lám elment a kedd és itt a szerda, ihletem nuku, pedig mára a jókedvem is visszatért és egy elég komoly lépést tettem tegnap este. egy ideje már fontolgattam, majd egyszer csak hopsz, megtettem. csak úgy spontán. mert ez a fránya spontaneitás olyan sok mindenen lendít át minket az életben :)
nincs közlendőm. ülök, lesben, mint egy párduc, aki a prédáját várja... részben persze a párduc testéről egyértelműen az enyém ugrott be, nyihhhhhaaaaa - de leginkább tényleg várakozó állásponton vagyok minden tekintetben... és amíg nem kapok válaszokat, addig nem is pörög az agyam.
szóval nincs más hátra, mint egy kávé.
2016. február 24., szerda
2016. február 23., kedd
2016. február 20., szombat
létbizonytalanság
a tuti lélekmasszázs, ha írsz egy kicsit... nemdebárvagymi? (???)
alig tudom nyitva tartani a szemem. a bőgésen már túl vagyok, a szemfesték lefolyt és még szarabbul nézek ki mint előtte. közben eszembe jutott egy vicces apróság, hogy ugyebár a rohadék pajeszt növesztem a fülem mögé, mert így 40 évesen asszonyosabb frizurára vágyom, amire múltkor rákérdezett pár ember, hogy megnöveszteeeed? teeeeee??? nem, szó nincs erről. csak most kicsit másra vágyom. (nem, nem erre az elaludt égnek álló xarra, ami ma van, de mindegy.) szóval erre tegnap elmentem imádott h-ékhoz, akinek kb. a második kérdése ez volt: mi van? valami más rajtad... RÖVIDEBB a hajad??? nem értette miért nevetek fennhangon :))))) ugye? a nagy pajesznövesztés közben kicsit másképp fésülve bazz rövidebbnek tűnik a hajam??? szó nincs itt még félhosszúról sem, kérem szépen. csak a másképp fésülésről. ennyit a haj témáról. roppant izgalmas volt szerintem is.
mellébeszélek. mert ritka xar hangulatban vagyok és nincs kedvem elmagyarázni a sok nemértőnek, hogy miért, mikor minden olyan jó. én csak annyit mondok, hogy csinálja minden értetlenkedő utánam az elmúlt másfél évet és ezt most nem is cifráznám tovább... minden alkalommal, amikor kiakadok még tetézem azzal is, hogy nekiállok dorgálni magam, hogy pofám legyen lapos, mert... és akkor sorolom. és elfojtom. mert ugye nekem nem szabadna. de nem, nem lehet ezt örökké csinálni. egy-egy alkalommal, amikor arra érek "haza", hogy épp mutogatják a házat és bennem felmerül, hogy miatököm lesz, ha eladják a fejünk fölül, amíg nincs kész a ház, akkor hová teszünk két idős embert, almát, a kutyát pár hónapra? újabb költözés? újabb kínlódás? néha nem értem mit akar jelezni nekünk az élet, komolyan. szóval a házzal kapcsolatos tegnapi e-mail mindenesetre egyszerre akasztott ki és nyugtatott meg... itt még nagyon nagyon sok idő fog húzódni. ezen először fennakadtam. majd le is higgadtam: mivel ezt most már kristálytisztán látom, elengedtem annak a kérdését, hogy siettessem az egészet. és mivel kiakadás után minden problémát igyekszem megoldani, le kell ülni a főbérlővel és megvesztegetni, hogy el ne adja őszig a házat. akár egyben kifizetni neki egy adag bérleti díjat, akár felajánlani a tisztasági festést magunk után, stb. bármi legyen az ára. de ha most elveszik tőlem ezt a cseppnyi biztonságérzetet, amit ez a kis tetőtéri szoba jelent, ahol most lakunk, akkor már nem tudom, hogy honnan merítek erőt a következő hónapokhoz.
egyébként vannak dolgok, amik viszont úgy látom jó úton haladnak. és ha az üzletet sikerült elrendezni és megnyugodni akkor utána még mindig elég kemény időszak áll előttünk, de addigra összeszedem magam... mert muszáj.
most úgy jólesne valami jó, valami kedvesség... gyakorlatilag bármi. (főleg egy bizonyos embertől.) nagyon el vagyok anyátlanodva. és régóta először kaptam magam azon, hogy arra gondolok, hogy rosszat kívánok annak az embernek, aki így átvágott minket... pedig én nem szoktam rosszat kívánni. persze ezt is merő önzőségből, mert a negatív gondolatok engem mérgeznek, nem őt... szóval ez most sehogy sem jó.
alig tudom nyitva tartani a szemem. a bőgésen már túl vagyok, a szemfesték lefolyt és még szarabbul nézek ki mint előtte. közben eszembe jutott egy vicces apróság, hogy ugyebár a rohadék pajeszt növesztem a fülem mögé, mert így 40 évesen asszonyosabb frizurára vágyom, amire múltkor rákérdezett pár ember, hogy megnöveszteeeed? teeeeee??? nem, szó nincs erről. csak most kicsit másra vágyom. (nem, nem erre az elaludt égnek álló xarra, ami ma van, de mindegy.) szóval erre tegnap elmentem imádott h-ékhoz, akinek kb. a második kérdése ez volt: mi van? valami más rajtad... RÖVIDEBB a hajad??? nem értette miért nevetek fennhangon :))))) ugye? a nagy pajesznövesztés közben kicsit másképp fésülve bazz rövidebbnek tűnik a hajam??? szó nincs itt még félhosszúról sem, kérem szépen. csak a másképp fésülésről. ennyit a haj témáról. roppant izgalmas volt szerintem is.
mellébeszélek. mert ritka xar hangulatban vagyok és nincs kedvem elmagyarázni a sok nemértőnek, hogy miért, mikor minden olyan jó. én csak annyit mondok, hogy csinálja minden értetlenkedő utánam az elmúlt másfél évet és ezt most nem is cifráznám tovább... minden alkalommal, amikor kiakadok még tetézem azzal is, hogy nekiállok dorgálni magam, hogy pofám legyen lapos, mert... és akkor sorolom. és elfojtom. mert ugye nekem nem szabadna. de nem, nem lehet ezt örökké csinálni. egy-egy alkalommal, amikor arra érek "haza", hogy épp mutogatják a házat és bennem felmerül, hogy miatököm lesz, ha eladják a fejünk fölül, amíg nincs kész a ház, akkor hová teszünk két idős embert, almát, a kutyát pár hónapra? újabb költözés? újabb kínlódás? néha nem értem mit akar jelezni nekünk az élet, komolyan. szóval a házzal kapcsolatos tegnapi e-mail mindenesetre egyszerre akasztott ki és nyugtatott meg... itt még nagyon nagyon sok idő fog húzódni. ezen először fennakadtam. majd le is higgadtam: mivel ezt most már kristálytisztán látom, elengedtem annak a kérdését, hogy siettessem az egészet. és mivel kiakadás után minden problémát igyekszem megoldani, le kell ülni a főbérlővel és megvesztegetni, hogy el ne adja őszig a házat. akár egyben kifizetni neki egy adag bérleti díjat, akár felajánlani a tisztasági festést magunk után, stb. bármi legyen az ára. de ha most elveszik tőlem ezt a cseppnyi biztonságérzetet, amit ez a kis tetőtéri szoba jelent, ahol most lakunk, akkor már nem tudom, hogy honnan merítek erőt a következő hónapokhoz.
egyébként vannak dolgok, amik viszont úgy látom jó úton haladnak. és ha az üzletet sikerült elrendezni és megnyugodni akkor utána még mindig elég kemény időszak áll előttünk, de addigra összeszedem magam... mert muszáj.
most úgy jólesne valami jó, valami kedvesség... gyakorlatilag bármi. (főleg egy bizonyos embertől.) nagyon el vagyok anyátlanodva. és régóta először kaptam magam azon, hogy arra gondolok, hogy rosszat kívánok annak az embernek, aki így átvágott minket... pedig én nem szoktam rosszat kívánni. persze ezt is merő önzőségből, mert a negatív gondolatok engem mérgeznek, nem őt... szóval ez most sehogy sem jó.
2016. február 17., szerda
a kávé
ez egy kávé. a szünetet simbolizálja számomra. azt, hogy kiengeded a gőzt és utána mélyeket lélegzel. pihensz. előre vagy utólag, de mindegy. a te pár pillanatod.
és nem, ezt nem lehet helyettesíteni egy kiba. egészséges répával, korpovit keksszel vagy ízetlen vízhajtó zöldteával. mert ez egy kávé. olyan mintha a latin szeretőd helyett azt mondanád a berecki pizsamában tébláboló gyerekkori énjének, hogy ej, gyere ma inkább te. nem. jöjjön csak a latin szerető :) ennyi mindenkinek kijár.
(ezt most fokoznám. UUUUUTÁLOOOOM, amikor megzavarnak kávézás közben. olyan mintha szex kellős közepén lépne be valaki. ne lépjen. ne hívjon. ne szóljon hozzám :)))
2016. február 16., kedd
az utolsó pillanatban
rájöttem, hogy ha az embert nem találja meg a lehetőség, keresse azt meg. így tehát arra gondoltam, hogy én most spontán megkeresném a "mindent az utolsó pillanatig halogatók" bajnokságát, hogy legyek már végre én is világelső valamiben :) mert megérdemlem. de ezúttal tényleg.
szóval szépen komótosan - mert ugyan hová is sietnék, messze még a ténylegesen utolsó pillanat - készítettem magamnak egy listát szigorúan HOLNAPRA, aminek a 90%-a azokból a dolgokból áll, amiket ma NEM csináltam meg. na látjátok, milyen jól megy ez nekem :)
egyébként meg. amióta kiműtöttem magamból a 7 éve ott felejtett (???) varratot, azóta komoly jelentőséget tulajdonítok ennek a csaknem 10-15cm hosszú sötétkék damilszerűségnek és úgy éreztem ezután szabadon áramolhat az életembe csupa jó dolog. mintha egy eddig zárt ajtót kinyitottam volna és ott állnék tárt karokkal a lágy szellőben várva, hogy teli szájas mosolyok repüljenek be rajta. csendben megjegyzem ezt tetéztem azzal, hogy tegnap a csajos estére tartva az autóban hangosan elmondtam a kívánságaimat - szigorúan PONTOSAN, barokk körmondatokban, majd meg is ismételtem őket, hátha az univerzum nem hallotta rendesen a forgalomtól vagy valami. mivel a magamban beszélés gyakori, de kínos, ezért néha a számhoz emeltem a telefont, nehogy hülyének nézzenek. komoly kérdéseket vet fel, hogy a diósdról törökbálintra vezető hátsó úton ki az anyám venné észre, hogy én épp magamban beszélek a kocsiban. ordibálni is szoktam. (de most egészen nyugis voltam és határozott.)
szóval szépen komótosan - mert ugyan hová is sietnék, messze még a ténylegesen utolsó pillanat - készítettem magamnak egy listát szigorúan HOLNAPRA, aminek a 90%-a azokból a dolgokból áll, amiket ma NEM csináltam meg. na látjátok, milyen jól megy ez nekem :)
egyébként meg. amióta kiműtöttem magamból a 7 éve ott felejtett (???) varratot, azóta komoly jelentőséget tulajdonítok ennek a csaknem 10-15cm hosszú sötétkék damilszerűségnek és úgy éreztem ezután szabadon áramolhat az életembe csupa jó dolog. mintha egy eddig zárt ajtót kinyitottam volna és ott állnék tárt karokkal a lágy szellőben várva, hogy teli szájas mosolyok repüljenek be rajta. csendben megjegyzem ezt tetéztem azzal, hogy tegnap a csajos estére tartva az autóban hangosan elmondtam a kívánságaimat - szigorúan PONTOSAN, barokk körmondatokban, majd meg is ismételtem őket, hátha az univerzum nem hallotta rendesen a forgalomtól vagy valami. mivel a magamban beszélés gyakori, de kínos, ezért néha a számhoz emeltem a telefont, nehogy hülyének nézzenek. komoly kérdéseket vet fel, hogy a diósdról törökbálintra vezető hátsó úton ki az anyám venné észre, hogy én épp magamban beszélek a kocsiban. ordibálni is szoktam. (de most egészen nyugis voltam és határozott.)
kopp
és akkor akadnak olyan pillanatok, amikor konkrétan nekem jön a kérdés - mit jön, átgázol rajtam - hogy mit és mennyit mondhatunk egy másik embernek, akár puszta jó szándékból is. hogy észreveszünk dolgokat, amelyek az áthatolhatatlan lila ködön át nem feltétlenül látszanak - de mivel mi kívül állunk, mi látjuk. de közben nem akarunk igazán bele se rondítani...
tehát marad a konklúzió, hogy nyilván kussolunk.
(na én nem kussoltam. és nem a "bocsánat" szóra hajtottam. megkaptam. de nem kell. fényt szeretnék látni és biztonságos búrát legféltettebb embereim körül.)
tehát marad a konklúzió, hogy nyilván kussolunk.
(na én nem kussoltam. és nem a "bocsánat" szóra hajtottam. megkaptam. de nem kell. fényt szeretnék látni és biztonságos búrát legféltettebb embereim körül.)
lenn
kéne valami jó ütőset írnom. lenne miből meríteni, az tuti... olyan mintha egy hullámvasúton ülnék. egyik nap fenn, másik nap a béka segge alatt. tegnap fenn voltam. ma lenn vagyok. jobb ám fenn. mert olyankor elhiszem, hogy minden szuper. ma inkább elemezgetem az elém tolt "lehetmásképp" dolgokat, miközben legbelül igyekszem ennek ellenállni, hiszen az egész mai világ ráerősít arra, hogy miért NE legyen jó neked. ugyan tolja az üres közhelyeket arról, hogy légy önmagad és élvezd ki a pillanatot meg társai, oravecznóra mint "orrfasz" hasítja a hullámokat ezzel a hajóval. ugyanakkor az arcodba tolja azt is titokban, hogy ugyan te legyél elégedett magaddal, de azért mutatok pár irreális női testet, ehhez mérd magad bazdmeg. majd közvetlenül ezután megmutatok pár féltörténetet szuper nőkről, akik tökéletes egyensúlyt tudnak tartani a munka frontján (ja mert kurva sikeresek mind, persze) és a családban is, a gyerekkel soha nem ordítanak, két hasizom gyakorlat között levezényelnek egy húszmillióból berendezett paleo cukrászdát, elvégre váltottak és úgy egyáltalán: egy merő siker az életük. FELE. a másik feléről diszkréten nem kérdez senki. épp elég ha az első fele hallatán és láttán kezdünk el látványosan zsugorodni.
valamilyen ismeretlen oknál fogva tagja vagyok egy fb csoportnak (vajon egyáltalán mi szükségünk is van az fb-re?! több év után egyre gyakrabban merül ez fel bennem) - szóval az az igazság, hogy nap mint nap olvasom a posztjaikat és az arra érkező szuperértelmes és általában tökéletes helyesírással (bleeeh) komponált suttyó válaszokat és azon gondolkodom, hogy bazz tuti, hogy mégis ki fog derülni, hogy valami másik bolygóról származom. nincsenek illúzióim a saját hiányosságaimmal kapcsolatban, de van az a társaság, ahol egyrészt teljesen egészséges önkritikával érzem, hogy az IQ-m messze meghaladja az életkoromat fémjelző számot, másrészt kifejezetten úgy érzem magam mint egy akadémiai levelezőtag. és rettegve látom be, hogy ez egy elég reális képet ad egy nagy átlagról... és ez nem önnön dicséretem. ez egy szájtátva bámulás, hogy mennyi felületes és primitív ember él körülöttünk. közben hadd adjak hálát azért, hogy az én baráti köröm nem ilyen. van különbség na. ha szimpi ez a gondolatom, ha nem. atyaúristen. eddig csak csodálkoztam. most például úgy érzem, ahány percet olvasom még a kommenteket, annyival csökken percenként a saját IQ-m és inkább irritál. még nem tudom, hogy ez a felfokozottság a mai "lenn" hangulatnak köszönhető-e vagy tényleg elértük az én tűrőképességem határait. (delete gomb. jó találmány.)
és akkor vannak még kérdőjelek bennem. nem is kevés. a tegnap esti dolog nem hogy nyugodni. nem fejtem ki. csak annyit mondok, hogy a pasik sehol nem lesznek, amikor a barátaid igen, ezért kurvára vigyázni kéne az ilyen viselkedéssel, szerelem ide vagy oda...
vettem egy könyvet. ideális menekülés a valóságból. már az első pár oldal után érzem, hogy jó lesz. pedig konkrétan azért választottam, mert szép a címlapja és a kritikája jó volt. baaaazzz. azért én nyernék díjakat, na. de néha jó ez így. megállítom a világot és kiszállok én magam, nem kell, hogy megállítsátok nekem.
***********
és ennyi ideig tartott az időm... most jön egy kis smúzolás és semmiről beszélgetés, amihez pont semmi kedvem. lehet ez az a semmi, amit ma meg kéne ragadnom, mint téma. (vagy inkább egy kávésbögre fülét.)
valamilyen ismeretlen oknál fogva tagja vagyok egy fb csoportnak (vajon egyáltalán mi szükségünk is van az fb-re?! több év után egyre gyakrabban merül ez fel bennem) - szóval az az igazság, hogy nap mint nap olvasom a posztjaikat és az arra érkező szuperértelmes és általában tökéletes helyesírással (bleeeh) komponált suttyó válaszokat és azon gondolkodom, hogy bazz tuti, hogy mégis ki fog derülni, hogy valami másik bolygóról származom. nincsenek illúzióim a saját hiányosságaimmal kapcsolatban, de van az a társaság, ahol egyrészt teljesen egészséges önkritikával érzem, hogy az IQ-m messze meghaladja az életkoromat fémjelző számot, másrészt kifejezetten úgy érzem magam mint egy akadémiai levelezőtag. és rettegve látom be, hogy ez egy elég reális képet ad egy nagy átlagról... és ez nem önnön dicséretem. ez egy szájtátva bámulás, hogy mennyi felületes és primitív ember él körülöttünk. közben hadd adjak hálát azért, hogy az én baráti köröm nem ilyen. van különbség na. ha szimpi ez a gondolatom, ha nem. atyaúristen. eddig csak csodálkoztam. most például úgy érzem, ahány percet olvasom még a kommenteket, annyival csökken percenként a saját IQ-m és inkább irritál. még nem tudom, hogy ez a felfokozottság a mai "lenn" hangulatnak köszönhető-e vagy tényleg elértük az én tűrőképességem határait. (delete gomb. jó találmány.)
és akkor vannak még kérdőjelek bennem. nem is kevés. a tegnap esti dolog nem hogy nyugodni. nem fejtem ki. csak annyit mondok, hogy a pasik sehol nem lesznek, amikor a barátaid igen, ezért kurvára vigyázni kéne az ilyen viselkedéssel, szerelem ide vagy oda...
vettem egy könyvet. ideális menekülés a valóságból. már az első pár oldal után érzem, hogy jó lesz. pedig konkrétan azért választottam, mert szép a címlapja és a kritikája jó volt. baaaazzz. azért én nyernék díjakat, na. de néha jó ez így. megállítom a világot és kiszállok én magam, nem kell, hogy megállítsátok nekem.
***********
és ennyi ideig tartott az időm... most jön egy kis smúzolás és semmiről beszélgetés, amihez pont semmi kedvem. lehet ez az a semmi, amit ma meg kéne ragadnom, mint téma. (vagy inkább egy kávésbögre fülét.)
2016. február 10., szerda
hair
sok szó esett már a mosás után páratlanul maradó zoknikról és a tetejüket soha többé viszont nem látó műanyag dobozokról... de van egy másik dolog, ami engem életem bizonyos időszakaiban rettenetesen idegesít, legalább annyira, mint az a tény, hogy mondjuk pár óra alatt nem tudunk pár kilót lefogyni... ez pedig a hajnövesztés. hiába lenne kedvem ma este félhosszú hajúnak lenni, azt nem lehet. és ezen belül is a pajesz... hát bazz. tuti, hogy ez valamilyen rokonságban áll a sok kis idegesítő fél pár zoknival. szóval ennyire rövid hajból épp kedvem támadt továbbra is röviden tartani ugyan, de leheletnyit megnöveszteni. igen ám, de a két frizura között nem csak az a pár centi adja a különbséget, hanem az is, hogy a pajesz megnő és a füled mögé söpörhető egy laza mozdulattal... ÁÁÁÁÁÁÁH!!!!! ez azt jelenti, hogy most hetekig úgy fogok kinézni mint egy hippi a fejemen tekergő fölösleges hajtól, amit majd kb. két hét múlva fél palack hajlakkal oldalra fogok tudni ragasztani (!) majd kb. egy hónap múlva következik be az első olyan nap, amikor ott marad magától is az első szellőig. kivárom b.szki.
serenity
eljött egy újabb szerda, a múlt heti nők lapját még mindig nem volt alkalmam kiolvasni, ami azt illeti az az előttit sem. azért megvettem az e hetit is. hátha.
szóval itt van megint ez a szerda és én tele vagyok érzelmekkel, félelmekkel, mondanivalóval... de nem vagyok benne biztos, hogy mindet meg tudom fogalmazni. és azt sem tudom hol kezdjem.
talán egy imával. hogy süssön ránk a nap. hogy jöjjön el egy jó időszak egészségben és boldogságban. egy minimális szerencsével megspékelve... hm? nevezetesen a mai napra gondolok. hogy az, ami nekem egy esőfelhő a fejem fölött, másnak legyen egy lehetőség. hogy elsétálhassak egy olyan helyzetből, amely pillanatnyilag több fejfájást okoz nekem, mint örömet. de én ezt rendezetten szeretném magam mögött hagyni, hogy ne kelljen többet ezzel foglalkozni, hogy az energiámat másra összpontosíthassam.
igen, néha elpazarlom az időmet, nem vagyok a világ legnagyobb idő beosztója, szeretek időnként a semmibe nézni egy kávét kavargatva és valóban nem listák szerint élem az életem, nyilván sokkal kevésbé hatékonyan is. néha sóvárgok a hatékonyság szó után. mások láttán pláne. de kérdés az, hogy valóban akarok-e ennyire hatékony lenni mindig? egyáltalán milyen szó az már egy emberre, hogy hatékony?! én kerek, puha, melegséges és mosolygós szeretnék inkább lenni azt hiszem. (a kerek és puha nyilván átvitt értelemben értve, nem testben :))) és igen, néha többre becsülöm a saját magammal és a saját gondolataimmal töltött időt a képzeletbeli listáim kipipálásánál. tehát én nem vagyok hatékony. folyamatosan halogatok csomó adminisztratív baromságot, mindent az utolsó pillanatban intézek el és semmiképp sem mondhatom, hogy a kávézásról szívesen lemondanék. (áttértem a koffeinmentesre, slussz :))) - de én így vagyok jól. oké, néha sóvárgok egy kis sikerélmény után, hogy baaazzzzzzz, mindent elintézteeeeeem - de azt kell mondjam, hogy és, ha nem, akkor mi van?
semmi.
és ezt a szót csak valamikor a harmincas éveinkben tanuljuk meg kimondani. 40 évesen már félvállról vetjük oda, mert már tudjuk, hogy ezek nem igazán olyan dolgok, amelyek számítanak. és százszor, ezerszer választom a gyerekkel való nyugodt bújást, mint azt a stresszt, amit az elmúlt évben róttam magamra, ahogy három munka terén igyekeztem helyt állni - nyilván egyiket sem tudtam maximumon hozni, túl sok volt a kapkodás, a tévedés. (bár a legnagyobb munkát úgy köszönték meg, hogy mennyire szuper és mennyire sokat segítettem és mindenben a rendelkezésükre álltam... de nem tudtam szívből örülni ennek, mert az jutott eszembe elsőre: te jó ég, mennyire elégedettek lettetek volna, ha még rá is érek?! - és ez nem töltött el elégtétellel.) ez a munka oldala. és a másik? a folyamatos körömrágás, ami miatt soha életemben nem vállaltam bizonyos munkaköröket, mert azt mondtam nem éri meg az állandó para, a folyamatos munkára gondolás. xarok a titulusokra, a hatalmas munkai sikerekre - pedig megtehettem volna. két nagy cégnél voltam jó helyem. mindkétszer, amikor elmentem, maga a vezérigazgató hívatott be... ne menj el. elmentem. nem véletlenül tetováltattam madarakat a csuklómra alma neve mellé.
mindennél többet jelent a szabadságom. és úgy érzem az elmúlt évben én magam zártam be a saját börtönöm ajtaját: mentek az esküvők, annyi lakberendezés zajlott közben, hogy csak kapkodtam a fejem és közben igyekeztem felszín fölött tartani a boltot, ami sokkal, de sokkal több időt és energiát vett igénybe, mint valaha hittem volna. mindeközben teljesen kicsúszott a lábunk alól a talaj, miután belementünk abba a helyzetbe, hogy eladtuk a házunkat, eladtuk bé szüleinek a házát is - de mint utóbb kiderült, nem várt minket az a ház, amelyet otthonunknak hittünk. könnyű azt mondani, hogy miért vártunk ennyi ideig... mert az idő múlását néha észre sem veszed és amikor meg ráeszmélsz, akkor meg azt mondod, ha már ennyit vártam, nem adom fel olyan könnyen... végül jött egy pont, amikor el kellett engedni. nem volt könnyű beleugrani a semmibe. a szülők egy albérletben várják közben a megoldást, nyakadban a felelősség és a stressz, hogy akkor most hogy legyen... és ugrasz, mert muszáj ugranod. (és ami azt illeti menned is. de az emberi csalódásokról nem ebben az írásban szeretnék szólni.)
na ehhez a stresszhez ez volt a hátterünk mindeközben. szerinted? csoda, hogy lassan úgy érzem nincsenek idegeim, annyira felőrlődtek? csoda, hogy szegény gyerek szívta meg a legjobban és mennyire nehéz, amikor ezt belátod magadnak, hogy eltoltál egy évet nem csak a saját életedből, hanem az övéből is? megéri? NEM. semmi nem éri meg ezt.
aki nem ismer, azt látja, hogy miért panaszkodom, amikor most már sínen vannak a tervek. sínen. másfél éve viszont a nyakam is. ma reggel amikor századszorra töröltem fel a wc padlót úgy éreztem elpattan egy húr bennem. nyugalmat szeretnék. nyugalmat, egészséget és boldogságot. "csak" ennyit. és egyik sem pénzért vehető.
szóval egészen más terveim vannak erre az évre. egészen mások. sokkal több nyugalom. sokkal több nevetés. sokkal több idő. puha kanapék és közös főzések. szeretnék még egy babát és épp csak annyi jólétet, hogy ne kelljen aggódnunk, nekem nem kell ennél több. soha nem gondoltam volna, hogy ami régen magától értetődő volt az ennyire nem az valójában. egy este a saját nappalidban például. nyugalomban. úgy, hogy akármi történt, te rácsukod az ajtót és el tudod fordítani a fejed és meg tudsz pihenni. milyen hétköznapi, mi? hát ennyire hétköznapi dolgokra vágyom.
engem egyáltalán nem bánt, hogy elengedjem az üzletet. nem jött be, ennyi. és akkor mi van?
semmi.
buktunk pénzt, de legfőbbképp időt és idegeket. de legalább megpróbáltuk és soha nem fogunk azon gondolkodni, miért nem vágtunk bele. és ami azt illeti, azon sem szeretnék, hogy miért igen. csak. megpróbáltuk. ennyi. elengedjük. ennyi. vele együtt remélem egy csomó stresszt is, ami minden napunkat megmérgezi. ahogy épül a ház, remélem úgy épülünk újra mi is. ahogy oldódik a feszültség, hogy látod a fényt az alagúz végén, bé megnyugodhat, hogy lesz helye a szüleinek és nekünk is lesz saját otthonunk megint. mert az otthon teszi erőssé az embert. otthon és háttér nélkül hogyan is lehetnénk erősek?
megérdemlek egy kis nyugalmat? szerintem igen. tényleg megérdemeljük. ezt szívből mondom minden álszerénység nélkül. mindenki megérdemelné. és én meg is tudom teremteni általában az apróságokból... de így, hogy nem volt közben kapaszkodóm, eljött egy újabb szerda, a múlt heti nők lapját még mindig nem volt alkalmam kiolvasni, ami azt illeti az az előttit sem. azért megvettem az e hetit is. hátha.
szóval itt van megint ez a szerda és én tele vagyok érzelmekkel, félelmekkel, mondanivalóval... de nem vagyok benne biztos, hogy mindet meg tudom fogalmazni. és azt sem tudom hol kezdjem.
talán egy imával. hogy süssön ránk a nap. hogy jöjjön el egy jó időszak egészségben és boldogságban. egy minimális szerencsével megspékelve... hm? nevezetesen a mai napra gondolok. hogy az, ami nekem egy esőfelhő a fejem fölött, másnak legyen egy lehetőség. hogy elsétálhassak egy olyan helyzetből, amely pillanatnyilag több fejfájást okoz nekem, mint örömet. de én ezt rendezetten szeretném magam mögött hagyni, hogy ne kelljen többet ezzel foglalkozni, hogy az energiámat másra összpontosíthassam.
igen, néha elpazarlom az időmet, nem vagyok a világ legnagyobb idő beosztója, szeretek időnként a semmibe nézni egy kávét kavargatva és valóban nem listák szerint élem az életem, nyilván sokkal kevésbé hatékonyan is. néha sóvárgok a hatékonyság szó után. mások láttán pláne. de kérdés az, hogy valóban akarok-e ennyire hatékony lenni mindig? egyáltalán milyen szó az már egy emberre, hogy hatékony?! én kerek, puha, melegséges és mosolygós szeretnék inkább lenni azt hiszem. (a kerek és puha nyilván átvitt értelemben értve, nem testben :))) és igen, néha többre becsülöm a saját magammal és a saját gondolataimmal töltött időt a képzeletbeli listáim kipipálásánál. tehát én nem vagyok hatékony. folyamatosan halogatok csomó adminisztratív baromságot, mindent az utolsó pillanatban intézek el és semmiképp sem mondhatom, hogy a kávézásról szívesen lemondanék. (áttértem a koffeinmentesre, slussz :))) - de én így vagyok jól. oké, néha sóvárgok egy kis sikerélmény után, hogy baaazzzzzzz, mindent elintézteeeeeem - de azt kell mondjam, hogy és, ha nem, akkor mi van?
semmi.
és ezt a szót csak valamikor a harmincas éveinkben tanuljuk meg kimondani. 40 évesen már félvállról vetjük oda, mert már tudjuk, hogy ezek nem igazán olyan dolgok, amelyek számítanak. és százszor, ezerszer választom a gyerekkel való nyugodt bújást, mint azt a stresszt, amit az elmúlt évben róttam magamra, ahogy három munka terén igyekeztem helyt állni - nyilván egyiket sem tudtam maximumon hozni, túl sok volt a kapkodás, a tévedés. ez a munka oldala. és a másik? a folyamatos körömrágás, ami miatt soha életemben nem vállaltam bizonyos munkaköröket, mert azt mondtam nem éri meg az állandó para, a folyamatos munkára gondolás. xarok a titulusokra, a hatalmas munkai sikerekre - pedig megtehettem volna. két nagy cégnél voltam jó helyem. mindkétszer, amikor elmentem, maga a vezérigazgató hívatott be... ne menj el. elmentem. nem véletlenül tetováltattam madarakat a csuklómra alma neve mellé.
mindennél többet jelent a szabadságom. és úgy érzem az elmúlt évben én magam zártam be a saját börtönöm ajtaját: mentek az esküvők, annyi lakberendezés zajlott közben, hogy csak kapkodtam a fejem és közben igyekeztem felszín fölött tartani a boltot, ami sokkal, de sokkal több időt és energiát vett igénybe, mint valaha hittem volna. mindeközben teljesen kicsúszott a lábunk alól a talaj, miután belementünk abba a helyzetbe, hogy eladtuk a házunkat, eladtuk bé szüleinek a házát is - de mint utóbb kiderült, nem várt minket az a ház, amelyet otthonunknak hittünk. könnyű azt mondani, hogy miért vártunk ennyi ideig... mert az idő múlását néha észre sem veszed és amikor meg ráeszmélsz, akkor meg azt mondod, ha már ennyit vártam, nem adom fel olyan könnyen... végül jött egy pont, amikor el kellett engedni. nem volt könnyű beleugrani a semmibe. a szülők egy albérletben várják közben a megoldást, nyakadban a felelősség és a stressz, hogy akkor most hogy legyen... és ugrasz, mert muszáj menned.
na ehhez a stresszhez ez volt a hátterünk mindeközben. szerinted? csoda, hogy lassan úgy érzem nincsenek idegeim, annyira felőrlődtek? csoda, hogy szegény gyerek szívta meg a legjobban és mennyire nehéz, amikor ezt belátod magadnak, hogy eltoltál egy évet nem csak a saját életedből, hanem az övéből is? megéri? NEM. semmi nem éri meg ezt.
aki nem ismer, azt látja, hogy miért panaszkodom, amikor most már sínen vannak a tervek. sínen. másfél éve viszont a nyakam is. ma reggel amikor századszorra töröltem fel a wc padlót úgy éreztem elpattan egy húr bennem. nyugalmat szeretnék. nyugalmat, egészséget és boldogságot. "csak" ennyit. és egyik sem pénzért vehető.
szóval egészen más terveim vannak erre az évre. egészen mások. sokkal több nyugalom. sokkal több nevetés. sokkal több idő. puha kanapék és közös főzések. szeretnék még egy babát és épp csak annyi jólétet, hogy ne kelljen aggódnunk, nekem nem kell ennél több. így nem volt olyan könnyű.
semmi. minden.
szóval itt van megint ez a szerda és én tele vagyok érzelmekkel, félelmekkel, mondanivalóval... de nem vagyok benne biztos, hogy mindet meg tudom fogalmazni. és azt sem tudom hol kezdjem.
talán egy imával. hogy süssön ránk a nap. hogy jöjjön el egy jó időszak egészségben és boldogságban. egy minimális szerencsével megspékelve... hm? nevezetesen a mai napra gondolok. hogy az, ami nekem egy esőfelhő a fejem fölött, másnak legyen egy lehetőség. hogy elsétálhassak egy olyan helyzetből, amely pillanatnyilag több fejfájást okoz nekem, mint örömet. de én ezt rendezetten szeretném magam mögött hagyni, hogy ne kelljen többet ezzel foglalkozni, hogy az energiámat másra összpontosíthassam.
igen, néha elpazarlom az időmet, nem vagyok a világ legnagyobb idő beosztója, szeretek időnként a semmibe nézni egy kávét kavargatva és valóban nem listák szerint élem az életem, nyilván sokkal kevésbé hatékonyan is. néha sóvárgok a hatékonyság szó után. mások láttán pláne. de kérdés az, hogy valóban akarok-e ennyire hatékony lenni mindig? egyáltalán milyen szó az már egy emberre, hogy hatékony?! én kerek, puha, melegséges és mosolygós szeretnék inkább lenni azt hiszem. (a kerek és puha nyilván átvitt értelemben értve, nem testben :))) és igen, néha többre becsülöm a saját magammal és a saját gondolataimmal töltött időt a képzeletbeli listáim kipipálásánál. tehát én nem vagyok hatékony. folyamatosan halogatok csomó adminisztratív baromságot, mindent az utolsó pillanatban intézek el és semmiképp sem mondhatom, hogy a kávézásról szívesen lemondanék. (áttértem a koffeinmentesre, slussz :))) - de én így vagyok jól. oké, néha sóvárgok egy kis sikerélmény után, hogy baaazzzzzzz, mindent elintézteeeeeem - de azt kell mondjam, hogy és, ha nem, akkor mi van?
semmi.
és ezt a szót csak valamikor a harmincas éveinkben tanuljuk meg kimondani. 40 évesen már félvállról vetjük oda, mert már tudjuk, hogy ezek nem igazán olyan dolgok, amelyek számítanak. és százszor, ezerszer választom a gyerekkel való nyugodt bújást, mint azt a stresszt, amit az elmúlt évben róttam magamra, ahogy három munka terén igyekeztem helyt állni - nyilván egyiket sem tudtam maximumon hozni, túl sok volt a kapkodás, a tévedés. (bár a legnagyobb munkát úgy köszönték meg, hogy mennyire szuper és mennyire sokat segítettem és mindenben a rendelkezésükre álltam... de nem tudtam szívből örülni ennek, mert az jutott eszembe elsőre: te jó ég, mennyire elégedettek lettetek volna, ha még rá is érek?! - és ez nem töltött el elégtétellel.) ez a munka oldala. és a másik? a folyamatos körömrágás, ami miatt soha életemben nem vállaltam bizonyos munkaköröket, mert azt mondtam nem éri meg az állandó para, a folyamatos munkára gondolás. xarok a titulusokra, a hatalmas munkai sikerekre - pedig megtehettem volna. két nagy cégnél voltam jó helyem. mindkétszer, amikor elmentem, maga a vezérigazgató hívatott be... ne menj el. elmentem. nem véletlenül tetováltattam madarakat a csuklómra alma neve mellé.
mindennél többet jelent a szabadságom. és úgy érzem az elmúlt évben én magam zártam be a saját börtönöm ajtaját: mentek az esküvők, annyi lakberendezés zajlott közben, hogy csak kapkodtam a fejem és közben igyekeztem felszín fölött tartani a boltot, ami sokkal, de sokkal több időt és energiát vett igénybe, mint valaha hittem volna. mindeközben teljesen kicsúszott a lábunk alól a talaj, miután belementünk abba a helyzetbe, hogy eladtuk a házunkat, eladtuk bé szüleinek a házát is - de mint utóbb kiderült, nem várt minket az a ház, amelyet otthonunknak hittünk. könnyű azt mondani, hogy miért vártunk ennyi ideig... mert az idő múlását néha észre sem veszed és amikor meg ráeszmélsz, akkor meg azt mondod, ha már ennyit vártam, nem adom fel olyan könnyen... végül jött egy pont, amikor el kellett engedni. nem volt könnyű beleugrani a semmibe. a szülők egy albérletben várják közben a megoldást, nyakadban a felelősség és a stressz, hogy akkor most hogy legyen... és ugrasz, mert muszáj ugranod. (és ami azt illeti menned is. de az emberi csalódásokról nem ebben az írásban szeretnék szólni.)
na ehhez a stresszhez ez volt a hátterünk mindeközben. szerinted? csoda, hogy lassan úgy érzem nincsenek idegeim, annyira felőrlődtek? csoda, hogy szegény gyerek szívta meg a legjobban és mennyire nehéz, amikor ezt belátod magadnak, hogy eltoltál egy évet nem csak a saját életedből, hanem az övéből is? megéri? NEM. semmi nem éri meg ezt.
aki nem ismer, azt látja, hogy miért panaszkodom, amikor most már sínen vannak a tervek. sínen. másfél éve viszont a nyakam is. ma reggel amikor századszorra töröltem fel a wc padlót úgy éreztem elpattan egy húr bennem. nyugalmat szeretnék. nyugalmat, egészséget és boldogságot. "csak" ennyit. és egyik sem pénzért vehető.
szóval egészen más terveim vannak erre az évre. egészen mások. sokkal több nyugalom. sokkal több nevetés. sokkal több idő. puha kanapék és közös főzések. szeretnék még egy babát és épp csak annyi jólétet, hogy ne kelljen aggódnunk, nekem nem kell ennél több. soha nem gondoltam volna, hogy ami régen magától értetődő volt az ennyire nem az valójában. egy este a saját nappalidban például. nyugalomban. úgy, hogy akármi történt, te rácsukod az ajtót és el tudod fordítani a fejed és meg tudsz pihenni. milyen hétköznapi, mi? hát ennyire hétköznapi dolgokra vágyom.
engem egyáltalán nem bánt, hogy elengedjem az üzletet. nem jött be, ennyi. és akkor mi van?
semmi.
buktunk pénzt, de legfőbbképp időt és idegeket. de legalább megpróbáltuk és soha nem fogunk azon gondolkodni, miért nem vágtunk bele. és ami azt illeti, azon sem szeretnék, hogy miért igen. csak. megpróbáltuk. ennyi. elengedjük. ennyi. vele együtt remélem egy csomó stresszt is, ami minden napunkat megmérgezi. ahogy épül a ház, remélem úgy épülünk újra mi is. ahogy oldódik a feszültség, hogy látod a fényt az alagúz végén, bé megnyugodhat, hogy lesz helye a szüleinek és nekünk is lesz saját otthonunk megint. mert az otthon teszi erőssé az embert. otthon és háttér nélkül hogyan is lehetnénk erősek?
megérdemlek egy kis nyugalmat? szerintem igen. tényleg megérdemeljük. ezt szívből mondom minden álszerénység nélkül. mindenki megérdemelné. és én meg is tudom teremteni általában az apróságokból... de így, hogy nem volt közben kapaszkodóm, eljött egy újabb szerda, a múlt heti nők lapját még mindig nem volt alkalmam kiolvasni, ami azt illeti az az előttit sem. azért megvettem az e hetit is. hátha.
szóval itt van megint ez a szerda és én tele vagyok érzelmekkel, félelmekkel, mondanivalóval... de nem vagyok benne biztos, hogy mindet meg tudom fogalmazni. és azt sem tudom hol kezdjem.
talán egy imával. hogy süssön ránk a nap. hogy jöjjön el egy jó időszak egészségben és boldogságban. egy minimális szerencsével megspékelve... hm? nevezetesen a mai napra gondolok. hogy az, ami nekem egy esőfelhő a fejem fölött, másnak legyen egy lehetőség. hogy elsétálhassak egy olyan helyzetből, amely pillanatnyilag több fejfájást okoz nekem, mint örömet. de én ezt rendezetten szeretném magam mögött hagyni, hogy ne kelljen többet ezzel foglalkozni, hogy az energiámat másra összpontosíthassam.
igen, néha elpazarlom az időmet, nem vagyok a világ legnagyobb idő beosztója, szeretek időnként a semmibe nézni egy kávét kavargatva és valóban nem listák szerint élem az életem, nyilván sokkal kevésbé hatékonyan is. néha sóvárgok a hatékonyság szó után. mások láttán pláne. de kérdés az, hogy valóban akarok-e ennyire hatékony lenni mindig? egyáltalán milyen szó az már egy emberre, hogy hatékony?! én kerek, puha, melegséges és mosolygós szeretnék inkább lenni azt hiszem. (a kerek és puha nyilván átvitt értelemben értve, nem testben :))) és igen, néha többre becsülöm a saját magammal és a saját gondolataimmal töltött időt a képzeletbeli listáim kipipálásánál. tehát én nem vagyok hatékony. folyamatosan halogatok csomó adminisztratív baromságot, mindent az utolsó pillanatban intézek el és semmiképp sem mondhatom, hogy a kávézásról szívesen lemondanék. (áttértem a koffeinmentesre, slussz :))) - de én így vagyok jól. oké, néha sóvárgok egy kis sikerélmény után, hogy baaazzzzzzz, mindent elintézteeeeeem - de azt kell mondjam, hogy és, ha nem, akkor mi van?
semmi.
és ezt a szót csak valamikor a harmincas éveinkben tanuljuk meg kimondani. 40 évesen már félvállról vetjük oda, mert már tudjuk, hogy ezek nem igazán olyan dolgok, amelyek számítanak. és százszor, ezerszer választom a gyerekkel való nyugodt bújást, mint azt a stresszt, amit az elmúlt évben róttam magamra, ahogy három munka terén igyekeztem helyt állni - nyilván egyiket sem tudtam maximumon hozni, túl sok volt a kapkodás, a tévedés. ez a munka oldala. és a másik? a folyamatos körömrágás, ami miatt soha életemben nem vállaltam bizonyos munkaköröket, mert azt mondtam nem éri meg az állandó para, a folyamatos munkára gondolás. xarok a titulusokra, a hatalmas munkai sikerekre - pedig megtehettem volna. két nagy cégnél voltam jó helyem. mindkétszer, amikor elmentem, maga a vezérigazgató hívatott be... ne menj el. elmentem. nem véletlenül tetováltattam madarakat a csuklómra alma neve mellé.
mindennél többet jelent a szabadságom. és úgy érzem az elmúlt évben én magam zártam be a saját börtönöm ajtaját: mentek az esküvők, annyi lakberendezés zajlott közben, hogy csak kapkodtam a fejem és közben igyekeztem felszín fölött tartani a boltot, ami sokkal, de sokkal több időt és energiát vett igénybe, mint valaha hittem volna. mindeközben teljesen kicsúszott a lábunk alól a talaj, miután belementünk abba a helyzetbe, hogy eladtuk a házunkat, eladtuk bé szüleinek a házát is - de mint utóbb kiderült, nem várt minket az a ház, amelyet otthonunknak hittünk. könnyű azt mondani, hogy miért vártunk ennyi ideig... mert az idő múlását néha észre sem veszed és amikor meg ráeszmélsz, akkor meg azt mondod, ha már ennyit vártam, nem adom fel olyan könnyen... végül jött egy pont, amikor el kellett engedni. nem volt könnyű beleugrani a semmibe. a szülők egy albérletben várják közben a megoldást, nyakadban a felelősség és a stressz, hogy akkor most hogy legyen... és ugrasz, mert muszáj menned.
na ehhez a stresszhez ez volt a hátterünk mindeközben. szerinted? csoda, hogy lassan úgy érzem nincsenek idegeim, annyira felőrlődtek? csoda, hogy szegény gyerek szívta meg a legjobban és mennyire nehéz, amikor ezt belátod magadnak, hogy eltoltál egy évet nem csak a saját életedből, hanem az övéből is? megéri? NEM. semmi nem éri meg ezt.
aki nem ismer, azt látja, hogy miért panaszkodom, amikor most már sínen vannak a tervek. sínen. másfél éve viszont a nyakam is. ma reggel amikor századszorra töröltem fel a wc padlót úgy éreztem elpattan egy húr bennem. nyugalmat szeretnék. nyugalmat, egészséget és boldogságot. "csak" ennyit. és egyik sem pénzért vehető.
szóval egészen más terveim vannak erre az évre. egészen mások. sokkal több nyugalom. sokkal több nevetés. sokkal több idő. puha kanapék és közös főzések. szeretnék még egy babát és épp csak annyi jólétet, hogy ne kelljen aggódnunk, nekem nem kell ennél több. így nem volt olyan könnyű.
semmi. minden.
2016. február 3., szerda
morzsák
az van, hogy mindenen bőgök. most nem a stresszelésről beszélek, ez valamiféle hormonális izé, ami a terhesség óta rendületlenül kitart. teszem hozzá világ életemben szuperérzékeny voltam... és amikor alma a pocakba költözött, azt gondoltam, hogy júj ezek a hormonok, hogy én még a cocacola reklámon is hangosan bömbölök... na azóta eltelt több mint 7 év és ez kitart. az imént néztem meg egy kisfilmet egy kézzel készített könyvről, tehát nem állíthatnám, hogy az évezred legmeghatóbb címéért indult... és azon kaptam, hogy megkönnyezem, hogy milyen szép, ahogy csinálják... hát gyerekek, ha ez normális :) (nem, nem várok babát, simán csak így maradtam.)
***********
bé-vel azon a véleményen vagyunk, hogy ha csak lehetséges, naponta legalább egy jócselekedeted legyen... én tegnap éjfélkor, amikor végre ágyba kerültünk, úgy éreztem, hogy ez megvolt. spontán meghívással, szuper estét töltöttünk együtt két olyan emberrel, akikre ez nagyon nagyon ráfért.
az van, hogy az élet sajnos nagyon durva történeteket tartogat néha. és mutatták a tenyerüket - az életvonaluk ugyanott és ugyanúgy van megtörve... én soha életemben nem hittem a tenyérjóslásban, de ez olyan szinten volt megdöbbentő. komoly tragédia történt és ott van basszus. (még mindig nem tértem magamhoz.)
***********
ma reggel az autóban ülve felvázoltam bé-nek, hogyan képzelem ezt az évünket a továbbiakban. a terv annyira fényes, hogy konkrétan felvillanyzott. mit is kell ilyenkor mondani? így legyen :)
***********
bé-vel azon a véleményen vagyunk, hogy ha csak lehetséges, naponta legalább egy jócselekedeted legyen... én tegnap éjfélkor, amikor végre ágyba kerültünk, úgy éreztem, hogy ez megvolt. spontán meghívással, szuper estét töltöttünk együtt két olyan emberrel, akikre ez nagyon nagyon ráfért.
az van, hogy az élet sajnos nagyon durva történeteket tartogat néha. és mutatták a tenyerüket - az életvonaluk ugyanott és ugyanúgy van megtörve... én soha életemben nem hittem a tenyérjóslásban, de ez olyan szinten volt megdöbbentő. komoly tragédia történt és ott van basszus. (még mindig nem tértem magamhoz.)
***********
ma reggel az autóban ülve felvázoltam bé-nek, hogyan képzelem ezt az évünket a továbbiakban. a terv annyira fényes, hogy konkrétan felvillanyzott. mit is kell ilyenkor mondani? így legyen :)
2016. február 2., kedd
ordíts, ha kell
szerintem az a baj, hogy kb. minden ezredik gondolatot írok le, ami adott pillanatban a fejemben van. régen nem így volt ez. és ennek megfelelően volt is értelme a blogomnak. na most nincs. hát így jártunk. de nem tudom mindig keddre és szerdára időzíteni a magvas gondolataimat csak azért, mert ezeken a napokon ülök a gép előtt. cserébe viszont a laptopot a többi napon ritkán nyitom ki és a telefonról is le kéne szokni. szóval a gondolatok jönnek és mennek és leggyakrabban nem kerülnek megörökítésre, ami egyfelől rossz, másfelől nem értem a saját aggodalmamat sem, mert már lassan úgy él az ember, hogy amit nem tett fel valamilyen képpel vagy írással a netre, az meg sem történt? ugyanmár.
szombaton szétfeszített a büszkeség a koncerten, mert enyimé a legjobb hangú pasi, na. (ahogy táncol az már csak hab a tortán.) volt egy idős pár a vendégek között, ők érkeztek először. nehéz megmondani, hogy úgy kb. 60-65 körül lehettek szerintem. a férfi lezser felsőben, a nő piros garbóban és bőrszoknyában, elvégre buli van. kiderült, hogy ők minden szilveszterkor ott vannak a hiltonban és imádják az együttest, elsők között vettek jegyet a jubileumra. bé próbálta nekik elmagyarázni, hogy most kicsit zúzósabb lesz a hangulat mint a hiltonban, de ők csak legyintettek és örültek az estének. namármost az elejétől a végéig konkrétan TOMBOLTAK a színpad előtt, nekem vagy 5 percembe telt megörökíteni mindezt egy fotón, olyan sebességgel ugrált a nő feltartott karokkal, a pasi meg mögötte rázta a csípőjét. nem, nem voltak nevetségesek, sőt! olyan öröm áradt belőlük és olyan szinten sikerült "elvegyülniük" a tömegben, hogy egész estére mosolyt ragasztottak az arcomra: így kell megöregedni kérem szépen. egészen pontosan úgy, hogy nem kell. mert miért ne lehetne ugyanolyan lelkes, vidám és kicsit bolondos az ember, ha idősebb? hát egy csoda volt, na.
ismerek olyan embereket, akik alig múltak 30 évesek és már kicsit olyanok, mint akik valahol legbelül lélekben meghaltak... nem élnek.
mostanában annyi film szól erről, szinte a csapból folyik, mégis nehéz elhinni, de tényleg nem mindenki képes erre. jómagam mindig azt állítottam, hogy a boldogság egy ADOTTSÁG. egy képesség. hogy képes vagy örülni apróságoknak, mert anélkül nem megy. mindig ott a választás. még akkor is, amikor kilátástalan a helyzet, mindig választhatsz. persze vannak napok, amikor nem megy - de szerintem ez így egészséges, nem örömgépek vagyunk, hanem egyszerűen csak emberek. nekem például ilyen volt a tegnapi nap. betelepítettem 80db kiba. liliomot a szobánkba, hogy ne legyen nekik túl világos, felmértem a helyzetet, hogy itt bizony erről fog szólni a hét: el kell érjem, hogy pontosan péntekre nyíljanak ki legszebbre, se előtte, se utána. persze addigra már bántam a remek ötletemet, hogy legyen liliom... hülye vagyok én, hogy szándékosan akarok stresszelni egy hétig, mint anno az októberi tulipánokkal? azokhoz még beszéltem is, hogy eszükbe se jusson a 20 fok ellenére kinyílni szombatig... de már ott vannak. tehát "ez van". nem mintha nem lenne elég gondom, még gyártsunk is mellé.
szóval emiatt vagy más miatt tegnap egyszer csak olyan szinten befeszültem, hogy rég éreztem ilyet. én az apróság-imádó wonderwoman egy teljes napra elvesztettem a képességemet, hogy normálisan gondolkodjak, egész nap a könnyeimmel küszködtem és próbáltam féken tartani a bennem üvölteni és tombolni vágyó állatot... na nem azt a boldogan a szélben rohangáló, kiabáló, filmekbe illő csajt, hanem azt a verziót, amikor bezárkózol a kocsiba, ahol senki nem hallja és torkod szakadtából üvöltesz, mert olyan jól esik kicsit kiadni a feszültséget és szarsz rá, hogy belegondolj abba a sok jóba, amid van, azt a pár perced hadd töltsed már azzal, hogy elrántod magad egy idegösszeomlás szélére és vonyítasz. mert emberek vagyunk, nem boldogság gépek. kell ilyen is. (de módjával.)
aztán másnap felkelsz, eszedbe jut j., aki sokkal durvább dolgokon ment keresztül, még akkor is, ha soha nem szabad összehasonlítani a gondokat, és aki minden reggel úgy ébred fel, hogy ELDÖNTI: ma boldog leszek és mosolyog és kedves és bazz tényleg nem játssza meg magát, hanem elhatározza, hogy az élet kemény az ő hozzáállása azonban még keményebb lesz és ezáltal kerekedik felül minden napon. tehát amikor nem az a 2-3 havonta 1-2szer elkövetkező ordibálós szenvedős nap van, akkor igenis venni kell a fáradtságot, hogy szertartásszerűen örüljünk mindennek. hogy ne csak észrevegyük, de végig is gondoljuk a saját örömünket, akár ki is mondjuk, hogy elmeséljük másnak azt, ami nekünk örömet okozott, nem csak azért, hogy ő is örüljön, hanem hogy önző módon mi magunk is átélhessünk még egyszer. ahányszor csak tudjuk.
szóval így esett ez a szombat este. a hajamat másképp fésültem, találtam egy szuper fehér blúzt a standeren, amire nem is emlékeztem, az új tetoválásomat minden alkalommal szeretettel néztem, és ott volt ez az ismeretlen pár, aki belém égett, akik mesterei voltak annak, hogy elengedjék magukat, hogy jól érezzék magukat és örüljenek ennek a koncertnek, ennek a számnak, ennek a pillanatnak - ráadásul mindezt együtt. mert ehhez két ember kell, hogy így tudjanak együtt szórakozni. miközben semmit nem tudunk a gondjaikról, mert nekik is vannak, mint mindenki másnak, de aznap este nem voltak.
semmi.
és gyerekek, ez a képesség akkora ajándék, hogy el sem tudjuk képzelni. szerintem gyakoroljuk minden nap, amikor csak tudjuk. (ma azért ordítok még egyet a kocsiban a tegnapi rémes napom emlékére :)))))
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)