sajnos. vannak emberek, akik egyszerűen önmaguk ellenségei. és ha valaki önmagának az ellensége, nem tudsz neki segíteni, mert a harcot valójában önmagával vívja és nem veled. tehetetlenül kell, hogy nézzed... még ha nem is érted. nem érted, hogy miért harcol... amikor nincs is ott ellenség...
sajnos. bizonyos malmok lassan őrölnek. a várnál is sokkal, de sokkal lassabban. a várakozás őrjítő, hetekkel vet vissza minket. persze mik ezek a hetek az elmúlt hónapokhoz, évekhez képest. de akkor is...
sajnos. nehéz a szívem, mert a folyamatos stressz kapcsolatokat zilál szét. és tehetetlennek érzem magam, ráadásul valahol odabenn meg is értem ennek az okát, mert ezt már tényleg nehéz idegekkel bírni. nem azért, mert mi nem tudunk alkalmazkodni. hanem a folyamatos bizonytalanság és a szabadság hiánya... mindenki jól viselkedik és rendes. DE én nem akarom állandóan a gyereknek mondani, hogy pssszt, pssszt, bugyiban akarok sikítozva rohangálni, amikor csak akarok és úgy egyáltalán... szeretném a saját kis vackunkat... néha úgy érzem belebolondulok az állandó várakozásba. az élet türelemre akart tán tanítani? hát menjen a picsába. ez már nem tanítás. ez elég régóta szimpla szívatás és kész. és tudod mit? szerintem mi ezt nem érdemeljük meg. ennyi.
sajnos. nem mindig tudom mi a megoldás. néha széttett karokkal állok és csak csóválom a fejem, kérdőn nézek magam elé: most mit kell csinálni? mit tegyek? hogyan oldjam ezt meg? mivel tudnám jobbá tenni ezt a helyzetet? nem tudom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése