szombaton szétfeszített a büszkeség a koncerten, mert enyimé a legjobb hangú pasi, na. (ahogy táncol az már csak hab a tortán.) volt egy idős pár a vendégek között, ők érkeztek először. nehéz megmondani, hogy úgy kb. 60-65 körül lehettek szerintem. a férfi lezser felsőben, a nő piros garbóban és bőrszoknyában, elvégre buli van. kiderült, hogy ők minden szilveszterkor ott vannak a hiltonban és imádják az együttest, elsők között vettek jegyet a jubileumra. bé próbálta nekik elmagyarázni, hogy most kicsit zúzósabb lesz a hangulat mint a hiltonban, de ők csak legyintettek és örültek az estének. namármost az elejétől a végéig konkrétan TOMBOLTAK a színpad előtt, nekem vagy 5 percembe telt megörökíteni mindezt egy fotón, olyan sebességgel ugrált a nő feltartott karokkal, a pasi meg mögötte rázta a csípőjét. nem, nem voltak nevetségesek, sőt! olyan öröm áradt belőlük és olyan szinten sikerült "elvegyülniük" a tömegben, hogy egész estére mosolyt ragasztottak az arcomra: így kell megöregedni kérem szépen. egészen pontosan úgy, hogy nem kell. mert miért ne lehetne ugyanolyan lelkes, vidám és kicsit bolondos az ember, ha idősebb? hát egy csoda volt, na.
ismerek olyan embereket, akik alig múltak 30 évesek és már kicsit olyanok, mint akik valahol legbelül lélekben meghaltak... nem élnek.
mostanában annyi film szól erről, szinte a csapból folyik, mégis nehéz elhinni, de tényleg nem mindenki képes erre. jómagam mindig azt állítottam, hogy a boldogság egy ADOTTSÁG. egy képesség. hogy képes vagy örülni apróságoknak, mert anélkül nem megy. mindig ott a választás. még akkor is, amikor kilátástalan a helyzet, mindig választhatsz. persze vannak napok, amikor nem megy - de szerintem ez így egészséges, nem örömgépek vagyunk, hanem egyszerűen csak emberek. nekem például ilyen volt a tegnapi nap. betelepítettem 80db kiba. liliomot a szobánkba, hogy ne legyen nekik túl világos, felmértem a helyzetet, hogy itt bizony erről fog szólni a hét: el kell érjem, hogy pontosan péntekre nyíljanak ki legszebbre, se előtte, se utána. persze addigra már bántam a remek ötletemet, hogy legyen liliom... hülye vagyok én, hogy szándékosan akarok stresszelni egy hétig, mint anno az októberi tulipánokkal? azokhoz még beszéltem is, hogy eszükbe se jusson a 20 fok ellenére kinyílni szombatig... de már ott vannak. tehát "ez van". nem mintha nem lenne elég gondom, még gyártsunk is mellé.
szóval emiatt vagy más miatt tegnap egyszer csak olyan szinten befeszültem, hogy rég éreztem ilyet. én az apróság-imádó wonderwoman egy teljes napra elvesztettem a képességemet, hogy normálisan gondolkodjak, egész nap a könnyeimmel küszködtem és próbáltam féken tartani a bennem üvölteni és tombolni vágyó állatot... na nem azt a boldogan a szélben rohangáló, kiabáló, filmekbe illő csajt, hanem azt a verziót, amikor bezárkózol a kocsiba, ahol senki nem hallja és torkod szakadtából üvöltesz, mert olyan jól esik kicsit kiadni a feszültséget és szarsz rá, hogy belegondolj abba a sok jóba, amid van, azt a pár perced hadd töltsed már azzal, hogy elrántod magad egy idegösszeomlás szélére és vonyítasz. mert emberek vagyunk, nem boldogság gépek. kell ilyen is. (de módjával.)
aztán másnap felkelsz, eszedbe jut j., aki sokkal durvább dolgokon ment keresztül, még akkor is, ha soha nem szabad összehasonlítani a gondokat, és aki minden reggel úgy ébred fel, hogy ELDÖNTI: ma boldog leszek és mosolyog és kedves és bazz tényleg nem játssza meg magát, hanem elhatározza, hogy az élet kemény az ő hozzáállása azonban még keményebb lesz és ezáltal kerekedik felül minden napon. tehát amikor nem az a 2-3 havonta 1-2szer elkövetkező ordibálós szenvedős nap van, akkor igenis venni kell a fáradtságot, hogy szertartásszerűen örüljünk mindennek. hogy ne csak észrevegyük, de végig is gondoljuk a saját örömünket, akár ki is mondjuk, hogy elmeséljük másnak azt, ami nekünk örömet okozott, nem csak azért, hogy ő is örüljön, hanem hogy önző módon mi magunk is átélhessünk még egyszer. ahányszor csak tudjuk.
szóval így esett ez a szombat este. a hajamat másképp fésültem, találtam egy szuper fehér blúzt a standeren, amire nem is emlékeztem, az új tetoválásomat minden alkalommal szeretettel néztem, és ott volt ez az ismeretlen pár, aki belém égett, akik mesterei voltak annak, hogy elengedjék magukat, hogy jól érezzék magukat és örüljenek ennek a koncertnek, ennek a számnak, ennek a pillanatnak - ráadásul mindezt együtt. mert ehhez két ember kell, hogy így tudjanak együtt szórakozni. miközben semmit nem tudunk a gondjaikról, mert nekik is vannak, mint mindenki másnak, de aznap este nem voltak.
semmi.
és gyerekek, ez a képesség akkora ajándék, hogy el sem tudjuk képzelni. szerintem gyakoroljuk minden nap, amikor csak tudjuk. (ma azért ordítok még egyet a kocsiban a tegnapi rémes napom emlékére :)))))
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése