alma mondta

- "anya. mi az az alkohol?!"
- "őőő... az egy olyan ital, amit csa felnőttek isznak és nagyon vidámak és jókedvűek lesznek tőle..."
(gondolkodik, gondolkodik...)
- "akkor olyan mint a hello kitty fagyi, amit ettünk? attól is mosolygós és jókedvű lettem!"

ja oké :)))))))))))))))))))))))))))

ma is szép nap, ezúttal dr.p-ékkel, nagyon szerettem-nap, nagyon szeretem-család :)
itthon spontán elbőgtem magam, hogy mikor rendeződünk már (napi szinten) anyagilag. gyorsan összeszedtem magam és abbahagytam.

szeretem-nap

háááát... egész nap rámoltam, takarítottam, pakoltam, főztem... de megérte, mert imádom a családi ebédeket :) alma megkapta élete első legóját - és imádja. (remélem lesz majd folytatása :))) számomra csúcs volt, hogy é. és anyu is bementek trambulinozni almával, olyan édesek voltak. aztán, amikor elmentek, gondoltam bekapcsolom ezt a gyerek éneklős műsort, eldőlök a kanapén és kipihenem magam... sőt, még egy forró fürdő is megjelent lelki szemeim előtt. erre bé bejött és azt mondta: "nem megyünk át milláékhoz?" mi?? fél nyolc van... miért is? de basszus, menjünk :))) egyszerűen imádom a spontán dolgokat. felkaptam egy nadrágot, almának kiosztottam egy leggings-t és már indultunk is. szuper jót dumáltunk, nevettünk, grilleztünk még így este... a gyerekek meg konkrétan megzakkantak a gyönyörűségtől, hogy ilyen későn kinn lehetnek és sikítva rohangáltak körbe... úgy negyed 11-ig :) na igen. szuperanya verseny első néhány helyezettjei ülték körbe a kerti asztalt tangapapucsban... de basszus, a gyerekek is megérdemlik néha a bulit, nem? :))))

szóval nekem most nagyon jó. szeretem-érzés :)

ma

tegnap a történtek ellenére szuper jó napunk volt - ennek persze egy része abba "került", hogy olyasmire költöttünk, amire jelen helyzetünkben nem lett volna szabad. de ma mondjuk a számlákat is fel tudtam adni. (szerintem kb. utoljára, de sebaj, majd lesz valahogy :)) próbáltam bé-nek elhinteni, hogy azért ment tönkre a kocsija, mert kell a hely az újnak, de még mindig nem valami lelkes. mondjuk legalább nem volt alkalma összezuhanni, hiszen a kertet rendezzük napok óta, az pedig olyan kellemes lett, hogy még őt is megnyugtatja, amikor kiülünk. így a helyzet nem vészes. de nem is olyan jó, mint lehetne. eldöntöttem, hogy ezen a héten megoldódik a munka gondja. még két napja van a hétnek, hogy ezt be is tartsa. nekem jó a holnap is.

kint meg lehet gyulladni, felvettem egy mini itthonkát, ami nem áll jól rajtam, ellenben a világ legkényelmesebb kisruhája, kedvem is támadt lenyírni a füvet - és meggyulladni közben, de sebaj. egyébként épp esküvői meghívót kéne gyártanom, nem? ja, tényleg. akkor azt majd később. most feltett szándékom lángra lobbanni a napsütésben. a holnapi nap olyan szinten lesz pörgős, hogy megpróbálkozom azzal, hogy előre kipihenem. vahaha. ez szerintem is vicces.

hullámvasút

eddig teljesen fel voltam dobódva... most meg épp azt érzem, hogy sikítani tudnék és állítsátokmegavilágotkiakarokszállni... bé lógó orral ül velem szemben, miután komplett motorcserét javasoltak neki az autóra és egyelőre semmivel nem sikerült feldobnom... :(

a p.csába, pedig egész jól indult a nap...

kérdés

az imént kaptam egy felkérést KVALITATÍV munkára...
most erősen töröm a fejem, hogy szóvá tegyem-e, hogy a megfelelő idegen szó, amit keresett a KARITATÍV volt valószínűleg, csak kicsit benézte...

alapvetően szerintem semmi baj nincs azzal, hogy ez nem megy mindenkinek. csak akkor miért nem írja le magyarul, hogy jótékonykodásra, önzetlen segítségnyújtásra gondolt, hiszen itt vannak a csodaszép magyar szavak erre.

ma este arra a következtetésre jutottam, hogy a facebook nem teljesen egészséges dolog.
nem igaz, hogy mindent tudnom és látnom kell. nem kell.

almás

- "anya, mikor lesz anyák napja?"
- "május első vasárnapján..."
- "anya, én nem mondom el, hogy milyen ajándékot csinálunk neked titokban anyák napjára az oviban..."
- "őőő... jó..." :)
említettem már, hogy MEGZABÁLOM?????? :)))))
és ez az érzés a legjobb a világon.

(túlfáradtvagyokírnimenjekmáraludni:)

így kell csinálni

ezt úgy képzeld el, hogy tegnap - azon a napon, amit pihenésre szántunk a másfél hétnyi rámolás után... - egy olyan 5-6 órát voltunk abban az irodában, amit tervezek éppen. mire odaértünk, már vadító szürke volt a fal, de meg KELLETT várnom, hogy felteszik a fotótapétát és lefestik a másik falat majdnemfeketeszürkére... és imádtam az egészet, mert nekem ez maga a kánaán, amikor a folyamatban részt tudok venni. mivel az iroda azonban nem nagy, nem úgy volt ám, hogy ültünk mint a moziban, hanem ide-oda mentünk és hopsz, délután 5 lett, de akkor már pakoljuk gyorsan vissza a bútorokat... hát, nem kicsit voltunk fáradtak hazafelé... itthon pedig nekiültünk a dalírásnak... már csak 1-2 sor hiányzott, hogy meglegyen egy verse és a refrén... de az a sor csak nem akart megszületni - majdnem éjjel 1 volt mire mégis. félholtan feküdtünk le...

oké, akkor majd ma pihenünk egy nagyot, mert tényleg megérdemeljük. elvittük artúrt reggel sétálni, én valahogy még alvó állapotban maradtam, mert nem élveztem, hiába a csodás idő, a ragyogó napsütés, akkorákat ásítottam... itthon aztán elbújtam a takaró alatt és megpróbáltam aludni. ekkorra már persze nem ment. így összeszedtük magunkat és nekiestünk a kertnek... ebből aztán az lett, hogy egy röpke 6 óra nonstop melóval nagyjából el is készültünk (szerintem még holnapra is maradt majdnem ugyanennyi...) - így ez az este ismét keresztben álló szemekkel talált minket... bé felvetette kb. fél órája, hogy akkor folytassuk a dalt. majd lehunyta a szemét és ülve elaludt :) kb. 20 perce a hátán fekve horkol. én meg hősiesen fenn vagyok, mert imádom a lakatos márk műsorát, szeretném megnézni.

szóval hű. viszont szánnék pár sort anti bácsira, aki a helyi "barkács bolt" tulajdonosa. anti bácsit zs. remekül tudja utánozni, de inkább a bolt az érdekes. konkrétan az, hogy MINDEN van benne. bemész a boltba, körbe mindenhol áru. lehet, hogy körülnézel és épp meglátod, amit keresel, de ha nem akkor sincs semmi baj... mert kérdezni kell. és vazze, nem tudsz olyat kérni, ami nincs :) olyan mint egy mini obi és még 2-3 bolt összegyúrva. és hogy ők miből élnek, amikor a szöget nem százasával adják, hanem kilóra és egyet is vehetsz és a mai facsavarom darabja 1,50 volt (és ha páratlan számban veszem, akkor mi van??? :)))))) - de tömeg volt. mindenki lejött VALAMIÉRT. én ma kétszer is voltam. egyszer egy nyeles keféért, vagy mi a neve. nem láttam kitéve. azért rákérdeztem. anti néni (anti bácsi neje?) levett a polcról négy félét (közben leesett még 8, de csak legyintett, hogy majd felveszi, kb. 1 lehet a vérnyomásuk :))) majd kifejtette, hogy miért a fa nyelet vegyem meg hozzá a műanyag helyett. 384 forintért. az áralkotásuk még egy külön eset. utána lerongyoltam egy napernyő talpért, mert a miénkről kiderült, hogy lyukas - hát persze, hogy volt (842 ft) és pár csavarért meg valami izéért, amivel meg tudtam szerelni a kerti asztalt... minden volt. minden. oké, gumi a kerti párnákra nem. az volt "a jutkánál" (két lépéssel odébb).

hát én ezt egyszerűen imádom ezt. azt a nyugalmat és lassúságot, ahogy anti bácsi elgondolkodik, amikor kérdezel és mindig azt mondja: "megnézem hátul..." majd komótosan elsétál... hátra. akárhol is van az. majd egyszercsak megjelenik az adott tárggyal. csúcs. de egyébként ha bábszínház van a művelődési házban, akkor is hozzájuk kell menni a jegyekért :)))) láv diósd.

a nap fénypontja nekem a trambulin takarítása volt egyébként. 180kg-t bír, én mégis hason hatoltam be, mert nem akarom tönkretenni. de gáz. a hasamon ringatózva takarítottam körbe és nagyon élveztem... :)))

a holnapi pihenésről pedig annyit... hogy szerintem holnap én fogok 10 körül kidőlni, már látom előre :)) na így vagyunk mostanában. viszont az iroda... pontosan olyan lett, amilyennek lelki szemeim előtt láttam. brutál jó... alig várom, hogy fényképezhetően kész állapotba kerüljön :)))

ps. megírtam a levelet és beszéltem valakivel... és ezáltal véget vetettem az egyik visszahúzó erőnek. nem vicceltem a múltkor. nekem sosem az nehéz, hogy megtegyem - hanem mire biztosan eldöntöm. de onnan már nincs visszaút.

rossz ki - jó be

bé már lefeküdt, mivel tegnap is alig aludt szegény... horkol. sebaj. majd egyszer elmúlik mindaz a stressz, ami miatt ilyenek az éjszakái. és egyszer ezeken a nehézségeken is túlleszünk.
nehéz lenne jobban megfogalmaznom, ezért inkább ide másolom:

ma azt szerettem... hogy egyszercsak hazaértem. igaz fél 9 körül, de lerúgni a cipőt ma különösen nagy élmény volt, a lábbujjaim majdnem hangosan sóhajtottak fel. a lakás készen, kirámolva, kitakarítva - kiadva. és ezen a héten további "nagytakarítást" tervezek... a körülöttem lévő energiavámpírok terén. úgy érzem meg kell szabadulnom attól, ami visszahúz és ezáltal helyet kell csinálnom az újnak, a jónak... hogy aztán majd jól azt mondhassam, hogy mindezzel miért vártam idáig?! :)

annyi időt töltünk úgy általában olyan dolgokkal, amelyeket valójában nem szeretünk és olyan emberekkel, akik csak elvesznek tőlünk. és ezeket a kapcsolatokat ugyanúgy tudni kell mérlegelni, mint egy szerelmi kapcsolatot és fel kell ismerni mikor billen át az a bizonyos mérleg és honnantól érezzük úgy, hogy ezáltal a kapcsolat által nem hogy nem építkezünk és fejlődünk, vagy kapunk valami pluszt, de még kevesebbek is leszünk... és ilyekor muszáj tovább lépni. nincs bennem most harag senki iránt, sokkal inkább érzem azt, hogy szeretnék haladni tovább a saját utamon és nem megrekedni. mert mások egy helyben toporgása sokszor kényszerített engem is ugyanerre közben, és alig vettem észre, hogy ez is lehet az egyik ok, ami engem visszahúz. sok időt és energiát szántam ezekre a dolgokra és szívemre tehetem a kezemet bátran, hogy nem rajtam múlott a megtorpanás. az én munkám ráadásul egyben szerelem is és úgy érzem eljött az idő, hogy - pénz ide vagy oda - tovább lépjek.

néha maga a döntés meghozatala olyan felszabadító önnön magában, hogy szinte szárnyakat ad. aztán később majd felteszem a kérdést, amit mindenki más is feltenne: mire vártál eddig? 

(nemtom. tapsra? :))))

bízom benne, hogy valami újnak és jónak tudok így teret adni. és abban is, hogy sok más területen meg tudom ezt valósítani. valami ilyesmi ma éjszakára. és most megyek én is aludni... nagyon megérdemeljük :)

és akkor most még ez is... átléptem egy percre az fb-re mielőtt kikapcsolom a gépet és látom, hogy egy ovistársunk egyik golden retrievere...

"Budaörsön szombat de. az Odvas-hegyen kutya sétáltatás közben az egyik sűrű bokorban Dean-t megsebezte egy kapitális vaddisznó. A vad előbújva Timi felé vette az irányt. Szerencsére 100 méterre tőle megtorpant-szemeztek egymással majd irányt változtatva Don-nal a nyomában menekülni kezdett. Dean-t apró 3cm-es sebbel a mellkasán az állatorvoshoz vittük. Feltárás után derült ki, hogy a tüdeje is sérült-bevérzett. 2 órás küzdelem alatt kétszer is újra élesztették de végül nem ébredt fel a műtőasztalon.

Don és családom elvesztette újdonsült barátját.
Élt 4.5 évet.
Igazi vadászkutyaként távozott el.
Nyugodj békében."

csak nemrég vették magukhoz, mert a "gazdái" elmentek külföldre és őt itthon hagyták (????????) - és olyan édes és okos és gyönyörű kutya volt!!!! doni és dini... néha együtt sétáltunk velük ovi után, artúrral is nagyokat kergetőztek... vagy csak ültek ketten az ovi előtt és várták a gazdit...

nyugodj békében drága james-dean. 
nem bírom abbahagyni a bőgést.

nincs címe

a youtube-on bgt és x-factor videókat bámulok és közben bőgök folyamatosan. tudom, fáradt vagyok, minden pocikám fáj mára, teljesen elmaradtam minden mással, menstruálok, álmos vagyok... tök érhető, hogy kínomban bőgök. de én közben ezen a sok lehetetlen emberen sírok, akiknek a sikere olyan megható nekem, még ha nem is ismerem őket személyesen. szoktam ezt csinálni néha. órákon át. és nem céltalan, nem oktalan. szép élmények ezek is.

két napja elbőgtem magam nagyi lakásában is. szegény zsani épp a sütőt pucolta (mondjuk úgy két órája), amikor bé behívott, mert a pincében talált egy teli bőröndöt, szerette volna, ha együtt nézzük át. hát, nekem nem kellett volna... azt tudni kell, hogy nagyi, nem vér szerint a nagyi, de nekem mindig is az volt, egész életemben: a nagyi. és mindannyian tudjuk, hogy ez nem a vérrokonságon múlik. apukám első feleségének a szülei voltak ők. ferike pilóta volt. légiparancsnok... a lányuk, apukám első felesége pedig egy repülőgépszerencsétlenségben hunyt el 21 éves korában, 5 hónapos terhesen.

ez az egész mindig egy nagy kérdőjel volt előttem, soha nem tudtam hogy lehet ezt feldolgozni, túlélni... amióta van alma, még jobban érint. karácsonyfát többé nem állítottak és ott voltunk nekik mi: apu új családja, így lett "unokájuk"... (amikor nagyi tavalyelőtt decemberben (úr isten, nemsokára másfél éve lesz...) meghalt, akkor a bátyám állítólag csak annyit mondott, hogy neki nem volt senkije. hát nem a frászt nem...) szóval nekem ő volt a "nagyi" és kész. és nincs is kedvem magyarázkodni sem hivatalokban, sem máshol. minden barátom ott volt a temetésén. mert ők is tudták, hogy ő volt a nagyi. és akkor ott volt az a pincébe száműzött kis bőrönd, benne dolgok... bé vette elő őket szép sorban: újságkivágások a balesetről, kismárti első levágott hajtincsei... "anyukámnak" feliratú doboz kis ákom-bákom betűkkel... egy száraz rózsa zsebkendőbe csomagolva, mellette kis cetli "mártika 21. születésnapjára"... az esküvői ruhája és cipője... megkértem bé-t, hogy pakoljon vissza mindent és vigye vissza. nem ismertem soha (különben én nem lennék a világon), de olyan mélyen érintett, hogy magam is meglepődtem.

volt ott egy másik kis bőrönd is. az a fajta, amit mostanában igyekeznek utángyártani, tele matricákkal a világ minden tájáról... benne rengeteg levél, főleg aputól... érdekes, én soha nem beszélgettem vele erről. hogy neki ez milyen volt. elveszíteni a feleségét, aki a gyerekét várja... megható egy-egy levelet elolvasni, amiket nagyiéknak írt...

ami azt illeti, sok mindenről nem beszélünk emberekkel. szeretném ha apu élne és ezt megkérdezhetném tőle. szeretném, ha felnőtt fejjel ismerhetném apukám anyukákát vagy anyukám anyukáját, hogy beszélgessek vele, hogy meséljen nekem anyuról, amikor kislány volt és a kisfiú apukámról. olyan sok mindent szeretnék, amit már nem lehet és tudom, hogy telhetetlen vagyok és közhelyes, mert mindez persze lehetetlen, de gondolj bele mennyire másképp beszélnél velük felnőtt fejjel, mennyire más dolgokat mondanál, kérdeznél...

aztán ma találtam egy csomó fényképet. és hirtelen megelevenedett minden... nagyi lakása két éve állt üresen... és ott a képeken virult. az ő kis életüket nekünk most zacskókba és dobozokba kellett rendeznünk, sok mindent ajándékoztunk el és vannak bútoraik, amelyeket szeretnénk eladni, míg ferike egyenruhái mennek a múzeumba, akik nagyon örültek ennek... és közben én lapozgattam egy albumot, benne ferike mindenféle egyenruhában, mindenféle fogadásokon, idős korában is fessen... és más képeken ők ketten fiatalon, de egészen fiatalon, 16-17 évesen, nagyi ferike katonai kabátjában mosolyogva... majd egy kép, amin ferike egy repülőgép szárnyán ül (őőő... axe reklám hatás vazze, mint az asztronauta a reklámban, komolyan, még nekem is egy hangosa vaúúúú hagyta el a számat :))) - és ők ketten fiatal párként, fiatal felnőttként, velük a kislányuk a képeken (a szívem szorult minden egyes kép láttán), esküvői képek apuval, apu milyen fiatal (a szívem szorult megint), majd képek az új" lakásról - arról, ami akkor új volt. most meg belezzük és takarítjuk, hogy senkiföldje legyen (a szívem...), majd balatonakali képek, a nyaraló körül még semmi, alig pár ház... (és most ott van lenn a tábla a kapun, hogy "ELADÓ" - ma is ketten hívtak...) ők meg közben a képeken vidáman kutyáznak (drága andi), boroznak, napoznak, vitorláznak, vendégeket hívnak, locsolják a kertet... majd képek kicsi rólam anyuval, apuval, gyurival (és ismét a szívem szorult el, ahogy néztem: öleli kishúgát - és hol van most?), én ülök andi kutyával a csodálatos balatonakali gyepen... hol van már a gyep? eladjuk, mert muszáj, holott ha tehetném, megtartanám inkább, pedig nem vagyok nyaralópárti, de a gyerekkori emlékek kedvéért...

ha valaki megkérdezi mit csinálok lassan másfél hete és miért vagyok ennyire fáradt, azt elmesélem, hogy hétfőn jön egy albérlő, ezért muszáj gyorsan majdnem üressé és nagyon tisztává varázsolni a lakást... minden nap ilyen fáradtan jöttünk haza és tudtuk, hogy másnap reggel ez csak folytatódik. de már csaknem kész, hiszen az ember mindenen túllesz és meglesz az eredménye... a lakás félig üres és illatozik - pont ahogy kérték.

de ugyanakkor ez az egész nem ilyen egyszerű. persze, az élet megy tovább. ezt kötelező elmondani. de én valami időutazáson veszek részt vagy érzelmi hllámvasúton ülök éppen, mert potyognak a könnyeim, ahogy arra gondolok, hogy az embernek kutya kötelessége pont azoktól megszabadítani egy lakást, ami korábban a lényegét adta és úgy egyáltalán... ez az egész elmúlás kérdés...

persze senki nem mondta, hogy ez könnyű. ez nem az. de az ember meglepődik néha, hogy mennyire gazdag a benne lévő érzelmek skálája egy-egy emberrel és történéssel kapcsolatban és mennyi mindent érez, amiről önmaga sem tud és ezek ilyen lehetetlen pillanatokban törnek föl... ezért nem alszom még, bármennyire is sajog mindenem és vágyom a pihenésre. alma a "nagyágyban" vár. alig láttam az elmúlt napokban. egész éjjel fogni szeretném a kezét.

egy egész életen át.

na szép

az imént épp kutyultam össze a kutya kajáját, majd véletlenül bezártam az ujjam a hűtőbe... úgy fájt, hogy majnem betojtam. és erre elkezdtem bőgni, sőt zokogni... amit azóta sem tudok abbahagyni... közben látom magam előtt kirstálytisztán, hogy nem azért, mert fáj, vagy mert megjött és mindenre érzékeny vagyok, de még csak nem is a fáradtság miatt... hanem egyszerűen elkeseredésemben az elmúlt hónapok kilátástalansága miatt... ijesztő, hogy valójában legbelül mennyi feszültség bújkál...

reggelre bart simpson szemeim lesznek. nem érdekel. a sírástól néha megkönnyebbülsz.
(még ha ugyanolyan kilátástalan is marad minden.)

világvégehangulat... :(

ma is.

most azt ünneplem, hogy leültem egy kicsit :) ma legalább kicsit változatos volt a lakás pakolás - elvégre a nap nagyobb részében falat festettünk... olyan koszos vagyok mint a szar, de ezt jobban élveztem mint az eddigieket, mert a ragyogó fehér fal legalább tükrözi azt, hogy valamelyest haladunk. holnap pl. hideg zsíroldóval fogom pucolni a konyhát és a fürdőt - kevésbé jó kilátások :))
aztán csupa festékesen bementünk az oviba, haza és egészen mostanáig takarítottam itthon. hát nem mondhatnám, hogy ez éppen kikapcsol, miután 3-4 napja mást sem csinálok a nárciszban... de mindegy, holnap jön valami vevő megnézni a házunkat és mi pont akkorra fogunk hazaérni, így muszáj volt most megcsinálnom... még egy olyan hat köbméter ruhát kell elpakolnom és kész is vagyok... miért van az az érzésem, hogy ennek a napnak sosem lesz vége? :)

szerintem betámadom a manci megmaradt fürdővizét...

hú

konkrétan nem hiszem el, hogy eljött ez a pillanat. annyira jól esik, hogy gondoltam megörökítem: a kanapén fekszem félig és nagyjából csönd van... amit most olyan szinten élvezek, hogy el sem tudom mondani. reggel óta rámoltunk, pakoltunk, cipekedtünk... ebben a pillanatban azt látom, hogy még nagyobb rumli van, mint tegnap, holott az eszemmel tudom, hogy sokat haladtunk, de akkor is... mikor lesz a lakás teljesen üres? mikor festjük ki azt a pár részt? mikor takarítjuk ki? mindig azt gondoltam, hogy egy üres lakást könnyebb takarítani, ami egyébként így is van... de vazze, itt azért lesz dolog bőven! szóóóóval...

a mancikát utána röptében összeszedtük az oviból - és csak 10 percet késtünk - majd rongyoltunk haza, ahol nagyjából folyamatosan ment a nyűgös hiszti, mert ennek a kisnyúlnak fájt a hasa, csípett a popója, mindenért sírt, nyűgösködött... ááááh. itt ültünk bé-vel, semmi más vágyunk nem volt, mint hogy lehunyjuk kicsit a szemünket... de hát ez most így alakult, sebaj.

a lényeg, hogy a kispopsi és kispoci végül lenyugodott, belediktáltam vmi probiotikumot is, olvastunk mesét és jóval korábban le is feküdt... és most csend van és nyugi... de nem vetkőzhetek le, mert még jön este 9-kor valaki pár zsák cuccért... azt még megvárom, kibányászom a négy orbitális méretű zsákot a kocsiból... és akkor utána szerintem beájulok az ágyba :)

:(

épp egy árajánlatot kellene összeraknom... de frankóm megmondom, hogy csak pislogok kifelé a fejemből... fél szemmel lesek egy sorozatot, a gondolataim meg egészen máshol járnak... ma egész nap ürítettem nagyi szekrényeit... ez valami rémes érzés. zsákokba pakolod bele a nagyi illatú ruhákat. bezár. új zsákot nyit. majd használtruha konténerbe bedob... valahogy ez volt a mélypontja a napnak. a nagyi illatú ruhák mind eltüntek a mélyén és én úgy éreztem magam mint egy gyilkos, na meg hirtelen nagyon kicsi voltam és fáztam.
tudom, az élet menete meg minden, de akkor is...

pocsék a hangulatom. megyek és megpróbálom lezuhanyozni magamról... :((( majd holnap ott kell folytatnunk, ahol ma abbahagytuk...

ma

egyszerűen nem bírom, hogy a gyerek beteg. az az igazság, hogy én általában véve laza vagyok, de amikor almáról van szó, akkor nem tudok nyugodtan lenni, ha bármilyen, de komolyan bármilyen baja van. ez nem azt jelenti, hogy egy köhintés és rohanunk a dokihoz, sőt egyáltalán nem fogunk, ha csak nem produkál ennél komolyabb tünetet (vazz, én még csak nem is fertőtlenítettem állandóan a cuccait, pedig kutyával élünk együtt... és egy kezemen meg tudom számolni hányszor volt beteg, sőt legutóbb kb. egy éve, ami szerintem részben ennek is köszönhető) - de a puszta tudat, hogy ugyan már nincs láza, de fent köhécsel, nemtom miért vagy meddig, holnap jól lesz-e... szóval ilyenkor a mi ágyunkban fekszik, mert figyelni akarom, hogy minden oké-e. ezzel párhuzamosan tudom, hogy minden oké, semmit nem adtam ma sem neki, csak lázcsillapítót és mézes teát. de közben olyan kíváncsi vagyok, hogy ezek az érzéseim abból adódnak-e, hogy apu meghalt és engem azóta gyötör egy nem normális félelem, vagy a születése után eltöltött 6 nap az intenzíven... vagy szimplán így van vele mindenki, akinek gyereke van. hogy az a tuti, amikor nem beteg, slussz.

mindenesetre nemsokára szépen felmegyek, hozzábújok és ez így lesz jól, csakis így. kis drága göndörkém, a világon a legjobban szeretem. (és a mai egész napos társasozást és bújcizást is... :)))

fent és lent és fent és lent...

a mai napom úgy kezdődött, hogy a kávézóban a leányzó pityergett kicsit. el kell költöznie sürgősen, de nincs hová, nem talál olcsó albérletet. írtam valakinek egy gyors üzenetet, pár perc múlva érkezett egy telefonszám egy névvel, hivatkozzon rá... felhívta. kiderült, hogy az illető már oda is szólt előtte... holnap délelőtt mennek megnézni egy lakást. nem tudom, hogy jó lesz-e, megoldódik-e, de az, ahogy a pityergő arcon szétterült az a mosoly... hát szóval ezek azok a pillanatok, amelyek MEGÉRIK. nem tudom másképp megfogalmazni. minden egyes napi jócselekedet feldob és mostanában igyekszem minden napra egyet beilleszteni, de ezt persze nem lehet, mert mindig csak úgy lehetséges, ahogy az élet hozza.

a minap épp indultam anyuhoz, de előtte még diósd egy másik részére kellett mennem. lefelé jövet két nő - anya és lánya - állt az út közepén, majdnem elütöttem őket. kiderült, hogy csak segítséget akartak kérni, hogy merre van a lenti buszmegálló. azt mondták, eddig 5 autó ment el mellettük. na, én mondtam szálljanak be, leviszem őket úgyis megyek tankolni. nagy boldogság. lementünk, majd megemlítettem, hogy én a batthyany térre megyek egyébként, szívesen elviszem őket valameddig... vazze, ők is oda mennek! tankoltunk, elvittem őket. (alma csak nézett, mint a moziban, hogy ezek meg kik :))) - kedvesek voltak nagyon, kicsit beszélgettünk. mondtam, hogy én a hattyú utcában csak egy házat ismerek, az ex szerelmemét... mire a csaj megkérdezte hány szám, megmondtam, mire ő: "pont szemben lakom. de most költöztem csak át - eddig én is abban a házban laktam! ki volt a párod...? csak nem a béla?!" :)))))) na ennyire kicsi a világ. anyuka meg lelkesen elmondta, hogy a lánya ügyvéd és ha valaha lenne rá szükségem... (mellesleg válóperes, így remélem nem fogom hívni egyhamar :))) ráadásul azt sem tudom hová tettem a névjegyet.)

ezen csak mosolyogtam, gőzöm nincs mit akar ilyenkor az élet, csak azt tudom, hogy NEKEM rgayogja be minden ilyen lehetőség a napomat, én érzem magam ettől jobban. valószínűleg ezért rohangáltam húsvétkor is a festményekkel, mert tudtam, hogy nem kéne, de olyan örömet fogok vele szerezni... ahogy szereztem is. ezért már rögtön megérte a két óra vezetgetés esőben. ennyi. ez a része nem mérhető pénzben.

az már annál inkább, hogy a tegnapi amúgyis kemény nap meg úgy kezdődött, hogy ugyanez az ügyfél felhívott és a szokásos lassú beszédével elmondta, hogy "valami nem stimmel... most, hogy feltették a falra a képeket, valahogy nem tudja megfogalmazni, de..." - így ma szépen átmegyek hozzá, megnézem mi lehet a baja, amit még megfogalmazni sem tudott, de ugyanakkor sejtem itt magamban legbelül, hogy kb. semmi, vagy amit a legutóbb is volt: "eszter, ez a római roló... olyan furcsa...!" fura??? miért??? (vazzeötvenezervoltazazegyrolókinetaláldhogynemtetszikígyutólag...) - "nem tudom. nincs kerete. ha lehúzom, olyan mint egy nagy lepedő..." - igen, és pont ez a célja. az, hogy ha már ilyen csodaszép és drága anyagot választottunk, akkor ezt jól lássuk. ráncok és keret nélkül... ez volna a lényeg... más mint egy hagyományos függöny, csak meg kell szokni..." - konkrétan láttam magam előtt, ahogy a család ül hétvégén a kanapé szélén és programszerűen szokja. na mára hozzászoktak és szeretik. szóval tartok tőle, hogy ma is ez lesz. merész a textil és merész a kép a falon. és a két merész együtt már nem biztos, hogy átmegy. mert ők nem merészek. én próbálok az lenni - kevés sikerrel, mert nem szokott átmenni, amit ötletelek - de amikor mégis, akkor megijedünk. na ennyi.

ezek a dolgok viszont visszafognak engem például. néha úgy szárnyalok és elégedett vagyok mindennel és boldog vagyok, hogy tehettem, segíthettem, stb. aztán "lezuhanok". és kicsit elkeseredem, ahogy vívom a szélmalomharcaimat ezerrel és hiába tudom azt, hogy ezek kimenetele nem feltétlenül rajtam múlik, mert már megértettem ennek a családnak a működését, ők ilyen bátortalanok és ennyi, nem rólam szól ez az egész... de végül mégis rólam szól. ilyenkor állok a két és még több tűz között és azon filózom, hogy alkalmatlan vagyok. ugyanakkor tudok két dolgot: az egyik az, hogy messze nem vagyok alkalmatlan, sőt, a végén mindig jól kezelem ezeket. a másik meg az, hogy ezek a szélsőséges reakcióim és bizonytalanságom sokkal inkább a körülöttem lévő bizonytalanságról szól, arról, hogy hónapok óta nem tudjuk mi lesz, mert még az is lehet, hogy ha bé-nek nem jönnek össze a dolgai, akkor csodálatos, hogy én azzal foglalkozom, amit szeretek, de az nem tart el egy családot, akkor el kell mennem valami olyan állásba, ami igen, ha akarom, ha nem... (pedig nem szeretném, mert az megint nem én lennék... és már igen sok évet beletettem abba, ami most vagyok... de a havi pénz és bevétel a kemény valóság. márpedig a hol sokat keresek - hol semmit nem tartja el ezt a családot.)

hát így valahogy. így mászkálok fel és alá, így vagyok lenn és fenn minden hónapban, minden héten, minden nap, minden órában... pedig semmi másra nem vágyom, csak a nyugalomra. hogy legalább ilyen alapvető dolgokon ne kell, hogy idegeskedjünk...

és tudom, hogy fél magyarország ezzel küzd. valami nagyon súlyosan félrement ebben az országban, amikor az alapvető megélhetés is ilyen veszélybe kerül mindenkinél... ez nem normális, ugye? az országomnak szeretnie kellene engem, nem az ellenségemnek lenni és ott elgáncsolni, ahol tud. nem stimmel az egész alap gondolat... szar az egész. megy el mindenki külföldre és én már nem tudom őket hibáztatni. (mellesleg az milyen már, hogy külföldön kapkodnának bé után, itthon meg már lassan benzinkutasnak is jelentkezik, hogy legyen valami, de SEMMI????)

oké. tehát egy naplóbejegyzésen belül így kerültem nagyon magasról nagyon mélyre és ez most színtisztán a saját hibám volt, mert belelovaltam magam. az igazság akkor is igazság, persze. de a mi hozzállásunk a nem mindegy. az év napjainak legtöbbjén igyekszem nem filózni ezeken... de néha nekem is belefér egy-egy nap kegyetlen szembenézés mindezzel...

és akkor most kicsit megpróbálom visszabillenteni magam. legalább egyenesbe.

ma

amolyan "nem semmi" napunk volt... már kora reggel nekilódultunk és nagyjából egész nap "beleztük" nagyi lakását. és ez egy rémes érzés. de össze KELL pakolni, mert a lakásnak további sorsa van... mégis, ahogy az édes kis régi tárgyak között matatsz, eszedbe jut egy csomó régi történet, mosoly és nagyival kapcsolatban mindig az a bizonyos nevetése... most meg ott a lakás, üresen, hidegen... élettelenül.

kb. kétszázszor voltunk lenn a pinyóban, felpakoltunk millió könyvet, mindet átnéztük, dobozoltuk, szelektáluk... aztán jött egy nagyon szimpi roma pasi és a felesége, de tényleg szimpatikusak voltak. a könyveket megvették, elvitték, a polcokon üresen állt a por... és nekünk örülni kellett, hogy egyre kopárabb lesz a lakás, mégis odatapadtam a cserépkályhához, ahogy kiskoromban és valahogy vártam, hogy vége legyen...

most próbálunk "túlélni" a kanapén... olyan fáradtan, hogy csak na... és kicsit olyan fura szürreális hangulatban...

ps. a nap fénypontja nekem az volt, hogy artúrt nem akartuk itthon hagyni egész napra, így jött ő is. mászkált a pincében, nagyi lakásában egész nap, élettel töltötte meg, a drágám. majd bé kivitte kicsit és mint kiderült, odakinn megkergetett egy macskát, majd eltűnt a ház sarkán túl. nagy nyüszítés hallatszott és újra felbukkant: a fején egy macska, aki konkrétan püfölte, majd jól meg is kergette. mármint a macska a kutyát. na ez a kemény. az én drága kicsi artúrom... :)))

és lőn

leírtam az előző bejegyzést, majd bé lelépett a gyerekkel és én úgy ahogy voltam este hétig nyálat csorgatva aludtam a kanapén... ennyi :) most sokkal, de sokkal jobban vagyok. újabb 1-2 hét aligalvást kibírok talán, ehhe.

egy észrevétel úgy általánosságban: a tettrekészség nem idő függvénye. én valahogy annál összeszedettebb vagyok, minél TÖBB a dolgom. ha kevesebb, akkor hajlamosabb vagyok széfolyni. ez micsoda baromság, mi?

szóval most kicsit beindult és felgyorsult egy csomó minden és látok némi fényt az alagút végén. abban meg szentül hiszek, hogy az ilyen folyamatok indítanak be mindenféle történést, vonzzák a továbbiakat és én őszintén remélem, hogy csupa jó dolog fog következni.

(annyit azonban meg kell állapítanom, hogy nem lettem sokkal értelmesebb az alvás által :))))

mindenrendbenlesz

azért nem írtam már ezer éve - pedig volna mit - mert állandóan majd' elalszom. elkezdek írni, majd közben rájövök, hogy végiggondolni sincs kedvem a dolgokat, tuti nem fogok tudni mindent leírni, ami a fejemben kavarog - és így szépen kinyomom inkább a képernyőt. na, hát ennyi. de most ez van és sok sok sok mindent kell megoldani, ezért van mit TENNI bőven...

csak egy gondolat. arról, hogy egy embernek mi jelent segítséget és mi nem. például a kedvesség mindennemű megjelenési formája igen. a többi nem. és ezt most nem fejteném ki ennél jobban.

szerintem minden rendbe fog jönni. mert rendbe KELL jönnie. tegnap este is ezzel a gondolattal feküdtem le, de egyszercsak elbőgtem magam. valahogy pár nap késéssel nyilalt belém, hogy mennyira sz.r dolog így rámolni nagyi lakását... ennek kapcsán aztán eszembe jutott apu is, és az a bizonyos kép, ami ilyenkor beugrik, egy bizonyos este, amikor sötét volt az intenzíven és én néztem ki az ablakon a városi forgalomban álló autókra, akiknek gőzük nem volt, hogy én onnan a sokadik emeletről őket nézem és mellettem életek dőlnek el... a lélegeztetőgép monoton hangja mellett potyogtak a könnyeim, pedig mindvégig vigyáztam rá, hogy ne sírjak "előtte"... tegnap este hirtelen azt éreztem, nekem semmi kedvem a világhoz, mert végigéltem két embernek a halálát és ez olyan rejtett terheket rótt rám, hogy bár hétköznap (direkt?) nem érzem, néha így kitör rajtam és akkor aztán szaladnék ki a világból...

sok mindenről lehet beszélni elméletben... de átélni ezeket. nos. nem, most ezt sincs kedvem kifejteni. (inkább aludnék :)))

mit is akartam mondani? írni? szépen rendeződni fog minden...