nem

olyan ez az élet, hogy döntéshelyzetekbe kényszerít. sokszor olyanba, amelybe szívem szerint pedig bele sem fognék. pl. ez a hitel dolog. bé ma negyed órán át feszegette a témát, hogy MELYIK és MILYET, miközben én éreztem, ahogy az információ egyik fülemen be, a másikon pedig ugyanezzel a sebességgel kifelé áramlik... nem érdekel melyik és milyen. eleve nem szerettem volna. de a kialakult helyzet ezt hozta. nem olyanba vágunk bele, amelyet terveztünk, így valószínűleg muszáj lesz felvenni valamennyit.

egy ilyen döntés a szárnyaimat szegi. utálok bárkitől és bármitől függeni. azt szeretem, amikor szabad vagyok és érinthetetlen. és legfőbbképpen stresszmentes... értem én, hogy a pénz nem boldogít. nem is, de az alapstresszt, azért lássuk be, hogy masszívan lecsökkenti, na. (tehát holnap elutazunk bé-vel és érkezéskor egy lottóval nyitunk :)

szóval ma délután végig kell hallgatnom a milyet és melyiket, kicsit hosszabban - ehhez pedig semmi kedvem, épp azon filózom nem léphetnék-e le valamilyen indokkal... mondjuk azzal, hogy épp sürgősen világgá megyek. (kb. fél 9-re érek haza :)

*************

egyébként még mindig a hétfői fura telefonbeszélgetésen gondolkodom. félig-meddig számítottam délutánra egy "bocs, ez azért kicsit túlzás volt" (nemaludtamagyerekmiatt, meg a f.szom, mittomén) üzenetre, de nem jött. ma csütörtök van és még mindig azon filózom hogyan engedhet meg magának valaki ilyen hangnemet. a végén még kiderül, hogy emberből vagyok én is és vannak érzéseim... ennyire könnyű megbántani.
én már nem akarok több emberrel megismerkedni. max. kutyákkal, jeeee.

feljebb

na MOST van egy percem írni... gyönyörűek a fények odakinn. fúj a szél, élénk kék az ég szép szürke felhőkkel és erős napfénnyel. csodálatos. és remélhetőleg a hangulatunk is elkezd felfelé kúszni. túl vagyunk pár olyan napon, amire nagy általánosságban azt mondja az ember, hogy az ellenségének se kívánná... nagyjából mindenünk fáj, alig aludtunk, alig tudunk mozogni, de 98%-ban átköltöztünk... már csak pár dologért kell visszamenni... és aztán vissza sem nézni többé.
tök érdekes, hogy kisebb alapterületen vagyunk most és mégis jobban elférünk, nagyon lényeges, hogy van külön szobája almának, imádja. amikor elment hétfő reggel suliba, akkor még megpuszilta a másik ház falát, hogy elbúcsúzzon, mert mondtuk neki, hogy ő már nem ide jön haza. ez azért meghatott. és ahogy szálltunk be a kocsiba és a házra néztem, azért egy pillanatra éreztem a szívemben egy kis sajgást... mert impozáns volt, na. én mindvégig láttam benne, hogy mivé tudnám varázsolni. mert én tudok varázsolni... és ez jó. de ugyanakkor, amikor egy héttel korábban elvittük bé szüleit a másik házhoz (azaz mostmár A házhoz :))) az is olyan jó volt... most még nem szép. de tudjátok, az érzések nem ehhez kötődnek: az vagy van, vagy nincs. és itt volt. és ide is kell majd a varázslat... varázsolni márpedig jó dolog. arccal előre. vissza sem nézve...

ez az egy és egynegyed év elvesztegetett idő arra volt "jó", hogy megüljünk mint az iszap. semmi nem történt, se előre, se vissza, semerre nem léptünk. és már pusztán az, hogy megszületett a döntés, hogy tovább lépünk - bár maga a történet nagyon csúnya, komoly emberi csalódással és az örök tanulsággal megspékelve, hogy a pénz hatására a legtöbb ember nem létező gerince megtörik - azért maga a "megmozdulás" csodálatos... már ettől úgy érzem magam, a fáradtság ellenére, mint aki felébredt és vett egy igazán mély friss levegőt. és ahogy most renivel is beszéltük a telefonban, a félszuterénből most egy emeletre költöztünk, ahonnan komoly kilátásunk van... értem ezt természetesen metaforikusan, mert az átmeneti lakásaink nem nagyon zavarnak, csak azt látom milyenek LESZNEK... ugyan zs, lakásnak az az alaprajzi tévedése, hogy a wc-n keresztül kellett menni a konyhába komolyan elgondolkodtatott... jómagam hozzászoktam, hogy pisilés közben átsétált valaki a lábujjaimon egy tál gőzölgő levessel, de most a költözésnél pl. okozott némi gondot, hogy nem tudtam vécére menni, mert folyamatosan átjártak a bútorokkal a költöztetők, így a végén egy kövér gázzal le kellett mennem ágimamáékhoz (azaz az új átmeneti házunkba) :D :D

a másik, ami az elmúlt napok tanulsága, ami kicsit ide is tartozik és nem is... szóval sok közhely szól a rémes hétfőkről... mi a suli után tűztünk haza és pakoltuk, amit még tudtunk, mert 9-re vártuk a költöztetőket. fél 9-kor csörgött a telefonom és a stílus és hangnem elhallatszott balázsig, aki 4 méterre állt tőlem felvont szemöldökkel... álltam, meghallgattam, letettem, majd elsírtam magam, ahogy bármelyik jóérzésű ember tenné, ha megbántanák. aránytalanul. és eszembe jutott egy korábbi levelezésünk, amelyben az illető említette, hogy nincsenek barátai. igen... értem... ugyanis sokkal nyitottabbnak és kedvesebbnek kell lenni talán. az apróságokon történő fennakadás olyan fölösleges stresszt hoz az ember életébe, amit nyugodtan ki lehetne hagyni, anélkül is épp elég gond van, hogy magunknak kreálnánk őket. az az igazság, hogy én még sosem találkoztam ilyen helyzettel.
na mindegy. nagy tanulság volt. biztos ilyen világot élünk. biztos így kellett ezt a dolgot intézni, ilyen hangnemben, nem tudom. de így hogyan is lehetnének barátai...?

pedig a barátok is olyan nagyon fontosak az ember életében... és most nem csak azokra gondolok, akinek sajnos fura család jutott... hanem mindenkire. és mennyiszer kaptam már meg, hogy milyen "szerencsés" vagyok, hogy sok barátom van. én meg azt gondolom, az ember igyekszik sokat tenni érte, hogy legyenek - mert anélkül nem megy. ha ehhez éjjel 2-kor kell kikelni az ágyból, vagy napokon át festeni, netán spontán költözködni vagy csak együtt héderelni egy medence parton, akkor is. minden élethelyzet más és más, hol kevesebb, hol több időnk van egymásra. de ott vagyunk. vagyunk... a fenti eset csak még inkább megerősített mindebben, mert jómagam is hajlamos voltam régen ilyesmi kitörésekre... de ezt így, közel 40 évesen (najó, pár nap bazz) és sokkal bölcsebben nehezen nyeltem le. az emberi kapcsolatok értékek. és senkivel nem beszélünk így...

még bé-t is sok sok lóval tartom vissza, hogy ne jelentse fel zs-t... átbaszott minket. nincs ezen mit szépíteni. a pénz sokat ér. gerincet is. ez van, e egy ilyen világ. de attól, hogy ő pl. feljelenti max. két percig fogja jól érezni magát, azt gondolom nem kell olyan szar emberré válnunk mint ő. mondanám, hogy majd az élet, a sors, akármi megoldja... de ebben nem hiszek 100%-osan. mert van, aki igenis megússza. nem igaz, hogy mindenki azt kapja, amit megérdemel. se jóban sem rosszban.

de azért most kicsit remélem, bocsánat... :)

levegőért kiáltok

elmondom mi zavar. ez a mérhetetlen tömeg és licitálás. hogy már mindenből van és mindenből ezer van. hogy már egy szar lángosos lakókocsira is írott műremekek készülnek krétával, hogy még a sarki boltnak is van tepertős sarka, hogy mindenhol van négy közért, öt hobbibolt, kilenc virágos és nyolcvan dizájn étterem, hogy mindenki, aki valaha kezében tartott egy otthon magazint már lakberendező, aki tudott magának venni egy minőségi fényképezőgépet, az már fotós, mindenkinek van blogja, már szerintem az interspar takarítónőinek is külön youtube felületük van, amelyen a helyes partvistartást oktatják, mindenki kézzel készít mindent, lekvárt tesz el, paradicsomot aszal a napon, tiltakozik a plázák és az E betűk ellen, paleo, vegán, bármi, csak nem klasszik, mindenki egyedi, mindenki egy tehetség, mindenki szuper, minden nő gyakorlatilag wonderwoman, lepedőakrobata, fitness világbajnok sok millió futó, súlyt emelő, (bio)brokkolit rágcsáló képpel és like vadászattal, szuperanyu, aki cukrászdát nyit, mesekönyvet ír, párnát hímez, szappant főz a családnak ja és minimum gasztroblogot vezet a reggeli rántottáról is, amely szigorúan csak szív alakúra erőszakolt virsliben lehet...

annyira kibaszottul unom. és mindez az arcomba tolva, nem lehet úgy végigmenni egy, hogy ne legyen ott tíz tök egyforma "egyedi étterem", tíz tök egyforma nem trendi csaj, mert most az a trendi, ha nem vagy trendi és menjek én a picsába, ha szeretnék vasárnap plázázni, mert primitív vagyok és szeretek vásárolni és nincs kedvem már írni sem a sok egyen témáról, nincs kedvem a huszadik delikátesz tulajdonosának lenni, amikor a gagyi lidl-nek is van "delikátesz" vonala és különben is, a magyar embernek az ár számít, kivéve ha elég trendi ahhoz, hogy mindent őstermelőtől vegyen és jaj, isten ments, hogy a gyerek minimaxot nézzen, mert mi annyira kurvára tökéletesek vagyunk, hogy non-stop játszunk inkább.

nem akarok tizedik, századik és ezredik lenni, nem akarom, hogy egész nap az legyen előttem, hogy vajon elég egyedi, trendi, anti-trendi, izmos, szálkás, tepertős és őstermelős vagyok-e, nem akarom, hogy emiatt a non-stop információ áramlás miatt állandóan kényszert érezzek, hogy összemérjem magam mindennel és mindenkivel, aki szembe jön velem, még egy széphajú ötévessel vagy egy kisportolt hetvenévessel is. nem akarok egy teljesen átlagos, de az egyediség vágytól túlfűtött, a megfelelési kényszertől fuldokló partra vetett hal lenni, nem akarok folyton ezen gondolkodni.

nem mehetnénk vissza az őskorba, amikor még csak a szomszéd kislány copfjait irigyeltem és nem majmolta egymást a komplett világ a közösségi média segítségével? nem csukhatnám rá az ajtót a világra és feledkezhetnék el legalább egy kicsit arról a tényről, hogy nem vagyok tökéletes, vastag a lábam, gülü a szemem és randa a bőröm? nem lehetne, hogy ne stresszeljék az embert folyton, hogy aznap mit főzött, mit vett fel és mit vett le, hogy hányan találták már ki előtte az ő saját ötletét, tessék, még ebben sem vagy egyedi, bazz.

fulladozom. a túl sokban.

most gondolkodom, mit is írjak...
alapvetően ilyen az élet: fenn és lenn. most éppen lenn. az ijesztő csak az, hogy sosem tudod igazán, hogy hol van az alja a lentnek... remélem nem lesz tovább. tudod, ahogy a mondás szól: ha esik,akkor zuhog... és nem arra gondolok, hogy konkrétan fossá áztam az előbb, amikor kirohantam a kocsihoz, mert ott hagytam AZ ALBUMOT, amibe csinálom m. ajándékát...
bejöttem, leültem és elsírtam magam. úgy érzem, hogy egy évtizednyi hátbaszúrás adagot kaptam most meg... egy adagban és egy időben.

nem haragszom az életre azért, amiért nem engedi, hogy minden álmunk teljesüljön, mert az amúgy is lehetetlen volna... viszont a cél előtt egyetlen lépéssel kipenderülni a versenyből, mert pont az lökött el, akitől nem vártad... az szarabb, mintha soha nem is láttad volna a célt. nem siratom az elmúlt hónapokat, hogy mennyi időnk és pénzünk ment el... mert ezen nem tudok változtatni. és próbálok elszakadni az "álom-megoldástól" - ezen is túlteszem magam. sokkal inkább az emberi csalódást tudom nehezen elfogadni és azt, hogy konkrétan nem látom a megoldást. mi ugyanis kockáztattunk. erre a lapra tettünk fel mindent, mert merni kell lépni. és bár nem mindig sikerül, sokkal nagyobb a felelősséged, ha másokat is magaddal rángatsz... és látom bé fejét minden nap, amikor este hazaér: nyúzott, fáradt, egy merő lelkiismeret-furdalás. konkrétan kirángattuk a biztos házat a szülei feneke alól, mert segíteni szerettünk volna, hogy könnyebb legyen nekik, közel legyenek... (igen, én az a modell vagyok, aki simán összeköltözik az anyósával, persze külön lakásba, de egymás mellé, mert megérdemli és tök aranyos) - muszáj is volt meglépni, de senki nem szerette volna őket ennek a tortúrának kitenni, hogy 80 körül egy albérletben várják, hogy mikor tudunk lépni...
tehát egyelőre (amíg nincs terv) lapítunk mint a xar a fűben, el sem merjük nekik mondani, mi történt. mi rugalmasak vagyunk és minden látszat ellenére nem vagyunk megalománok. minden további nélkül halál boldogan költöznénk be egy ikerház félbe, nem kéne nekünk ekkora ház... de a szülők miatt olyan szinten vagyunk kötöttek alaprajzban és négyzetméterben, hogy - bár már eltelt pár nap - csak pislogok körbe, mert nem tudom hogyan fogjuk megoldani...

ez van. még kicsit sírdogálok az esővel együtt, aztán leülök és csinálom m. ajándékát... eközben is sírdogálni fogok, mert tök megható. szóval úgy összességében kár volt sminkelnem, de már mindegy. minden fronton csak a nehézségek (ennek egy részét itt sajnos nem tudom kifejteni)... és amikor tegnap megjött az apeh 100 ezres büntetése mint pont az i betűn, akkor kicsit úgy éreztem elég. szeretném, ha mégis igazak lennének a tündérmesék és jó,becsületes emberek elnyernék a jutalmukat, míg a rosszak megbűnhődnének, csak az az egy gond, hogy az élet kurvára nem így működik, bármennyire is ideális lenne.

közben néha szemben találom magam a rettenetesen hülye kérdésekkel is, amelyeket próbálok türelemmel kezelni. elmondtam hangosan a kívánságaimat. kibőgöm magam és utána megacélozom magam.

mert muszáj.

szombat délelőtt van

néha szaladnak el a napok, hetek, hónapok... néha meg úúúúgy tud vánszorogni az idő, hogy szinte látom magam előtt, ahogy lassan biceg el a távolba egy-egy perc... persze visszanézve mindig könnyű okosnak lenni és olyan baromságokat kántálni, hogy "miért vártunk eddig"... miért? szerinted számoltunk közben? nem, mert mindig adsz egy utolsó utáni esélyt. még a búcsú után is. deháthamégis... (csendben megjegyzem, van, amikor ez bejön.)

most felugranék szívem szerint és elszaladnék a napfénybe, mert még mindig szépen ragyog minden... na nem mintha érdekelne az időjárás, délután buli vár, szeretem-társaság, feloldott és - részemről - elfeledett konfliktusok, sok nevetés, remélem jó kaja és különben is szeretem-környezet. majd legeltetem a szemem egy kicsit és irigykedés nélkül fogok arra gondolni, hogy de jó is lenne egy otthon végre... aztán nem fogok belegondolni, hogy ha történetesen minden jól is megy a jövő héten, mennyire rettenetesen messze vagyunk mi még ettől...

időnként azon kapom magam, hogy konkrét hálaimákat rebegek el a bajszom alatt, mert tényleg végtelenül hálás vagyok mindenért, ami nekem van. egyszerűen nem lehet azzal tölteni az életünket, hogy folyamatosan nyígunk azután, ami nincs. egyébként sincs lehetetlen, nem? vagy ez egy old spice reklám volt?

előrántottam egy szuper kis terepszínű rucit, amit szerintem két hónapja turkáltam és most nagyon tetszem magamnak. alapvetően nem árt a rendrakás. ennyi erővel már jóval korábban is előránthattam volna :) játszom a gondolattal, hogy almára is terepszínűt adok, hogy egyformák legyünk, mert legbelül ilyen végtelenül egyszerű vagyok, hogy jól esne "összeöltözni". szerintem már megint keveset aludtam. (férj hajnalban ér haza és onnantól horkol. én azóta nem alszom. majd iszom sok sok kávét.)

tegnap ötször sírtam. ha nem menstruálnék éppen azt hinném terhes vagyok. egy kicsit megsirattam egy barátnő sztorit, utána elkönnyeztem magam egy kutyám-meghíváson (kicsit unom az "én imádom a kutyákat, de persze ne hozd magaddal. akkor nem imádod őket bazdmeg. ennyi.), aztán írtam egy love lettert a férjnek, majd sírtam egy műsoron, végül a mozifilmen is, amit megnéztem. néha komolyan úgy érzem tök fölösleges sminkelnem. (dehogy fölösleges.)

. és pont .

annyi mindenen múlik, hogy ki milyennek lát minket.
mindenki kap egy szeletet. van, aki többet.
és akkor jó esetben össze tudnak ebből rakni valamiféle képet.
ami stimmel.

vagy nem.

végrevalaháravégre

na elmondom mi van. SEMMI :D
konkréten mit csinálok ma... SEMMIT!
mert végrevégrevégre van egy szabad csütörtök-péntek-szombat-vasárnapom, éljeeeeen! ez határozottan megörökítendő. ugyan rácsodálkoztam már a jövő heti esküvőre, hogy kicsi ugyan, de eléggé bonyolult lesz a dekor... de sebaj. majd megoldjuk. hangsúly azon, hogy MAJD :D

szóval az imént ujjongtam egyet a hűtő előtt, mert ugyan olaj nincs itthon a főzéshez (mondjuk nem is főzök, nyihha :)))), de találtam egy jegeskávét és azt kívánom ilyen szuper legyen az egész napom amilyen ez a felismerés volt - instant mosoly :)

egyébként hálóingben fetrengek a fotelben, nincs nálam ragasztópisztoly, nincs tele virággal a veranda, nem megyek sehová időre, max. délután az iskolába almáért. hétvégén két buli is lesz és ZÉRÓ esküvőm. nekem most nagyon jó, shallala :D

szóval szépen beteszem a maradék mosást, rendet rakok, kicsit kitakarítok és akkor a környezetem is átveszi végre a jókedvemet. nem járok bokáig a levágott szalagokban, a növények szárában és nincsenek előkészített, felhalmozott dobozok semelyik sarokban sem. milyen hülye apróságok tudják feldobni az embert :))

még tíz perc heverészést (HEVERÉSZÉS!!!!!!) szavaztam meg magamnak, aztán start. éééééés elmegyek moziba is délután :)))))) (igen egyedül, mert én úgy is imádok járni.) és lehet, hogy kiolvasok egy újságot is, vagy elkezdek egy könyvet. (nem, azt nem merem, mert akkor itt ragadok és semmi nem lesz ma :))

összeszorított mindennel várom a jövő hetet... hogy hoz-e nekünk jó híreket és haladást... úr isten, de várom...

relax

pár perc magammal... ha a boltban vagyok így kezdem a napot... szerintem erre szüksége lenne mindenkinek. egyébként én szeretek magammal lenni amúgy is... alapvetően sokkal kevesebb időt töltök el önmagam (megjegyzem teljesen felesleges) ócsárolásával, mint mások és általában véve igyekszem jóban lenni magammal. ezért jó "egyedül" lenni. igénylem. tudom, hogy vannak emberek, akik ezt nem bírják, de minden ember másmilyen. lehet, hogy azért, mert sokat éltem egyedül, vagy mert egyszerűen "ilyen vagyok" - de nekem kell. az idő. magammal. az a fajta csend, amikor ráérsz egy kicsit kavargatni a kávét és elmélkedni akár könnyed baromságokon, akár komolyabb dolgokon... nagyon kell.

anno azon is csodálkoztak sokan, hogy hogy bírom, amikor bé elmegy napokra versenyekre. köszönöm jól. ha belegondolok, valahogy majdnem mindig sportolókkal voltam együtt, akik állandóan edzettek és/vagy meccseken ültünk. mindenhez hozzá lehet szokni. és amikor ő elmegy, én egyedül vagyok. mert tök jó esténként összebújni, dumálni, stb. de néha olyan jó egyedül lenni és növeszteni a szőrt a lábamon, meg buta újságokat olvasni anélkül, hogy udvariatlannak érezném magam, hogy miért nem a másikkal beszélek vagy ilyesmi.

szóval jöhet a kávé. a gondolataim nem bonyolultak, mert nincs időm kifejteni őket úgysem. nemsokára jön egy kis fellélegzés... annyira várom, hogy már most szabotálom a munkát egy kicsit. olyan szinten vagyok fáradt, hogy néha elgondolkodom megéri-e. ugyanakkor a "miért dolgozol ennyit" hülye kérdésekkel nem tudok mit kezdeni. mert muszáj, azért. mert nem hagyhatom félbe. mert kell a pénz. ezért. amiért mindenki más.

nyugalomra vágyom. kicsit hosszabbra, mint ez a pár perc... de ez is jó lesz.

még mindig várok

már megint a kávét várom... olyan romantikus estéket töltünk együtt, hogy elkezdtünk nézni egy filmet a takaró alatt bújva, majd egy olyan 5 perc múlva aludtunk el mindketten, éjfélkor keltünk, felmentünk az ágyba és ott folytattuk. na ennyi. a minidig későn fekvő páros. egyetlen óra átállás a suli miatt és végünk van :)
csak azt magyarázza el valaki, hogy miért kell ilyen korán kezdődnie a sulinaaaak???? lehet, hogy visszamegyünk oviba. én is.

a gyerek itt hagyta a dörmi maciját... én ezt most megeszem, vahahahahahahahahahaaaa.

hébe-hóba

a minap valaki megjegyezte, hogy olyan "hébe-hóba" írok... ja. persze. és hébe-hóba is élek. néha alszom is. egyébként meg igyekszem megvalósítani mindenkinek minden esküvői álmát... megjegyzem sok sikerélmény ér és ez nagyon jó. de azért nagyon nagyon nagyon várom már, hogy elutazzunk majd pár napra és ott csak bámulhassak ki a fejemből mindenféle gondolat híján.

szóval ezért nem írok. mert fogpiszkálóval kitámasztott szemekkel várom, hogy lefolyjon a kávé és hátha segíteni akar rajtam. a suli miatti fél 7-es kelés fél 8 helyett nem segít :) gondolataim néha vannak. néha. de hogy összeszedjem és képernyőre vessem őket... ez most nem megy.

addig inkább olvasom másét.

minden nap

reggelente kapok egy óra szabadságot. ez most a mindenem. mivel pillanatnyilag nincs megállás... minden nap pörög tovább, ezerrel próbálok intézni mindent, ragasztópisztoly a kezemben, a szemeim fogpiszkálóval kitámasztva, az agyamban ezer és ezer dolog, amit próbálok megjegyezni, kiokoskodni, rámolás jobbról balra, balról jobbra és egyébként meg a garázsból az autóba ki és be... és pontosan tudom, hogy ez fog menni szeptember végéig, de most valahogy besokalltam.
háztartás nincs, családi percek nincsenek. kialvatlanság, idegeskedés, fáradtság van helyettük.

hasat behúzni, melleket kidülleszteni, hát egyenes. és mész tovább. szeptember végéig...
utána szerintem alszom két napig.

ha most a szívemre tenném a kezem, akkor ahelyett, hogy itt benn rohadok, hazamennék és mondjuk programszerűen bőgnék. fizikai és lelki összeroppanás előtti napok ezek és most nincs is kedvem ecsetelni, hogy miért. egyszerűen robotpilótára állítom magam és valahogy átvészelem a következő napokat is... és az azután következőket is. nehezemre esik elhinni, hogy mi ennyire nem érdemeljük meg a nyugalmat. mintha eszerint működne a világ... hogy ki mit érdemel meg...
de ja. most úgy jólesne egy kéz, ami lenyúl a felhők közül és kicsit megsimizi a fejem. csak úgy, tudod? mindenféle indoklás nélkül. mert jól esne. nagyon jól esne.

a fizikai részt meg ki kéne pihenni... épp csak nincs mikor :( akármennyire próbálom, akkor sincs :( bé a lehető legjobb pillanatban lép le vitorlás versenyre, itt hagyva két esküvővel és egy iskolát kezdő gyerekkel... komolyan mondom, sírni szeretnék. nem a terhekkel van csak a gond. hanem az egyoldalúsággal, ahogy az ember próbálja magát átvágni a sűrűn, de vazze, nem jöhetne már legalább egy kiba. tisztás a következő rengeteg előtt????? csak egy pár csepp jó, ami erőt ad folytatni?!

szeretnék eldőlni és olvasni puha párnák között... szeretnék puha párnákat... ehhez kéne egy kanapé... amihez kéne egy otthon. tudod, mindaz, ami mögötted van bármikor, minden körülmények között. ami annyira alap, hogy észre sem veszed hétköznapi szinten. csak amikor nincs...

és ilyenkor eszembe jut bé tesója, miszerint mi nyerészkedünk.... holott a szülők miatt nem tudunk semerre sem lépni már hónapok óta, olyan kötöttségek vannak miattuk az alaprajzban... miközben ő ül kinn a pénzén... és mi nyerészkedünk. néha egyszerűen a sírásig el tudok keseredni a világ igazságtalanságán... :( és onnan ugat. nehezen hiszem el. de ez is van.

és még sok minden más is.

úgy látszik nincsenek normális napjaim. vannak a sírást visszafojtó hisztis napok és vannak a magam elé bámulós mindenmindegy napok... ma fáradtnak érzem magam. nagy hévvel nekiláttam a szalvétáknak, majd mégis leültem ide. egy kicsi írok, egy kicsit kávézom...
a tegnap jó kis mozis estével úgyis csináltam magamnak pár szar estét, mert már rég csinálnom kellett volna a dekort... de megérte. (mondtam tegnap. holnap éjjel nem tudom mit fogok mondani :))))

nem annyira vágom, hogy miért ülök és álmodozom, amikor több éjszakányi munkám van még hátra :D :D

őrületes gondolatok kergetőznek az agyamban. kicsit tini lettem megint. de gáz.

spíler

muszáj folytassam az előző bejegyzést... az elmaradt számlafizetés. pénzügyi viharfelhő a fejem fölött... erre bejön legnagyobbügyfél, aki tök aranyos, tök jót beszélgetünk, közli, hogy feszült vagyok, mondom igen, de nem örülök, hogy látja rajtam, mert általában nagy energiát fektetek abba, hogy ne látszódjon. 10 perc múlva ül, néz maga elé és azt mondja, hogy ő olyan jól érzi itt magát, hogy el sem akar menni. na mondom ez az én érdemem vagy a légkondié? :D azt mondja nagyon pozitívak az energiáim... wow. közben bejön egy nagyon ismert ember, vásárol, nagyon boldog és nagyon kedves. ez is feldob. majd végül legnagyobbügyfél indul, megkérdezi, hogy mennyivel is tartoznak nekem és ő inkább odaadná egy részét. én meg állok tátott szemekkel miután mindenki elment, hogy mekkora játékos az élet. nem maga a pénz. hanem a VÁLASZ... wow. wow. és még egyszer wow.

ha valaki most engem kérdezne meg hasonló helyzetben, azt mondanám, hogy ne tartsa vissza a bőgést, mert azt nem szabad. tessék csak szabadjára engedni és ordítva tombolva bömbölni, taknyos orral, csorgó nyállal, abszurd arckifejezéssel... mert az olyan felszabadító!

de én  most itt ülök összekucorodva, a könnyek állnak a szememben, nem akarom elengedni őket, mert mégis itt vagyok benn, bárki bejöhet, stb. egyszerűen csak szeretném megérteni, hogy nekünk miért nem jár egy jó hír végre? szeretném azt hinni, hogy ha mi jó emberek vagyunk, akkor megérdemeljük... pedig jól tudom, hogy az élet nem így megy. szomjazok valami jót... (erre csörög a telefon és felhív egy cég ki nem egyenlített számlák miatt... fasza :((((

kamion ül a mellkasomon.

na elmondom mit csinálok munka helyett:
- beszélgetek a hozzám betérőkkel
- netezem (pl. ezt itt írkálom)
- kávé után vágyadozom, de még mindig nem csináltam meg
- reggelizem fél 12-kor

és legfőbbképpen: bámulok ki az ablakon, mert pontosan oda látok fel, a hegyoldalba, ahol lakunk, de mégsem mondhatjuk még otthonunknak és amikor ez a gondolat már éppen átfordulna negatívba, olyankor gyorsan elkapom a szemem és horvátországon gondolkodom, ahogy repesztettünk két várossal odébb a strandra, a menetszél még az én hajamat is meggyötörte, a gyerekek éljeneztek, a zene hangosan szólt és képes voltam minden gondról megfeledkezni, egyszerűen csak jól érezni magam és maximum azon töprengeni, hogy lesz-e kényelmes hely a strandon, hol vacsorázzunk este és vajon látunk-e megint hullócsillagot arról a bizonyos tenger feletti erkélyről...

pontosan tudom, hogy milyen lesz minden egyes hetem és hétvégém szeptember végéig... zombi - jobb napokon terminátor - üzemmód bekapcsolva, alvásigény félretéve, lopott percek néha... de addig nincs megállás. ráadásul legkisebb kezdi a sulit, miközben én félálomban próbálom majd lelkesen kísérgetni... az elgondolás, hogy korábban feküdjünk le aludni szép és jó, de a mi kapcsolatunknak pont ez adja az egyik szépségét: hogy miután a gyerkőc lefeküdt, nekünk még van időnk magunkra, egymásra... nem annyira találom, hogy honnan szeretném lecsípni ezt az órát, ami az iskolából fog adódni. az eszem tudja, hogy nem az alvásból kéne, mert egyszercsak fel fogok fordulni.

akkor most tök őszintén, mihez lenne kedvem: aláírni az adás-vételt, elkezdeni a felújítást, sőt be is fejezni :) és aztán ezt megünnepelendő megint elutazni valahová egy önfeledt hétre vagy kettőre... :D egyébként van is egy ötletem, hogy hová...)

az van, hogy nincs kedvem dolgozni. mivel hétvégén sem csinálok mást és tegnap is csak cipekedtem és pakoltam, egyszerűen csak ülök itt üres tekintettel és kb. egy órája próbálom magam különböző fenyegetésekkel és jutalmakkal egyaránt rávenni arra, hogy írjak már át legalább egy árajánlatot!

a tekintetemben nincs élet. valamiféle távol vágy van csak benne egy normális alvás, egy normális ágy, egy saját hálószoba után...

nyugi nyugi nyugi...

kilátás

tudod vannak dolgok, akár egészen apróságok, amelyek mégis valahogy zavarnak minden nap. egy lelógó vezeték, egy festetlen ajtófélfa... amire ránézel és minden alkalommal megállapítod, hogy vazze, de rossz ezt nézni, de aztán mész tovább, elfelejted - egészen addig, amíg megint arra nem nézel, megint meg nem állapítod. tudom, hogy a legegyszerűbb erre azt mondani, hogy akkor oldd meg, de tudjuk milyen az ember alaptermészete: nem oldja és kész.

szóval volt egy ilyenem... és most már nincs. én meg ülök, nézek ki az ablakon, semmi olyan nem lóg a képbe, ami engem zavarna, nem azt bámulom, amit nem szeretnék, hanem kristálytiszta a kilátás a külvilágra... ezért önkéntelenül is ülök és ezt bámulom. mindig vissza-visszatér a tekintetem és minden egyes alkalommal örülök neki egy kicsit :D fura lények vagyunk mi emberek, na.

egyébként hajlandó vagyok ezt egyfajta jelnek tekinteni, hogy mostmár szépen ki fog tisztulni minden... és lesz "kilátásunk". a saját életünkre. nem tudom elmondani, hogy mennyire nyomasztó a jelenlegi helyzet a fejünk fölött lebegő kérdőjel miatt. ráadásul nem tudom eldönteni azt sem, hogy ez a ház egyszerűen nem akar a miénk lenni és ezt jelnek kéne venni és lekopni róla, vagy simán csak nehezen adja magát és meg kell "dolgoznunk" érte? ez is olyasmi, amit leginkább utólag tudsz meg gondolom. de ez iránt a ház iránt vannak érzéseim. az érzések pedig külcsíntől és körülményektől általában függetlenek... viszont beülnek rendesen az ember minden porcikájába, az egyszer biztos.

12 órát dolgozom, hazaérek, konstatálom, hogy infó híján nem tudom folytatni, majd ettől lelkiismeret-furdalásom támad. hát, ha ez normális... :(((

kávé mellé

mindig is tudtam, hogy alapvetően kétféle ember létezik: egy, aki kifejezetten bírja az éjszakát és egy, amelyik hajnalban kel és reggel él. namármost, én mindig is az előbbi voltam, szeretek késő éjszakáig fenn lenni, sokáig aludni. szép csendben meglep engem a 40 éves születésnap és rájöttem, hogy valami fura lény lett belőlem: imádok sokáig fenn lenni továbbra is, de már nem tudok olyan sokáig aludni, no meg lehetőségem sincs rá. egyetlen átmulatott éjszaka után napokig lábadozom, gyakorlatilag használhatatlan vagyok ilyenkor, reggelente senki ne számítson tőlem nagy dolgokra. (mondjuk úgy délig? :))

pont így érzem magam most is. pedig egész korán lefeküdtem önmagamhoz képest. most itt üldögélek, még sehol senki, én bátran nézhetek ki bután a fejemből, az égiek egy hűs szellővel kedveznek nekem és vágyom a kávét, de nem vágyom akár megmozdulni is ezért. (meg fogok. mert a kávé nagy úr :))) aztán szépen leülök egy habos kávéval és a keverés minden egyes mozdulata egy szertartás lesz... mert azt úgy kell. annak úgy van értelme... nekem nincs szükségem a lassításra reggelente. így is olyan lassú vagyok, hogy az életfunkciók épp, hogy elketyegnek. (a kávé kavargatása ide sorolandó.)

a tegnapi nap szárnyakat adott. egyfajta reményt, hogy van értelme annak, amit csinálok - több fronton. apró sikerélmények ezek, amelyek tovább hajtják az embert. egyébként meg a pillanathoz tartozik ez a lusta mosolyú elégedettség is, ahogy körbenézek... a sajátunk. és ahogy kezdek rájönni lassan, hogy min is kéne megpróbálni változtatni, hogyan lehetne még inkább a "miénk"...

amikor hazamegyek akkor pedig megpróbálom kiverni az elégedetlenséget a fejemből. elégedetlenség, türelmetlenség... komoly hajtóerők. és komoly hibák is. aztán találja ki aki akarja, hogy melyik a jobb. amikor az embernek nincs meg a háttere, amit otthonnak hívnak, akkor jön rá igazán, hogy mennyire sokat is jelent. én az a típus vagyok, aki ezt mindenféle felszólítás nélkül is lelkesen átéli, aki egyik sarokból a másikba hurcolja a kötött takaróját, pakolássza, rendezgeti, csinosítgatja otthonát és mindenek előtt szereti. és ez nagyon hiányzik. de arra akarok koncentrálni, még ha lassan meg is ütjük az egy egész évet, amióta nincsen, hogy azért ott a lehetőség a kezünkben... és nekünk legalább van lehetőségünk. (a lehetőség az egyik legkomolyabb jelentésű szó a világon, azt hiszem.) pontosan tudom, hogy még nagyon sok idő kell elteljen addig, akárhogyan is... és nem tudom szavakkal leírni mit éreznék, amikor megint lenne egy saját konyhám, ahol ott ül a családom és a barátaim és rotyog a vacsora a tűzhelyen... látom magam előtt a kávét a kezemben, a kilátást az ablakon, a szélben hajladozó fűzfát a hintával...
meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk, mondotta volt simone weil. nem is tudom, hogy mikor vágytam ennyire valamire. valamire, ami korábban olyan mindennapi és magától érthetődő volt. egy otthonra. fizikai és lelki értelmében egyaránt.

keddreggel

cserélik a bolton az ajtót. én meg cserélném a fejemet, ha lehet. ismered azt a pillanatot, amikor a fejed majdnem koppan az asztalon, de a konyhába érve felfedezed, hogy nincs egy szem kávé sem? ááááááh!!! a tegnapi maradékot felajánlottam az ajtószerelőnek, egyem a vaj szívemet. (mekkora hülye vagyok :))

az van, hogy mi elmentünk nyaralni. és az is van, hogy csodálatos volt. a szempont az erkély volt egyértelműen: kb. a tenger felett ültünk... szóval az idegeink kisimultak... kávé a tenger felett minden reggel, nappal ragyogott a nap, homokos strandok, este jobbnál jobb éttermek, éjjel még csillagnézés... tényleg ilyet kívánok mindenkinek. hazaérve persze a nyakunkba ömlött a xar. olyan érzelmi vasúton ülünk most már hónapok óta, amit viszont senkinek nem kívánok. csiki csuki csiki csuki...

ma pl. éppen felszálló ágban vagyunk. már el is kellett engednünk az egész ház témát egyszer és erre most szép csendben - és teljesen váratlanul - visszakúszott... hát, ember legyen a talpán, aki ezt bírja. most persze hivatalból azt kéne mondanom, hogy pozitív vagyok, tele vagyok tettvággyal és jaj de jó, hátha sikerül és végre belevághatunk. de most nem érzem ezt az eufóriát. ennyi pofára esés után persze ez nem is csoda. ha viszont jó hír érkezik, akkor majd felpörgök. addig csak úgy dekorálgatok :)

közben kicsit eltávolodva a bolttól is rájöttünk, hogy nem stimmel valami, az az érzésem, hogy a fától nem látjuk az erdőt, hogy ránk nehezedik a mi VOLT a bolt és azt kergetem, pedig minek? az legyen, amit mi akarjuk, hogy legyen, nem? szóval alakulnak a gondolatok itt is... a munkával viszont nem tudom utólérni magam egyszerűen. felmerült már bennem többször, hogy valamit biztos nem csinálok jól. de őszintén szólva nem tudom hogyan csinálhatnám jobban. amint ezt megfejtettem, azonnal változtatok, esküszöm...

szóval most itt lesem a szanaszéjjel repülő port és koszt, alakul a bejárat és hajlandó vagyok jelnek tekinteni: talán most megváltozik majd valami :)

tudéj

és akkor egyszer csak itt ez az üres lap, akivel beszélgethetek majdnem bármiről és ez jó érzés.

ma ismét kaptam egy leckét szarrágásból. nem tehetek róla, de engem lenyűgöznek ezek az emberek. akik beállnak ide többtízmilliós autókkal, majd bejönnek és száz forintokért kurválkodnak. nem igaz, hogy ettől van nekik sok. az az igaz csak, hogy sok van nekik és még sincs stílusuk. ennyi.

a hétvégén egyedül nekiláttam összerámolni a lakást... végül lettek segítőim is :D de a lényeg, hogy utána egyszer csak gondoltam egyet és tojtam az eddigi sirámokra: lesuvickoltam vagy négyszer a kinti asztalt és szépen megterítettem vacsorához, még gyertyákat is gyújtottam. azt éreztem, hogy juszt is és, hogy ezt most muszáj. mert nem szabad a saját bánatunkban kínlódni tovább, így inkább kihasználom, amink van... (ami legalább egy lehetőség - és tudom, hogy ez több, mint ami sok embernek valaha lehet, ezért örülünk ennek is...) mindennek csak az a tanulsága, hogy tényleg hozzáállás kérdése a legtöbb dolog. néha elfogyunk. ezzel sincs semmi gond...

és akkor most feltekerem a rádiót és ordíttatom kicsit.

home

néha önmagunkat "felmenteni" a legnehezebb. szóval pontosan tudom én, hogy csak a hormonok tombolnak bennem, meg fog jönni és ezért fokozottan érzékeny vagyok, blablabla. kb. bármin el tudnám bőgni magam. általában sikerül is. nézegetem a kedvenc videókat, jókat nevetek, közben meg-megkönnyezem és azon kapom magam, hogy a háttérben a lakásokat nézem, hogy de jó, hogy van egy rendes konyhájuk meg ilyenek.
ki kéne pakolnom az egész lakást, hogy levegőhöz jussak. de még el sem tudtam kezdeni, mert egyszerűen nem volt időm... és csak egyre kevesebb lesz az idő erre, a jövő héten már újabb esküvő... arra is gondoltam, hogy ott az az egy szem hét, amikor el tudnánk utazni, mi lenne, ha helyette inkább pakolnék... de őszintén akarok egy hétig pakolni pihenés helyett és utána két hónapig kifulladásig dolgozni? hogyan?

áh, nem tudom. csak ül a vállamon az egész, a kedvem a padlón, miközben jókat mosolygok másoknak. utálom ezt csinálni egyébként. de ki lenne kíváncsi egy állandó nyűglődésre? (arra itt van ez a lehetőség, nem?)

amikor azt mondom haza akarok menni, akkor mindig keserédesen elmosolygok magamon. haza. ja.

(az mi?)

még mindig papucsállatka

nnna. kiegészítve az előző bejegyzésemet, rendeltem a hm-től. és még szerintem fogok is. jó volt :)

szerintem alapvetően tök jó, amikor az ember tisztában van a saját gyengéivel. nem? a dohányos sem suttyomban szív és titkolja maga elöl, hogy szenvedélybeteg, ahogy én sem esem kétségbe a felismeréstől, hogy nekem meg ez a hobbim, a pótcselekvésem, bármim.
a március volt a legviccesebb, amikor olyannyira le voltam terhelve a munkával, hogy reggelente az szaladt ki a számon, hogy "nekem mindegy mit vesz fel a gyerek" - nyihha :D és lám, csak kicsit lett könnyebb a helyzet és máris tökéletes az öltözék megint. megjegyzem a sajátom is alakul.

ráadásul még abban is ki szoktam élni magam, hogy másokat is öltöztetek. esetleg ezredik foglalkozásként lehetnék gyerek- és barátnő stylist is, nem? tök ráérek úgyis :)

viszont újabban képes vagyok lebeszélni magam és visszatenni dolgokat. szerintem ez fejlődés. arról nem is beszélve, hogy milyen mennyiséget adok el, amikor épp van időm lefotózgatni, stb. szóval most úgy összességében még lelkiismeret-furdalásom sincs. most simán csak jó.

amúgy is el kell kezdenem dobozolni ugye... egyrészt bevonzani a házvásárlás pozitív irányú megoldását (azaz szeretném, ha minél hamarabb meg tudnánk venni ezt a házat, amiben élünk és elkezdhetnénk a felújítást - kívánni pontosan kell), másrészt a rend miatt... és akkor majd megint szelektálok úgyis. na de én nem tartom ám be a női magazinok mániáját, hogy ha fél (vagy kettő? nem mindegy) éve nem vettél fel valamit vágd ki. frászt. én örök optimista vagyok, hogy bizonyos ruhákba visszafogyok :D (bár ez esetben egyelőre a bevonzás dolog nem úgy tűnik, mintha működne...)

*********

itt most kell szentelnem pár sort bé-nek. mert már öreg vagyok sunnyogni és mondtam neki, hogy rendelnék mancinak pár cuccot a hm-ből. azonnali agyhalál: de annyi van neki!!! najó, de ez nem next. olcsóbb. itt már elkezdett felengedni, de azért megemlítette, hogy most vettük pár dolgot a hádában. HÁ! erre lecsaptam! NEOPRÉN RUHÁT AZ ÚSZÁSRA VAZZE!!!! :)))) olyan vérszemet kapott, amikor meglátta a neoprém mentőmellényt (!), mint én, amikor "kincsre" lelek... de manó, minek ez...? HÁTHA megyünk vitorlázni még idén... visszük! aha! ezt most felemlegettem nevetve. és akkor teljesen ellágyult. najó, rendelj. (szerintem imád :)))))))))))))))))

az én nextem

amikor kitör rajtam a letargia egyébként simán gyógyítja egy kör next rendelés :D imádom. átlapozni a katalógust, összeválogatni, tobzódni a gyönyörben. más horgászik - én vadászom. ruhákat. ennyi. egy kör háda turkáló is hason hatással van rám. egyszerű vagyok mint a bot és büszke rá.

azt viszont nem értem hogy jönnek ahhoz mások, hogy ezt bármilyen módon is véleményezzék. egészen egyszerűen olyan tuskó a legtöbb ember, hogy néha csak azért nem szólok be, mert nem jutok szóhoz, hogy ő ezt most komolyan gondolta?! hogy eljön hozzám vendégségbe, megáll tátott szájjal a gyerek cipő kollekciója előtt (megjegyzem az csak az adott évszak, vazze) és megjegyzéseket tesz arra, hogy miért veszek neki ennyi mindent. MIÉRT? anyádért. semmi közöd hozzá! kárt teszek ezzel valakiben? vagy akár magamban? röhögd ki magadat te szerencsétlen. háromszor annyi pénzt költesz el mondjuk CIGIRE egy évben, mint én valaha fogok erre. én kielégítem a szépérzékemet, te meg büdös vagy és mérgezed magad. na? és mégis: én odamentem hozzád véleményezni a te saját otthonodban a te saját életedet és bármidet? segítek: NEM. akkor miről beszélsz? menj el és ne csodálkozz, ha nem hívlak többet.

szerintem az emberek egyébként alapvetően unatkoznak és nem foglalkoznak a saját életükkel, ezért örömüket lelik abban, hogy máséval legyenek elfoglalva. ami lássuk be, elég szánalmas.

most ezeket kell leírnom. és jól esik. gyorsan felkúszom a nextre és körülnézek, nyihhhhaaaaa :)))))

az van, hogy nincs kedvem dolgozni. ma nem vagyok hatékony. ezért forró habos kávét szürcsölök és más családok vicces videóit bámulom a youtube-on. nem, nem várom ettől a "megoldástól", hogy egyszer csak felgyorsulok. egyszerűen csak jó :D :D :D

(én hiszek abban, hogy ha nincs lelkesedés a munka iránt, akkor azt ne erőltessük, inkább sírjunk és nevessünk helyette - szigorúan egyszerre :))))

és

reggel úgy ébredtem fel, mint akit megvertek. a kanapé az a kanapé, na. mondjuk legalább csend volt éjjel, az is valami... (nekem nagyon is sok)

reggel bejöttem és állt két ember a még bezárt ajtó előtt. na ezt már szeretem és hajlandó vagyok pozitív jelnek venni, ehhe :D egyébként azért késtem 2 percet, mert beugrottam tejért a kisközértbe, hiszen kávé nélkül nincs élet. a kisközért egy meleg páré, akik tök kedvesek, régen nem szerettem azt a boltot (na nem miattuk), de a kedvencemben az egyik alkalmazott kétszer is megpróbált átvágni és valahogy kezdem utálni. szóval ahányszor bemegyek ide, annyiszor látom a fejükön a meglepetést, hogy jééééé, ő be szokott ide jönni vásárolni?! be hát. a miénk nem közért, néha nekem is kellenek teljesen hétköznapi dolgok :D

dolgozni kéne... elég sürgősen. de még álmosan pislogok kifelé a világra és vágyom vissza a meleg takaró alá... aludni, aludni, aludni...

fenn horkolo ferj es en lenn a kanapen alvo uzemmod on.
es kepes voltam husz perce leugrani a boltba is, mert azt hittem bekapcsolva hagytam a kavefozot. hat persze, hogy nem. en sem leszek mar hulyebb. kitamasztott szemekkel vezettem haza.

akkor is bevonzom, hogy megoldodjon a haz ugy meghozza pozitivan.
latom magam a nagy habos babos kanapekon... ilyen esetben a vendegszobaban es nem a kanapen... vagy netan egy habfurdoben... aaaah :)

sirám

arra gondoltam hazamegyek, összegömbölyödöm a kanapén és sírok egy kicsit. mert az olyan fasza kis megoldás, nem? hogy fáradt vagyok és szétesem és valaki masszírozza már meg a lábam, takarítsa ki a lakást és adjon kölcsön egy kádat egy jó kis habfürdőhöz, nem mellesleg kérek szépen mondjuk még plusz 6-7 órát este, hogy olvashassak is kicsit.
de hogy haza nem viszem ezt a rohadt laptopot, az biztos. 10 órát ültem előtte, de jelentem, hogy utolértem magam a legtöbb munkával... holnap folyt. köv.

kettő közt a kanapén megtalálsz. összegömbölyödve. a gyereknek nem lesz saját szobája az iskolakezdésre. sebaj, más is tanult már annál az íróasztalnál, amin az anyja vele egyszerre 100 fős esküvőket kreál... meghitt lesz legalább.

mitévő legyek?

gondolkodtam, hogy "elköltözöm"... nyomok egy szép kövér delete gombot, hogy lehetőségem legyen anonim módon leírni mindazt, amit valójában gondolok és nem cenzúrázni aszerint, hogy ki olvassa, akit ismerek, aki ismer, aki megsértődik, aki nem, akit érdekel...
mondjuk önző k.csög vagyok és általában magammal vagyok elfoglalva, nyilván nem azért akarok elbújni, hogy másokat cseszegessek :D csak arra vágyom, hogy ne kelljen szerepelnem. ne kelljen átgondolnom a szavaimat. ne kelljen belegondolnom, hogy és ha ő elolvassa, akkor... na meg őszintén lesz.rom.
(szerintem már most érződik a meg nem válogatott szavaimon, hogy egyre kevésbé érdekelnek bizonyos dolgok...)

szóval ezért nem írok már tök régóta. mert nem szeretem a virágnyelvet - amelyen egyébként már évek óta fogalmazok. ez nem én vagyok.

és most mégsem tudtam még megnyomni. pedig ez már nem az én régi szókimondó érzelmes naplóm - ez csak valamiféle váza annak, ami egykor volt, amikor még több időm volt írni, amikor még nem ismert senki... ennek ellenére nem nyomtam meg a gombot. nekem már ezer éve nincs időm mások írásait olvasgatni. lehet, hogy abban reménykedem, hogy engem sem olvas már senki, lekoptattam mindenkit, aki a régi jó kis szaftos írásaimat szerette - olyat elég rég nem "szolgáltattam" és különben is elég ritkán írok már bármit is, hogy elhiggyem, erre már senki nem igazán kíváncsi... nem tudom.

de egy biztos. még mindig azon kapom magam néha, hogy fogalmazok magamban... vagyok, tehát gondolkodom és érzek. ez is valamiféle életjel. csak keresem a felületet, hogy hol és hogyan írjam meg. régen többen mondták, miért nem írok könyvet... aha. ennyi blog és önmegvalósító ember között miért pont az enyémre lenne kíváncsi bárki is? (pedig lenne mondanivalóm :))

na szóval lényeg a lényeg: nem nyomtam (még) meg a delete gombot. ülök a boltban, ömlik az eső - belőlem annál kevésbé ömlik a szó - és még mindig töröm a fejem mindezen. beképzelt magamutogató ember vagyok, máskülönben a fióknak írnék. hát persze, hogy régen jól estek a naplós listák előkelő helyei, a sok olvasó, a levelek, amelyeket kaptam, minden mosoly, amit én keltettem életre, a kinyomtatott írásaim mások pénztárcáiban... azért nem olyan könnyen szakad ám el ettől az ember és vonul el önként egy lakatlan szigetre. kell a visszaigazolás minden emberi lénynek.

egyébként meg muszáj dolgoznom... lassan megbuggyanok a vállamat nyomó felelősségtől. igen, túlvállaltam magam. szerintem mindenki csinált már ilyet. nem tudom, hogy magamról képzeltem-e többet és a végén még csalódom is magamban, vagy csak hisztizem és kutyakötelességem lenne ennyi mindent egyszerre bírni.

szerintem pl. szimplán egy idióta vagyok. belőlem kereken egy darab van. ez mondjuk egy jó nagy darab, de akkor is csak egy. 10 óra lesz mindjárt, megittam a kávémat és most spontán elvezetek egy boltot, megírok három árajánlatot, felkészülök a legközelebbi esküvőre és berendezek - még ma!! - két komplett lakást, de kurva gyorsan, mert határidő van és kezdődne a felújítás... na ez az. van olyan ember a földön, aki szerint ez normális? (és akkor a ház mizériáról még nem is beszéltem...)

egyébként nagyon büszke vagyok magamra, mert úgy döntöttem hajamnál fogva húzom ki saját magam a kikapart gödrökből.
1. a hajam kb. 5cm (és imádom), ez érdekes lesz
2. be fogom vonzani a változást: hetek, sőt hónapok tanakodom valahol a nagy rohanás közepette, hogy hogyan tudnák fizikai értelemben rendet teremteni abban a lakásban, amelybe ÁTMENETILEG költöztünk be kb. 2-3 hónapra. ennek lassan egy éve lesz. nincs hely semmire. egy 18nm szobában élünk, eszünk, játszunk, dolgozom, néha még 100 fős esküvőket és virág hegyeket is itt teszek össze... egyre több dobozt nyitottunk ki, miközben nincs hely mindezek elpakolására... szóval úgy döntöttem hetekig tartó stressz és bőgés után, hogy egyszerűen visszahozom a dobozokat. hogy ez miért nem jutott eszembe eddig?! szépen visszadobozolom a ritkábban használt dolgokat és így teremtek helyet a rendezettségnek, a "másnak"... és a változásnak is, remélem.
3. konkrét ütemtervet fogok mára írni. tudod, ez olyan mint a kimondott szó: ha látom a "listát" magam előtt, hogy mit fogok ma megcsinálni, akkor úgy érzem hatékonyabb leszek és kevésbé forgácsolódom szét. hajrá.
4. a jövőben még magasabbról szarok mások véleményére és belszólási kísérleteibe. besokalltam, ennyi. vélhetően ezért is káromkodom. ez egyébként nem erről szól, hogy én egy akkora gyökér vagyok, hogy nem fogadom be mások véleményét, ha negatív, de a beleszólásnak és a csesztetésnek van határa. ez volt az. átléptük. nem megyünk tovább, itt megállunk.
5. megtanulok nem-et mondani. (kb. 5 perce mondtam igent a 6. lakberendezésre a 12 esküvő és a bolt mellett... hülye-e vagyok??? :))))))
6. beképzelt leszek. meg fogom fordítani a helyzeteket, kiváltképp az egyiket. én rugózom épp egy olyan feladaton, amely egyébként nem volt benne az árajánlatomban. akkor miért én izgulok, hogy ezt is tökéletesen oldjam meg? hát oldják meg ők, ha már rajtam akartak spórolni!
7. sokkal többet fogok pihenni. az elmúlt 1-2 hétben már elfelejtettem a napi 12 óra munkát, volt hogy a laptopot haza sem hoztam és kiolvastam 2 könyvet is végre. így tovább valahogy...
8. a 2-es ponttal szoros összefüggésben leigázom a háztartást. elég régóta ő állt győzésre. most én fogok, juszt is. rend lesz és ettől sokkal kreatívabb leszek. és ha megint 120 fős esküvő előtt két nappal kell költözni, akkor azt is meg fogom oldani. újból.

na ilyenek. franc tudja miért csinálok úgy mint valami totál gagyi női magazin és szedem pontokba, de szerintem csak igyekszem ebben is összeszedett lenni. ez a sok dolog egyszerre kikényszeríti belőlem...

felzabáltam a kóstoltatásra kitett cadbury's csokigombokat. elképesztően finom és ugyanennyire elképesztően élveztem. ebbe sincs több beleszólás, pofavágás érzelmi terrorizmus. kicsit elegem van így visszanézve az elmúlt éveket, hogy mik előtt hajtottam fejet. mert bevettem. nincs több energiavámpír. mivel egy lúzer vagyok, adok önként is a véremből. de az az én döntésem lesz. elszívni már nem lehet többé.

na álljunk fel szép lassan ebből a gödörből...