ma

egyszerűen nem bírom, hogy a gyerek beteg. az az igazság, hogy én általában véve laza vagyok, de amikor almáról van szó, akkor nem tudok nyugodtan lenni, ha bármilyen, de komolyan bármilyen baja van. ez nem azt jelenti, hogy egy köhintés és rohanunk a dokihoz, sőt egyáltalán nem fogunk, ha csak nem produkál ennél komolyabb tünetet (vazz, én még csak nem is fertőtlenítettem állandóan a cuccait, pedig kutyával élünk együtt... és egy kezemen meg tudom számolni hányszor volt beteg, sőt legutóbb kb. egy éve, ami szerintem részben ennek is köszönhető) - de a puszta tudat, hogy ugyan már nincs láza, de fent köhécsel, nemtom miért vagy meddig, holnap jól lesz-e... szóval ilyenkor a mi ágyunkban fekszik, mert figyelni akarom, hogy minden oké-e. ezzel párhuzamosan tudom, hogy minden oké, semmit nem adtam ma sem neki, csak lázcsillapítót és mézes teát. de közben olyan kíváncsi vagyok, hogy ezek az érzéseim abból adódnak-e, hogy apu meghalt és engem azóta gyötör egy nem normális félelem, vagy a születése után eltöltött 6 nap az intenzíven... vagy szimplán így van vele mindenki, akinek gyereke van. hogy az a tuti, amikor nem beteg, slussz.

mindenesetre nemsokára szépen felmegyek, hozzábújok és ez így lesz jól, csakis így. kis drága göndörkém, a világon a legjobban szeretem. (és a mai egész napos társasozást és bújcizást is... :)))