dagadt szemek

a mai napom tinédzserkorom legmélyebb bugyrainak reinkarnációja volt...
nem a jó értelemben véve.
ráadásul nem áll módoban kifejteni sem...

a megbántásnak vannak aranyfokozatai, na...
(ez minimum gyémánt fokozat volt akkor.)

kapaszkodó

én tényleg próbálom megérteni. hogy az emberek külünbözőek. hogy nem mindenkinek azonosak az értékei, nem mindenki látja azonosan a világot. és azt is értem, hogy pénz nélkül a világ kerekei kicsi csikorogva forognak csak... tapasztaltunk hasonlót. (csendben megjegyzem, hogy a saját életünkön belül, a saját viszonyítási alapunk szerint, ami nyilván fényévekre áll attól, amit a világban igazi "szegénységnek" neveznek...)
szóval tényleg próbálom megérteni, hogy más-más embereknek más-más szempontjaik vannak az életben. hogy mindenkinek más az empátiás készsége és az önzőség foka is igen eltér...

az pedig, hogy amikor örökségről vagy pénzről van szó, akkor az emberek 99,9%-a kifordul önmagából, sajnos saját tapasztalat, amihez csak egyetlen egy hozzászólásom lenne... az, hogy örülök, hogy a 0,1% része lehetek. mert nekem így jó...

de az, amit az elmúlt napokban tapasztaltam a tágabb értelemben vett családon belül... ez átlépett nálam olyan határokat, amelyek végül egy roppant egyszerű döntéshez vezettek engem, egy olyan dologhoz, ami már régebb óta működik bennem: ha valami nem jó, akkor nem szabad kapcsolatba kerülni vele. akkor kerülni kell a találkozást. mert egy életünk van és amennyiben a "találkozás" nem visz előbbre és a helyzet nem megoldható, akkor tök fölösleges ilyennel elrontani a mindennapjainkat... szóval bármennyire is igyekeztem megértéssel lenni, próbálni a másik ember életén keresztül szemlélni, amit mond, hogy hátha megértem azt a végtelen - és nagyon tudatos - önzést, ami mindemögött lapul... de tudod mit? nem értem. vagy ha értem, akkor nem akarom tudni. hogy ilyen is van. hogy vannak emberek, akiket csak az mozgat, hogy min nyerészkedhet, slussz.

egy ideális világban azt szeretném hinni, hogy az emberek nem ilyenek... de számomra kiderült már többször, hogy sajnos ilyenek. csörög a pénz és csorgó nyállal taposnak át egymáson, hogy odaérjenek a mézes csuporhoz minél hamarabb...

a kapcsolatot a minimumra csökkenteni. a minimum nálam és a szeretteimnél nem ugyanaz. nálam a nulla lenne. de ezzel szomorúságot okoznék másoknak. tehát a végén nem lennék semmivel sem jobb. de az a kis valami is ritkán. és rövid ideig. és ha akarom, akkor elmondom a véleményem... mert most sem magam miatt nem teszem...

ezek az emberek ugyanúgy élnek mint te vagy én. reggel felkelnek, pisilnek, lehúzzák, kezet és fogat mosnak... majd elméláznak egy kicsit a tökörben. hogy azon gondolkodnak-e, hogy vajon ők jó emberek-e? hogy eszükbe jut-e, hogy mennyire végtelenül és szánalmasan önzőek? nem. maximum eligazítanak egy kósza tincset és nagyot ásítva a kávéról ábrándoznak. nem azért nem néznek a saját szemükbe, hogy le ne köpjék magukat.

hanem, mert annyira szánalmasak, hogy eszükbe sem jut, hogy bármiben is hibáznának...

sikít.

én most akkor leülök és sírok egy kicsit. vagy ordítok. vagy valami.
egész nap szuggeráltam magam, hogy ne döntsem el, hogy rossz a kedvem és ilyen baromságok. ez egészen addig tartott, amíg valaki jól meg nem lökött a virágpiacon és a két perce vásárolt horror drága fehér rózsa fejet ugrott a sáros földre... konkrétan azt hittem elbőgöm magam. amúgy sem tudom mi volt ma ott kinn, de EZREN voltak és sárban tapicskoltunk, én gésa léptekkel araszoltam, hogy el ne csússzak a papucsban... ááááh.
az imént nekivesekedtem, összeszedtem magam, betettem egy mosást... ennek örömére észrevettem, hogy a mosógép mögötti csap szivárog ezek szerint (???) és egy kisebb tócsában állt alatta minden: a porszívó és a szennyes is...

nem tudom miféle feszültség dolgozik most bennem, de azt érzem felrobbanok. a rendrakásra szánt energiáim nagy része kimerültek abban, hogy rendberakjam a mosogép melletti területet... és közben kivagyok. nem tudok mit hová pakolni, pedig valamiért elhitettem magammal, hogy mivel ma van ez a szabad másfél órám, akkor ez alatt rendbevágom a teljes lakást és teraszt... ha-ha-ha. azt se tudom hol fogjak hozzá... :(

lehet, hogy tényleg sírni és sikítani kellene egy jót és akkor megkönnyebbülnék. rábólintottam erre a mai főzős programra, de közben ezer dolog lenne mégis, de már nem mondhatom le, csak közben pörög az agyam, hogy mit is KÉNE csinálnom éppen... félek, hogy az éjszakai lefekvésem és a hajnali ébredésem kb. össze fog érni :(

sikít. sikít. sikít.

morgós

ma szar napom van. valószínűleg javarészt azért, mert már reggel elhittem, hogy szar napom van. hiszem, hogy a dolgok nagyobb részben azon múlnak, hogy milyen a hozzáállásunk. így ennek a napnak a kimenete egyértelmű volt.
épp próbálom átprogramozni magam - egyelőre kevés sikerrel, mert ma valahogy mindenért morgok, minden zavar, semmit nem találok, mindent elejtek... és úgy összességében tök szívesen venném, ha senki nem szólna hozzám.
mindenesetre megpróbálom sminkkel eltűnteni az összeráncolt homlokomat. egyébként meg valaki jöjjön ide és tegyen rendet.

ma spontán vettem egy csoda édes farmerruhát almának. előre látom, hogy ő kevésbé lesz lelkes, de majd meggyőzöm. az én őrületem legalább ártalmatlan.

ma úgy gondoltam, hogy mivel nem találok pár cipőt, egyszerűen elmegyek és veszek magamnak két újat. az milyen már, hogy még ez sem jött össze? nekem? egy cipőboltban??? üres kézzel jöttem ki három helyről is?

mondom én, hogy ez nem igazán az én napom... megpróbálom megcsinálni a körömlakkomat mondjuk. hátha az sikerül. (bár ez lassan varázslat lesz...)