project home

két szempontból is...

egyrészt kinéztünk egy baromi jó (és jó áron lévő) házikót... majd elmentünk megkeresni, hátha becsöngethetünk érdeklődni. erre ráment egy óránk és SEHOL nem találtunk. ültünk az autóban és néztük a teraszos fénykép hátterét mint két sherlock holmes, beazonosítandó a házakat... nem találtuk. itthon kinagyítva néztük a kilátást és vazze felismertem rajta két dolgot, ezzel betájolva, hogy valójában hol kellett volna keresni - majd az ingatlanost felhívva kiderült, hogy tökéletesen ott van. nekem nyitnom kéne egy magánnyomozói irodát, komolyan :) vagy csak túl sok CSI-t nézek, ehhe. mindenesetre mielőtt indulunk anyuhoz, elmegyünk megnézni, így hogy a google earth-ön pontosítottuk a helyét :)

másrészt végre felgereblyéztük a kertet és elszórtuk a fűmagokat... persze egy csepp eső sem lesz most, de majd jól meglocsoljuk. és a kert is sokkal, sokkal szebb most, tényleg. rendezett, "jólfésült" lett. artúr meg majd megszokja, hogy 1-2 hónapig NEM megy fel a növekvő fűre. punktum. kis drága okos fejű bolond kutyám. egyébként meg. tavaszra szép kis játszótér lesz a kertből... várom!

almához egyénként nem kell szakember, mert kimondja vágyait: "anya! mikor lesz már kistesóóóóm?" és folytatja. "akit ölbe vehetek" (!!) :o))))) "de kislányt szeretnék" - a véleménye változatlan: "a fiút majd apának adjuk" :o))))))))) csináltunk gesztenyéből családot: apa, anya, alma baba, artúr kutya - majd közölte, hogy kisbabát is gyártunk. ja bocs - a kistesót :o))) ezek most mind a kenyeres kosárban utaznak velünk mindenhová, gondosan betakarva, meg ne fázzanak. említettem már, hogy megzabálom a kis göndör fejét :)

lassan le kéne venni a lufikat, mert minden lépésnél a nappaliban lefejelem őket.

nagyon ősz

elképesztően jó spontán délelőttünk volt :o))))))
irány anyu, aztán együtt fel a normafára - azt hittem, hogy velünk együtt a fél város is így gondolja majd, de egész tűrhető volt a helyzet. forró capuccino (mér nem tea?), isteni rétes, őrülten szaladgáló artúr (még rövid szőrrel is minden második ember megállít, hogy jajdecukiiii), makkokat, gesztenyéket, leveleket gyűjtő almababa, írtó szép színek, jó levegő, hatalmas séta... majd a végén libegő a kisgöndörrel... ááááh, szuper volt minden! :)

itthon vázában a levelek, alatta gesztenyék és makkok - a többiből gesztenye embert fogunk csinálni, ha felébred(nek - mindenki alszik már megint :o))))) és a nap hátralévő részében már max. játszani fogunk - igazi hétvégi hangulat uralkodott el rajtam :o)

semmikülönös (végre)

nemtom, ma valami nagyon jó érzés fogott el. mint amikor egyszerűen ELDÖNTÖD, hogy minden rendben lesz. és úgy lesz, punktum.

konkrétan beleszerettem egy épp épülő házba nem messze az ovitól. leálltam az építkezés mellett és ha lett volna ott valaki, tuti megkérdezem, hogy eladásra építik-e vagy van már tulaja... szerintem ezeket a dolgokat is csak érzésre lehet csinálni. ránézel egy helyre, egy házra, ott állsz és vagy otthon érzed magad, vagy nem. hát engem ennek az utcának a teteje konkrétan elvarázsol...

almának vettem egy inci-finci ajándékot, amiért ilyen ügyes volt a héten az oviban (és kilátásba helyeztem ama bizonyos hello kitty-s balerina cipőt, amennyiben két hét múlva már megpróbál ott aludni :o))))) az ilyenek nálunk beválnak. asszem.

délutáni műszakban füvet fogok vetni. de lehet, hogy köcsög módon megvárom vele bé-t és holnap csináljuk együtt, ehhe :o) azonnal kell szereznem egy fodrászt. most!!!!! sehol senki nem ér rá spontán!! áááááh.

bé anyukája ma hazajöhet a kórházból a hosszú hétvégére.
szeretem, hogy ma ilyen jó a kedvem és semmiségekről vágyom csak írni...
(és ha megnyomom a közzététel gombot, utána tudom, hogy diósdi házakat fogok nézni a neten egy kicsit... álmodozni jó...)

is

oviból elsétál, artúr reklámfilmbe illően csahol a kerítéshez kötve - manci az első bokornál közli, hogy akkor ő menten bepisil, kezemben kutya, kabát, táska és gyerek, király, akkor bugyi lehúz, két liter pisivel öntöz, bugyi vissza. hazafelé minden kő, dióhéj, fűszál és egyéb megtekintése, közben folyamatos nyígás, hogy "de én akarom fogni a pórááázt..." (sikítok) majd a ház előtt 100 méterrel spontán összeesés: "anya, én olyan fáradt vagyok, nem tudok tovább menni..." - nem a frászt nem, csak nem aludtál és tök fáradt vagy. (kis édes drágaságom :o)))) autóba bepakol, irány erikáék...

az este rövid és velős összefoglalása a két egymásnak feszülő hisztis gyerekkel egy mondatban, amikor erika rámnézett és feltette a kérdést:
- "szerinted ha most lenne itt egy csaj, akinek még nincs gyereke, akarna?"
a ma este után? szerintem NEM :o)))))

még mindig könnyekig vagyok hatódva attól, hogy ovis lett.
kicsi nagylányom. lekvár vagyok.

egyébként meg.
holnap gereblyézni fogok. hajat és földet egyaránt.
(azaz felszántom a felásott udvart, majd spontán kerítek egy fodrászt, aki MOSTAZONNAL lenyírja a hajam, mert épp most érek rá, nemtok bejelentkezni. punktum.)

szerintem már rég aludnom kéne :o)

aztán

ezen felbuzdulva elkezdtem keresni a bátyámat és közben úgy éreztem megszakad a szívem :(
vajon legalább a kicsi lány érdekli...?

jaj

egyszer már írtam a megérzésekről... ijesztő ez az egész. már reggel óta volt bennem egy rossz érzés az ovival kapcsolatban - tán mégsem lelkiismeret-furdalás amit éreztem, nem tudom. mindenesetre nem hallottam a porszívótól, hogy kétszer is hívtak bentről, mert alma nagy sírásban volt... hát izé.
állítólag már megnyugtatták közben és lefektették, tehát minden oké, megyek érte 3 után... gondolom ettől nem lesz semmi baja, mégis döbbenet, hogy ha épp nyugalom van körülöttünk és oda tudunk figyelni saját magunkra, akkor kiderül, hogy mindent tudunk és érzünk, megérzünk...

emberek. emberek. még mindig azt mondom, hogy sokkal többet tudunk mint hisszük.

miért éri meg mégis jónak lenni

mert hiába az észérv, miszerint ezzel manapság inkább csak szívni lehet (és tényleg) - én mégis azt mondom bizonyos pillanatokban, hogy csakis így éri meg.

kivételesen jólesett ama bizonyos telefon, mert vannak napok, amikor érzem a szeretetet... egyszerűen "csak" a szeretetet és baromi jól esik. arra gondoltam, hogy végülis soha nem bántottam, nem tettem ellene semmi rosszat, miért is ne szeretne és teljesen feltöltött a tudat. nem volt mögötte semmi több, csak a tény, hogy érdemes lenni a világban. kedvesen, normálisan.

szerintem nincs annál rosszabb, mint amikor hibázol és megbántasz valakit - és ő még mindig kedves veled. az olyasfajta szeretet, amellyel nem tudsz mit kezdeni, mert nem érzed, hogy megérdemelted, sőt... neked szegezett fegyvernek hat puha párnák helyett... de ha rendben vagy magaddal, akkor úgy szívod magadba a szeretetét mint a napfényt. (én is hányok magamtól amikor ilyen nyálas vagyok, de ma nem találok más eszközöket ennek a hangulatnak a szemléltetésére :o)

aztán jött ez a levél, amin teljesen meglepődtem. a menyasszonyaim szoktak hálásak lenni és sokuk nagyon kedves. van, amikor már készülődéskor is hálásak pár jó szóért, de van amikor aznap is a nyakamba borulnak. pedig én csak a dekorációt csinálom. viszont kétségtelenül mindig rendelkezésre állok egy-két megnyugtató szóval... és akkor ma, hónapokkal egy esküvő után jön a legédesebb menyasszonytól egy levél, ami nagyjából bearanyozta a napomat, hogy ő még most is milyen szeretettel gondol rnák (i-vel) és milyen boldog asszony és igazán összefurhatnánk valamikor egy kávéra :o)

tökre meglepődtem és nagyon mosolyogtam, olyan jól esett.
ma a levegőben van a szeretet és nem csak azért, mert süt a nap.

én sütkérezem benne inkább. tegnap a. is teljesen feltuningolt a leplezetlen véleményével rólam, amin egyfelőle tényleg nagyon meglepődtem, hiszen mostanában inkább szét vagyok esve mint nem, de hogy ennyi jót kapjak... feltöltött, csak úgy vigyorogtam tőle.

na meg egy ovi előtt ülni is felemelő élmény, azt kell mondanom. kicsit olyan mint az igazából szerelemben a reptér. telis tele van szeretettel, édes gyerekekkel, anyukákkal, apukákkal, mosolyokkal... ülsz a szélvédő mögött és látod, ahogy puszilgatják egymást, elköszönnek, szaladgálnak - és ismét csak megtelik a szíved szeretettel.

nyálas, nem nyálas - de így vagyok most ebben a pillanatban :o)
jó érzés, hogy valakivel úgy tudok beszélni, hogy sosem kellett szembeköpnöm magam, hogy vannak, akikben mély nyomot hagyok, akik szeretnek, akik keresnek... és legfőbbképp van a világon egy hároméves kicsi lány, akinek én vagyok a mindene.

és mégis megéri. nagyon láv.

süt a nap

bénultan ülök. na nem a jókedvtől.
egyrészt vki nagyon felidegesített és azt nem szeretem. főleg ha igazságtalan.
másrészt konkrétan lelkiismeret-furdalásom van.
hogy én itthon molyolok amíg alma oviban van :)
tudom, új a helyzet és biztos mindenki így kezdi a dolgot, de akkor is!
harmadrészt jött egy kabát almának, ami nem olyan, amilyennek lennie kellene... sőt.

ehhez túl szép az idő, hogy így legyen! :) :)
fel kell pörögnöm és ráncba szedni magam és mindent körülöttem.

szép a szemem, sej.

vajon

ki volt ma a leglelkesebb olvasóm?
önként jelentkezik?

nagyonjól

ez egy nagyon tanulságos nap volt...
először is az ovi. hát ma reggel már nem volt nyígás, se induláskor, se érkezéskor, nem sírt, sőt majdnem elfelejtett köszönni is :o) nagyjából repültem kifelé az oviból.
a. megvárt és ismét elmentünk kávézni a lassan kedvenccé váló rogyadozó székekre (más nincs nyitva korán)... elkezdtünk beszélgetni és ezt valahogy abba sem hagytuk. délig!!!!!
na de nem is ez volt a nagy szám, hanem a témák, amelyeket érintettünk...

egyszer nyígtam, hogy nem nagyon tudom kinek elmondani ami mostanában nyomja a szívem... (nem azért, mert nincs kinek, hanem mert bennem ragadt mindig, nemtom miért.) most viszont teljesen spontán úgy alakult, hogy olyan, de OLYAN dolgokat beszéltünk meg... és magától értetődően el tudtam mondani egy csomó mindent - már beszélni róla is érdekes volt, mert ahogy mondja az ember, sokszor eleve adódik a válasz, a megoldás (lehet, hogy mindenkinek hangosan kéne beszélnie a tükör előtt? :o) de pontosan azok a témák adódtak, amelyek már olyan régóta belém voltak "ragadva"...

ráadásul néha pont egy teljesen friss szempontot kapunk ha egy kicsit távolabbi emberrel vitatjuk meg, aki nem lát bele annyira az életünkbe mint mondjuk a legközelebb állók. ettől valahogy hatásosabb is minden amit mond, ahogy ő látja... sok dologgal nagyon meglepett. (pl. a tegnapi kávézáskor engem nyálcsorgatva bámuló pasival - höh, észre sem vettem, ami messzebb vezet mint pusztán az, hogy félig háttal ültem...) mindenesetre kb. egy méterrel a föld fölött mentem a gyerekkel, teljesen lehiggadva és feltöltődve, mintha egy rövid időre magaslaton állnék, ahol sokkal jobban rálátnék az életemre úgy globálisan, ahogy egyébként mi magunk soha nem tudunk... hát nagyon tanulságos volt, na. szerintem most írok neki egy köszönő levelet! komolyan. bár ő maga is említette, hogy ilyesmiről még senkivel nem beszélgetett így.

nnnők. kávé. kilátás. ennyi. még a könyvelőhöz sem ment el, inkább ott ragadtunk a helyünkön :o)

szóval sok az infó, ami a fejemben kergetőzik... köztük egy ennél kicsit földhöz ragadtabb gond, hogy bé du. elmegy vhová, nekem meg esküvő megbeszélésem lesz - ezek szerint almával, ami azért nem lesz olyan nagyon egyszerű. (de megoldom, mert muszáj.)

nahát. konkréten felfrissültem lelkileg.

mondom én

egy órával korábban kelt. már reggel nyafogott, hogy "nem akarok oviba menniiiiii" (titkos sikoly legbelül. édes mosoly kívül.) nyígás helyett gyorsan felelevenítettem neki mindenféle jó élményt tegnapról, ezeket vele is elmeséltettem, így legalább nem sírt. ovi előtt ismét rázendített, sírva-sikítva mentünk be, szembejövő együttérző szimpi tekintetek kereszttüzében. bent sírás, nem megy be. megnyugtattam, hogy jövök érte nemsokára, majd átadtam az óvónéninek. alma sírt, én kimentem. hős anyuka.

megmondom őszintén, cseppet sem zavart a szituáció. annyi olyan beszámolót olvastam már erről, hogy szinte kötelezőnek éreztem, hogy kiakadjak, mert jaj szegény gyerek sír... nem akadtam.
1. a sírás egészséges, megtelik levegővel a tüdő, ettől nem lesz baja
2. pontosan érzem, hogy mikor mennyire bántja valami amikor sír. ez dacos hiszti, ami engem nem annyira hat meg. sőt, még azt is tudom, hogy nem olyan feltűnően anyás típus, nem esik kétségbe, ha nem vagyok ott.
3. azt is pontosan tudom, hogy szuper jól fogja érezni magát két perc múlva, mert szereti az embereket és szeret játszani.
4. három lépést távolodtam el és már abbamaradt a sírás (vajon nekem szólt-e :o)))))) ez egyébként tök érdekes dolog, hogy főleg nálam szereti feszegetni a határt :o)
5. kiléptem a szemerkélő esőbe és jó volt. nyugodt voltam.
ps. azért kint megvártam anitát, aki épp akkor ment be és megkérdeztem mit látott, hallott - persze semmit, alma tök jól volt, nem sírt, max. kicsit meg volt még illetődve. ennyi :)

ennek örömére elmentünk kávézni. ott összefutottunk egy másik anyukával és vele is jót dumáltunk. én meg még külön összefutottam egy volt gimis osztálytársammal is, aki szintén itt lakik diósdon. konkrétan jól éreztem magam, meg vagyok még mindig hatódva attól, hogy ovis... kis drágám.

visszamentem érte két óra múlva és teljesen jól volt. megmutatta, hogy festett egy kék ruhát és állítólag nem volt egy könnycsepp sem több. elvittem fagyizni, mert megígértem neki, kicsit játszottunk, kapott egy sünit is, amiért ilyen bátran viselkedett, teljesen fel volt dobódva, vidám volt és azt mondta jól érezte magát - én meg majd' szétestem a büszkeségtől - ovis nagylány :o) holnap már délig lesz benn, csütörtökön elvileg ott is alszik... hmmm. láááááv.

mondom én, hogy ez egy sokkal sokkal jobb nap lesz.
rotyog a paprikás csirke, bé alszik, alma alszik, még artúr is a hátán fekszik az ágy mellett és égnek álló lábakkal alszik. kis nyugalom nekem, mert megérdemlem, ehhe.

tudéj

asszem nem ez volt életem legjobb napja.
vannak dolgok, amelyeket nincs is kedvem átgondolni.
hosszasan tudnék értekezni arról, hogy egyes élethelyzetek mennyi minden másra vannak még kihatással... és hogy lassan könyörögni szeretnék valamiféle könnyítésért. de még így se sírjon a szám, bla bla bla...
(az a vicc, hogy amikor apu az intenzíven volt, még akkor sem mertem magamat és a helyzetet sajnálni, annyira belém sulykolták, hogy mindig vannak, akik rosszabb helyzetben vannak meg ilyenek - ez már nem normális, komolyan.)

szóval most nincs kedvem írni, fejtegetni, semmi. aludni van kedvem és egy, a mainál sokkal kellemesebb napra ébredni, köszönöm.

az első nap

akkor most leülök gyorsan magamhoz térni...
kisebb fajta katasztrófa volt ez az első nap az oviban :)

adott alma, aki elképesztően vagány, tök önálló és nem mellesleg egy teljesen kiegyensúlyozott gyerek. (ez utóbbi a legnagyobb bók, amit csak kaphatok a gyerekemre.) szóval már reggel közölte, hogy "én nem megyek az ovibaaaaaa" - nyafogósan. olyan királylányosan. amitől kiver a víz azonnal. mondom sebaj, csak játszani megyünk. az óvoda elé érve újra rázendített. ez nem félelem benne, inkább dac szerintem. juszt sem megyek, mert azt mondtam. (sikítok.) végül bementünk, bemutatkoztunk, örültünk, átöltöztünk, megtaláltuk a fogasunkat, megtaláltuk a süni jelet... bent játszottunk teljesen normálisan. mindez egészen oké is lehetett volna, ha nem fűszerezi meg két olyan sikítós-üvöltős hisztivel, hogy a hajam majdnem leesik. mindezt persze a semmiért, mert közben tök jól érezte magát, amikor épp megfeledkezett róla, hogy dacoskodjon. mondhatnám, hogy égő volt, de én tényleg nem tudtam mitévő legyek. miközben őt éri az ovi-stressz, nyilván nem ez a megfelelő pillanat, hogy a sarokba állítsam hisztiért. ezért vártam, amíg megnyugszik és magától elkezd megint játszani. közben pörgött az agyam, hogy hogy is van ez? pont ALMA viselkedik így??? hát pont. így jártam :)

na ebben az oviban nincs kec-mec, holnap már egyedül lesz minderre. nem engedik többet, hogy bent legyek - és megmondom őszintén, ezzel ésszel egyet is értek. szívvel pedig? nem tudom. én általában nem vagyok a pillanat rabja gyereknevelés kérdésében, sokkal inkább arra gondolok mi az, ami neki hosszútávon jó. (pl. nincs másik kaja ha vmi "nem ízlik" - előbb-utóbb úgyis megeszi. ha nem, éhes marad. majd megtanulja, de legalább nem lesz válogatós - annyira.) szóval az a lényeg, hogy neki jobb legyen. könnyebb megszokni, mert az ovi az VAN és kész.

mellesleg tök szép az egész épület, nagyon édes a terem és szuper szimpatikusak és kedvesek az óvónénik. és ez utóbbi a lényeg. hogy érzem, hogy neki itt jó dolga lesz. rajzolt és ragasztott egy sünit, majd kiment az óvónénivel felragasztani a rajzát az öltözőbe. szó és hiszti nélkül. nem lesz neki semmi baja, hiszen a hisztiket főleg nekem tartogatja. imádom a göndör búráját, amikor megfeledkezik mindenről és szuper jól érzi magát és viszi is az óvónéninek a rajzot megmutatni...

hát így valahogy. jobban izgultam ma reggel mint ő. most viszont már a holnapot és az utána lévő napokat várom... kíváncsian. de nem félek. csak kíváncsi vagyok. a félelem hiánya pedig abból a jóféle megérzésből fakad, hogy jó helye lesz neki ebben a mókus csoportban ezekkel az emberekkel :)

láv. és drukkoljunk, hogy holnap simábban menjen minden.

ismét

elcsendesedett minden.
a lufik még mindig itt fityegnek a fejem fölött és azt kérte le se szedjük őket, mert olyan szépek. maradnak, hát hogyne maradnának. a hűtő tömve, az asztalon milliónyi új játék.
a kanapéra kikészítve mindaz, amit az oviba el kéne vinni...

úgy izgulok, mintha én mennék óvodába és örömmel kapaszkodom a gondolatba, hogy anitáék is holnap kezdenek, így nem leszek egyedül ÉN, holott nem is nekem kellene izgulnom :o))))))) hülye anyukák.

bé is elment már, anyukáját viszi le kora reggel... közben telefonált dim, ismét azon törve a fejét, hogy hogyan segíthetne... egyszerűen le vagyok döbbenve, hogy mennyire önzetlenek és kedvesek az emberek.

csak ne kéne annyit izgulni. néha kicsit soknak érzem, néha bedugom a fejem a homokba és legalább pár órára, akár napokra is úgy csinálok, mintha minden rendben lenne. ez az élet rendje, a szüleink öregszenek meg minden. de akkor is. (ide pötyögés helyett inkább hívom is bé-t... szegénykém, szét aggódja magát)

holnap ovi első nap. kéretik drukkolni. (nemtom miért, mert alma tök vagány. kíváncsian várom mi lesz)

csendesen

szeretem ezeket a pillanatokat. teljes csend honol a lakásban, csak a tévé megy halkan, bé is, alma is alszik, én meg csendben elmolyolok a bulira készített falatok legvégével... (olyan lett a máj, hogy azt kell mondanom, istennő vagyok :o) várom, hogy száradjon fel a padló, aztán csinálok magamnak egy jó kis kávét és élvezem ezt a csendet egy kicsit. nemsokára jön mindenki, akit nagyon szeretek, felköszönteni almát... láv.

délelőtt itt volt dr.p. és hozott almának egy trambulint és egy királylányos laptopot... szerinted? teljes extázis :o) szeretem amikor itt vannak dr-p-ék, mert olyan sok szeretet van bennünk, bármilyen nyálasan is hangzik. de én szeretek jó emberek társaságában lenni. amikor elmentek, bé-vel szinte egyszerre szólaltunk meg: milyen kár, hogy nem futunk össze gyakrabban...

a fejem fölött lufik lógnak, a kutya alig hallhatóan horkol az ajtó előtt... innen az asztaltól egy hatalmas fenyőfát látok az ablakon át és szinte érzem milyen nyúlós kint az idő... a hajam égnek áll (a fodrász nagggyon kéne már), még csomó gyerekjátékot kell eltennem, mégis olyan jó most...

még mindig teljesen meg vagyok hatódva, hogy 3 éves lett... nem jó emlék a szülés ideje... de annál jobb most :o) (holnap OVI - váááááá, tökre izgulok :o)))))

isten éltessen, királylány

már szárnyas tündérruhában indítottuk a napot... :) persze a közértbe is abban jött - csizmával. megzabáltam. egész délelőtt: "és mikor jönnek a vendégek? és mikor jönnek a vendégek?" olyan izgatott volt, hogy majd kicsattant a kis drága - mondanom sem kell, hogy úgy dőlt be az ágyba mint a fél tégla.
(bé is a kanapéra, itt horkol, édes, az is olyan fáradt.)

én szép csendben elpakoltam, nézem a tévét és teljesen meg vagyok hatódva, hogy három éves lett az én kis királylányom... láv.

holnap folyt. köv. a családdal. asszem nem lesz gond a ruhaválasztással: tütü és balerina cipő, ehhe :)

immáron

inkább beletörődtem, hogy tudomást kell vennem a való életről és elmentem a gyereknek ovis ágyneműt és törölközőt venni, a jelek jövő héten érkeznek, valamint töltöm föl az ovis zsákját. mondhatnám haladok.
képzeletben összeraktam a szombati és vasárnapi menüket is.

de a munkaügyi, azaz inkább pénzügyi problémával egyelőre nem tudok mit kezdeni.
egyelőre a holnap délutáni csacsogós csajos délutánra koncentrálok, semmint a mai és a holnapi textiles találkára. nem tudom, nem áll rá most az agyam a munkára, nem érdekel mások lakása (köcsög lakberendező :o) sokkal inkább a sajátomban rámolászom, mosok, pakolok...
és holnap úgy tűnik jön alma is "csacsogni" - elvégre ő is CSAJ :o)
két mini copffal tudom bizonyítani.
- "anya, nekem már olyan hosszú a hajam, hogy van copfom?" - édes kis göndör angyalom... a copf mint fogalom még azért pár centire van tőlünk, amíg körbe-körbe megy a haja, ehhe.

a villanyszerelők 5 órája dolgoznak a kertben. nem mondhatom, hogy nem dolgoznak meg a pénzükért.

nyomasztó tények

alvás helyett fel-alá kószálok egy csokibarna takaróba burkolózva és kurvára nem áll bennem össze a kép. se a hétvégi szülinapi bulikkal, se az óvodai beszoktatással, se a távolabbi jövővel kapcsolatban...

eddig is valahogy alakultak mindig a dolgok. eztán is fognak.
lépésről lépésre.

de megint egy valami b.szta fel az agyamat. a kristálytiszta tény, hogy majd én megoldom. ami már-már elvárás, mert nehogy már "az eszter" ne oldja meg.
az a baj, hogy minél több olyan élhetetlen embert látok magam körül, aki másokon élősködik és max. vegetál, annál inkább idegesít az, hogy nálam viszont teljesen tiszta, hogy mindent megoldjak. persze. terminátor vagyok vazze.

nem. nő. és anya.
(és k.vára makacs.)

megfigyelés

a tények direkt arra késztetnek, hogy olyan dolgokat tegyek, amelyeket nem szabad.
tehát ha az ember felássa a kertünket 6ezerért, közben öt helyen elvágja a kerti világítás kábeleit és ma kiderül, hogy 35ezerért kábelezik újra, akkor erre mi a válaszom, amikor nincs pénzünk?
az kérem, hogy elmegyek a teszkóba, ahol akciós a gyerek csizmája és bár csak alsótrikót akartam neki venni, két pizsama is becsúszik.

azt gondolom, hogy eléggé sajátos módon szoktam tiltakozni az élet fintorai ellen.
amolyan "kapd-be-te" hangulatban. juszt is.
(mert azt hiszem, hogy ha leszarom, akkor nincs. gyermek-e vagyok.)

így is

sokféleképpen át lehet adni egy munka díját. át lehet utalni, be lehet tenni kis borítékba, lehet mellé adni akár egy ajándékot is, a másik kezébe lehet nyomni egyetlen szó nélkül is. és lehet így is, mint ma, egy kávéra meghívva minket, az esküvőt elmesélve, kis köszönöm ajándékot is átadva. hmmm... ez jó volt, jól esett  :)

(zárójelben)

drága tóni! nagyon szívesen válaszolok a szüléssel kapcsolatos kérdésedre, csak kérlek írj már inkább e-mail címet :) e*

telepátia

sokat hallottam már róla. sokat beszélnek róla. és sokszor tapasztaltam már. de valahogy nem "tudatosan". mert mi bé-vel olyan gyakran mondjuk SZÓ SZERINT ugyanazt. ráadásul gyakran ugyanakkor. ilyenkor csak nevetünk persze.

de most hajnalban valami más volt. nem tudom, nem értem, de megörökítem. talán a tény, hogy "félálomban" jöttünk hazafelé a dekoráció lebontásából (hát szokott a f.szom negyed 5-kor kelni), mindketten pillogtunk, és néztük milyen szép az ég, ahogy egy ilyen felkelő napos narancs keveredik bele a hajnali kékbe... egy pirosnál álltunk budaörsön, amikor abban a hajnali nyugalomban kristálytisztán JÖTT egy gondolat. tök érdekes volt, talán pont ez a félálom adta nyugalom tette lehetővé, hogy úgy észleljem, hogy konkrétan "megérkezett" az ötlet: adjuk az egyik virágot ami maradt az ildinek. zöldre váltott, elindultunk és én lustán azt mondtam: "szerintem adjuk a lépcsőkorlát díszt az ildinek, majd vidd ki a kocsihoz, amikor jön érted a gábor" (jah, mert mazochista bé nem feküdt vissza, hanem elment horgászni a srácokkal. hajnalban. ez bolond.) - mire bé rámnézett és jött a szokásos: "UGYANEZT akartam mondani!!!! pont most gondoltam rá, hogy..." - csak késett, mert fáradt volt azonnal mondani, én meg ott hajnalban "elkaptam" a gondolatot.

ez biztos tök fura lesz, amikor visszaolvasom, de baromi érdekes élmény volt. simán el tudom képzelni, hogy minden alkalommal így van egyébként, csak épp semmit nem észlelek belőle, annyi a figyelemelterelő körülmény állandóan. de ma hajnalban még a rádió sem ment és mivel kellőképp kómában voltam, nem kergetőzött ezer gondolat a fejemben egyszerre, így sokkal könnyebb volt észlelnem ezt az egyet, amint a semmiből (?) megérkezett...

sokkal többet tudunk mi emberek, mint gondolnánk.
és ezt érdemes volt megörökíteni magamnak, hogy emlékezzek erre a megfoghatatlan jelenségre.




ps. nem emlékszem mikor volt utoljára ennyire rend itthon. nagyon elégedett vagyok. reggel 10-től este 9-ig tartott és isteni a kilátás a kanapéról. megérte. nagyon megérte... :o)

az igényesség világnapja

két napja ugyanabban a ruhában vagyok. ezt még tudom azzal a ténnyel fokozni, hogy annyira fáradt voltam hajnalban, hogy még ebben is aludtam :o))))))

reggel arra gondoltam minek levenni ahhoz, hogy takarítsak? eddig is rámoltam benne.
ha már lúd legyen kövér :o)

egyébként meg. tévé kikapcs. számítógép kikapcs. (kivéve most egy percre egy biznisz ímél és a spontán kikívánkozó magvas gondolat miatt.)
helyette ezer év után megint ZENE megy baromi hangosan és én ahelyett, hogy mindenféle elvonná a figyelmemet, énekelek miközben rámolom el a dolgokat... kint süt a nap és a fél kert már fel van ásva.

most jó. pedig csak takarítok.
az élet néha nem is olyan bonyolult, ugye?
(vagy ez a chill-out hatása? :o)))

http://www.youtube.com/watch?v=djAoIFM1lcc
(eléggé nyugiban fogod tenni a dolgod :)

nagyonfáradtnagyon

tegnap 50cm magas hengerben víz alatt lebegő rózsakompozíciókat gyártottam. egy napig törtük a fejünket a virágossal, hogy ugyan mitől nem tolja majd ki a víz felhajtóereje, de megoldottam és volt annyi eszem, hogy kertészetben vegyek díszkavicsot, ne hobbiboltban kimérve 20-szor annyiért. (fejsimi.)
a hengerek lélegzetelállítóan néztek ki. élveztem a hatást és hogy mindenki rájuk csodálkozik. szépek voltak, mitagadás.
ahogyan  virágok is - az új virágosom remekül vizsgázott, nagyon elégedett voltam. ráadásul tök aranyos csaj, jó lesz ez így... :o)

kicsit fájt, amikor mondták este 6-kor ahogy mentünk volna haza (reggel 8 óta voltunk úton, pakoltunk, díszítettünk), hogy hajnali 6-IG le kell szedni mindent, mert filmforgatás lesz... ne máááár. mi ugyanis előző éjjel elképesztően jót vacsoráztunk a ponyvában dimékkel, ezért hajnali kettőkor feküdtünk csak le mire mindennel kész lettünk az esküvőre. (oké. háromig még vihogtunk az ágyban, mert eszembe jutott dim, ahogy kifelé sétáltunk a gátról... ő orosz, de GYÖNYÖRŰEN és helyesen beszél magyarul, nyilván orosz akcentussal, csúcs. na balázs épp kodályról mesélt neki, nem tudta kicsoda-micsoda, majd felsóhajtott és az mondta: "de jó! amikor mentem az andrássy-n soha nem tudtam, hogy ki az a KODÁLY KÖRÖND, mostmár tudni fogom!" - és akkor én ott majdnem bepisiltem a nevetéstől, konkrétan guggoltam az út közepén. ráadásul fokoztuk, mert mesélte bé, hogy kodály a dalokat hogy kutatta, mire mérnök-dim újabb hozzászólása: "és ezt hogyan ábrázolta? FÜGGVÉNYBEN?" - azt hiszem ezen a ponton tényleg be is pisiltem talán :o))))))))))))))))) még az ágyban is rázkódtam a nevetéstől éjjel.

naszóval mi ott álltunk este félholtan a fáradtságtól a 3-4 óra alvásunkkal és akkor jöjjünk vissza hajnalban???? ááááááh. itthon úgy feküdtünk a kanapén, hogy már az is kő-papír-ollóért kiáltott, hogy ki álljon fel kiengedni a kutyát :o))) x-faktor, végét már félálomban, majd egyenesen be az ágyba... és hopp, 4:15-kor ébresztő (negyed ötkor vazze!!!! áááááááh) - sötétben el a helyszínre, sötétben haza. király.

amire nem számítottunk: a pár és a szülők épp akkor mentek el (te jó ég, akkor ez mégis nagy buli volt) és konkrétan halálra dícsértek mindent. akkor ott úgy éreztem ezért érdemes volt felkelni... de itthon azért még jólesett visszabújni a takaró alá fél 7-kor...

valószínűleg ott lennék még, ha b. nem ásná éppen a kertünket idekinn, ezért már 8 után kint szedtem a kutyaszart - felemelő programok ezek, kérem szépen. amiről eszembe jut a tegnapi nap egyik fénypontja: volt két óránk szabadon amíg a szertartás ment, így elugrottunk ebédelni. én korrekt játszóruhában, szép voltam. találtunk egy csík napfényt az egyik kávézó teraszán  (bé nem is akart bemenni a cigifüstbe) és a napon ettünk, én pokrócba bugyolálva, nyami, jó volt. csak majd' megfagytam egy idő után, hiába indultunk útnak. javasoltam, menjünk le az aluljáróba (!!), mert ott MELEG van. ezért a metró bejárat melletti princessnél konkrétan csöveztünk bé-vel, mert még nem tudtunk visszamenni a terembe a vacsorát rendezgetni, amíg a vendégek el nem mentek... hát vazze, szétnevettük magunkat :o) de legalább felmelegedtem.

nagyonfáradtan

olyan fáradt vagyok, hogy a seggem konkrétan kapaszkodik a székbe.
több mint négy órát bandukoltunk a virágpiacon és még utána sem állt meg a rohanás... itthon kikísérleteztem hogyan is lesz tökéletes az üveghengernyi vízbe zárt fehér rózsa (szombaton lesz az esküvő, én csütörtök este kísérletezgetek... azért laza vagyok vazze :o) meglátogattuk új szomszédainkat és nagyon nagyon tetszett a lakás, amit fönt kreáltak. kellemes este volt.

mondjuk már legalább fél órát töltöttem a kanapén és még próbálom összeírni hogyan is áll össze a szombati nap... húzós lesz, annyi biztos.

épp írni akartam, hogy a jövő héten nem akarok semmi mással foglalkozni, csak alma szülinapi buli és óvoda előkészületeivel... aha. már most be van táblázva. király. viszont egyre inkább fontolgatok valamit... munkailag... :o)

szerintem megkockáztatom, hogy kihagyom a ma esti film felét és eldőlök az ágyban... végem van.

az igazság

én azt gondolom, hogy ijesztően igaz, hogy minden kívánságunk teljesül.
éppen ezért nagyon nagyon pontosan kell kívánni...

például azt mondtam ma, hogy ANNYIRA vártam a mai napot dr.v-vel és i-vel a gáton (ott kezdtem reggel, bocccccs :) olyan jó lenne többet lenni velük (!!) és mennyire nincs kedvem a délutáni ügyfélhez (!!), aki már reggel rám hozza az idegbajt a puszta ténnyel, hogy találkozni fogunk...

erre kifelé sétálva cseng a telefon, hogy ügyfél lemondja (!) - ez lehetne jó is, de mondjuk azért, mert a kislánya belázasodott - ilyen áron nyilván nem szerettem volna. majd i. akkorát taknyol a biciklivel, hogy a nap hátralevő részét az orvosi rendelőben tölti és gipsszel távozik, így én egész nap adéllal és vandával lehetek amíg ő a röntgenre vár...

szóval tessék mindig PONTOSAN kívánni, mert tényleg teljesül.

ezvan

azt hiszem az zavar jelen anyagi helyzetben, hogy korlátoz abban, hogy azt csináljak és azt vegyek, amit csak akarok. mert amikor jól ment, akkor nem vágytam ennyi mindenre, hiszen a puszta lehetőség, hogy megtehetem elvette a helyzet izgalmát és nem vágytam lázadni semmi ellen.
most pedig mindent akarok, mert nem lehet és ez szerintem sokkal, de sokkal veszélyesebb.

mellesleg említettem már, hogy utálom, amikor beleugatnak az életembe?
meghallgatni egy dolog. tanácsot adni egy másik. de beleszólni? nem köszönöm.

semmiségek

délelőtt elég sok mindent sikerült elintéznünk - ilyenkor mindig kicsit helyreáll a lelki békém és azt hiszem minden sínen van mégis :o) és ami a legfontosabb: vettünk végre TÖKÖKET. nem tudom honnan ez a mánia, de nem nyugodhatok amíg legalább három nagy kerek tök nem díszeleg az ajtó körül, egyszerűen imádom őket. nem tudok betelni velük. minden nap, amikor hazajövök, rájuk fogok mosolyogni és ez mindent megér.

bé elment stúdióba, ma már nem is látjuk szerintem. alma nemsokára lefekszik... én meg? én meg szépen elhelyezem az egyik tököt úgy, hogy az ablakból is lássam és csinálok magamnak egy jó kis tejeskávét. azt hiszem ez elsőbbséget élvez mindenféle rendrakás és ilyesmi előtt. két kutya és egy gyerek a mai mérleg... erre rá kell pihennem :o)

nagyit visszavitték az otthonba... hála égnek. a legutóbbi kép a kórházból belém égett... nem emberi ez az egész... nem emberi...

egyébként meg. ma a beszélgetés bé-vel meggyőzött arról, hogy nagy igazság van a leszarom-tablettában. legyen egészség, a többi pedig megoldható. ennyi. láv.

napi kezdés

elszállt a teljes (jó hosszú és magvas) bejegyzésem. na ezt meg hogy csináltam?
nem írom újra. akkor csak morzsákban...

- minden leletem teljesen negatív :o))))))))))))))))))))) újjászületési nap...
- még mindig ugyanaz a gondolat foglalkoztat: mennyi stresszt kéne kiírtanunk az életünkből. én azonnal a-val kezdeném, leszarva a pénzt és hogy ki a férje. előbb-utóbb olyat fogok neki mondani, amit megbánok. és igazából nem fogom megbánni, hanem jó lesz kimondani. de egyelőre nem vagyok a saját ellenségem és bé-é sem. addig is a túlélésre játszom. legyünk már túl rajta és hadd ne kelljen vele többé találkoznom.
- a héten a szerdai nap éltet, a délelőtti csajos találkozóóóóó, éljen :) :) :)
- nagyi ismét elesett :( már viszi vissza az otthonba a mentő, de olyan kérdések merültek fel bennem, felidézve a egutóbbi kórházi tartózkodásának részleteit, hogy vajon meddig élet az élet...? :( nem is olyan nagy baj, hogy ezt most nem fejtem ki megint.

egyébként meg. rájöttem, hogy IMÁDOM az őszt. hogy hoza magával a változást.
ültünk zs-vel a csoda-masszázsom után (kicsit még jobb lett volna ha ELŐTTE kapom meg a diagnózist, de azért így is egész jól el tudtam lazulni szerintem) egy olyan helyen ahol nyitva volt mindkét ajtó és mi pokrócba takarózva kapaszkodtunk a tejeskávéba, kint fújt a szél és sárga falevelek hullottak... azért ez a hangulat utánozhatatlanul gyönyörű.

megérdemelten

ez egy nagggggggyon nagyon jó nap :o))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))
(amit majd kifejtek, amint lesz időm :)

csillagszemű

nem tudom miért lenne gáz, ha az ember néha bőg egy jót.

csak öregesen

alma apja.

a gyerek itthon gondosan becsomagolt a zebrás táskába. ildiéknél kipakolta a tartalmát:
- három körömlakk
- két bankkártya
- egy vizipisztoly
bé szórakozottan nézte:
- "a gyerek szépítkezik, van pénze és meg tudja védeni magát. szerintem ez tök rendben van!"
:o))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))

*****************

ma voltunk úszás órán. ami vicces volt. alma viszonylag hamar lerövidítette a 60 percet mondjuk úgy tízre, mivel simán lesétált a dobogóról a mélyvízben és alábukott. r. is ugrott, én is ugrottam, de az "úszó bácsi" hamarabb odaért. persze nem volt semmi gond, csak megijedt és nem is ezen múlott az egész, hanem még kicsike, nem tud mit kezdeni azzal, hogy idegenek hurcolják fel-alá a vízben és kérnek tőle dolgokat. szerintem kap fél évet és akkor újra próbáljuk. kis drágám :o)))

na de mi ketten ildivel a parton, sej! néztük a huszonpáréves srácokat és vén p.csákként folyattuk a nyálunkat. eszembe jutott ex-béla egyik vizilabda meccse, ahol folyamatosan az ellenfélnek tapsoltam, mert az ausztrál vízilabda válogatott ült mellettem és ez nem kicsit terelte el a figyelmemet. hát mi nők sem vagyunk fából kérem szépen. más kérdés, hogy ezek itten a gyerekeim lehettek volna. najó, igen szűken, de akkoris. legalább jól kinevettük egymást utána :o))))))

anno k-val olaszországban huszonhárom évesen megállapítottuk, hogy milyen gáz, hogy apukák tolják elöl a babakocsit kocsányon lógó szemekkel, hátul meg ott kullognak a fáradt anyukák... még mindig mennyivel jobb, amíg az én melleimet bámulják, nem?

na. hát erről annyit, hogy eljön az a nap, amikor te állsz a babakocsi mögött :o)))))))
(és amíg ki tudod nevetni magad, addig minden rendben.)

van

egy ember, akitől ha e-mailt kapok, sikítani támad kedvem. de komolyan.
ez például egy "kigazolandó" dolog. feltétlenül és mielőbb.
mert idegességet szül és arra nincs szükségem.

(ennyire nem lehet buta egy nő vazze, ezt komolyan mondom. és de. minden egyes levelével újból és újból alátámasztja. a végtelen munka. az milyen már, hogy olyan régóta szenvedek vele, hogy azóta van olyan betervezett ikea bútor, amit közben kivontak a forgalomból?????? tényleg sikítani fogok.)

a gyerek körhintákat rajzol. (??)
nagy karikát és körbe kis karikákat, mindegyiket más színűre.
utána hosszasan töpreng azon, hogy ki hol ül és ő mindig feltétlenül mellettem.
LOVE :o)

hiányzik ez a kis bongyorella.

- "én szeretnék kistestvért."
- "tényleg?!"
- "lánytestvért."
- "és mi lesz ha fiú lesz?"
- "AZT ODAADJUK APÁNAK!"
:o))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))

innen-onnan

hát nem tudom. hazaértem. fenomenális az idő. ki fogok feküdni a kertbe. csak úgy. kettesben vagyunk. a kutya és én. és ez így lesz holnap estig. szegény nem érti miért nem megyek oda hozzá - nem tudja, hogy "sugárzom". voltaképp gőzöm nincs mi ez az izotópiás vizsgálat és azt sem, hogy mivel lát többet mint egy CT és tudom, hogy ezt csak biztonság kedvéért kellett, de azért van némi zabszem a seggemben. mint talán bárki másnak egy kórházi vizsgálat során.

bé nem tudott jönni, mert almával volt és később meg nem lett volna értelme, mivel mi "sugárzók" külön várót kaptunk. sok némán ijedten néző ember. nem volt vidító. de nagyon jót beszélgettem a végén egy szuper aranyos nénivel, aki sokáig mesélte, hogy mennyire más volt régen a világ, most meg azt mondja neki a fia, akinek szintén már húsz év felettiek a gyerekei, hogy "mama. a gyerekek felnőttek és nekem alig volt időm találkozni velük..." és én némán bólogatok, mert valami itt nagyon nincs rendjén, hogy a puszta létfenntartás érdekében esnek szét családok. közben arra gondolok, hogy istenem, csak jussak ki innen és minden legyen rendben - sok átgondolnivalóm van nekem is.

nem szoktam magamat olyanokkal szédíteni, hogy az életünkben a "stressz" megszüntetése pusztán elhatározás kérdése. ahah, ez olyan jól hangzik. bár ugyanilyen egyszerű lenne. az biztos, hogy sok minden hozzáállás kérdése, de mindent nem tudunk kiiktatni. viszont kicsit olyan ez, mint az a bizonyos lomtalanítás, amibe a lakásban belekezdtünk bé-vel: azért érdemes körülnézni magunk körül, hogy voltaképp mi az, ami igazán fontos és legalább ezen a téren gazolni...

és még sok minden más. pl. zsani felajánlott egy hokisztikus masszázst, amiről azt sem tudtam eddig, hogy micsoda. ezúttal szigorúan alma nélkül, mert a cél a teljes ellazulás... hú de jó lesz. de szomorúan jutott eszembe az is, hogy mikor csináltam utoljára ilyesmit vajon?

nem igaz, hogy az embernek nincs ideje egy gyerek mellett semmire, ezt NEM osztom. azt viszont igen, hogy az időd lényegesen kevesebb és az "ez csak 5 perc egy nap" dolgokból is arányosan annyi fér bele, amennyi. amikor meg végre van szabadidőd, akkor fejest ugrasz ebbe-abba-amabba. elkezded, folytatod, befejezed, közben töröd a fejed még mit lehetne... és arra a végén sosem jut, hogy csak úgy "legyél" a világban. pedig ezt kéne. gyakrabban... sőt, rendszeresen. kicsit leülni a nap végén és igenis átgondolni mindent.

hála égnek mi még ki tudjuk kapcsolni a tévét éjszakára nyúló beszélgetésekre. de nyilván nem minden nap tesszük mi sem. pedig valamit, valami féle kikapcsolást igenis be kéne iktatni, mert néha - mostanában főleg - úgy érzem megfulladok. (nagyon várom a pénteket. és ezúttal nem fogom végigpofázni a masszázst.)

********************

tegnap egy jó kis veszekedéssel indult :) azonnal elszakadt a cérna, amikor hallottam, hogy bé mondja a telefonba: "jó, akkor átmegyünk érted és felveszünk a lágymányosi hídnál pesten..." MIÉRT IS?????? majd édesen rámnézett: "most meg mi a bajod?" - hát szegénykém megkapta a választ. ez:
ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁHHHH
és még ez is:
ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁHHHH

gyűűűűűlölöm a magatehetetlen embereket, érted???? nem arról a pár száz méterről van szó, de a mi budán vagyunk, akkor miért is evidens az, hogy átmegyünk valakiért pestre? imádja, ha furikázzák a seggét és ha egyszer az életben azt mondaná: "gyertek el értem légyszi, mert lusta vagyok és szeretlek kihasználni ", esküszöm akkor szavam nem lenne, mert legalább egyenes. de bazdmeg, hogy valaki ne találjon el zuglóból a gátig 45 évesen???? ezt nem veszem be és csak sík ideg leszek tőle!

voltaképp ugyanaz zavar, mint a "segítsünk a devizahiteleseknek" kampánynál. segítsünk annak, aki nem tudja fizetni. tényleg? akkor ÉN miért fizetem becsületesen? hogy tudják megállapítani, hogy tényleg ki a rászoruló? ugyanmár. én soha életemben nem voltam ilyen pióca, amolyan sárkvidéki jégtáblán is megélő típus vagyok. és nem a "gyengébbel" szemben nincs bennem kímélet, hanem az életképtelenséggel. az olyan emberrel szemben, aki abból él, hogy más valakiből él. hogy mindig más elhozza, elviszi, megoldja, kifizeti (!!) és még rinyál is érte. hát nekem a pofám leszakadna ennyi idős koromban megkérdezni, hogy kell oda menni, még ha rejtett "gyere értem"-nek is szánom, inkább átgyalogolnék vazze, mint hogy ezzel blamáljam magam...

szóval ott ült bennem az ideg és elméláztam, hogy ezek az emberek egy őserdőben, ahol a természet törvényei uralkodnak, már kiestek volna a játékból. ilyet a természet nem enged csak a piócáknak és egyéb élősködőknek, a többiek pedig oldják meg maguk. és mégis megélnek. akkor volt még hasonló érzésem, amikor anno k. lelépett a nővel, aki egy zacskós rizst nem tudott megfőzni. akkor én tulajdonképp miért vettem valaha a fáradtságot, hogy tegyek valamit a másiknak, a másikért, ha ennyi (vagy az "ennyi se") is elég?

és vazze, megélnek ezek az emberek, érted? mert mindig van, aki kifizeti helyettük, aki megoldja az életüket.

csak csóválom a fejem.

******************************

nézzük bé-vel az x-faktort. ő ért hozzá, én a buta közönséget képviselem. neki eltorzul az arca egy-egy hamis hang hallatán - én nem mindig veszem észre, sokkal inkább adok a kisugárzásra. egyszercsak megkérdezem tőle:
- "most tök őszintén. te szerinted benne lettél volna a 12-ben?" (ha jelentkezel, vazze :)
- "igen." - ennyi. egyetlen másodperc habozás nélkül. egymásra nézünk és nevetünk.
és ezt bírom. ezt a nem létező álszerénységet, egyszerűen felmérve a helyzetet.
(kicsit zavar, hogy nem hajlandó jelentkezni sosem... lehet, hogy ezügyben még lépnem kell egyszer :o))))

gasztronómiai orgazmus

a tegnap estét szuper jó társaságban töltöttük - sok nevetéssel, jó beszélgetéssel (és nem mellesleg mivel dim orosz, lefordíttattuk vele A SZÁMOT, hogy megtudjuk miről is énekelnek... :o)
ugyanoda ültünk be, ahol legutóbb voltunk, épp csak tulajdonosváltás volt, ezért minden megváltozott, és nem csak az asztalterítők. az árak láttán kikerekedett titokban a szemem (bár megint ott tartanánk, hogy nem számít), bé szeme még inkább, amikor meglátta az "adagot" a tányérján. 120 kilónyi bé nézett farkasszemet két kanálnyi kupac libamájjal. hmmm. én hamarabb túltettem magam a pár salátalevélen, mert ez volt az ELSŐ cézár saláta, amit magyarországon ettem, ami TÉNYLEG egy cézár saláta. hivatalosan. minden stimmelt. az egyben hagyott római salátalevelektől kezdve a parmezánig minden. egyserűen isteni volt. és bé kupacai... tokajiban érlelve... hát teljesen végünk volt, olyan ízek... tudod, amikor nem arról van szó, hogy eszel egy fincsi rántott húst valahol, amit egyébként te is meg tudnál csinálni nyilván. nem, gőzöd nincs róla. és arról sem hogy lehet ENNYIRE finom valami... és ilyenkor hirtelen mégsem sajnálja rá az ember a pénzt, mert nem csak ételt vettél érte, hanem egy konkrét ÉLMÉNYT! (ezek után egymásra néztünk és ugyanazt gondoltuk - ahogy szoktuk - egyszer élünk, nosza kóstoljuk meg a gulyást is :o)))))

nekünk egyébként ez lesz a vesztünk, esküszöm. mintha nem lennénk hajlandóak felfogni az anyagi gondjainkat, még mindig képesek vagyunk akár csak egy szem estére is elvonatkoztatni tőlük. és ez egyszerre ijesztő, de mégis olyan jó, hogy így van.

asszem szeretem az ellentmondásokat.
és a jó társaságot zöld pokrócba takarózva szeptember végén :)