükséged a fölösleges cirkuszra. így, majdnem 36 évesen elmondhatom magamról, hogy nyugodtabb vagyok mint valaha... vagy inkább fáradtabb és nincs kedvem újabb konfliktusokat magamra venni, amikor van épp elég bajom így is.
na ennyi. nem túl pozitív a mai napom sem - pedig esküszöm nem látszik rajtam, észre nem vennéd, ha csak így rám néznél. biztosan törvényszerű, hogy időnként vannak olyan napjaink, amikor tényleg sok minden gyűlik össze és ez nyilván érzékenyebbé tesz saját csalódásaim irányába. pár nap múlva pedig majd jól felébredek és leszarom megint az egészet. mert nem ezt kell figyelni, hanem azt, hogy ki az, aki az ember mellett van. ez fontosabb.
ma titokban így voltam.
2011. november 8., kedd
november nyolcadika
gőzöm nincs hogyan kezdjem ezt a bejegyzést. a dátum csak késő délután esett le és nem is nagyon függ az ember hangulata holmi évfordulóktól. mégis valahogy úgy összességében ez az egész nap... hát. olyan november nyolcadika volt.
kereken öt éve halt meg apu. ez azért sok emléket hozott a felszínre, amikor hazaértünk és leültünk beszélgetni miután letettük almát. már reggel túl akartam lenni az egész napon és eszembe sem jutott a dátum. a vasárnapi telefonhívás után egyszerűen minél hamarabb le akartunk menni nagyihoz. hogy lássam hogy van. hogy lássam. inkább...
ápolónak gondolom születni kell, máskülönben nem hiszem, hogy ezzel foglalkoznának. le a kalappal előttük. úgy általában. ebből persze azt hiszem, hogy őket már semmi nem indítja meg, mert nap mint nap látnak szomorú dolgokat. de nekem még mindig mellbevágó ez az egész. ahogy az én egykor kerekded, örökké mosolygó, gurgulázva nevető nagyim kb. 40 kilósan ott fekszik a párnák közt összeaszalódva, protkó nélkül és üres tekintettel nézi a plafont... szerintem megint nem ismert meg. talán már soha nem fog. (az elképzelhetetlen.) egy test, ami már nagyon öreg és nagyon fáradt. ezt éreztem ma. eszembe jutott az az éjszaka, amikor ferike meghalt, a test puszta látvány a lélek nélkül... ő már valahogy nem a nagyi, ijesztő az emberi agy... és ijesztő az öregség, az elmúlás... ijesztő minden. minden, még a kockás pokróc is a mellettünk lévő üres ágyon. csendben megy az oxigén a csövön az orrába, a tekintete vizslat minket, de csak mint a látóterébe került érdekességet. simogatom, megpuszilom, azt mondja alig érthetően, hogy "aranyos vagy". és én mosolygok: "te is". nem esik nehezemre mosolyogni. anno apu ágya mellett is könnyen ment. mert tudtam, hogy ez a dolgom és itt nincs helye semmi összeomlásnak vagy lelkizésnek, ennyire nem lehetek önző.
érdekes, hogy hány héten át mondtam hangosan és némán egyaránt apunak, hogy tartson ki, gyógyuljon meg, legyen erős... aztán volt egy pont, amikor úgy éreztem egyszer csak, hogy ennek már semmi értelme. hogy én most önző módon valami olyasmit kívánok, ami nekem lenne ajándék - neki már lehet, hogy egy szenvedés... és akkor nagyon tisztán azt mondtam "menj el nyugodtan, ha NEKED úgy jobb"... és hidd el, nem könnyű ezt kimondani. de mégis egyértelmű és tiszta gondolat.
a halálnak mindenhol van kultúrája. talán az egyre komolyabb civilizáció és modern társadalom feledteti el velünk, hogy nem csak megszületni természetes, meghalni is muszáj. ezért amikor a nagymamád arca és tekintete láttán arra gondolsz magadban, hogy "drágaságom, te milyen fáradt vagy már..." akkor utána önkéntelenül is elszégyelled magad. mert ez olyan mintha azt mondanád, hogy akár meg is halhatnál, pedig nem így gondoltad. vagy mégis. az elmúlt két év tekintetében? hát nem tudom. mert ugye nem mindegy, hogy hová és hogyan tér vissza az ember.
de nem lehet józanul gondolkodni ezen. vannak a belédnevelt semmik miatti szorongásaid, hogy milyen már azt mondani, hogy menj el inkább békében 86 évesen - és az igazi érzéseid. amelyek ugyanezek: békét kívánok neked. abban a formában, ahogy NEKED jobb. fáradt vagy.
apu hetekig küzdött anno. nem lehet ugye tudni, hogy a végefelé mit hallott, mit érzett. én egyszerűen tudom, hogy a jelenlétet biztosan. és másfél nappal azután, hogy el tudtam engedni, meghalt.
én most nem számítok semmire, mert láttam már nagyit ennél mélyebben (bár kétségtelenül, hogy nem itt, hanem a köcsög balesetin, ahol annyira benyugtatózták a demens beteget, mivel "zavarta" őket, hogy majdnem meghalt). mégis legbelül elengedtem már. egyetlen egy dolgot kívánok neki. nyugalmat. ez a lényeg. (most akkor nem ecsetelném az életét, ha azt kell megfejtenem, vajon miféle nyugalmat élhetett meg úgy, hogy az egy szem lánya 21 évesen meghalt... szerintem nem véletlenül "választotta" az agya ezt az elfordulást a valóságtól, amint egyedül maradt és már nem kellett a férjéről gondoskodnia... de nem akarom ezt sem boncolgatni. a másik szobában alszik a kicsi lány, így ilyesmibe belegondolni is rémes...) szóval nem számítok semmire. csak úgy vagyok. gépiesen kisétálok, beülök a kocsiba, elmegyek almáért, hazajövök... bé vizslató tekintetével kísérve. lerakjuk a gyereket és akkor elmondhatom. megpróbálhatom megfogalmazni a megfogalmazhatatlant, amikor egy szerettedet látod haldokolni. na erre varrjál gombot, ezt foglald szavakba, te nagyszájú.
de ez az édes bé mindig ott van velem. az apám ágyánál, nagyi mellett és este a kanapén is. azt is láttam, hogy titokban elmorzsolt egy könnycseppet ő is. pont tegnap találtam meg azt a képet, amin nagyi a féléves almát öleli. dundón és mosolyogva. apu már nem is találkozhatott almával. köcsög vagy te, élet.
szóval bé ezt már átélte a saját nagymamája mellett. arról beszélgetünk amiről nem kéne: hogy milyen kultúrája van vajon a halálnak és miért nincs kapaszkodó? és miért tekintjük természetesnek a születést, de rettenetesnek a halált egy idős embernél? és hogy milyen nehéz ilyeneket kimondani és milyen nehéz megfogalmazni mit is érzek. (lám, itt pofázok hosszú sorok óta, de szerintem most sem sikerült igazán, nem tudom.)
aztán eltűnik a kedvenc fülbevalóm és én majdnem toporzékolok, hogy tényleg mindenemnek tönkre kell mennie????? nem sokkal később meglesz. gépiesen visszarakom. november nyolcadika van, fél óra múlva véget ér az a nap, amin annyira túl akartam lenni és amelyet a halál közelsége annyira életszagúvá tesz.
az egyik való világ szériában egy rettenetesen egyszerű szőke táncosnő azt mondta, hogy problémának azt kell tekinteni, aminek a megoldása a te hatásodon kívül esik. minden más, amely elvileg valahogyan megoldható, ily módon nem probléma. lehet, hogy mégsem volt olyan buta ez a lány.
kereken öt éve halt meg apu. ez azért sok emléket hozott a felszínre, amikor hazaértünk és leültünk beszélgetni miután letettük almát. már reggel túl akartam lenni az egész napon és eszembe sem jutott a dátum. a vasárnapi telefonhívás után egyszerűen minél hamarabb le akartunk menni nagyihoz. hogy lássam hogy van. hogy lássam. inkább...
ápolónak gondolom születni kell, máskülönben nem hiszem, hogy ezzel foglalkoznának. le a kalappal előttük. úgy általában. ebből persze azt hiszem, hogy őket már semmi nem indítja meg, mert nap mint nap látnak szomorú dolgokat. de nekem még mindig mellbevágó ez az egész. ahogy az én egykor kerekded, örökké mosolygó, gurgulázva nevető nagyim kb. 40 kilósan ott fekszik a párnák közt összeaszalódva, protkó nélkül és üres tekintettel nézi a plafont... szerintem megint nem ismert meg. talán már soha nem fog. (az elképzelhetetlen.) egy test, ami már nagyon öreg és nagyon fáradt. ezt éreztem ma. eszembe jutott az az éjszaka, amikor ferike meghalt, a test puszta látvány a lélek nélkül... ő már valahogy nem a nagyi, ijesztő az emberi agy... és ijesztő az öregség, az elmúlás... ijesztő minden. minden, még a kockás pokróc is a mellettünk lévő üres ágyon. csendben megy az oxigén a csövön az orrába, a tekintete vizslat minket, de csak mint a látóterébe került érdekességet. simogatom, megpuszilom, azt mondja alig érthetően, hogy "aranyos vagy". és én mosolygok: "te is". nem esik nehezemre mosolyogni. anno apu ágya mellett is könnyen ment. mert tudtam, hogy ez a dolgom és itt nincs helye semmi összeomlásnak vagy lelkizésnek, ennyire nem lehetek önző.
érdekes, hogy hány héten át mondtam hangosan és némán egyaránt apunak, hogy tartson ki, gyógyuljon meg, legyen erős... aztán volt egy pont, amikor úgy éreztem egyszer csak, hogy ennek már semmi értelme. hogy én most önző módon valami olyasmit kívánok, ami nekem lenne ajándék - neki már lehet, hogy egy szenvedés... és akkor nagyon tisztán azt mondtam "menj el nyugodtan, ha NEKED úgy jobb"... és hidd el, nem könnyű ezt kimondani. de mégis egyértelmű és tiszta gondolat.
a halálnak mindenhol van kultúrája. talán az egyre komolyabb civilizáció és modern társadalom feledteti el velünk, hogy nem csak megszületni természetes, meghalni is muszáj. ezért amikor a nagymamád arca és tekintete láttán arra gondolsz magadban, hogy "drágaságom, te milyen fáradt vagy már..." akkor utána önkéntelenül is elszégyelled magad. mert ez olyan mintha azt mondanád, hogy akár meg is halhatnál, pedig nem így gondoltad. vagy mégis. az elmúlt két év tekintetében? hát nem tudom. mert ugye nem mindegy, hogy hová és hogyan tér vissza az ember.
de nem lehet józanul gondolkodni ezen. vannak a belédnevelt semmik miatti szorongásaid, hogy milyen már azt mondani, hogy menj el inkább békében 86 évesen - és az igazi érzéseid. amelyek ugyanezek: békét kívánok neked. abban a formában, ahogy NEKED jobb. fáradt vagy.
apu hetekig küzdött anno. nem lehet ugye tudni, hogy a végefelé mit hallott, mit érzett. én egyszerűen tudom, hogy a jelenlétet biztosan. és másfél nappal azután, hogy el tudtam engedni, meghalt.
én most nem számítok semmire, mert láttam már nagyit ennél mélyebben (bár kétségtelenül, hogy nem itt, hanem a köcsög balesetin, ahol annyira benyugtatózták a demens beteget, mivel "zavarta" őket, hogy majdnem meghalt). mégis legbelül elengedtem már. egyetlen egy dolgot kívánok neki. nyugalmat. ez a lényeg. (most akkor nem ecsetelném az életét, ha azt kell megfejtenem, vajon miféle nyugalmat élhetett meg úgy, hogy az egy szem lánya 21 évesen meghalt... szerintem nem véletlenül "választotta" az agya ezt az elfordulást a valóságtól, amint egyedül maradt és már nem kellett a férjéről gondoskodnia... de nem akarom ezt sem boncolgatni. a másik szobában alszik a kicsi lány, így ilyesmibe belegondolni is rémes...) szóval nem számítok semmire. csak úgy vagyok. gépiesen kisétálok, beülök a kocsiba, elmegyek almáért, hazajövök... bé vizslató tekintetével kísérve. lerakjuk a gyereket és akkor elmondhatom. megpróbálhatom megfogalmazni a megfogalmazhatatlant, amikor egy szerettedet látod haldokolni. na erre varrjál gombot, ezt foglald szavakba, te nagyszájú.
de ez az édes bé mindig ott van velem. az apám ágyánál, nagyi mellett és este a kanapén is. azt is láttam, hogy titokban elmorzsolt egy könnycseppet ő is. pont tegnap találtam meg azt a képet, amin nagyi a féléves almát öleli. dundón és mosolyogva. apu már nem is találkozhatott almával. köcsög vagy te, élet.
szóval bé ezt már átélte a saját nagymamája mellett. arról beszélgetünk amiről nem kéne: hogy milyen kultúrája van vajon a halálnak és miért nincs kapaszkodó? és miért tekintjük természetesnek a születést, de rettenetesnek a halált egy idős embernél? és hogy milyen nehéz ilyeneket kimondani és milyen nehéz megfogalmazni mit is érzek. (lám, itt pofázok hosszú sorok óta, de szerintem most sem sikerült igazán, nem tudom.)
aztán eltűnik a kedvenc fülbevalóm és én majdnem toporzékolok, hogy tényleg mindenemnek tönkre kell mennie????? nem sokkal később meglesz. gépiesen visszarakom. november nyolcadika van, fél óra múlva véget ér az a nap, amin annyira túl akartam lenni és amelyet a halál közelsége annyira életszagúvá tesz.
az egyik való világ szériában egy rettenetesen egyszerű szőke táncosnő azt mondta, hogy problémának azt kell tekinteni, aminek a megoldása a te hatásodon kívül esik. minden más, amely elvileg valahogyan megoldható, ily módon nem probléma. lehet, hogy mégsem volt olyan buta ez a lány.
2011. november 7., hétfő
na de őszintén
a telefonom tegnap az m3-ason valahol gyöngyös és budapest között megköszönte az együtt töltött időt és úgy kikapcsolt, hogy azóta sem sikerült életet lehellni bele. se kép se hang. tölteni sem hajlandó. voltaképp az az egy szerencse, hogy majdnem ingyen vágták hozzám ezt a "csúcskategóriát"... szívem szerint szétverném egy kalapáccsal. nem mellesleg ez terápiának is remek lenne most nekem...
a hétvége pedig szuper jó volt :) szerintem az ilyen háromgenerációs három napot kötelezővé kéne tenni, annyira jó érzés volt valahogy az egész. lááááv. sokat fürödtünk, alma majd' kicsattant a boldogságtól, jókat ettünk, minden jól sikerült. mondjuk egyedül az nem, hogy alma pont most betegedett meg kicsit és a folyó orr mint tudjuk nincs rokoni kapcsolatban a jó alvással... ezért kicsit zombi vagyok, tegnap még én is aludtam vele délután a szállodában, anyuval együtt, tisztára nyugdíjas klub volt, de baromira élveztük :)
most itt ül a kis balerina tütüjében, kezében a meleg mézes tea, köhög, fújja az orrát - oviról szó nincsen - és lesi a rajzfilmet. már csak az a kérdés, hogy vajon miért keltünk fel 7-kor? nem baj, lehet, hogy megint lefekszem vele délután. na de ez az érdekes: hogy ez ITTHON nem ugyanaz. mert míg ott simán elnyúltam mellette a szállodai ágyon, addig itthon mindig ezernyi tennivalót találok az ilyen mindent-kikapcsolós nyálcsorgatós pihenés helyett. hmmm.
a legviccesebb a hétvégén az volt, hogy reggelihez leült hozzánk gy., a szálloda igazgatója - mégis csak tíz évig voltak kollegák anyuval. ezt kiszúrván a kedves pincérek vacsoránál már épp, hogy nem gördítettek elénk vörös szőnyeget és hirtelen olyan nyájassá váltak, hogy csak pislogtam. egyébként addig is kedvesek voltak, de ez már kicsit sok volt. emberi természet, hm. a nagy tanulság az, hogy ha anyu rendel egy pohár "száraz vörösbort" és nem pontosítja, hogy melyiket, akkor értelemszerűen a legdrágábbat kapja, így ihat 1500-ért egy pohárral :o)))))) (ezen már csak nevettem :o))))))
itthon viszont elég lelombozó hírek fogadtak... nagyi szarul van - ha vasárnap délelőtt ezért felhívnak az otthonból, akkor tényleg nagy lehet a gáz :( és előugrott egy rég elfeledett anyagi dolog, amivel mi tartozunk. csendben megjegyzem, hogy mi a tízszeresét veszítettük el anno kedves cs. jóvoltából... de bé-ben tombol a becsület, így mi most adjunk meg spontán fél milliót abból amit mi is elvesztettünk...? hát ez érdekes lesz. nemtom, biztos meg fog jönni, de elég laposan ültem a szőnyegen a pokrócba burkolózva a hírek hallatán. ez utóbbi csak részben foglalkoztat. legfőbbképp nagyi miatt aggódom... és rengeteg olyan gondolat cikázik a fejemben, hogy veszélyes dolog nem pontosan kívánni, hogy é. mennyire megváltozott amióta van l., és hogy mi is lesz, hogy is lesz... és túl vidító egyik sem.
mindennek az lett a vége, hogy amíg manci ugrált a trambulinon és rajzolt, színezett, mi bé-vel délután úgy dumáltunk két órát, ahogy késő este szoktunk... bár a témák konkrétan szarok voltak, ettől még jólesett az egész, valahogy olyan bensőséges volt.
még mindig - mint általában - abban az ellentmondásban sínylődöm, hogy egyfelől szuper jó dolgunk van és pofánk legyen lapos, nem szabad elégedetlenkedni - másfelől egy kis nyugalomra vágyom. ez valahogy így megy apu halála óta... azt az egészet is túl kellett valahogy élni, aztán jöttek az elveszett milliók, a munka és pénz nélküliség, utána a kálvária bé anyukájával, majd nagyival, ismét egy munkanélküliség, most meg az éjszakázások, az én orvosi vizsgálataim... csendben megállapítottam, hogy ezek közül akár egy is elég lehetne, hogy szétszakítson egy párt, de mi derekasan álljuk a sarat. csak már belefáradtam az állandó aggódásba: a számlák, a tartozások, az utolsó ép farmerem is kilyukadt, az övem elszakadt, a cipőm szétszakadt és amikor a telefonom kikapcsolt, akkor majdnem elsírtam magam, hogy ilyen teljesen alapvető dolgok is gondot okoznak most, mellette meg állandóan fáradtak vagyunk, aggódunk mindenki egészségéért...
azt kívántam, hogy nem lehetne-e egy kis nyugalom? egy kicsike. amikor legalább egyszer nem úgy kelek föl, hogy te jó ég, ezt vagy azt miből fizetjük ki, hogyan leszünk túl mindezen, mindenki egészséges-e... és mondjuk nem szakad szét az utolsó melltartóm is. néha nevetek az egészen. de a gyakorlatban elég szar dolgok ezek. mint nő mindenképp.
na hát ilyenek és még sorolhatnám, de nem fogom. megyek orrot törölni, orrot porzsívózni, cseppenteni, munkanélküli hivatalba alázkodni és remélem, hogy csak a hormonok okozzák a mai borus hangulatomat, ami holnapra akár teljesen el is múlhatna mondjuk, mert a sopánkodás nem viszi előre az embert... sőt.
de én naplóm, én életem, hadd sírjak egy kicsit és hadd valljam be egyetlen percre, hogy kicsit fáradt vagyok és kurvára szeretnék venni egy-két új ruhát és egyéb felületes dolgoknak hódolni anélkül, hogy azonnal nyakon kéne vágnom magam, hogy de nem ez a lényeg, meg örülj annak ami van, meg ilyenek.
a hétvége pedig szuper jó volt :) szerintem az ilyen háromgenerációs három napot kötelezővé kéne tenni, annyira jó érzés volt valahogy az egész. lááááv. sokat fürödtünk, alma majd' kicsattant a boldogságtól, jókat ettünk, minden jól sikerült. mondjuk egyedül az nem, hogy alma pont most betegedett meg kicsit és a folyó orr mint tudjuk nincs rokoni kapcsolatban a jó alvással... ezért kicsit zombi vagyok, tegnap még én is aludtam vele délután a szállodában, anyuval együtt, tisztára nyugdíjas klub volt, de baromira élveztük :)
most itt ül a kis balerina tütüjében, kezében a meleg mézes tea, köhög, fújja az orrát - oviról szó nincsen - és lesi a rajzfilmet. már csak az a kérdés, hogy vajon miért keltünk fel 7-kor? nem baj, lehet, hogy megint lefekszem vele délután. na de ez az érdekes: hogy ez ITTHON nem ugyanaz. mert míg ott simán elnyúltam mellette a szállodai ágyon, addig itthon mindig ezernyi tennivalót találok az ilyen mindent-kikapcsolós nyálcsorgatós pihenés helyett. hmmm.
a legviccesebb a hétvégén az volt, hogy reggelihez leült hozzánk gy., a szálloda igazgatója - mégis csak tíz évig voltak kollegák anyuval. ezt kiszúrván a kedves pincérek vacsoránál már épp, hogy nem gördítettek elénk vörös szőnyeget és hirtelen olyan nyájassá váltak, hogy csak pislogtam. egyébként addig is kedvesek voltak, de ez már kicsit sok volt. emberi természet, hm. a nagy tanulság az, hogy ha anyu rendel egy pohár "száraz vörösbort" és nem pontosítja, hogy melyiket, akkor értelemszerűen a legdrágábbat kapja, így ihat 1500-ért egy pohárral :o)))))) (ezen már csak nevettem :o))))))
itthon viszont elég lelombozó hírek fogadtak... nagyi szarul van - ha vasárnap délelőtt ezért felhívnak az otthonból, akkor tényleg nagy lehet a gáz :( és előugrott egy rég elfeledett anyagi dolog, amivel mi tartozunk. csendben megjegyzem, hogy mi a tízszeresét veszítettük el anno kedves cs. jóvoltából... de bé-ben tombol a becsület, így mi most adjunk meg spontán fél milliót abból amit mi is elvesztettünk...? hát ez érdekes lesz. nemtom, biztos meg fog jönni, de elég laposan ültem a szőnyegen a pokrócba burkolózva a hírek hallatán. ez utóbbi csak részben foglalkoztat. legfőbbképp nagyi miatt aggódom... és rengeteg olyan gondolat cikázik a fejemben, hogy veszélyes dolog nem pontosan kívánni, hogy é. mennyire megváltozott amióta van l., és hogy mi is lesz, hogy is lesz... és túl vidító egyik sem.
mindennek az lett a vége, hogy amíg manci ugrált a trambulinon és rajzolt, színezett, mi bé-vel délután úgy dumáltunk két órát, ahogy késő este szoktunk... bár a témák konkrétan szarok voltak, ettől még jólesett az egész, valahogy olyan bensőséges volt.
még mindig - mint általában - abban az ellentmondásban sínylődöm, hogy egyfelől szuper jó dolgunk van és pofánk legyen lapos, nem szabad elégedetlenkedni - másfelől egy kis nyugalomra vágyom. ez valahogy így megy apu halála óta... azt az egészet is túl kellett valahogy élni, aztán jöttek az elveszett milliók, a munka és pénz nélküliség, utána a kálvária bé anyukájával, majd nagyival, ismét egy munkanélküliség, most meg az éjszakázások, az én orvosi vizsgálataim... csendben megállapítottam, hogy ezek közül akár egy is elég lehetne, hogy szétszakítson egy párt, de mi derekasan álljuk a sarat. csak már belefáradtam az állandó aggódásba: a számlák, a tartozások, az utolsó ép farmerem is kilyukadt, az övem elszakadt, a cipőm szétszakadt és amikor a telefonom kikapcsolt, akkor majdnem elsírtam magam, hogy ilyen teljesen alapvető dolgok is gondot okoznak most, mellette meg állandóan fáradtak vagyunk, aggódunk mindenki egészségéért...
azt kívántam, hogy nem lehetne-e egy kis nyugalom? egy kicsike. amikor legalább egyszer nem úgy kelek föl, hogy te jó ég, ezt vagy azt miből fizetjük ki, hogyan leszünk túl mindezen, mindenki egészséges-e... és mondjuk nem szakad szét az utolsó melltartóm is. néha nevetek az egészen. de a gyakorlatban elég szar dolgok ezek. mint nő mindenképp.
na hát ilyenek és még sorolhatnám, de nem fogom. megyek orrot törölni, orrot porzsívózni, cseppenteni, munkanélküli hivatalba alázkodni és remélem, hogy csak a hormonok okozzák a mai borus hangulatomat, ami holnapra akár teljesen el is múlhatna mondjuk, mert a sopánkodás nem viszi előre az embert... sőt.
de én naplóm, én életem, hadd sírjak egy kicsit és hadd valljam be egyetlen percre, hogy kicsit fáradt vagyok és kurvára szeretnék venni egy-két új ruhát és egyéb felületes dolgoknak hódolni anélkül, hogy azonnal nyakon kéne vágnom magam, hogy de nem ez a lényeg, meg örülj annak ami van, meg ilyenek.
2011. november 4., péntek
wish me well
úszom... beígértem bé-nek, hogy még ki is takarítok gyorsan... aha. csomagok még sehol, pedig mindjárt menni kell almáért az oviba. tehát utána nem indulunk azonnal sajnos, hanem rongyolunk haza bepakolni. lezuhanyozni, hajat mosni már esélyem sincs, majd a szállodában ezzel kezdek szerintem. vagy mittomén - csak lennénk már ott :) volt egy spontán szívinfarktusom, amikor megláttam hová megyünk, nem tudtam, hogy ennyire messze van, bele sem gondoltam, hogy a benzinköltség így több lesz mint az ott tartózkodás... de egyszer élünk.
háromgenerációs (anyu-én-alma) hétvége, júj nagyon várom :)))))) bé annyira "el van keseredve" amiatt, hogy elmegyünk, hogy már le is szervezte szombat estére az ittalvós zsugapartit a férjekkel :)
száradhatna gyorsabban a padló, mintha még mindig reménykednék, hogy 5 perc alatt be tudok csomagolni kettőnknek... áááh :) azért lehet, hogy megpróbálom, ki tudja. (hol a fürdőruhám vajon?)
háromgenerációs (anyu-én-alma) hétvége, júj nagyon várom :)))))) bé annyira "el van keseredve" amiatt, hogy elmegyünk, hogy már le is szervezte szombat estére az ittalvós zsugapartit a férjekkel :)
száradhatna gyorsabban a padló, mintha még mindig reménykednék, hogy 5 perc alatt be tudok csomagolni kettőnknek... áááh :) azért lehet, hogy megpróbálom, ki tudja. (hol a fürdőruhám vajon?)
2011. november 2., szerda
így
hát most kicsit kikapcsolt az agyam, ez kétségtelen...
égnek álló hajjal ülök a gép előtt, állítólag egy órát aludtam a kanapén eldőlve - említettem már, hogy remek társaság vagyok? :)
alig-alvás, majd két óra konditerem (holnap négykézláb fogok közlekedni), egy óra kutya- és gyereksétáltatás, egy óra játszótér, egy óra bevásárlás... én jogosnak tartom. holnap egész nap ügyféllel rohangálás egy kis ovival és fodrásszal (VÉGRE!!!) megszakítva... itt ülök kómásan és próbálok rájönni, hogy mit is vigyek, mit vegyek föl és hasonlóan fontos dolgok... de nem tudok felülkerekedni a fáradtságon, inkább elmegyek aludni, miután befejeztem ezt a roppant fontos és sokatmondó bejegyzést :o)
ps. édi-bédi félredöntött fejjel figyelem a kamasz szerelem alakulását és konkrétan vissza kell fognom magam néha, hogy ne mondjak ki hangosan ilyeneket, hogy "ááááááooooh". de ciki. de ha egyszer ez olyan éééééédes :o)))))
égnek álló hajjal ülök a gép előtt, állítólag egy órát aludtam a kanapén eldőlve - említettem már, hogy remek társaság vagyok? :)
alig-alvás, majd két óra konditerem (holnap négykézláb fogok közlekedni), egy óra kutya- és gyereksétáltatás, egy óra játszótér, egy óra bevásárlás... én jogosnak tartom. holnap egész nap ügyféllel rohangálás egy kis ovival és fodrásszal (VÉGRE!!!) megszakítva... itt ülök kómásan és próbálok rájönni, hogy mit is vigyek, mit vegyek föl és hasonlóan fontos dolgok... de nem tudok felülkerekedni a fáradtságon, inkább elmegyek aludni, miután befejeztem ezt a roppant fontos és sokatmondó bejegyzést :o)
ps. édi-bédi félredöntött fejjel figyelem a kamasz szerelem alakulását és konkrétan vissza kell fognom magam néha, hogy ne mondjak ki hangosan ilyeneket, hogy "ááááááooooh". de ciki. de ha egyszer ez olyan éééééédes :o)))))
2011. november 1., kedd
mindemögött
ha ma megkérdeznél, hogy mit utálok legjobban, azt mondanám, hogy a buta és rosszindulatú emberek keserítenek el végképp. szórakozottan néztem most végig a vv-t és arra gondoltam, hogy mennyire nem tartok poénnak olyan dolgokat, amelyeket sokan igen és mennyire végtelenül egyszerűek egyesek. engem a butaság azt hiszem akkor irritál a leginkább, amikor az illető nincs tisztában önnön képességeivel, netán teljes mértékben túlértékeli magát... olyan ez mint a közlekedésben. ha olyan napom van, csak megmosolyogtat, ha feszültebb, akkor kifejezetten idegesít. (a rosszindulat más tészta, olyan dolog, amit soha életemben nem értettem és nem valószínű, hogy ma este fogom megfejteni.) az, hogy az értelem csíráját hogyan löki kifelé magából a buta csőcselék - külön tanulság. de gondolom ez az egész világon így működik. sajnos.
nem mondom, hogy tombol a jó kedvem, pedig sok szép dolog is történt ma meg tegnap. mégis kicsit jól esett összegömbölyödni a kanapén és azt hinni, hogy a barna takaró alatt létezik olyan, hogy elbújok a világ elől, senki nem lát, semmi nem látok. ja, persze. percekig bámultam nagyi szemét pár órája. ez volt az első olyan eset, amikor a szikráját sem láttam annak, hogy megismert. megpucoltam neki a mandarinokat, adogattam a nápolyit, a megkaparintott egész mandarint héjastul szedtem ki a szájából, tolókocsihoz kötve még törékenyebb kis madár testét néztem és arra gondoltam, hogy igenis kegyetlen dolog az öregség. az agy játékai pedig megfejthetetlenek. kifelé azon töprengtünk, hogy vajon ilyenkor mi játszódik le benne... mert ő már nem az én nagyim. egy lefogyott test, egy félig elhagyott elme. gyönyörű kezek, gyönyörű ujjak, csodaszép szemek. de üresek.
emlékszem, amikor nagyapám meghalt, bé-vel a kapcsolatunk legelején jártunk és én épp egy kávézóban ültem a duna plázában késő este csillával... úgy emlékszem 16 perc alatt értem be a kórházba kocsival és nem igazán érdekelt, hogy jön-e rendőr. nem tudom miért kellett bemennünk. ott álltunk csendben éjszaka az ágya körül az intenzíven. ott feküdt ferike. illetve a teste. konkrétan láttam, hogy ez tényleg csak egy test. a LELKE nincs már ott. egyszerre volt ijesztő és felemelő - az ijesztő egyértelmű, a felemelő az, hogy ez tényleg így van. kell, hogy legyen lelkünk, mert annyira nagy a különbség... érezhető, látható...
ilyesmi jutott ma eszembe. hogy látogatjuk nagyi testét az otthonban. kicsit etetjük, kicsit megsimogatjuk, kicsit megpuszilgatjuk és megölelgetjük. de hol van vajon nagyi? mert ott nincs. azokban a szemekben, abban a tekintetben már nincs. kegyetlenség. ez a legjobb szó. de mi tartjuk magunkat, pedig ebben az esetben nekünk a nehezebb. ő már nem érzékeli.
és akkor még más rossz hírek tegnap... épp elég ahhoz, hogy ha egy percre leveszem a szemem mindarról, ami jó és hirtelen nem arról akarok írni, hogy jaj, de jót sétáltunk és kávéztunk a kutyával, gyerekkel, bé-vel, akkor ilyen témák kerülnek elő. pengeéles valóság. hát nem csoda ha szívesebben boncolgatom a leendő (figyeled az optimizmust?) házunk alaprajzát és a gyerek óvodai szokásait mint ezeket a gondolatokat...
igen, szerencse az, hogy minderre nem vagyunk egyedül. hogy össze lehet kapaszkodni a valóság fölött és lehet róla beszélni. megoldani nem lehet, mégis mit kéne? visszafordítani az időt mondjuk? vannak helyzetek, ahol egyszerűen a túlélésre játszol és már ez is méltóságteli győzelemnek számít.
szívem szerint becsuknám a szemem ezeken a napokon, amikor túl sok az információ. amikor a valóság túl közel kerül, megérinti az életemet és belenevet az arcomba. kegyetlenség és tehetetlenség. két utált szó és tartalom.
hát ilyenek. és akkor holnap vissza is térnék gyorsan arra, hogy végre "apa" is el tud jönni reggel az oviba, na meg mi közvetlenül ezután a konditeremben fogunk kikötni. amennyiben nem lesz izomlázam az ujjbegyeimben is, ígérem írok valami jót. valami vicceset.
valami felületeset. hogy elfedjek vele sok olyan dolgot, amelyet nehéz megélni, ha nincs humorérzéked, ha nincs társad, ha nincs családod. (tegnap a kanapén ülve anyunál azért felmerült bennem, hogy a "miben segíthetünk" r. esetében talán épp ezt takarja: ne hagyjuk, hogy egyedül legyen minderre. és én azt kívánom, hogy bár ne érteném és tudnám, hogy ő most min megy keresztül...)
nem mondom, hogy tombol a jó kedvem, pedig sok szép dolog is történt ma meg tegnap. mégis kicsit jól esett összegömbölyödni a kanapén és azt hinni, hogy a barna takaró alatt létezik olyan, hogy elbújok a világ elől, senki nem lát, semmi nem látok. ja, persze. percekig bámultam nagyi szemét pár órája. ez volt az első olyan eset, amikor a szikráját sem láttam annak, hogy megismert. megpucoltam neki a mandarinokat, adogattam a nápolyit, a megkaparintott egész mandarint héjastul szedtem ki a szájából, tolókocsihoz kötve még törékenyebb kis madár testét néztem és arra gondoltam, hogy igenis kegyetlen dolog az öregség. az agy játékai pedig megfejthetetlenek. kifelé azon töprengtünk, hogy vajon ilyenkor mi játszódik le benne... mert ő már nem az én nagyim. egy lefogyott test, egy félig elhagyott elme. gyönyörű kezek, gyönyörű ujjak, csodaszép szemek. de üresek.
emlékszem, amikor nagyapám meghalt, bé-vel a kapcsolatunk legelején jártunk és én épp egy kávézóban ültem a duna plázában késő este csillával... úgy emlékszem 16 perc alatt értem be a kórházba kocsival és nem igazán érdekelt, hogy jön-e rendőr. nem tudom miért kellett bemennünk. ott álltunk csendben éjszaka az ágya körül az intenzíven. ott feküdt ferike. illetve a teste. konkrétan láttam, hogy ez tényleg csak egy test. a LELKE nincs már ott. egyszerre volt ijesztő és felemelő - az ijesztő egyértelmű, a felemelő az, hogy ez tényleg így van. kell, hogy legyen lelkünk, mert annyira nagy a különbség... érezhető, látható...
ilyesmi jutott ma eszembe. hogy látogatjuk nagyi testét az otthonban. kicsit etetjük, kicsit megsimogatjuk, kicsit megpuszilgatjuk és megölelgetjük. de hol van vajon nagyi? mert ott nincs. azokban a szemekben, abban a tekintetben már nincs. kegyetlenség. ez a legjobb szó. de mi tartjuk magunkat, pedig ebben az esetben nekünk a nehezebb. ő már nem érzékeli.
és akkor még más rossz hírek tegnap... épp elég ahhoz, hogy ha egy percre leveszem a szemem mindarról, ami jó és hirtelen nem arról akarok írni, hogy jaj, de jót sétáltunk és kávéztunk a kutyával, gyerekkel, bé-vel, akkor ilyen témák kerülnek elő. pengeéles valóság. hát nem csoda ha szívesebben boncolgatom a leendő (figyeled az optimizmust?) házunk alaprajzát és a gyerek óvodai szokásait mint ezeket a gondolatokat...
igen, szerencse az, hogy minderre nem vagyunk egyedül. hogy össze lehet kapaszkodni a valóság fölött és lehet róla beszélni. megoldani nem lehet, mégis mit kéne? visszafordítani az időt mondjuk? vannak helyzetek, ahol egyszerűen a túlélésre játszol és már ez is méltóságteli győzelemnek számít.
szívem szerint becsuknám a szemem ezeken a napokon, amikor túl sok az információ. amikor a valóság túl közel kerül, megérinti az életemet és belenevet az arcomba. kegyetlenség és tehetetlenség. két utált szó és tartalom.
hát ilyenek. és akkor holnap vissza is térnék gyorsan arra, hogy végre "apa" is el tud jönni reggel az oviba, na meg mi közvetlenül ezután a konditeremben fogunk kikötni. amennyiben nem lesz izomlázam az ujjbegyeimben is, ígérem írok valami jót. valami vicceset.
valami felületeset. hogy elfedjek vele sok olyan dolgot, amelyet nehéz megélni, ha nincs humorérzéked, ha nincs társad, ha nincs családod. (tegnap a kanapén ülve anyunál azért felmerült bennem, hogy a "miben segíthetünk" r. esetében talán épp ezt takarja: ne hagyjuk, hogy egyedül legyen minderre. és én azt kívánom, hogy bár ne érteném és tudnám, hogy ő most min megy keresztül...)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)