neha egy kedves szo, egy "tunder vagy" is eleg ahhoz, hogy kicsit jobb legyen.

rovidendexarul

napok ota nem megvaltozott az idegessegem... mar nem rejtett... itt van koztunk es sajnos nagyon el... letortem mint a bili fule. es ugy maradtam. (egyetlen remenyem, hogy megjon es arra ra tudom mindezt fogni.) jo lenne mar nyugodtan aludni.

ha minden csak dontes kerdese, akkor en most szeretnem eldonteni, hogy ma jo napom lesz, csupa johirrel... mindjart 9 ora, johet is az elso. ugyanakkor nem haragszom. mert sajnos indokolt. az a fura, hogy eddig nem mutatkozott ennyire. de sajnos nem lehetunk mindig pozitivak. kell a hiszti. asszem.

tegnapi jo elmeny vizsont anyu uj parja volt. na hat vannak olyan emberek, akik olyan szinten szimpatikusak, hogy akar orokbe is fogadnad oket masnap :)))))

tengerben nyugodtan lebegni vagyom... de tenyleg.

önfiló

szeretem a reggeljeimet. az, hogy felhozom a reggelit nem szol senki ellen. csakis magam mellett. bevackolok a kedvenc pontomra a kanapen es kapok egy orat magamtol... magamnak. nyilvan, ha epp megoldhato - de igyekszem eszerint tervezni... meg 8 sincs es mar a kave a tarsam a vackomban.

ugyanakkor rajottem, hogy vannak emberek, akiket utalok es valamiert ma reggel megfogalmazodott bennem, hogy ezt kiirom magambol, hatha ezt a terhet lerakom. egyebkent nem is az utalat a jo szo szerintem. aki ismer, az ismeri a magabiztossagomat is, amibol azert nehez kibillenteni... de van ez a par ember (epp ketto van a fejemben, akire konkretan gondolok), aki frusztral engem. az egesz jelenletuktol felall a szor a hatamon. az egyikuk mar kierdemelte, hogy jogosan ne szeressem a hatam mogotti szemetkedessel es onnon alszentsegevel. a masik soha semmit nem tett ellenem legjobb tudomasom szerint, megis irrital, ha meglatom... lehet, hogy ez nem is a szemelyerol szol, hanem az a hatalmas igazsagerzetem tiltakozik ilyenkor, hogy a sikereiben valo sajat nem kis munkaja ellenere azert szuletni is tudni kell a megfelelo lehetosegek koze... es ez nem er, na. de lehet, hogy szimplan csak irigy vagyok. mondjuk ez nem jellemzo ram, de ki tudja. a lenyeg az, hogy meglatom valamelyikuket es erzem, hogy felmegy bennem a pumpa es konkretan frusztral a virtualis jelenlete.
van egy kozos tulajdonsaguk egyebkent. egy minimalis fellengzosseg... az, hogy ok mar annyira menok, hogy hirtelen ugy erzed minden amit te menonek ereztel eddig az valojaban egy nagy semmi, kicsit gagyi. sot ciki... (es ez komoly serulest okoz abban a bizonyos magabiztossagban...)
es en nem szeretem, ha kibillentenek abbol, amiben biztos vagyok. ugyanakkor nem lheteunk mindig azok, en ezt ertem. de a vernyomasom folosleges megemelese sem tesz jot.
egy biztos. a sznobizmus es a fellengzosseg ket olyan dolog, amit gyulolok.

es akkor mi a megoldas? altalaban azt mondanam, hogy az elso es alapveto, hogy ami idegesit, attol tartsd tavol magad. a kiiras nem segit mar erzem. nem kene tobbe rajuk neznem es kesz. de a kva kivancsisagom kulonosen fogekonnya tesz arra, hogy pont azt lessem neha, ami felidegesit.
aprocska kulonbseg, hogy ez nem is idegesit... hanem pl. blokkol. atkodolja bennem a magabiztossagot tobb apro kerdojelre, hogy lehet, hogy en nem vagyok ennyire de ennyire meno? igen... a masik ember lenezese felebreszti bennem a ketelyt, hogy jogos.e a reszerol... meg akkoris, ha egyikuknel pontosan tudom, hogy sajat onbizalom hianya keszteti ot, hogy masokat firkaljon.

en nem szeretem, ha valaki mellett gagyinak erzem magam es nem erosit, hanem elbizonytalanit.

na erre is kevesen kepesek am. es lam van ilyen is. ezen meg filozom, hogy hogyan oldjam meg, mert semmilyen felesleges stresszt nem akarok az eletembe. ilyen pillanatokban komolyan elgondolkodtat, hogy vajon mennyivel tobb a negativ hatasa a kozossegi medianak mint az egyertelmuen jo dolgok, amelyekkel segit minket...

ugyanennek a gondolatnak a menten egyebkent eszembe jutott az, hogy mennyire bennunk elnek csak ezek a gondolatok egyebkent. mi magunk krealjuk oket sokszor. a fellengzosseg mindkettejuknel egyertelmu,vegyikuknel a lenezes is kiderult sajna (NEM esett jol). de a masikuknal lehet, hogy en kepzelem csak oda, mert neha csak a sajat fejunkben el. gondolok itt olyan esetekre pl. amikor valakinek komoly tehetsege van ahhoz, hogy olyan kepet generaljon magarol, olyan erot sugarozzon, hogy szabalyszeruen elkezdesz osszemenni mellette... volt egy ilyen pasim egyszer. mar majdnem elbizonytalanodtam sajat magamban mire az agyba kerultunk, olyan komoly ferfi kepet adta le nekem, azon filoztam elotte, hogy en lehetek.e eleg jo hozza... es amikor mar nagyon kozel kerultunk egymashoz es semmi nagy durranas nem tortent, hanem o is csak egy teljesen normalis embernek bizonyult, ez az eset az eszembe vesodott... hogy sok a kepmutatas es sok felelem csak a mi fejunkben el... nosza hat felul kell rajta kerekedni. onbizalommal. hiszen o is csak ember...

ugyanakkor komoly allomasa ez a negyven eve tarto onismereti tanulmanyaimnak is... megpedig az, hogy engem a legagyizas vagy a versenyhelyzet nem inspiral, hanem blokkol. pedig ha elmeletben kene erre valaszolnom, azt felteleneznem engem ez felvertez egy "juszt is" hozzallas adta erovel... lofaxt. blokkol. elbizonytalanit a kovetkezo dicseretig... hat eszterkem. messze nem vagy te olyan eros, mint hiszed, csajszikam. ez a nagy budos helyzet. (es nem is tudom, hogy mi a megoldas, pedig nem szeretek rajonni, hogy a legnagyobb titokban ennyire kibillentheto vagyok...)

ezt csak igy a kave melle. ami lassan kihul. de a kedvenc helyemre bevackolva iszom meg... :)

a töretlen optimizmus, amikor a hullámok csapkodnak és a te orrlyukad juszt is üzemmódban kapkod a levegő után a vízpermetben... juszt is. és még mást is húzol magaddal közben, hogy ő se merüljön alá, mert nem szabad, mert lesz megoldás, lesz kiút...

semmi gond, csak kicsit elfáradtál... adj magadnak egy szabadnapot. megérdemled.

láv jórszelf

azert ipadrol sem konnyu irni, na... ekezetekkel most nem bajlodnek. lusta en, az "irodalom" bantalmazoja :)
tegnap kitort rajtam a rendralasi mania... ezeket a pillanatokat ugy gondolom ki kell hasznalni... egyebkent ebbol is latszik, hogy epp elek es nem tulelek, kicsit visszautalva a tegnapi gondolataimra. felszamoltam harom olyan dolgot, ami minden nap bantotta a szememet. olyan rendet vagtam, hogy meg en is meglepodtem. vannak ezek a bermuda haromszogek minden lakasban. minden nap, ahanyszor csak ranezunk, tiszta idegek leszunk tole...megis ugy maradnak sokaig, mert tul melos nekiesni. na de amikor eljon a kedv es meg ki is tudjuk hasznalni?! :))) a szemem es ezaltal a lelkem is kisimult. odanezek es a rendezettseg megnyugtat a korabbi allapot idegesito mivoltaval szemben... es akkor jon a kerdes mint oly sok mindennel kapcsolatban az eletben: ezzel miert vartunk idaig?

idorol idore visszaterek a blogomban, tehat a fejemben ehhez a nagyszeru tenyhez, hogy amikor szet vagyunk esve (ej, de szep magyar mondat), akkor a kornyezetunk elrendezese elkepesztoen simitja ki a haborgo lelkunket is. tegnap azonban inkabb azon filoztam, hogy milyen furcsa, hogy honapokig, evekig nezunk el olyan korulmenyeket, amelyek zavarnak, pedig nem lenne bonyolult megoldani oket - az apro bermuda haromszogektol kezdve a nagy es fontos kerdesekig... de mire varunk?

na elmondom mire: semmire. es hidd el, eleg sok idot szenteltem ennek a valasznak a felkutatasara :) lustak vagyunk es kenyelmesek, de ugyanakkor az ahitott allapot elott nem is vagyunk kepesek felmerni, hogy mennyire is zavar valami es mennyivel jobb lesz utana. mint amikor fozesnel megy az elszivo es lovesed nincs mi zavar, am amikor kikapcsolod azon kapod magad, hogy hangosan felsohajtasz... hu, de jooo... na igy valahogy. annyira nem zavar, hogy valtoztass, am amikor megteszed, rajossz, hogy ez az aprosag is mennyire sokat ad es mennyit szamitott megis.

szoval igy van ez az aprosagokkal. nem csak orulni kell minden pici boldogsagnak: eszrevenni es megelni (es hangosan kimondani, dobbenetesen sokat segit egyebkent - csak lehetoleg ne mas elott, mert kicsit furan fognak rank nezni :)))), hanem az igazan apso bosszanto tenyezoket is erdemes felszamolni par perc alatt, a kis rendetlenseget, a mini lyukat bevarrni, a foltot letorolni... es meg fogunk lepodni milyem jot teszunk magunkkal. (tehat mindjart lemegyek es mindenki elott kimondom hangosan, hogy de jo, hogy elpakoltam azt a halom papirt az asztalrol vegre :)))

legyel joban magaddal. okozz magadnak oromet. en birom am magamat, meg ha furan is hangzik, de ez az egyik legnagyobb kincsem meglepo modon: kiegyensulyozotta tesz. na persze van mogotte melo, mert emeberileg elegedettnek lenni onmagunkkal nem jon am csak ugy magatol... de en joban vagyok magammal es meg szoktam lepni magamat aprosagokkal, kezdve egy rendesen szepen elfogyasztott kavetol az uj cipoig mindenfelevel. amikor elsimitom a lelkem egy ilyen apro rendrakassal, azzal is. orom adni es orom kapni, egyszerre. two in one bazz, ez eleg meno, nem? :))). viccet felreteve ez nem vicc. 40 eves lettem es mar regota tudom, hogy nem masok szereteteert kell versengenem, hanem a sajat elismeresemert. mert en mindent tudok magamrol, itt nincs titok vagy megjatszas, pont ezaltal valik a legnagyobb dicserette a sajat elegedettsegem.

meg valami. az onbizslom. ami megyjegyzem tok ugyaninnen fakad... amikor bizonytalan vagyok nem tudok jol teljeseiteni. asszem ez magatol ertetodo. tegnapelott az autoban (ne nevess, de hangosan) elmagyaraztam magamnak, hogy en ebben jo vagyok es siman megy nekem. mire odaertem mar mindent tudtam, magabiztos voltam es meg en is meglepeodtem mennyi otletem tamadt, amelyek lelkes tamogatasra is talaltak... es szentul hiszem, hogy ez azon mult, hogy elhittem igy lesz. igy is lett.

hogyapicsaba valtam oravecznorava a bejegyzes vegere? az onbizalom tuning kozhelyesse tesz vagy mi? egyaltalan hogy jutottam el idaig a furdoszoba polc elpakolasatol? :) habos csikos kavemat mar megittam. egy puszi a sajat kezedre mara. be good to yourself mondotta a bolcs.

saját korlátaink

akkor megfogalmaztam. a vécén. mert mindig ott jönnek a jobb gondolatok. előtte dumáltunk bé-vel és valahogy ott ért a felismerés, hogy el tudom mondani mi zavar.
van, amikor az ember még számszerűsíteni is tudja, hogy mekkora kárt okoztak neki... én ki tudnám számolni és százezrekben tudnám mérni, hogy mekkora gondot okozott nekünk az az egy és egynegyed év, amit a tátika utcában töltöttünk a házra várva... de most már el tudom mondani azt is, ami mindezek mögött áll, mi az a bizonyos érzés, amit most is érzek nap mint nap, lassan két éve...

amikor az ember belevág valami nagyba, a cél érdekében sok mindent elvisel, mert rálegyint, hogy csak X időt kell így vagy úgy kibírni, utána jó lesz, ezért pillanatnyilag nagyon is megéri. nem baj, hogy félig a föld alatt lakunk vagy a wc-n át vezet az út a konyhába, nem baj, hogy mind egy szobában alszunk (ami mellesleg egy gardrób), nem baj, hogy a fél életünk dobozokban... majd túl leszünk rajta és minden jó lesz... és így hónapok, majd több mint egy év megy el. utána költözés és bár a körülmények jobbak, az érzés megmarad: előbb-utóbb lesz otthonunk, addig meg majd leszünk valahogy.

na ez az. az "addig kibírjuk". így NEM szabad élni. hogy szinte várod minden nap végét, ami közelebb visz a célodhoz - ami egyébként olyan hétköznapi, hogy majdnem nevetséges: egy saját otthon. ezeket a napokat sem volna szabad "túlélni" és "eltűrni", mert ez is a mi időnk, a mi napjaink...

és ez az, amit a zsuzsa elvett tőlünk, ami sokkal jobban fáj nekem, mint a sok százezernyi kár: az lemúlt majdnem 2 év mindennapi élvezete. iszonyatosan nehéz az elvesztegetett időn túllépni, mert visszahozhatatlan. tetézve volt ugye a bolttal, ahol még a napi rutinért is esdekelni kellett, annyi volt a teendő.

négy hét telt el azóta, amióta nem a miénk... és én megvadultam a szabadságtól. első héten fodrász (kétszer is), műköröm, 6 pár új cipő (mondom, hogy megbolondultam), rucik, szabadság, repkedés. második héttől intézkedés és újabb öröm a felszabadultság miatt. (harmadik-negyedik héten szembesülés az okozott anyagi károkkal, arc visszavétel és lapos kúszásban közlekedés, de ez most mindegy :))))

most kezdem megint érezni, hogy élek. egy és háromnegyed év "TÚLélés" után a körülményektől függetlenül is elkezdtem megint MEGélni... ennél felszabadítóbb érzésben pedig azt hiszem még nem volt részem.

gcnvlrlxnlxirxlih

najószóvalhát. keresgélnem kell a szavakat... de nem találom őket. és nem is vagyok benne biztos, hogy meg akarom őket találni. éjjel fél kettőkor sikerült lefeküdni. azt is félig röhögőgörcs és félig fejcsóválás közepette... vége lesz valaha ennek a napnak?

mindjárt kisimulok. mert ki akarok. mert muszáj. összeszedem magam és ha találtam szavakat, akkor megpróbálom leírni őket.

(addig sikítozom.)

sajnos

sajnos. vannak emberek, akik egyszerűen önmaguk ellenségei. és ha valaki önmagának az ellensége, nem tudsz neki segíteni, mert a harcot valójában önmagával vívja és nem veled. tehetetlenül kell, hogy nézzed... még ha nem is érted. nem érted, hogy miért harcol... amikor nincs is ott ellenség...

sajnos. bizonyos malmok lassan őrölnek. a várnál is sokkal, de sokkal lassabban. a várakozás őrjítő, hetekkel vet vissza minket. persze mik ezek a hetek az elmúlt hónapokhoz, évekhez képest. de akkor is...

sajnos. nehéz a szívem, mert a folyamatos stressz kapcsolatokat zilál szét. és tehetetlennek érzem magam, ráadásul valahol odabenn meg is értem ennek az okát, mert ezt már tényleg nehéz idegekkel bírni. nem azért, mert mi nem tudunk alkalmazkodni. hanem a folyamatos bizonytalanság és a szabadság hiánya... mindenki jól viselkedik és rendes. DE én nem akarom állandóan a gyereknek mondani, hogy pssszt, pssszt, bugyiban akarok sikítozva rohangálni, amikor csak akarok és úgy egyáltalán... szeretném a saját kis vackunkat... néha úgy érzem belebolondulok az állandó várakozásba. az élet türelemre akart tán tanítani? hát menjen a picsába. ez már nem tanítás. ez elég régóta szimpla szívatás és kész. és tudod mit? szerintem mi ezt nem érdemeljük meg. ennyi.

sajnos. nem mindig tudom mi a megoldás. néha széttett karokkal állok és csak csóválom a fejem, kérdőn nézek magam elé: most mit kell csinálni? mit tegyek? hogyan oldjam ezt meg? mivel tudnám jobbá tenni ezt a helyzetet? nem tudom.

jövőkép(esség)

ez a nap is egy érzelmi hullámvasút, mint a legtöbb - de ma órákon, perceken belül is képes vagyok ugyanezt hozni... és ilyenkor rádöbbenek mekkora hatalma van az ember gondolatainak, hogy önmagunkat is képesek vagyunk meggyőzni és megnyugtatni, ha tudunk figyelni befelé.

az imént kihordtam egy kisebb idegösszeroppanást pár perc alatt, majd tudatosan elkezdtem arra az esküvői meghívóra figyelni, amit épp készítettem... ettől persze kicsit lehiggadtam, annyira, hogy simán tudjak mondjuk gondolkodni. hogy mi idegesített fel ennyire és tulajdonképpen miért is. és tudtam kicsit távolabbról szemlélni a dolgot, úgy teljes egészében - így viszont észrevettem azt is, hogy összességében nézve még mindig több a jó ebben nekünk, mint a rossz és az ezzel kapcsolatos rossz gondolatokat már csak ezért is érdemes elengedni... így tehát elkezdtem visszatérni a normálisba, inkább lehuppantam a székről és csináltam magamnak egy jó forró habos kávét és örömmel próbáltam tekinteni arra, ami az imént felidegesített. mert muszáj elvonatkoztatni. önző okokból. önmagunk védelme érdekében.

a mindennapi életünk egyértelmű halála, amikor megragadunk egy élethelyzetben és semerre sem lépünk belőle, csak toporgunk egy helyben... ennél még az is jobb, ha rossz felé lépünk. de legalább léptünk. hiszen a rossz irányból is vissza lehet kanyarodni... és ha tévedtünk? akkor mi van? semmi. ki az, aki nem téved? ki az, akinek egy merő fáklyásmenet az élete és soha nem kerül kátyúba, soha nem téved el, soha nem hibázik? ilyen ember és ilyen életút nincsen. sokkal több erő rejlik abban, hogy tovább tudjuk lépni, hogy megpróbáljunk erőt venni magunkon a változtatáshoz, ha sikerül, ha nem, de mindig tudni fogjuk, hogy legalább megpróbáltuk. és ennél fontosabb nincsen.

felvázoltam magamban, hogy nagyjából mit várok a következő 1-2 évtől... és azt kell mondanom, nem fogunk unatkozni semmiképpen :) célok, álmok és vágyak nélkül semmik vagyunk.

kávé előtti két perc

telnek a napok, a hetek és a hónapok és én megértettem végre, hogy a dolgok nem úgy vannak ám, ahogy én azt gondoltam. nem úgy van ám, hogy megbeszéljük, kezet rázunk, hanem levelezünk, találkozunk, alkudozunk... nem úgy van ám, hogy nesze itt egy alaprajz, oké akkor ezen változtassuk meg ezt ezt és ezt és akkor kezdhetjük is építeni, nagyon nem így...
de most már kezdem látni - ha nem is a fényt az alagút végén, de legalább azt, hogy talán tényleg létezik maga az alagút.

vannak napok, amikor programszerűen csapkodnám a fejem a falba az elvesztegetett idő miatt, miközben az agyam ott kiabál, hogy ennek semmi értelme, ez a hajó már elment, nincs értelme egy percet sem ezen filózni és tényleg nincs és tényleg ritkán teszem... csak néha, de akkor nagyon bánt.

a többi napon egyszerűen és közhelyen örülök annak a sok mindennek, amink van. mert ez a legfontosabb és ezt még én is értem, minden hisztim közepette.

szóval akkor iszom egy kávét és igyekszem elrendezni a gondolataimat.

lesben

lám elment a kedd és itt a szerda, ihletem nuku, pedig mára a jókedvem is visszatért és egy elég komoly lépést tettem tegnap este. egy ideje már fontolgattam, majd egyszer csak hopsz, megtettem. csak úgy spontán. mert ez a fránya spontaneitás olyan sok mindenen lendít át minket az életben :)
nincs közlendőm. ülök, lesben, mint egy párduc, aki a prédáját várja... részben persze a párduc testéről egyértelműen az enyém ugrott be, nyihhhhhaaaaa - de leginkább tényleg várakozó állásponton vagyok minden tekintetben... és amíg nem kapok válaszokat, addig nem is pörög az agyam.

szóval nincs más hátra, mint egy kávé.

a mai - egyébként jól induló, de módszeresen elcseszett - napom margójára, csak annyit szeretnék írni, hogy b.ssza meg magát mindenki. a kétszínűekkel és az erőszakos lelki terroristákkal együtt.
viszonlátás.

létbizonytalanság

a tuti lélekmasszázs, ha írsz egy kicsit... nemdebárvagymi? (???)

alig tudom nyitva tartani a szemem. a bőgésen már túl vagyok, a szemfesték lefolyt és még szarabbul nézek ki mint előtte. közben eszembe jutott egy vicces apróság, hogy ugyebár a rohadék pajeszt növesztem a fülem mögé, mert így 40 évesen asszonyosabb frizurára vágyom, amire múltkor rákérdezett pár ember, hogy megnöveszteeeed? teeeeee??? nem, szó nincs erről. csak most kicsit másra vágyom. (nem, nem erre az elaludt égnek álló xarra, ami ma van, de mindegy.) szóval erre tegnap elmentem imádott h-ékhoz, akinek kb. a második kérdése ez volt: mi van? valami más rajtad... RÖVIDEBB a hajad??? nem értette miért nevetek fennhangon :))))) ugye? a nagy pajesznövesztés közben kicsit másképp fésülve bazz rövidebbnek tűnik a hajam??? szó nincs itt még félhosszúról sem, kérem szépen. csak a másképp fésülésről. ennyit a haj témáról. roppant izgalmas volt szerintem is.

mellébeszélek. mert ritka xar hangulatban vagyok és nincs kedvem elmagyarázni a sok nemértőnek, hogy miért, mikor minden olyan jó. én csak annyit mondok, hogy csinálja minden értetlenkedő utánam az elmúlt másfél évet és ezt most nem is cifráznám tovább... minden alkalommal, amikor kiakadok még tetézem azzal is, hogy nekiállok dorgálni magam, hogy pofám legyen lapos, mert... és akkor sorolom. és elfojtom. mert ugye nekem nem szabadna. de nem, nem lehet ezt örökké csinálni. egy-egy alkalommal, amikor arra érek "haza", hogy épp mutogatják a házat és bennem felmerül, hogy miatököm lesz, ha eladják a fejünk fölül, amíg nincs kész a ház, akkor hová teszünk két idős embert, almát, a kutyát pár hónapra? újabb költözés? újabb kínlódás? néha nem értem mit akar jelezni nekünk az élet, komolyan. szóval a házzal kapcsolatos tegnapi e-mail mindenesetre egyszerre akasztott ki és nyugtatott meg... itt még nagyon nagyon sok idő fog húzódni. ezen először fennakadtam. majd le is higgadtam: mivel ezt most már kristálytisztán látom, elengedtem annak a kérdését, hogy siettessem az egészet. és mivel kiakadás után minden problémát igyekszem megoldani, le kell ülni a főbérlővel és megvesztegetni, hogy el ne adja őszig a házat. akár egyben kifizetni neki egy adag bérleti díjat, akár felajánlani a tisztasági festést magunk után, stb. bármi legyen az ára. de ha most elveszik tőlem ezt a cseppnyi biztonságérzetet, amit ez a kis tetőtéri szoba jelent, ahol most lakunk, akkor már nem tudom, hogy honnan merítek erőt a következő hónapokhoz.

egyébként vannak dolgok, amik viszont úgy látom jó úton haladnak. és ha az üzletet sikerült elrendezni és megnyugodni akkor utána még mindig elég kemény időszak áll előttünk, de addigra összeszedem magam... mert muszáj.

most úgy jólesne valami jó, valami kedvesség... gyakorlatilag bármi. (főleg egy bizonyos embertől.) nagyon el vagyok anyátlanodva. és régóta először kaptam magam azon, hogy arra gondolok, hogy rosszat kívánok annak az embernek, aki így átvágott minket... pedig én nem szoktam rosszat kívánni. persze ezt is merő önzőségből, mert a negatív gondolatok engem mérgeznek, nem őt... szóval ez most sehogy sem jó.

a kávé

ez egy kávé. a szünetet simbolizálja számomra. azt, hogy kiengeded a gőzt és utána mélyeket lélegzel. pihensz. előre vagy utólag, de mindegy. a te pár pillanatod.

és nem, ezt nem lehet helyettesíteni egy kiba. egészséges répával, korpovit keksszel vagy ízetlen vízhajtó zöldteával. mert ez egy kávé. olyan mintha a latin szeretőd helyett azt mondanád a berecki pizsamában tébláboló gyerekkori énjének, hogy ej, gyere ma inkább te. nem. jöjjön csak a latin szerető :) ennyi mindenkinek kijár.

(ezt most fokoznám. UUUUUTÁLOOOOM, amikor megzavarnak kávézás közben. olyan mintha szex kellős közepén lépne be valaki. ne lépjen. ne hívjon. ne szóljon hozzám :)))

az utolsó pillanatban

rájöttem, hogy ha az embert nem találja meg a lehetőség, keresse azt meg. így tehát arra gondoltam, hogy én most spontán megkeresném a "mindent az utolsó pillanatig halogatók" bajnokságát, hogy legyek már végre én is világelső valamiben :) mert megérdemlem. de ezúttal tényleg.

szóval szépen komótosan - mert ugyan hová is sietnék, messze még a ténylegesen utolsó pillanat - készítettem magamnak egy listát szigorúan HOLNAPRA, aminek a 90%-a azokból a dolgokból áll, amiket ma NEM csináltam meg. na látjátok, milyen jól megy ez nekem :)

egyébként meg. amióta kiműtöttem magamból a 7 éve ott felejtett (???) varratot, azóta komoly jelentőséget tulajdonítok ennek a csaknem 10-15cm hosszú sötétkék damilszerűségnek és úgy éreztem ezután szabadon áramolhat az életembe csupa jó dolog. mintha egy eddig zárt ajtót kinyitottam volna és ott állnék tárt karokkal a lágy szellőben várva, hogy teli szájas mosolyok repüljenek be rajta. csendben megjegyzem ezt tetéztem azzal, hogy tegnap a csajos estére tartva az autóban hangosan elmondtam a kívánságaimat - szigorúan PONTOSAN, barokk körmondatokban, majd meg is ismételtem őket, hátha az univerzum nem hallotta rendesen a forgalomtól vagy valami. mivel a magamban beszélés gyakori, de kínos, ezért néha a számhoz emeltem a telefont, nehogy hülyének nézzenek. komoly kérdéseket vet fel, hogy a diósdról törökbálintra vezető hátsó úton ki az anyám venné észre, hogy én épp magamban beszélek a kocsiban. ordibálni is szoktam. (de most egészen nyugis voltam és határozott.)

kopp

és akkor akadnak olyan pillanatok, amikor konkrétan nekem jön a kérdés - mit jön, átgázol rajtam - hogy mit és mennyit mondhatunk egy másik embernek, akár puszta jó szándékból is. hogy észreveszünk dolgokat, amelyek az áthatolhatatlan lila ködön át nem feltétlenül látszanak - de mivel mi kívül állunk, mi látjuk. de közben nem akarunk igazán bele se rondítani...
tehát marad a konklúzió, hogy nyilván kussolunk.

(na én nem kussoltam. és nem a "bocsánat" szóra hajtottam. megkaptam. de nem kell. fényt szeretnék látni és biztonságos búrát legféltettebb embereim körül.)

lenn

kéne valami jó ütőset írnom. lenne miből meríteni, az tuti... olyan mintha egy hullámvasúton ülnék. egyik nap fenn, másik nap a béka segge alatt. tegnap fenn voltam. ma lenn vagyok. jobb ám fenn. mert olyankor elhiszem, hogy minden szuper. ma inkább elemezgetem az elém tolt "lehetmásképp" dolgokat, miközben legbelül igyekszem ennek ellenállni, hiszen az egész mai világ ráerősít arra, hogy miért NE legyen jó neked. ugyan tolja az üres közhelyeket arról, hogy légy önmagad és élvezd ki a pillanatot meg társai, oravecznóra mint "orrfasz" hasítja a hullámokat ezzel a hajóval. ugyanakkor az arcodba tolja azt is titokban, hogy ugyan te legyél elégedett magaddal, de azért mutatok pár irreális női testet, ehhez mérd magad bazdmeg. majd közvetlenül ezután megmutatok pár féltörténetet szuper nőkről, akik tökéletes egyensúlyt tudnak tartani a munka frontján (ja mert kurva sikeresek mind, persze) és a családban is, a gyerekkel soha nem ordítanak, két hasizom gyakorlat között levezényelnek egy húszmillióból berendezett paleo cukrászdát, elvégre váltottak és úgy egyáltalán: egy merő siker az életük. FELE. a másik feléről diszkréten nem kérdez senki. épp elég ha az első fele hallatán és láttán kezdünk el látványosan zsugorodni.

valamilyen ismeretlen oknál fogva tagja vagyok egy fb csoportnak (vajon egyáltalán mi szükségünk is van az fb-re?! több év után egyre gyakrabban merül ez fel bennem) - szóval az az igazság, hogy nap mint nap olvasom a posztjaikat és az arra érkező szuperértelmes és általában tökéletes helyesírással (bleeeh) komponált suttyó válaszokat és azon gondolkodom, hogy bazz tuti, hogy mégis ki fog derülni, hogy valami másik bolygóról származom. nincsenek illúzióim a saját hiányosságaimmal kapcsolatban, de van az a társaság, ahol egyrészt teljesen egészséges önkritikával érzem, hogy az IQ-m messze meghaladja az életkoromat fémjelző számot, másrészt kifejezetten úgy érzem magam mint egy akadémiai levelezőtag. és rettegve látom be, hogy ez egy elég reális képet ad egy nagy átlagról... és ez nem önnön dicséretem. ez egy szájtátva bámulás, hogy mennyi felületes és primitív ember él körülöttünk. közben hadd adjak hálát azért, hogy az én baráti köröm nem ilyen. van különbség na. ha szimpi ez a gondolatom, ha nem. atyaúristen. eddig csak csodálkoztam. most például úgy érzem, ahány percet olvasom még a kommenteket, annyival csökken percenként a saját IQ-m és inkább irritál. még nem tudom, hogy ez a felfokozottság a mai "lenn" hangulatnak köszönhető-e vagy tényleg elértük az én tűrőképességem határait. (delete gomb. jó találmány.)

és akkor vannak még kérdőjelek bennem. nem is kevés. a tegnap esti dolog nem hogy nyugodni. nem fejtem ki. csak annyit mondok, hogy a pasik sehol nem lesznek, amikor a barátaid igen, ezért kurvára vigyázni kéne az ilyen viselkedéssel, szerelem ide vagy oda...

vettem egy könyvet. ideális menekülés a valóságból. már az első pár oldal után érzem, hogy jó lesz. pedig konkrétan azért választottam, mert szép a címlapja és a kritikája jó volt. baaaazzz. azért én nyernék díjakat, na. de néha jó ez így. megállítom a világot és kiszállok én magam, nem kell, hogy megállítsátok nekem.

***********

és ennyi ideig tartott az időm... most jön egy kis smúzolás és semmiről beszélgetés, amihez pont semmi kedvem. lehet ez az a semmi, amit ma meg kéne ragadnom, mint téma. (vagy inkább egy kávésbögre fülét.)

hair

sok szó esett már a mosás után páratlanul maradó zoknikról és a tetejüket soha többé viszont nem látó műanyag dobozokról... de van egy másik dolog, ami engem életem bizonyos időszakaiban rettenetesen idegesít, legalább annyira, mint az a tény, hogy mondjuk pár óra alatt nem tudunk pár kilót lefogyni... ez pedig a hajnövesztés. hiába lenne kedvem ma este félhosszú hajúnak lenni, azt nem lehet. és ezen belül is a pajesz... hát bazz. tuti, hogy ez valamilyen rokonságban áll a sok kis idegesítő fél pár zoknival. szóval ennyire rövid hajból épp kedvem támadt továbbra is röviden tartani ugyan, de leheletnyit megnöveszteni. igen ám, de a két frizura között nem csak az a pár centi adja a különbséget, hanem az is, hogy a pajesz megnő és a füled mögé söpörhető egy laza mozdulattal... ÁÁÁÁÁÁÁH!!!!! ez azt jelenti, hogy most hetekig úgy fogok kinézni mint egy hippi a fejemen tekergő fölösleges hajtól, amit majd kb. két hét múlva fél palack hajlakkal oldalra fogok tudni ragasztani (!) majd kb. egy hónap múlva következik be az első olyan nap, amikor ott marad magától is az első szellőig. kivárom b.szki.

serenity

eljött egy újabb szerda, a múlt heti nők lapját még mindig nem volt alkalmam kiolvasni, ami azt illeti az az előttit sem. azért megvettem az e hetit is. hátha.

szóval itt van megint ez a szerda és én tele vagyok érzelmekkel, félelmekkel, mondanivalóval... de nem vagyok benne biztos, hogy mindet meg tudom fogalmazni. és azt sem tudom hol kezdjem.

talán egy imával. hogy süssön ránk a nap. hogy jöjjön el egy jó időszak egészségben és boldogságban. egy minimális szerencsével megspékelve... hm? nevezetesen a mai napra gondolok. hogy az, ami nekem egy esőfelhő a fejem fölött, másnak legyen egy lehetőség. hogy elsétálhassak egy olyan helyzetből, amely pillanatnyilag több fejfájást okoz nekem, mint örömet. de én ezt rendezetten szeretném magam mögött hagyni, hogy ne kelljen többet ezzel foglalkozni, hogy az energiámat másra összpontosíthassam.

igen, néha elpazarlom az időmet, nem vagyok a világ legnagyobb idő beosztója, szeretek időnként a semmibe nézni egy kávét kavargatva és valóban nem listák szerint élem az életem, nyilván sokkal kevésbé hatékonyan is. néha sóvárgok a hatékonyság szó után. mások láttán pláne. de kérdés az, hogy valóban akarok-e ennyire hatékony lenni mindig? egyáltalán milyen szó az már egy emberre, hogy hatékony?! én kerek, puha, melegséges és mosolygós szeretnék inkább lenni azt hiszem. (a kerek és puha nyilván átvitt értelemben értve, nem testben :))) és igen, néha többre becsülöm a saját magammal és a saját gondolataimmal töltött időt a képzeletbeli listáim kipipálásánál. tehát én nem vagyok hatékony. folyamatosan halogatok csomó adminisztratív baromságot, mindent az utolsó pillanatban intézek el és semmiképp sem mondhatom, hogy a kávézásról szívesen lemondanék. (áttértem a koffeinmentesre, slussz :))) - de én így vagyok jól. oké, néha sóvárgok egy kis sikerélmény után, hogy baaazzzzzzz, mindent elintézteeeeeem - de azt kell mondjam, hogy és, ha nem, akkor mi van?

semmi.

és ezt a szót csak valamikor a harmincas éveinkben tanuljuk meg kimondani. 40 évesen már félvállról vetjük oda, mert már tudjuk, hogy ezek nem igazán olyan dolgok, amelyek számítanak. és százszor, ezerszer választom a gyerekkel való nyugodt bújást, mint azt a stresszt, amit az elmúlt évben róttam magamra, ahogy három munka terén igyekeztem helyt állni - nyilván egyiket sem tudtam maximumon hozni, túl sok volt a kapkodás, a tévedés. (bár a legnagyobb munkát úgy köszönték meg, hogy mennyire szuper és mennyire sokat segítettem és mindenben a rendelkezésükre álltam... de nem tudtam szívből örülni ennek, mert az jutott eszembe elsőre: te jó ég, mennyire elégedettek lettetek volna, ha még rá is érek?! - és ez nem töltött el elégtétellel.) ez a munka oldala. és a másik? a folyamatos körömrágás, ami miatt soha életemben nem vállaltam bizonyos munkaköröket, mert azt mondtam nem éri meg az állandó para, a folyamatos munkára gondolás. xarok a titulusokra, a hatalmas munkai sikerekre - pedig megtehettem volna. két nagy cégnél voltam jó helyem. mindkétszer, amikor elmentem, maga a vezérigazgató hívatott be... ne menj el. elmentem. nem véletlenül tetováltattam madarakat a csuklómra alma neve mellé.

mindennél többet jelent a szabadságom. és úgy érzem az elmúlt évben én magam zártam be a saját börtönöm ajtaját: mentek az esküvők, annyi lakberendezés zajlott közben, hogy csak kapkodtam a fejem és közben igyekeztem felszín fölött tartani a boltot, ami sokkal, de sokkal több időt és energiát vett igénybe, mint valaha hittem volna. mindeközben teljesen kicsúszott a lábunk alól a talaj, miután belementünk abba a helyzetbe, hogy eladtuk a házunkat, eladtuk bé szüleinek a házát is - de mint utóbb kiderült, nem várt minket az a ház, amelyet otthonunknak hittünk. könnyű azt mondani, hogy miért vártunk ennyi ideig... mert az idő múlását néha észre sem veszed és amikor meg ráeszmélsz, akkor meg azt mondod, ha már ennyit vártam, nem adom fel olyan könnyen... végül jött egy pont, amikor el kellett engedni. nem volt könnyű beleugrani a semmibe. a szülők egy albérletben várják közben a megoldást, nyakadban a felelősség és a stressz, hogy akkor most hogy legyen... és ugrasz, mert muszáj ugranod. (és ami azt illeti menned is. de az emberi csalódásokról nem ebben az írásban szeretnék szólni.)

na ehhez a stresszhez ez volt a hátterünk mindeközben. szerinted? csoda, hogy lassan úgy érzem nincsenek idegeim, annyira felőrlődtek? csoda, hogy szegény gyerek szívta meg a legjobban és mennyire nehéz, amikor ezt belátod magadnak, hogy eltoltál egy évet nem csak a saját életedből, hanem az övéből is? megéri? NEM. semmi nem éri meg ezt.

aki nem ismer, azt látja, hogy miért panaszkodom, amikor most már sínen vannak a tervek. sínen. másfél éve viszont a nyakam is. ma reggel amikor századszorra töröltem fel a wc padlót úgy éreztem elpattan egy húr bennem. nyugalmat szeretnék. nyugalmat, egészséget és boldogságot. "csak" ennyit. és egyik sem pénzért vehető.

szóval egészen más terveim vannak erre az évre. egészen mások. sokkal több nyugalom. sokkal több nevetés. sokkal több idő. puha kanapék és közös főzések. szeretnék még egy babát és épp csak annyi jólétet, hogy ne kelljen aggódnunk, nekem nem kell ennél több. soha nem gondoltam volna, hogy ami régen magától értetődő volt az ennyire nem az valójában. egy este a saját nappalidban például. nyugalomban. úgy, hogy akármi történt, te rácsukod az ajtót és el tudod fordítani a fejed és meg tudsz pihenni. milyen hétköznapi, mi? hát ennyire hétköznapi dolgokra vágyom.

engem egyáltalán nem bánt, hogy elengedjem az üzletet. nem jött be, ennyi. és akkor mi van?

semmi.

buktunk pénzt, de legfőbbképp időt és idegeket. de legalább megpróbáltuk és soha nem fogunk azon gondolkodni, miért nem vágtunk bele. és ami azt illeti, azon sem szeretnék, hogy miért igen. csak. megpróbáltuk. ennyi. elengedjük. ennyi. vele együtt remélem egy csomó stresszt is, ami minden napunkat megmérgezi. ahogy épül a ház, remélem úgy épülünk újra mi is. ahogy oldódik a feszültség, hogy látod a fényt az alagúz végén, bé megnyugodhat, hogy lesz helye a szüleinek és nekünk is lesz saját otthonunk megint. mert az otthon teszi erőssé az embert. otthon és háttér nélkül hogyan is lehetnénk erősek?

megérdemlek egy kis nyugalmat? szerintem igen. tényleg megérdemeljük. ezt szívből mondom minden álszerénység nélkül. mindenki megérdemelné. és én meg is tudom teremteni általában az apróságokból... de így, hogy nem volt közben kapaszkodóm, eljött egy újabb szerda, a múlt heti nők lapját még mindig nem volt alkalmam kiolvasni, ami azt illeti az az előttit sem. azért megvettem az e hetit is. hátha.

szóval itt van megint ez a szerda és én tele vagyok érzelmekkel, félelmekkel, mondanivalóval... de nem vagyok benne biztos, hogy mindet meg tudom fogalmazni. és azt sem tudom hol kezdjem.

talán egy imával. hogy süssön ránk a nap. hogy jöjjön el egy jó időszak egészségben és boldogságban. egy minimális szerencsével megspékelve... hm? nevezetesen a mai napra gondolok. hogy az, ami nekem egy esőfelhő a fejem fölött, másnak legyen egy lehetőség. hogy elsétálhassak egy olyan helyzetből, amely pillanatnyilag több fejfájást okoz nekem, mint örömet. de én ezt rendezetten szeretném magam mögött hagyni, hogy ne kelljen többet ezzel foglalkozni, hogy az energiámat másra összpontosíthassam.

igen, néha elpazarlom az időmet, nem vagyok a világ legnagyobb idő beosztója, szeretek időnként a semmibe nézni egy kávét kavargatva és valóban nem listák szerint élem az életem, nyilván sokkal kevésbé hatékonyan is. néha sóvárgok a hatékonyság szó után. mások láttán pláne. de kérdés az, hogy valóban akarok-e ennyire hatékony lenni mindig? egyáltalán milyen szó az már egy emberre, hogy hatékony?! én kerek, puha, melegséges és mosolygós szeretnék inkább lenni azt hiszem. (a kerek és puha nyilván átvitt értelemben értve, nem testben :))) és igen, néha többre becsülöm a saját magammal és a saját gondolataimmal töltött időt a képzeletbeli listáim kipipálásánál. tehát én nem vagyok hatékony. folyamatosan halogatok csomó adminisztratív baromságot, mindent az utolsó pillanatban intézek el és semmiképp sem mondhatom, hogy a kávézásról szívesen lemondanék. (áttértem a koffeinmentesre, slussz :))) - de én így vagyok jól. oké, néha sóvárgok egy kis sikerélmény után, hogy baaazzzzzzz, mindent elintézteeeeeem - de azt kell mondjam, hogy és, ha nem, akkor mi van?

semmi.

és ezt a szót csak valamikor a harmincas éveinkben tanuljuk meg kimondani. 40 évesen már félvállról vetjük oda, mert már tudjuk, hogy ezek nem igazán olyan dolgok, amelyek számítanak. és százszor, ezerszer választom a gyerekkel való nyugodt bújást, mint azt a stresszt, amit az elmúlt évben róttam magamra, ahogy három munka terén igyekeztem helyt állni - nyilván egyiket sem tudtam maximumon hozni, túl sok volt a kapkodás, a tévedés. ez a munka oldala. és a másik? a folyamatos körömrágás, ami miatt soha életemben nem vállaltam bizonyos munkaköröket, mert azt mondtam nem éri meg az állandó para, a folyamatos munkára gondolás. xarok a titulusokra, a hatalmas munkai sikerekre - pedig megtehettem volna. két nagy cégnél voltam jó helyem. mindkétszer, amikor elmentem, maga a vezérigazgató hívatott be... ne menj el. elmentem. nem véletlenül tetováltattam madarakat a csuklómra alma neve mellé.

mindennél többet jelent a szabadságom. és úgy érzem az elmúlt évben én magam zártam be a saját börtönöm ajtaját: mentek az esküvők, annyi lakberendezés zajlott közben, hogy csak kapkodtam a fejem és közben igyekeztem felszín fölött tartani a boltot, ami sokkal, de sokkal több időt és energiát vett igénybe, mint valaha hittem volna. mindeközben teljesen kicsúszott a lábunk alól a talaj, miután belementünk abba a helyzetbe, hogy eladtuk a házunkat, eladtuk bé szüleinek a házát is - de mint utóbb kiderült, nem várt minket az a ház, amelyet otthonunknak hittünk. könnyű azt mondani, hogy miért vártunk ennyi ideig... mert az idő múlását néha észre sem veszed és amikor meg ráeszmélsz, akkor meg azt mondod, ha már ennyit vártam, nem adom fel olyan könnyen... végül jött egy pont, amikor el kellett engedni. nem volt könnyű beleugrani a semmibe. a szülők egy albérletben várják közben a megoldást, nyakadban a felelősség és a stressz, hogy akkor most hogy legyen... és ugrasz, mert muszáj menned.

na ehhez a stresszhez ez volt a hátterünk mindeközben. szerinted? csoda, hogy lassan úgy érzem nincsenek idegeim, annyira felőrlődtek? csoda, hogy szegény gyerek szívta meg a legjobban és mennyire nehéz, amikor ezt belátod magadnak, hogy eltoltál egy évet nem csak a saját életedből, hanem az övéből is? megéri? NEM. semmi nem éri meg ezt.

aki nem ismer, azt látja, hogy miért panaszkodom, amikor most már sínen vannak a tervek. sínen. másfél éve viszont a nyakam is. ma reggel amikor századszorra töröltem fel a wc padlót úgy éreztem elpattan egy húr bennem. nyugalmat szeretnék. nyugalmat, egészséget és boldogságot. "csak" ennyit. és egyik sem pénzért vehető.

szóval egészen más terveim vannak erre az évre. egészen mások. sokkal több nyugalom. sokkal több nevetés. sokkal több idő. puha kanapék és közös főzések. szeretnék még egy babát és épp csak annyi jólétet, hogy ne kelljen aggódnunk, nekem nem kell ennél több. így nem volt olyan könnyű.

semmi. minden.

morzsák

az van, hogy mindenen bőgök. most nem a stresszelésről beszélek, ez valamiféle hormonális izé, ami a terhesség óta rendületlenül kitart. teszem hozzá világ életemben szuperérzékeny voltam... és amikor alma a pocakba költözött, azt gondoltam, hogy júj ezek a hormonok, hogy én még a cocacola reklámon is hangosan bömbölök... na azóta eltelt több mint 7 év és ez kitart. az imént néztem meg egy kisfilmet egy kézzel készített könyvről, tehát nem állíthatnám, hogy az évezred legmeghatóbb címéért indult... és azon kaptam, hogy megkönnyezem, hogy milyen szép, ahogy csinálják... hát gyerekek, ha ez normális :) (nem, nem várok babát, simán csak így maradtam.)

***********

bé-vel azon a véleményen vagyunk, hogy ha csak lehetséges, naponta legalább egy jócselekedeted legyen... én tegnap éjfélkor, amikor végre ágyba kerültünk, úgy éreztem, hogy ez megvolt. spontán meghívással, szuper estét töltöttünk együtt két olyan emberrel, akikre ez nagyon nagyon ráfért.
az van, hogy az élet sajnos nagyon durva történeteket tartogat néha. és mutatták a tenyerüket - az életvonaluk ugyanott és ugyanúgy van megtörve... én soha életemben nem hittem a tenyérjóslásban, de ez olyan szinten volt megdöbbentő. komoly tragédia történt és ott van basszus. (még mindig nem tértem magamhoz.)

***********

ma reggel az autóban ülve felvázoltam bé-nek, hogyan képzelem ezt az évünket a továbbiakban. a terv annyira fényes, hogy konkrétan felvillanyzott. mit is kell ilyenkor mondani? így legyen :)

ordíts, ha kell

szerintem az a baj, hogy kb. minden ezredik gondolatot írok le, ami adott pillanatban a fejemben van. régen nem így volt ez. és ennek megfelelően volt is értelme a blogomnak. na most nincs. hát így jártunk. de nem tudom mindig keddre és szerdára időzíteni a magvas gondolataimat csak azért, mert ezeken a napokon ülök a gép előtt. cserébe viszont a laptopot a többi napon ritkán nyitom ki és a telefonról is le kéne szokni. szóval a gondolatok jönnek és mennek és leggyakrabban nem kerülnek megörökítésre, ami egyfelől rossz, másfelől nem értem a saját aggodalmamat sem, mert már lassan úgy él az ember, hogy amit nem tett fel valamilyen képpel vagy írással a netre, az meg sem történt? ugyanmár.

szombaton szétfeszített a büszkeség a koncerten, mert enyimé a legjobb hangú pasi, na. (ahogy táncol az már csak hab a tortán.) volt egy idős pár a vendégek között, ők érkeztek először. nehéz megmondani, hogy úgy kb. 60-65 körül lehettek szerintem. a férfi lezser felsőben, a nő piros garbóban és bőrszoknyában, elvégre buli van. kiderült, hogy ők minden szilveszterkor ott vannak a hiltonban és imádják az együttest, elsők között vettek jegyet a jubileumra. bé próbálta nekik elmagyarázni, hogy most kicsit zúzósabb lesz a hangulat mint a hiltonban, de ők csak legyintettek és örültek az estének. namármost az elejétől a végéig konkrétan TOMBOLTAK a színpad előtt, nekem vagy 5 percembe telt megörökíteni mindezt egy fotón, olyan sebességgel ugrált a nő feltartott karokkal, a pasi meg mögötte rázta a csípőjét. nem, nem voltak nevetségesek, sőt! olyan öröm áradt belőlük és olyan szinten sikerült "elvegyülniük" a tömegben, hogy egész estére mosolyt ragasztottak az arcomra: így kell megöregedni kérem szépen. egészen pontosan úgy, hogy nem kell. mert miért ne lehetne ugyanolyan lelkes, vidám és kicsit bolondos az ember, ha idősebb? hát egy csoda volt, na. 

ismerek olyan embereket, akik alig múltak 30 évesek és már kicsit olyanok, mint akik valahol legbelül lélekben meghaltak... nem élnek. 

mostanában annyi film szól erről, szinte a csapból folyik, mégis nehéz elhinni, de tényleg nem mindenki képes erre. jómagam mindig azt állítottam, hogy a boldogság egy ADOTTSÁG. egy képesség. hogy képes vagy örülni apróságoknak, mert anélkül nem megy. mindig ott a választás. még akkor is, amikor kilátástalan a helyzet, mindig választhatsz. persze vannak napok, amikor nem megy - de szerintem ez így egészséges, nem örömgépek vagyunk, hanem egyszerűen csak emberek. nekem például ilyen volt a tegnapi nap. betelepítettem 80db kiba. liliomot a szobánkba, hogy ne legyen nekik túl világos, felmértem a helyzetet, hogy itt bizony erről fog szólni a hét: el kell érjem, hogy pontosan péntekre nyíljanak ki legszebbre, se előtte, se utána. persze addigra már bántam a remek ötletemet, hogy legyen liliom... hülye vagyok én, hogy szándékosan akarok stresszelni egy hétig, mint anno az októberi tulipánokkal? azokhoz még beszéltem is, hogy eszükbe se jusson a 20 fok ellenére kinyílni szombatig... de már ott vannak. tehát "ez van". nem mintha nem lenne elég gondom, még gyártsunk is mellé.

szóval emiatt vagy más miatt tegnap egyszer csak olyan szinten befeszültem, hogy rég éreztem ilyet. én az apróság-imádó wonderwoman egy teljes napra elvesztettem a képességemet, hogy normálisan gondolkodjak, egész nap a könnyeimmel küszködtem és próbáltam féken tartani a bennem üvölteni és tombolni vágyó állatot... na nem azt a boldogan a szélben rohangáló, kiabáló, filmekbe illő csajt, hanem azt a verziót, amikor bezárkózol a kocsiba, ahol senki nem hallja és torkod szakadtából üvöltesz, mert olyan jól esik kicsit kiadni a feszültséget és szarsz rá, hogy belegondolj abba a sok jóba, amid van, azt a pár perced hadd töltsed már azzal, hogy elrántod magad egy idegösszeomlás szélére és vonyítasz. mert emberek vagyunk, nem boldogság gépek. kell ilyen is. (de módjával.)

aztán másnap felkelsz, eszedbe jut j., aki sokkal durvább dolgokon ment keresztül, még akkor is, ha soha nem szabad összehasonlítani a gondokat, és aki minden reggel úgy ébred fel, hogy ELDÖNTI: ma boldog leszek és mosolyog és kedves és bazz tényleg nem játssza meg magát, hanem elhatározza, hogy az élet kemény az ő hozzáállása azonban még keményebb lesz és ezáltal kerekedik felül minden napon. tehát amikor nem az a 2-3 havonta 1-2szer elkövetkező ordibálós szenvedős nap van, akkor igenis venni kell a fáradtságot, hogy szertartásszerűen örüljünk mindennek. hogy ne csak észrevegyük, de végig is gondoljuk a saját örömünket, akár ki is mondjuk, hogy elmeséljük másnak azt, ami nekünk örömet okozott, nem csak azért, hogy ő is örüljön, hanem hogy önző módon mi magunk is átélhessünk még egyszer. ahányszor csak tudjuk. 

szóval így esett ez a szombat este. a hajamat másképp fésültem, találtam egy szuper fehér blúzt a standeren, amire nem is emlékeztem, az új tetoválásomat minden alkalommal szeretettel néztem, és ott volt ez az ismeretlen pár, aki belém égett, akik mesterei voltak annak, hogy elengedjék magukat, hogy jól érezzék magukat és örüljenek ennek a koncertnek, ennek a számnak, ennek a pillanatnak - ráadásul mindezt együtt. mert ehhez két ember kell, hogy így tudjanak együtt szórakozni. miközben semmit nem tudunk a gondjaikról, mert nekik is vannak, mint mindenki másnak, de aznap este nem voltak. 

semmi. 

és gyerekek, ez a képesség akkora ajándék, hogy el sem tudjuk képzelni. szerintem gyakoroljuk minden nap, amikor csak tudjuk. (ma azért ordítok még egyet a kocsiban a tegnapi rémes napom emlékére :)))))

amikor el kell engedni.

vannak olyan pillanatok, amikor azt érzem, az idegrendszerem felmondja a szolgálatot. amikor tehetetlenül ülsz, mert csomó mindent nincs módodban befolyásolni - ami különösen akkor idegesítő, amikor önnön 40 évedtől meghatódva eldöntötted, hogy nincs másik életed, mindent kidobálsz, ami stresszel, ami idegesít, ami nem ad neked, hanem elvesz tőled...
és akkor ott ülsz és szomorúan konstatálod, hogy nem minden felett van hatalmad. nem tudsz mindenen változtatni.

ugyanakkor végtelenül felszabadító döntéseket hozni és elköszönni attól, amitől már lehet, hogy korábban kellett volna, de sosem késő megtenni ezt a lépést mégsem. utólag különben is könnyű papolni, hogy mit kellett VOLNA. olyan nincs. a most van. és az, hogy elengeded azt, ami több rosszat hoz már neked mint jó.

ezen okulva egyébként külön fejezetet érdemelne az, hogy néha mennyire sokáig kapaszkodik az ember egy olyan reményben, amely csak az ő fejében (pillanat, ott az eszünk kéne legyen, nem?) - najó, akkor a szívében él. de soha nem késő belátni és amikor azt hiszed rossz lesz, akkor jön a meglepetés: megkönnyebbülést érzel szomorúság helyett.

vannak hajók, amik elmennek. aztán eldönthetjük, hogy ácsorgunk-e még a kikötőben szomorúan, könnyek között lengetve a zsebkendőnket, vagy hátat fordítunk, felszegjük az állunkat és megyünk tovább. mert az élet már csak ilyen. nem áll meg a kedvünkért megsimogatni a lehorgasztott buksinkat. azt mondják segíts magadon, isten is megsegít.

így legyen. (de tényleg.)