a youtube-on bgt és x-factor videókat bámulok és közben bőgök folyamatosan. tudom, fáradt vagyok, minden pocikám fáj mára, teljesen elmaradtam minden mással, menstruálok, álmos vagyok... tök érhető, hogy kínomban bőgök. de én közben ezen a sok lehetetlen emberen sírok, akiknek a sikere olyan megható nekem, még ha nem is ismerem őket személyesen. szoktam ezt csinálni néha. órákon át. és nem céltalan, nem oktalan. szép élmények ezek is.
két napja elbőgtem magam nagyi lakásában is. szegény zsani épp a sütőt pucolta (mondjuk úgy két órája), amikor bé behívott, mert a pincében talált egy teli bőröndöt, szerette volna, ha együtt nézzük át. hát, nekem nem kellett volna... azt tudni kell, hogy nagyi, nem vér szerint a nagyi, de nekem mindig is az volt, egész életemben: a nagyi. és mindannyian tudjuk, hogy ez nem a vérrokonságon múlik. apukám első feleségének a szülei voltak ők. ferike pilóta volt. légiparancsnok... a lányuk, apukám első felesége pedig egy repülőgépszerencsétlenségben hunyt el 21 éves korában, 5 hónapos terhesen.
ez az egész mindig egy nagy kérdőjel volt előttem, soha nem tudtam hogy lehet ezt feldolgozni, túlélni... amióta van alma, még jobban érint. karácsonyfát többé nem állítottak és ott voltunk nekik mi: apu új családja, így lett "unokájuk"... (amikor nagyi tavalyelőtt decemberben (úr isten, nemsokára másfél éve lesz...) meghalt, akkor a bátyám állítólag csak annyit mondott, hogy neki nem volt senkije. hát nem a frászt nem...) szóval nekem ő volt a "nagyi" és kész. és nincs is kedvem magyarázkodni sem hivatalokban, sem máshol. minden barátom ott volt a temetésén. mert ők is tudták, hogy ő volt a nagyi. és akkor ott volt az a pincébe száműzött kis bőrönd, benne dolgok... bé vette elő őket szép sorban: újságkivágások a balesetről, kismárti első levágott hajtincsei... "anyukámnak" feliratú doboz kis ákom-bákom betűkkel... egy száraz rózsa zsebkendőbe csomagolva, mellette kis cetli "mártika 21. születésnapjára"... az esküvői ruhája és cipője... megkértem bé-t, hogy pakoljon vissza mindent és vigye vissza. nem ismertem soha (különben én nem lennék a világon), de olyan mélyen érintett, hogy magam is meglepődtem.
volt ott egy másik kis bőrönd is. az a fajta, amit mostanában igyekeznek utángyártani, tele matricákkal a világ minden tájáról... benne rengeteg levél, főleg aputól... érdekes, én soha nem beszélgettem vele erről. hogy neki ez milyen volt. elveszíteni a feleségét, aki a gyerekét várja... megható egy-egy levelet elolvasni, amiket nagyiéknak írt...
ami azt illeti, sok mindenről nem beszélünk emberekkel. szeretném ha apu élne és ezt megkérdezhetném tőle. szeretném, ha felnőtt fejjel ismerhetném apukám anyukákát vagy anyukám anyukáját, hogy beszélgessek vele, hogy meséljen nekem anyuról, amikor kislány volt és a kisfiú apukámról. olyan sok mindent szeretnék, amit már nem lehet és tudom, hogy telhetetlen vagyok és közhelyes, mert mindez persze lehetetlen, de gondolj bele mennyire másképp beszélnél velük felnőtt fejjel, mennyire más dolgokat mondanál, kérdeznél...
aztán ma találtam egy csomó fényképet. és hirtelen megelevenedett minden... nagyi lakása két éve állt üresen... és ott a képeken virult. az ő kis életüket nekünk most zacskókba és dobozokba kellett rendeznünk, sok mindent ajándékoztunk el és vannak bútoraik, amelyeket szeretnénk eladni, míg ferike egyenruhái mennek a múzeumba, akik nagyon örültek ennek... és közben én lapozgattam egy albumot, benne ferike mindenféle egyenruhában, mindenféle fogadásokon, idős korában is fessen... és más képeken ők ketten fiatalon, de egészen fiatalon, 16-17 évesen, nagyi ferike katonai kabátjában mosolyogva... majd egy kép, amin ferike egy repülőgép szárnyán ül (őőő... axe reklám hatás vazze, mint az asztronauta a reklámban, komolyan, még nekem is egy hangosa vaúúúú hagyta el a számat :))) - és ők ketten fiatal párként, fiatal felnőttként, velük a kislányuk a képeken (a szívem szorult minden egyes kép láttán), esküvői képek apuval, apu milyen fiatal (a szívem szorult megint), majd képek az új" lakásról - arról, ami akkor új volt. most meg belezzük és takarítjuk, hogy senkiföldje legyen (a szívem...), majd balatonakali képek, a nyaraló körül még semmi, alig pár ház... (és most ott van lenn a tábla a kapun, hogy "ELADÓ" - ma is ketten hívtak...) ők meg közben a képeken vidáman kutyáznak (drága andi), boroznak, napoznak, vitorláznak, vendégeket hívnak, locsolják a kertet... majd képek kicsi rólam anyuval, apuval, gyurival (és ismét a szívem szorult el, ahogy néztem: öleli kishúgát - és hol van most?), én ülök andi kutyával a csodálatos balatonakali gyepen... hol van már a gyep? eladjuk, mert muszáj, holott ha tehetném, megtartanám inkább, pedig nem vagyok nyaralópárti, de a gyerekkori emlékek kedvéért...
ha valaki megkérdezi mit csinálok lassan másfél hete és miért vagyok ennyire fáradt, azt elmesélem, hogy hétfőn jön egy albérlő, ezért muszáj gyorsan majdnem üressé és nagyon tisztává varázsolni a lakást... minden nap ilyen fáradtan jöttünk haza és tudtuk, hogy másnap reggel ez csak folytatódik. de már csaknem kész, hiszen az ember mindenen túllesz és meglesz az eredménye... a lakás félig üres és illatozik - pont ahogy kérték.
de ugyanakkor ez az egész nem ilyen egyszerű. persze, az élet megy tovább. ezt kötelező elmondani. de én valami időutazáson veszek részt vagy érzelmi hllámvasúton ülök éppen, mert potyognak a könnyeim, ahogy arra gondolok, hogy az embernek kutya kötelessége pont azoktól megszabadítani egy lakást, ami korábban a lényegét adta és úgy egyáltalán... ez az egész elmúlás kérdés...
persze senki nem mondta, hogy ez könnyű. ez nem az. de az ember meglepődik néha, hogy mennyire gazdag a benne lévő érzelmek skálája egy-egy emberrel és történéssel kapcsolatban és mennyi mindent érez, amiről önmaga sem tud és ezek ilyen lehetetlen pillanatokban törnek föl... ezért nem alszom még, bármennyire is sajog mindenem és vágyom a pihenésre. alma a "nagyágyban" vár. alig láttam az elmúlt napokban. egész éjjel fogni szeretném a kezét.
egy egész életen át.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése