vannak olyan pillanatok, amikor azt érzem, az idegrendszerem felmondja a szolgálatot. amikor tehetetlenül ülsz, mert csomó mindent nincs módodban befolyásolni - ami különösen akkor idegesítő, amikor önnön 40 évedtől meghatódva eldöntötted, hogy nincs másik életed, mindent kidobálsz, ami stresszel, ami idegesít, ami nem ad neked, hanem elvesz tőled...
és akkor ott ülsz és szomorúan konstatálod, hogy nem minden felett van hatalmad. nem tudsz mindenen változtatni.
ugyanakkor végtelenül felszabadító döntéseket hozni és elköszönni attól, amitől már lehet, hogy korábban kellett volna, de sosem késő megtenni ezt a lépést mégsem. utólag különben is könnyű papolni, hogy mit kellett VOLNA. olyan nincs. a most van. és az, hogy elengeded azt, ami több rosszat hoz már neked mint jó.
ezen okulva egyébként külön fejezetet érdemelne az, hogy néha mennyire sokáig kapaszkodik az ember egy olyan reményben, amely csak az ő fejében (pillanat, ott az eszünk kéne legyen, nem?) - najó, akkor a szívében él. de soha nem késő belátni és amikor azt hiszed rossz lesz, akkor jön a meglepetés: megkönnyebbülést érzel szomorúság helyett.
vannak hajók, amik elmennek. aztán eldönthetjük, hogy ácsorgunk-e még a kikötőben szomorúan, könnyek között lengetve a zsebkendőnket, vagy hátat fordítunk, felszegjük az állunkat és megyünk tovább. mert az élet már csak ilyen. nem áll meg a kedvünkért megsimogatni a lehorgasztott buksinkat. azt mondják segíts magadon, isten is megsegít.
így legyen. (de tényleg.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése