fent és lent és fent és lent...

a mai napom úgy kezdődött, hogy a kávézóban a leányzó pityergett kicsit. el kell költöznie sürgősen, de nincs hová, nem talál olcsó albérletet. írtam valakinek egy gyors üzenetet, pár perc múlva érkezett egy telefonszám egy névvel, hivatkozzon rá... felhívta. kiderült, hogy az illető már oda is szólt előtte... holnap délelőtt mennek megnézni egy lakást. nem tudom, hogy jó lesz-e, megoldódik-e, de az, ahogy a pityergő arcon szétterült az a mosoly... hát szóval ezek azok a pillanatok, amelyek MEGÉRIK. nem tudom másképp megfogalmazni. minden egyes napi jócselekedet feldob és mostanában igyekszem minden napra egyet beilleszteni, de ezt persze nem lehet, mert mindig csak úgy lehetséges, ahogy az élet hozza.

a minap épp indultam anyuhoz, de előtte még diósd egy másik részére kellett mennem. lefelé jövet két nő - anya és lánya - állt az út közepén, majdnem elütöttem őket. kiderült, hogy csak segítséget akartak kérni, hogy merre van a lenti buszmegálló. azt mondták, eddig 5 autó ment el mellettük. na, én mondtam szálljanak be, leviszem őket úgyis megyek tankolni. nagy boldogság. lementünk, majd megemlítettem, hogy én a batthyany térre megyek egyébként, szívesen elviszem őket valameddig... vazze, ők is oda mennek! tankoltunk, elvittem őket. (alma csak nézett, mint a moziban, hogy ezek meg kik :))) - kedvesek voltak nagyon, kicsit beszélgettünk. mondtam, hogy én a hattyú utcában csak egy házat ismerek, az ex szerelmemét... mire a csaj megkérdezte hány szám, megmondtam, mire ő: "pont szemben lakom. de most költöztem csak át - eddig én is abban a házban laktam! ki volt a párod...? csak nem a béla?!" :)))))) na ennyire kicsi a világ. anyuka meg lelkesen elmondta, hogy a lánya ügyvéd és ha valaha lenne rá szükségem... (mellesleg válóperes, így remélem nem fogom hívni egyhamar :))) ráadásul azt sem tudom hová tettem a névjegyet.)

ezen csak mosolyogtam, gőzöm nincs mit akar ilyenkor az élet, csak azt tudom, hogy NEKEM rgayogja be minden ilyen lehetőség a napomat, én érzem magam ettől jobban. valószínűleg ezért rohangáltam húsvétkor is a festményekkel, mert tudtam, hogy nem kéne, de olyan örömet fogok vele szerezni... ahogy szereztem is. ezért már rögtön megérte a két óra vezetgetés esőben. ennyi. ez a része nem mérhető pénzben.

az már annál inkább, hogy a tegnapi amúgyis kemény nap meg úgy kezdődött, hogy ugyanez az ügyfél felhívott és a szokásos lassú beszédével elmondta, hogy "valami nem stimmel... most, hogy feltették a falra a képeket, valahogy nem tudja megfogalmazni, de..." - így ma szépen átmegyek hozzá, megnézem mi lehet a baja, amit még megfogalmazni sem tudott, de ugyanakkor sejtem itt magamban legbelül, hogy kb. semmi, vagy amit a legutóbb is volt: "eszter, ez a római roló... olyan furcsa...!" fura??? miért??? (vazzeötvenezervoltazazegyrolókinetaláldhogynemtetszikígyutólag...) - "nem tudom. nincs kerete. ha lehúzom, olyan mint egy nagy lepedő..." - igen, és pont ez a célja. az, hogy ha már ilyen csodaszép és drága anyagot választottunk, akkor ezt jól lássuk. ráncok és keret nélkül... ez volna a lényeg... más mint egy hagyományos függöny, csak meg kell szokni..." - konkrétan láttam magam előtt, ahogy a család ül hétvégén a kanapé szélén és programszerűen szokja. na mára hozzászoktak és szeretik. szóval tartok tőle, hogy ma is ez lesz. merész a textil és merész a kép a falon. és a két merész együtt már nem biztos, hogy átmegy. mert ők nem merészek. én próbálok az lenni - kevés sikerrel, mert nem szokott átmenni, amit ötletelek - de amikor mégis, akkor megijedünk. na ennyi.

ezek a dolgok viszont visszafognak engem például. néha úgy szárnyalok és elégedett vagyok mindennel és boldog vagyok, hogy tehettem, segíthettem, stb. aztán "lezuhanok". és kicsit elkeseredem, ahogy vívom a szélmalomharcaimat ezerrel és hiába tudom azt, hogy ezek kimenetele nem feltétlenül rajtam múlik, mert már megértettem ennek a családnak a működését, ők ilyen bátortalanok és ennyi, nem rólam szól ez az egész... de végül mégis rólam szól. ilyenkor állok a két és még több tűz között és azon filózom, hogy alkalmatlan vagyok. ugyanakkor tudok két dolgot: az egyik az, hogy messze nem vagyok alkalmatlan, sőt, a végén mindig jól kezelem ezeket. a másik meg az, hogy ezek a szélsőséges reakcióim és bizonytalanságom sokkal inkább a körülöttem lévő bizonytalanságról szól, arról, hogy hónapok óta nem tudjuk mi lesz, mert még az is lehet, hogy ha bé-nek nem jönnek össze a dolgai, akkor csodálatos, hogy én azzal foglalkozom, amit szeretek, de az nem tart el egy családot, akkor el kell mennem valami olyan állásba, ami igen, ha akarom, ha nem... (pedig nem szeretném, mert az megint nem én lennék... és már igen sok évet beletettem abba, ami most vagyok... de a havi pénz és bevétel a kemény valóság. márpedig a hol sokat keresek - hol semmit nem tartja el ezt a családot.)

hát így valahogy. így mászkálok fel és alá, így vagyok lenn és fenn minden hónapban, minden héten, minden nap, minden órában... pedig semmi másra nem vágyom, csak a nyugalomra. hogy legalább ilyen alapvető dolgokon ne kell, hogy idegeskedjünk...

és tudom, hogy fél magyarország ezzel küzd. valami nagyon súlyosan félrement ebben az országban, amikor az alapvető megélhetés is ilyen veszélybe kerül mindenkinél... ez nem normális, ugye? az országomnak szeretnie kellene engem, nem az ellenségemnek lenni és ott elgáncsolni, ahol tud. nem stimmel az egész alap gondolat... szar az egész. megy el mindenki külföldre és én már nem tudom őket hibáztatni. (mellesleg az milyen már, hogy külföldön kapkodnának bé után, itthon meg már lassan benzinkutasnak is jelentkezik, hogy legyen valami, de SEMMI????)

oké. tehát egy naplóbejegyzésen belül így kerültem nagyon magasról nagyon mélyre és ez most színtisztán a saját hibám volt, mert belelovaltam magam. az igazság akkor is igazság, persze. de a mi hozzállásunk a nem mindegy. az év napjainak legtöbbjén igyekszem nem filózni ezeken... de néha nekem is belefér egy-egy nap kegyetlen szembenézés mindezzel...

és akkor most kicsit megpróbálom visszabillenteni magam. legalább egyenesbe.