azért nem írtam már ezer éve - pedig volna mit - mert állandóan majd' elalszom. elkezdek írni, majd közben rájövök, hogy végiggondolni sincs kedvem a dolgokat, tuti nem fogok tudni mindent leírni, ami a fejemben kavarog - és így szépen kinyomom inkább a képernyőt. na, hát ennyi. de most ez van és sok sok sok mindent kell megoldani, ezért van mit TENNI bőven...
csak egy gondolat. arról, hogy egy embernek mi jelent segítséget és mi nem. például a kedvesség mindennemű megjelenési formája igen. a többi nem. és ezt most nem fejteném ki ennél jobban.
szerintem minden rendbe fog jönni. mert rendbe KELL jönnie. tegnap este is ezzel a gondolattal feküdtem le, de egyszercsak elbőgtem magam. valahogy pár nap késéssel nyilalt belém, hogy mennyira sz.r dolog így rámolni nagyi lakását... ennek kapcsán aztán eszembe jutott apu is, és az a bizonyos kép, ami ilyenkor beugrik, egy bizonyos este, amikor sötét volt az intenzíven és én néztem ki az ablakon a városi forgalomban álló autókra, akiknek gőzük nem volt, hogy én onnan a sokadik emeletről őket nézem és mellettem életek dőlnek el... a lélegeztetőgép monoton hangja mellett potyogtak a könnyeim, pedig mindvégig vigyáztam rá, hogy ne sírjak "előtte"... tegnap este hirtelen azt éreztem, nekem semmi kedvem a világhoz, mert végigéltem két embernek a halálát és ez olyan rejtett terheket rótt rám, hogy bár hétköznap (direkt?) nem érzem, néha így kitör rajtam és akkor aztán szaladnék ki a világból...
sok mindenről lehet beszélni elméletben... de átélni ezeket. nos. nem, most ezt sincs kedvem kifejteni. (inkább aludnék :)))
mit is akartam mondani? írni? szépen rendeződni fog minden...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése