egy

egy, csak egy kutya van talpon a vidéken...
és ez artúr, aki megőrülve TÁMADJA kint a tűzijátékokat :) :)

a macsó!

ma is

este fél tízkor vége az egyik vendégségnek, alszunk, reggel jön a következő. most mentek el (imád-imád) és nemsokára megyünk a jam-be fellépésre. kicsit feszített a tempó, de szerintem mindketten szeretjük ezt a fajta fáradtságot, ami nem is igazi fáradtság, a sok szeretem-embert, a gyerkőcöket, a kutyákat, a finom gyertyafényes ebédeket és vacsorákat... :o)

az anyagi dolgok közben úgy feltorlódtak, hogy már nem is tudtam /akartam lereagálni, hogy mindehhez képest tegnap este tudta meg bé, hogy decemberre mégiscsak fél fizetést kap... na most jön az, hogy nincs hová nyúlni és tényleg kölcsön fogunk kérni, hiszen január végéig nincs semmi. de még nem érdekel a megoldás. majd csak hétfőtől pörgök ezeken. szerintem bé kicsit korábban kezdi az idegeskedést, mert ő már napok óta nem normálisan horkol. úgy lelkileg. stresszileg. de majd lesz valahogy, mindig van.

a lakás minden pontján vidám gyerekjátékok és azok (kevésbé vidám, elveszett) darabjai pompáznak. már látom magam előtt mekkora meló lesz mindennek a hiányzó részét vissza csoportosítani :)

de ma este koncert és az én agyam nem terjed tovább ennél.
mert így akarom látni a jót.
punktum.

így

ez a karácsony tele volt halállal. és élettel. egyszerre.
elgondolkodtatott.

épp ezerrel sertepertélek, hogy legyen valami a mai buliból és mondjuk a lakás is nézzen ki valahogy.
a kevés alvás nem gyorsít fel. sőt.

az ünnepek alatt nem sokat pihentünk. a nők lapját még nem sikerült ki sem nyitnom.
de az agyamat sikerült teljesen kikapcsolnom és ez gondolom így is marad január másodikáig, amikor újra bekapcsolom és elkezdek ezerrel teperni, hogy behozzam a lemaradásomat.

álmos vagyok.

in the end

minden jó ha a vége jó - már reggel éreztem, hogy ez a nap már lázmentes lesz. (szinte szokatlan, basszus :)
ezért kis is használom az alkalmat manci legújabb szövegeinek megörökítésére, bár az istenért nem akar mind eszembe jutni...

tegnap délután nézi nézi a halászlevet, amit bé anyukája küldött, majd halál komolyan megkérdi:
- "anya. ez igazi HORGÁSZLÉ?"
áááááááááááááááááááááááááááááááhhhhhhhhhhh :)

ma együtt főzünk, közben énekelek... két kezét széttárja és igazán olaszosan magyaráz:
- "ez így nem jó anya! riszálni kell hozzá a popsidat!" - és lám, már riszál is a kis székén a konyha pult előtt. megzabáloooooooooooooooom :)

bé és a tesója kutyája vadulnak a szőnyegen (ahová kutya elvileg nem is mehet) - alma karjait a levegőben lóbálva magyaráz felettük egy jóbarátunk szavait ismételve:
"hagyjátok már abba FIÚK!" :))))))))))))) (bár ezt inkább látni kellett volna :)

ha eszembe jut a többi, pótolom. most filmnézés nyugiban. éljen éljen.

B terv

naná, hogy még mindig beteg. így maradunk. hosszú évek, vagy tán évtizedek óta az első karácsony, amikor nem rohanok. régen apuhoz, majd anyuhoz, később bé-ékhez és anyuékhoz. én szeretek így rohanni, mert ehhez vagyok hozzászokva, nem tudom milyen az egész 24-ét nyugalomban tölteni. majd ma jól megtudom :)
ki tudja, tán nem is baj, hogy így alakul. almát lefektettem (bár valami hangok vannak...), én meg szépen összepakolok, felmosok, fürdök, szépítkezem (mivel bé átment anyukájáékhoz du.ra, én meg csak este megyek anyuékhoz két órára - kettő között ajándékozás a kispuncissal), a vörösboros marhapörkölt rotyog és nemsokára leülök megnézni egy karácsonyi filmet egy finom kávéval. szerintem jó lesz.

láv :)

lázban

nem szeretem, amikor alma lázas. annyira sajnálom a kis cuki manó fejét. két napja nincs változás, ugyanolyan mint szokott lenni, csak forróbb a homloka. estére azért persze lefittyed szegénykém, olyankor olyan édes kis elveszett orrfolyós, köhögős...

szeretem, amikor alma lázas. mert akkor hosszú hosszú percekig képes hozzám bújni, kicsi meleg feje a mellkasomon és közben fésüli az ujjaival a hajamat és nagyon hangosan cumizik. éjszaka (mert bizony betegen az éjjel közepén kicsattog és bebújik hozzánk, ha én nem hoztam ki korábban, biztos ami biztos) odabújik és megfogja a kezem, hajnalban lehet nézni a kis tökéletes arcát, ahogy félig kiesett cumival mélyen alszik, mi meg percekig csak csodáljuk - jaj, de nyálas. (és tényleg :)

drukkolok, hogy holnapra már sokkal jobban legyen, mert így nagyon le fogja fárasztani a holnapi menet...
a fa már áll, égősorunk nincs, díszünk van. király. valami mindig kiderül az utolsó percben :)
ajándékok becsomagolva, spontán három tepsi mézeskalács a szomszédoknak megsütve este tízkor. bé próbálkozott, hogy hagyjam már, úgyis leszarják. én szeretném hinni, hogy örülnek a kerítésükre aggatott meglepetés csomagnak.

hát most így. ha lesz nagy házam, lesz egy teregető szobám. vazze :)

szösz

és ömlik a hó. felnéztem a gép mellől és olyan csodaszép hullik a szomszéd fenyőjére... kivételesen szeretnék visszaváltozni gondtalan hatévessé és mindössze abban reménykedni, miközben a karácsony már itt toporog a küszöbön, hogy essen a hó szombat este és borítsa be a puha fehérség az egész környéket.

a felnőtt énem erre rögtön azt reagálná, hogy annyi felé kell mennünk a kicsi lánnyal aznap, inkább ne essen, ne csússzon az út. látod mennyivel egyszerűbb volt kiskorodban? akkor nem kellett minden létező észérvet figyelembe venned, egyszerűen csak vágyódtál a fehér karácsony és a sok ajándék után. nem voltak "felnőtt problémáid". nem láttad magad körül a sok szomorúságot, a tönkrement kapcsolatokat, a rosszindulatot, a pénz körüli őrületet. megkockáztatom, azt sem tudtad mi is a pénz, azon túl, hogy fagyit adnak érte. idén azon kaptam magam, hogy nem érdekelnek az ajándékok. pedig imádok adni és kapni is. nem tudom, valami szelepet kéne leengedni magamban, hogy eltűnjön egy csomó olyan feszültség a mostani napjaimból, amiket mások gerjesztettek nekem (külön köszönet érte ismét). miért jó ezt csinálni? miért nem lehet élvezni a nyugalmat, miért kell ott is problémát teremteni, ahol azelőtt nem volt?

és legfőbbképp a bennem lakó kicsi gyerek nem érti... miért én vagyok a hibás azokért a dolgokért, amelyeket nem én csináltam? miért én kapom meg azért, amit a bátyám csinált? miért pont engem kell elmarni? mivel érdemeltem én ki azt, hogy ezt kapjam? akárhogy is lesz, ezeket sosem fogom megérteni. soha. ha nagyon racionálisan akarok hozzáállni, akkor talán fel tudok mérni egyes lelki folyamatokat. le tudom vezetni őket és ezáltal már elvileg értem is. de mégsem. mert ez annyira igazságtalan és nem tudok elvonatkoztatni tőle, hogy mennyire mélységesen bánt.

nem, most nincs kedvem ajándékokkal foglalkozni. pedig muszáj lesz. faarccal fogok az autóba beülni nemsokára és szaladgálni az áruházak polcai között, hogy azt a pár hiányosságot még pótoljam gyorsan.

én tudom, hogy már soha nem lesz, nem is lehet olyan, hogy minden stimmeljen, mert ez a világ rendje, mindig vannak gondok. de nem lehetne mégis azt kérni a télapótól idén, hogy történjen pár nagyon jó dolog így szép sorban? és hogy ne legyen körülöttem ennyi feszültség?

egyébként tök érdekes az, hogy bé már nem dolgozik ezen a héten ugyebár. kíváncsian vártam, hogy vajon lesz-e változás, ha már kipihentebb, ha már nem kell éjszakáznia. és azt kell mondanom, hogy ijesztő MEKKORA ez a változás. annál kevésbé ijesztő, hogy ez nekem mennyire jó :) :) :) sokkal kevesebb a veszekedés, szinte eltűnt az (ezek szerint javarészt a) fáradtságból táplálkozó ingerültség, feszültség, esténként kikapcsoljuk a tévét és ahelyett, hogy húzna be dolgozni, késő éjszakáig beszélgetünk... legalább ez most olyan jó. hazajönni. hazavárni. hazavárva lenni.

tehát mégis csak megtaláltam azt a kis békét, ami kell most nekem. itthon.
és illene ezzel a pozitív gondolattal zárnom ezt a szösszenetet, hogy ez maradjon meg...

vannak olyan napok...

... amelyeken csak nevetek, nevetünk. amikor reggel kinyitjuk a tértivevényes levelet a tigáztól, miszerint ki akarják kapcsolni a gázt, ha nem fizetjük be, bla bla bla. közben cseng a telefon, bé felveszi, a bank kérdezi, hogy hát mi lesz a hitel törlesztő részlettel. miközben beszél, egy sms érkezik a telefonjainkra, hogy 48 óra múlva letiltják a kimenő hívásokat, ha nem fizetjük be a legutóbbi számlát. majd csöngetnek, a postás meghoz egy karácsonyi ajándékot (amiért fizetek neki utánvéttel), majd átnyújt egy tértivevényes levelet, ezúttal az elműtől, aki sizntén kikapcsolná januárban, tökéletes évkezdésként... :o) te nem nevetnél ha ez így, ebben a sorrendben, egy órán belül mind lezajlana?

juszt is baszódjon meg az élet alapon ezek után összekapartuk minden maradék pénzünket, szoros költségvetést készítettünk - majd elmentünk ebédelni egy nagyon kellemes helyre megünnepelni a megünnepelhetetlent a nem létező pénzünkből, igazi komoly felelősséget vállalva. még kávét is ittunk nagy kemény fehér habbal a tetején, mert megédemeltük és halál komolyan kuncogtunk a villogó karácsonyi fények mögött a kirakatban. élni tudni kell, vazze.

*****************

és akkor eljön a másnap, azaz a mai... amin már nem annyira tudsz nevetni. se. nemrég kiszálltam a kocsiból és azt éreztem, lassan felfordulok. pedig akkor még hátra volt a java...

temetéssel kezdtünk. nem fárasztottam magam reggel a komoly sminkeléssel, mert sejtettem, hogy nem lesz sok értelme... ugyanaz a ravatalozó, ahol apué is volt... már a láttán elkezdtem könnyezni. és nem is tudom. nem egy urna látványa az, ami az embert padlóra küldi. sokkal inkább ahogy körülnézel a családtagok között, ahogy a nyakadba borul a kishúg, ahogy az egyik jó barátodat látod ingatagon állni a fekete kabátjában és bőgni... és ahogy felcsendül a hotel california meg a scootertől (!) a break it up. na igen, ilyen volt pont a rita apukája... és már bőgök is, a kevés barna szemfestékem is folyik le a szemem körül. jó lenne nem tudni mit éreznek. jó lenne nem állni a sírnál és látni, ahogy élete egyik legszarabb napját éli át a család... érdekes, nem emlékszem, hogy apunál is ásóval betemették volna az urnát? vazze, ennyire nem voltam képben? ilyeneken akadok fenn és közben folyamatosan sírok, mert eszembe jut az apukájuk - és az enyém is...

innen egyenesen a kocsihoz megyünk és felvisszük a karácsonyi csokrokat... kismárti sírja teljesen üresen árválkodik. kiteszem a díszes gyertyát, az almákkal dekorált fenyőágakat és meggyújtom. mindig elmélázok... 21 évesen halt meg. most mondd, csoda, hogy nagyi élete végére inkább elrugaszkodott a valóságtól? ismeretlenül is megkönnyezem. (nem mellesleg én most nem lennék a világon, ha az nem úgy történik, ebbe még soha nem is gondoltam bele.) onnan át apu sírjához, kicsit letakarítom, kiteszem a díszt, meggyújtom a gyertyát és ismét menthetetlenül elsírom magam. király.

mosott szarhoz hasonló állapotban szállok be a kocsiba, kicsit rendbe szedem magam és ó.cs-re gondolok, aki ott volt apu temetésén és ma eljött rita apukájáéra is, pedig beteg. annyi jó ember van a világon. (erre most jó visszaemlékezni, mert így pár órával később már nem pont ugyanígy gondolom...)

utána vissza a főbejárathoz és az időközben megérkező é-vel be az irodákba, nagyi temetését intézni. ez már csak egy ilyen nap, úgy látszik itt töltöm a temetőben... potom három órával később távozunk, készen. közben emelkedett hangulatomban visszatartom magam, hogy ne kapjam le a tíz körméről azt a fiatal lányt, aki a temetkezési irodában hangosan kürtöli szét a véleményét, miszerint minek várni egy órát arra, hogy valaki elintézze a temetést, miért itt az irodában nézegeti az urnákat és a kocsikat, miért nem otthon (!) tervezi meg és itt akkor sokkal gyorsabban végezne. ugye te is azt éreznéd, hogy járt volna egy pofon. hát én csak ültem és néztem a falat szemben. majd megtanulja...

ráadásul ma lezajlott egy olyan beszélgetés is, amit már hetek óta halogattam, de túl kellett esnem rajta. megkönnyebbültem. mindent el tudtam mondani őszintén, jó volt ezeket a szavakat és érzéseket a számon kívül tudni. aztán rongyolás az óvodába almáért, haza bé-hez, estebéd, szaladás a kutyaközmetikus előtt bevásárolni az ovi óta kicsit felturbózott almalánnyal. és végül, amikor már majdnem itthon voltam, egy igazán "üdítő" telefonbeszélgetés.

tudod, az a fajta, amit külön megköszönsz: köszönöm, hogy ennek az egyébként "szuper" napnak a végén még a maradék hangulatomat is elbasztad. köszönöm, hogy így karácsony előtt ezt fel kell emlegetnünk. köszönöm szépen, hogy ismét mindenki jobban tud mindent rólam mint én magam. és úgy általában. köszönöm, hogy az unatkozó emberek a pletykafészek utcában úgy gondolják, hogy én egy érdemes téma vagyok arra, hogy rajtam csámcsogjanak a tények ismerete nélkül.

de nem is ez az egészben a legszarabb. mert nyugodt voltam és vagyok. nem szólok hozzá. mert baromságokhoz nincs mit hozzászólnom és nincs miért magyarázkodnom. inkább csak végtelenül elszomorít ez az egész. olyan méltatlan az egész helyzet. és már nem gondolom azt, hogy az emberek alapvetően jók. egyetlen egy gondolat maradt bennem így estére, ami kristálytisztán fogalmazódott meg, kétség sem férhet már hozzá: az emberek konkrétan megőrülnek, ha pénzről van szó. minden határt átlépve.

megkérdeztem almáról, hogy milyen napja volt és miről fog álmodni. visszakérdezett, hogy én miről... mondtam neki, hogy arról, hogy kijár már nekünk egy kicsi nyugalom. egy olyan időszak, amikor csupa jó dolog történik velünk. mert azt hiszem ez volt az a csepp abban a bizonyos pohárban, ami elgondolkodtatott, hogy vajon mennyit is bír el egy ember és egy-egy kapcsolat. hogy miért marják el maguk mellől az emberek azokat, akik pedig törődnek velük? miért teszik tönkre a kapcsolataikat azért, mert nem tudnak uralkodni az érzéseiken? és vajon mit jelent az, hogy ezúttal ilyen nyugodt tudtam maradni? távolságot...?

artúr úgy néz ki mint egy vattapamacs és én szerintem teljesen igaz az a mondás, hogy minél több embert ismerek meg, annál jobban szeretem a kutyámat. ma este ismét csalódnom kellett olyan emberekben, akik ha tippelnem kellett volna, azt mondtam volna, hogy szeretnek. ehelyett inkább a szart kavarják. mert az embereknek mindig előbbre valók a saját érdekeik. és ha pénzről meg gyereknevelésről van szó, akkor mindenkinél okosabbak.

ugye nem baj, ha most kicsit úgy érzem, hogy elég volt. sok mindenből és sok mindenkiből. ma végignéztem az ikeában egy ikerpárt. az anyuka kanállal etette az egyiket. az apuka gyomorszondán át fecskendezte be a másiknak ugyanazt az ételt, de azért ez a kisfiú is kapott egy (üres) tálat és egy kanalat, hogy úgy érezhesse minden rendben van. na ez a probléma bazdmeg. nem a szaros pénz. hanem ez.

mélységesen csalódott vagyok.

fájafejem

beteg család, beteg gyerek, lótás-futás, rendetlenség.
valahogy így foglalnám össze a dolgokat a napokban.

és akkor most kicsit megpróbálok javítani ez utolsón.

hát

ma azért néztem nagy kerek szemekkel. gyorsan le is teszteltem a dolgot - többszörösen meglepetést érve el. na igen. nem mindenki ismeri a saját határait. még mindig ezen agyaltam délután, amikor hazaértünk, hogy ez mennyire gáz, amikor csörgött a telefon és harminc másodperccel később megtudtam, hogy r. apukája egyszerűen összeesett ma a céges orvosnál és meghalt. ennyi, érted?

azért ilyenkor elgondolkodik az ember, hogy valóban fontos dolgon töri-e a fejét éppen vagy sem...
vagy sem.
nem érdekel engem semmi. és ha vége a cégemnek? na és. majd lesz másik. és ha most minden nehéz? majd lesz könnyebb. erre a felismerésre már délután is eljutottam egyébként valahol az M0-s közepén.
de ez? ez micsoda? imádtam azt az embert, olyan jófej és vidám és aranyos volt... ő csinálta nekünk régen a szalámis szendvicseket a bulikban... vazze, gyerekkorom óta ismertem...

az lenne a legjobb, ha nem tudnám hajszál pontosan, hogy most mit érezhet... :(

gyerek = zéró unalom :)

még mindig dödörgök magamban egy kicsit. alapvetően tök tiszteletben tartom mások véleményét, miszerint "minek a gyerek - csak gond" (röviden összefoglalva), mert mindenki más, ezzel semmi gond nincsen - inkább a megfogalmazás hogyanja és hangvétele nem tetszett. érdekes, hogy pont ez jutott eszembe szombat délben, amikor épp telefonált a., hogy alma hogy van, mert bendegúz hányt és mondtam, hogy remekül köszi, épp az M0-son haladunk bé anyukájáék felé... amikor hátranézek és látom, hogy alma sugárban hány a hátsó ülésben, kis riadt tekintettel... !!!!! micsoda????? kis drágám - bé azonnal (ami az M0-son percekben mérhető) megfordult és padlógázzal haza, csak a mérőknél lassított, a kisnyúl meg addig hátul gubbasztott a hányásban, cukiii... mi félig nevettünk, mert úgy tűnik a nyári akali hányás után, hogy ezt csak az autóban tudjuk intézni. itthon bé kihámozta az ülést, addig én lefejtettem a gyerekről a ruhát... hát nem mondom mi járt a fejemben a kis virslikarikák lebontása közben :) de csak mosolyogtam. a gyomrom jól bírja hála égnek, így csak nevettem, mindent lemostam, vágtam be a mosógépbe (ez már remek a nyárihoz képest, ahol egyenként mindent kézzel kellett kimosnom).

egyébként a gyerek onnantól kezdve remekül volt, se láz, se levertség semmi. na de én! másnapra úgy elkaptam tőle, hogy teljesen levert a lábamról! azt hiszem az összes betegség közül ez az egyik legrémesebb. egyetlen nap fosás-hányás-láz, de minden bűnödet bevallanád, csak legyen már vége. és ezt kívánod legkevésbé a saját gyerekednek. ezért a vasárnapi bulit - bár alma jól volt - inkább kihagytuk, át ne adjunk valamit véletlenül.

hát így telt a nem így tervezett hétvége - de tudod mit? nekem speciel jól esett ekkorát pihenni és aludni. az ember néha már csak akkor teszi ha muszáj - és ilyenkor muszáj :) bé pedig remekül helyt állt, foci helyett hazajött és mindent átvett, komolyan a legszuperebb ember.
ma még akkor szépen össze kell rakni a kimosott, lemosott, lepucolt gyerekülést... az is rég volt ilyen csilli-villi :))))))

így ám

el sem hiszem, hogy végre leültem egy kicsit... bé kitette a lábát a lakásból és én nekiálltam elpakolni... ennek keretében gyakorlatilag kifordítottam a gardróbomat, mindent kiszedtem, szanáltam, visszahajtogattam logikusan, még a , harisnyákat és bugyikat is rendbeszedtem...
a végső konklúzió a következő: pofám lapos, mert nem állja meg a helyét, hogy nincs egy rongyom sem :) sőt. volt olyan k.va jó felső, amin konkrétan gondolkodnom kellett, hogy honnan van... ha már így "előkerült". de gáz :) már csak egy újabb 24 órára volna szükségem, hogy bé gardróbját is rendbe szedjem, mert olyan tündér vagyok, ehhe.

alma szörcsög, köhög, kis drágám, jó iccakánk lesz... szerintem kitelepítem a nagy ágyba inkább. egész este festett, egyenként hozta oda a műveket, olyan édes volt, hogy megzabáltam. én meg szépen minden egyes műremekre ráírtam, hogy mi is az. a kedvencem azt hiszem a csengő volt "amibe egy póni kapaszkodik" :))))))))) én tudom, hogy mindenki más és más, de akkor is úgy érzem, hogy enélkül a csöpp gyerek nélkül mi nem éreznénk teljesnek magunkat.

ennyi és nincs tovább. a párnák  rendelőbe olyan szinten lettek jók, hogy vááá. elégedett vagyok. már csak idő kéne minden mást is befejezni. és a másik házban is... nem tudom. az agyam nincs a helyén, napok óta nem tudok gondolkodni. talán jobb is.

inkább megyek pihenni. rám fér.

drága nagyi

most kellene valami hosszú ömlengést írnom - de igazság szerint csak ülök és nézek magam elé. nem sokkal a hír előtt hívtam fel az otthont, hogy hogy vagy és minden rendben volt... alig több mint fél órával később pedig már nem éltél... azt hiszem ezt még nem tudom felfogni. ezért most kivételesen nem jönnek a szavak.

olyan fáradt voltál már... nyugodj békében.
nagyon nagyon nagyon szerettelek...

(nemjókedvűn...)

hazarohantam ebédet főzni, aztán robogok tovább. tegnap idegileg kivoltam. tök égő ilyet leírni, kimondani, nem állíthatnám, hogy sűrűn fordul elő ilyesmi, de nagyon rám telepedtek a gondjaink, egyszerre mindannyian és hirtelen nem láttam át, hogy mi hogy fog megoldódni, pedig tudhatnám tapasztalatból, hogy előbb-utóbb minden lesz valahogy. addig nyomasztottak, míg ott nem találtam magam a takaró alatt vacogva. egész nap úton voltam textília ügyben (sok bolt, sok anyag, kevés siker), de nem találtam a helyem sehogy sem.

ma sem. ültem a kávémmal reggel, ahol szoktam és csendben hallgattam a mellettem ülő bácsikat, ahogy az időjárásról beszélnek. az épület üveg falai csak úgy nekifeszültek a szélnek. mozgott minden és én inkább arrébb ültem. elolvastam, hogy mindenkinél milyen csuda ünnepi készülődés zajlik, csendben örültem, hogy én is feldíszítettem a lakást és megértettem, hogy a tények makacs dolgok és nem mindig a hozzáállásunkon múlik minden. ettől függetlenül holnap biztos jobb kedvem lesz majd. sőt, lehet, hogy akár délutánra is, ki tudja.

megvárom míg a leves elkészül, utána elpakolok és szépen elmegyek venni pár karácsonyi ajándékot. ki kéne kapcsolni az agyam, mert a feszültség az egészségem rovására fog menni. és a mobilomat is. (biztos, ami biztos.) néha nagyobb erő kell ahhoz, hogy belásd ha kicsit össze vagy omolva, mint tettetni, hogy minden rendben.

(...demajdholnap)

aztán jön a többi nap

megrázod magad és minden megy tovább, mert muszáj neki. például elviszed a gyereket a vörösmarty térre karácsonyi vásárba. ahol annyian vannak mint az oroszok. (mellesleg mi is egy orosszal, dimmel megyünk :) a gyerek nem élvezi. nyíg és cipelteti magát. azt mondja a tömeg nem tetszik neki. a fél órán át nyalogatott mézeskalács sem. azért lecsúszik a ragacsos hóember is. hazaérve közli, hogy fájt a hasa és kakilnia kellett csak nem szólt, ezért nem érezte jól magát. király.

asszem ma kicsit túlpörögtem. két óra erőltetett menet a virágpiacon, utána rohanás egy rendezvény helyszínt megnézni. nem teljesen értem a feladatot. végülis van rá pár napom... "időben" kezdtek el ezen is filózni. utána sprint a gyerekért az oviba, itthon teljes lakás feldíszítése girlandokkal, fényekkel, díszekkel. gyerek teljes izgalomban várja a mikulást. és lerogyás előtt még kikönyörgi a mézeskalácsot is. így pihi helyett gyúrás, szaggatás... fürdés után pedig mikulás ellátó megnyitása. alma egy bögre tejjel és egy tál mézeskaláccal várja a mikulást, gondosan kihelyezett csizmával. kicsit keverjük az angol és a magyar szokásokat, mert nekem ez így jó. gyerek alig várja a reggelt. én meg alig várom az éjszakát, hogy kicsit pihenjek végre :)

így

amikor egy jó nap rossz véget ér, akkor nem igazán van kedved összefoglalni.
rendeződött. de azt érzem kezdek egy kicsit belefáradni.

viszont azt mondják, hogy ami nem öl meg az megerősít.
ámen.

ködben

tegnap reggel egy kávé fölött kiönthettem a lelkem a-nak... jó volt nagyon. hatalmas piros lámpák alatt ültünk, míg odakinn lógott a köd a levegőben és kiskanállal kevertük a habos kávét. kell-e ennél több?

utána anyuval lerongyoltunk nagyihoz... a telefonban azt mondták, hogy egy lehelletnyivel jobban van. a nővérke szerint reggel még beszéltek is vele, evett, ivott... amikor mi megérkeztünk sajnos épp bealudt megint, ebédhez sem tudták felébreszteni, infúzióra készültek és ment az oxigén az orrába. tátott szájjal horkolt, kis drágám és hiába szólongattuk és simogattuk az arcát, nem kelt föl. én ennek ellenére örültem, hogy ott voltunk. anyu pityergett kicsit - teljesen érthető, én már előtte egy nappal megtettem - de én valahogy próbálok a lehető legjobban hozzáállni ahhoz, hogy esetleg elalszik örökre... 86 éves és pár hete már meg sem ismert. meg kell tanulnunk elengedni embereket... (kurva nehéz.)

aztán esküvő megbeszélés, majd mivel anyu elkunyizta (!) almát a hétvégére, így beszabadultam a mammutba és lévén bé épp a fellépésen / videoklip forgatáson volt, gondoltam megnézek egy filmet. érdekes volt, mert megfordult a fejemben, hogy jó lenne valakivel találkozni, kihasználni ezt az alkalmat, na de ki érne rá ennyire hirtelen, áh, inkább legyintettem és előre engedtem saját magam. ritka pillanatok egyike így estefelé a ködben. nézzük csak a moziműsort... egyszercsak csöng a telefonom: dr.v. akivel idestova két hónapja nem tudunk összehozni egy találkozót. mondom neki csak úgy mellesleg, hogy a mammutban vagyok, tök egyedül és NINCS programom, mire ő: kb. ugyanerre jár autóval, gyorsan leparkol, mert van egy kis ideje! na így sikerülnek a dolgok, amikor az ember nem erőlködik :)))) kb. 2 órát dumáltunk egy piros tálca és csípős csirkecsíkok fölött egy eldugott kis asztalnál, mindent megbeszéltünk, nagyon jó volt...

aztán ezek szerint olyan fáradt voltam, hogy itthon elaludtam a kanapén 10 körül, éjjel kettőkor felkeltem, felkúsztam az ágyba és ma reggel negyed 10-ig folytattam... isteni volt, nagyon jól esett. bé még alszik, én meg ülök a csendes nappaliban és pillanatnyilag semmi más dolgom nincs, mint eldönteni, mit reggelizzek... éjjel a lakásnézésről álmodtam. (ja, mert du. jön valaki megnézni :) no para.

mellesleg ugyanúgy lóg a köd a levegőből... hol a tíz fok?
baromira hiányzik a gyerek.

off

így estére jól elkezdett fájni a lábam, amire estem ma és állandóan fázom.
kakaóval takaró alatti dundózás és ennyi pont elég most nekem.
körülöttem mindenhol a kicsi lány által elvágott és ragasztgatott papírok...
a fiatal és az öreg. az élet és a halál.
(félek a holnaptól.)

elég

azt hiszem így, hogy a vége felé tipegek lassan, kimondhatom, hogy valóban pocsék napom volt. és délután még nem is tudtam mennyire... gondoltam biztos meg fog jönni és érzékeny is vagyok ma, de "remek" kezdet volt egy bizonyos levél, ami mélységesen elszomorított és megadta az alaphangulatot... aztán gondoltam kicsit feldobom magam azzal, hogy elköltöm a bónjaimat a c&a-ban. kicsit hatásosra sikerült a belépő, mert rég estem ekkorát. a biztonsági őr majdnem szívinfarktust kapott, úgy kapart össze a földről. majdnem elsírtam magam, de persze mosolyogtam, mert remek színésznő vagyok. semmit, azaz semmit nem találtam. egy könyvesbolt előtt ültem vagy húsz percet, de annyira szét vagyok esve, hogy azt sem tudtam volna elmondani, hogy mit is olvasnék (ha egyáltalán lenne időm olvasni). inkább elbújtam a nők lapjával és magamba burkolóztam. végülis minden rendben, nem? a cégemet úgy tűnik 12 év után meg kell szüntetnem, kaptunk egy apeh büntetést, úszunk az adósságban, az anyám képtelen elfogadni olyannak, amilyen vagyok, bé-t napok óta nem is láttam a videoklip forgatás miatt és úgy összességében... elegem van.

alma köszönésképpen az oviban a hasamba harapott, majdnem sírtam már addigra. végighisztizte a teljes délutánt, pedig elvittük sütizni is. csúcs volt.

épp tankoltunk, amikor csörgött a telefonom... nagyi megint nagyon rosszul lett... de most olyan nagyon nagyon... amikor mondták, hogy mennyire leesett a vérnyomása, azonnal beugrott a kép, ahogy apu feküdt a kórházban egy nappal a halála előtt, gyakorlatilag nulla vérnyomással... és úgy hirtelen nem érdekelt se az esés, se a pénz, se semmi... bőgtem egy kicsit a cukrászdában, de ki sem látszottam az oszlop mögül, senki nem látta, csak bé simogatta a kezem. pont a napokban találtam meg a kerekded mosolygós nagyi képeket... köszönőviszonyban sincsenek a jelennel... nem tudom. az összes nagy szó bennem rekedt mára. az összes nagy gondolat ezzel kapcsolatban. holnap délelőtt elmegyek hozzá... addig meg. egyszerűen szeretnék nyakig betakarózni a kanapén és irigyelni egy kicsit a felhőtlen gyerekkort, ami most alma sajátja. nemtok értelmeset, sem meghatót írni. csak úgy vagyok. és kurvára fáj a fejem.

(sikítás helyett)

azért ha most szépen megkérne valaki, ki tudnék szaladni a világból is...

kicsit kezd ELÉG lenni. sok minden. a torlódás. a lélegzetvételnyi szünet hiánya.
egy jobb időszak feltöltene. egy olyan időszak, amikor nem telik minden percem azzal, hogy aggódom valamin: életen, halálon, anyagi biztonságon, hivalatos ügyeken, családi zűrökön, megbántáson...
ezt értem lélegzetvételnyi szüneten.

szerintem meg fog jönni és ez nem segít elviselnem a mai napot és aktuális lelkiállapotomat.
ezért nyígás helyett most inkább kussolok, mert ez sem visz előre.
inkább megyek és jól megvarratom a pszichonak a díszpárnáit és utána eltűnök abban a bizonyos áruházban felhasználni a szülinapi bónjaimat :o)