most gondolkodom, mit is írjak...
alapvetően ilyen az élet: fenn és lenn. most éppen lenn. az ijesztő csak az, hogy sosem tudod igazán, hogy hol van az alja a lentnek... remélem nem lesz tovább. tudod, ahogy a mondás szól: ha esik,akkor zuhog... és nem arra gondolok, hogy konkrétan fossá áztam az előbb, amikor kirohantam a kocsihoz, mert ott hagytam AZ ALBUMOT, amibe csinálom m. ajándékát...
bejöttem, leültem és elsírtam magam. úgy érzem, hogy egy évtizednyi hátbaszúrás adagot kaptam most meg... egy adagban és egy időben.

nem haragszom az életre azért, amiért nem engedi, hogy minden álmunk teljesüljön, mert az amúgy is lehetetlen volna... viszont a cél előtt egyetlen lépéssel kipenderülni a versenyből, mert pont az lökött el, akitől nem vártad... az szarabb, mintha soha nem is láttad volna a célt. nem siratom az elmúlt hónapokat, hogy mennyi időnk és pénzünk ment el... mert ezen nem tudok változtatni. és próbálok elszakadni az "álom-megoldástól" - ezen is túlteszem magam. sokkal inkább az emberi csalódást tudom nehezen elfogadni és azt, hogy konkrétan nem látom a megoldást. mi ugyanis kockáztattunk. erre a lapra tettünk fel mindent, mert merni kell lépni. és bár nem mindig sikerül, sokkal nagyobb a felelősséged, ha másokat is magaddal rángatsz... és látom bé fejét minden nap, amikor este hazaér: nyúzott, fáradt, egy merő lelkiismeret-furdalás. konkrétan kirángattuk a biztos házat a szülei feneke alól, mert segíteni szerettünk volna, hogy könnyebb legyen nekik, közel legyenek... (igen, én az a modell vagyok, aki simán összeköltözik az anyósával, persze külön lakásba, de egymás mellé, mert megérdemli és tök aranyos) - muszáj is volt meglépni, de senki nem szerette volna őket ennek a tortúrának kitenni, hogy 80 körül egy albérletben várják, hogy mikor tudunk lépni...
tehát egyelőre (amíg nincs terv) lapítunk mint a xar a fűben, el sem merjük nekik mondani, mi történt. mi rugalmasak vagyunk és minden látszat ellenére nem vagyunk megalománok. minden további nélkül halál boldogan költöznénk be egy ikerház félbe, nem kéne nekünk ekkora ház... de a szülők miatt olyan szinten vagyunk kötöttek alaprajzban és négyzetméterben, hogy - bár már eltelt pár nap - csak pislogok körbe, mert nem tudom hogyan fogjuk megoldani...

ez van. még kicsit sírdogálok az esővel együtt, aztán leülök és csinálom m. ajándékát... eközben is sírdogálni fogok, mert tök megható. szóval úgy összességében kár volt sminkelnem, de már mindegy. minden fronton csak a nehézségek (ennek egy részét itt sajnos nem tudom kifejteni)... és amikor tegnap megjött az apeh 100 ezres büntetése mint pont az i betűn, akkor kicsit úgy éreztem elég. szeretném, ha mégis igazak lennének a tündérmesék és jó,becsületes emberek elnyernék a jutalmukat, míg a rosszak megbűnhődnének, csak az az egy gond, hogy az élet kurvára nem így működik, bármennyire is ideális lenne.

közben néha szemben találom magam a rettenetesen hülye kérdésekkel is, amelyeket próbálok türelemmel kezelni. elmondtam hangosan a kívánságaimat. kibőgöm magam és utána megacélozom magam.

mert muszáj.