"in every stone lies a crystal"

tegnap ahogy téptük egymást bé-vel, majd végül legalább fél órával később megnyomta a "küldés" gombot, arra gondoltam, hogy milyen érdekes: érkezik hozzád egy levél, elolvasod. ennyit tudsz meg róla. arról már gőzöd nincs, mekkora felhajtás volt előtte minden szava körül, hogy emberek összevesztek és kibékültek fölötte, vagy mi is történt az írása közben. nem látod mosolygott-e az illető, vagy könnyezett. annyit látsz, amennyit leírt, nem minden árulja el a körülményeket a puszta tartalom.

minden alkalommal, amikor leülök valahová, felmerül bennem, hogy mi minden történhetett azon a széken, padon, annál az éttermi asztalnál. szakítások, lánykérések, kiscipő átadása, kinevezések, titkos összebújások, távolságtartó hűvös pillantások... és ezek mind ugyanott zajlottak, ahol te épp majszolod a sebtiben vásárolt pizza szeletedet....

hány titkot rejt minden, amihez hozzá érünk. mennyi mindent nem tudunk egymásról ismeretlenül, de ismerősként sem. csupa színes történet az élet.

Valami

egész reggel azt éreztem, hogy remegve írni vágyom, mert valamiféle izgalom van a levegőben... épp csak az a gond, hogy most itt ülök a lehetőség (azaz a gép) előtt és nem tudom sem felidézni, sem pedig megfogalmazni. gyakran van ez így az érzéseinkkel, tudom én. de annyira reménykedtem, hogy egyszer csak megvilágosodom és rájövök, hogy mi ez az izgalom bennem.

szeretném lemosni az ablakokat is, hogy jobban lássam ezt a csoda napsütést - de olyan metsző hideg van kint már most (hát még a hét másik felében mi lesz), hogy ehhez nagyjából bundát kéne felvennem. valami pedig zsizseg bennem, mint valami korán jött tavaszi tombolás, de nem tudom megfogalmazni vagy körülírni mi is lehet az. talán valamiféle megérzés és remélem csakis JÓT takar.

szerintem gyorsan kiélem magam azon, hogy néma csendben (bé alszik) rendet rakok magam körül, utána nekifeszülök a munkának. rendszerezni, letisztázni, lomtalanítani vágyom. (na meg ablakot mosni :)) kényszeredetten le akarom veni magamról a páncélomat, a plusz kilóimat, a zűrzavart, a rendetlenséget, mindent. most azonnal. mi ez?

hűvazze. (és nem, nem most fog megjönni.)

cselekedet

bevállalós volt, de ha a helyzet ezt kívánja, akkor megteszem, még ha nem is szívesen. vagy mégis. nem tudom. sok dolog szól mellette, sok dolog szól ellene. de legfőbbképpen sok dolog van, amihez nem ragaszkodhatunk örökkön örökké, hanem néha lépnünk kell. valamerre. a poén az, hogy nem mindig látszik elsőre, hogy merre léptünk és abból mi sül majd ki. az is lehet, hogy valami sokkal jobb...

aztán leüvöltöttük a hajat egymás fejéről bé-vel. ez úgy pont hiányzott ma estére, de muszáj volt, nem hagyhattam, hogy elküldjön egy bizonyos levelet. nem adtam föl. halálra idegesítettem, de nem hallgattam el és nem mentem odébb. az ember - jó esetben - nem "csak" a felesége a férjének, hanem igazi jó barátja is. tehát ha én azt látom, hogy épp baromságot készül csinálni merő indulatból, akkor az sem érdekel, ha nem szól hozzám két napig, de nem engedem neki.
(valami működhetett, mert szerintem sikerült rajtam levezetnie az indulata nagy részét, így egyszercsak megengedte, hogy mégis beleszóljak egy kicsit.)

nem könnyű műfaj ez, kérem szépen :)

viszont kíváncsian várom mai cselekedetem visszhangját. ha lesz.

gyerek vagy nem gyerek?

a tegnap este zseniális volt, bár kétségtelenül rég hallottuk a gyerekeket ENNYIT sikítozni egyfolytában. viszont ezúttal remekül feloldódott a korok és nemek ellentéte: vanda és alma felszabadultan kergették koppányt (bé kérdése: "ez a folyamat mikor fordul meg?" :))), majd fordítva, koppány is kergette őket, mindenki sikítozott, mi meg aggódva figyeltük, hogy a két kicsit: milánt és adélt fel ne lökjék mindeközben.

eszembe jutott az este folyamán az a bizonyos szóváltás az fb-n, mert nem értem miért kellene magyarázkodnia annak, aki nem akar gyereket. 10 pontban foglalták össze a főbb okokat és azt kell mondanom, hogy valamilyen szinten mind igaz, ha a száraz tényeket nézzük... ugyanakkor mégsem. bátran állíthatom, hogy van jogalapom ezen filózni, mert én már voltam párkapcsolatban gyerek nélkül és gyerekkel is, így a személyes tapasztalataim kétségtelenül valósak.

kicsit a kutyatartást juttatta eszembe ez az eszmefuttatás. ha szigorúan a tényeket nézzük, akkor a kutyatartás szar. nem mehetsz el napokra, kutyaszart szedsz fel a földről kis zacskókkal, jó esetben forrón tálalva (vááá), méregdrága kajákat veszel neki, hordod orvoshoz, kozmetikushoz és minden nap takarítasz utána ezerrel... csupa "gond és nyűg". mint a gyerek. persze, hogy rámolsz utána, néha felkelt idejekorán (mint ma reggel - de miért, almaaaaa??????? :) és nem tudsz spontán elutazni két napra. (egyébként tudsz, csak szervezés kérdése.)

de hol van a másik oldal? az az irgalmatlan szeretet, amit egy kutyától kapsz? az a feltétel nélküli lángolás, amit nem befolyásol a súlyod, a korod, a ruházatod, semmi. az az öröm, amivel hazavár. a gyerekekről már ne is beszéljek... az a helyzet, hogy gyakorló anyukaként, összehasonlítva a korábbi időszakról, amikor minden csak kettőnkről szólt, azt kell mondanom, hogy igen, kétségtelenül "azt csináltunk, amit akartunk". hát most nem annyira. de tudod mit érzek ezzel kapcsolatban? hogy "és"? próbálom szavakba foglalni, de nehéz. nagyon nehéz száraz tényeket, pl. az éjszakázást, amikor beteg a gyerek szembeállítani azzal, hogy félholtan ülsz a fotelben a lázas gyerekkel az öledben és pont baromira nem érdekel az egész, mert valahogy ott és akkor nem erről van szó, hogy már megint nem alszom miattad, te gyerek.

én nem hiszem azt, hogy mindenkinek így kell éreznie, vagy áhitoznia kell azután, hogy ránéz a gyerekére és azt érzi: igen, ez valami. ez IGAZÁN valami ebben az életben - és minél több áldozatot kíván tőlem, annál jobban értékelem.

nem hiszem, hogy mindenkinek ugyanazt jelenti a gyerek szó és nem biztos, hogy mindenki meglátja bennük a végtelen lehetőségeket. nem kell mindenkinek úgy éreznie, hogy életet és szeretetet alkotni nagyobb dolog, mint bármilyen karrier vagy vasárnap délelőtti lazsálás. nem kell felmérni, hogy a sok puszta tény semmit nem mond el arról, amikor a ragacsos ujjaival megsimogatja az arcod és azt mondja "szeletlek". szigorúan "l" betűvel, amióta oviba jár :)

a többi magán a két felnőttön múlik. hogy hajlandóak-e felmérni, hogy magukra is kell időt szakítani. és ha igen, akkor megoldják. mert igenis meg lehet. és hirtelen felértékelődnek ezek a közös pillanatok is, ami nem is biztos, hogy olyan nagy baj egy hosszabb kapcsolat idején...

mi például minden este 9 után ráérünk nagyokat dumálni és minden hétfőt EGYÜTT töltünk. kettesben. mivel bé csak hétfő éjjel kezd dolgozni, manci meg már oviban van hétfőn, így majdnem egy teljes napunk van. intézkedni vagy ha kedvünk tartja, csak úgy lődörögni. isteni kávét inni a kedvenc helyünkön. és akkor a készséges nagyszülőkről még nem is beszéltem, akik bármikor vállalják a gyereket. "csak úgy" is. ez utóbbi persze különleges szerencse, én tudom, de sok ember van, aki bár lenne ilyen lehetősége, nem használja ki. na inkább ezen kéne elgondolkodni... hogy véletlenül se szólítsam bé-t "apának".

alma három éves múlt. és szeretnénk neki kistestvért nemsokára. igen, már kinőtt az állandó tutujgatásból és már lenyúlták az óvónők. ez tehát azt jelenti, hogy annak ellenére, hogy épp most lett "könnyebb" (???) vele, ISMÉT belevágnék, gondolkodás nélkül ráadásul a kisbaba korszakba és kezdeném elölről a szoptatást, az éjszakai felkeléseket, mindent egy új jövevénnyel.

lehet, hogy hülye vagyok - de lehet, hogy egyszerűen csak magabiztos, mert bé remek apukának és társnak bizonyult és merem állítani, hogy kiállnánk ezt a próbát is.

***********

tegnap este, mielőtt indultunk haza, belém égett egy kép. kicsi adél a földön ült, ölében egy mesekönyv és egy másik világban elmerülve édes cérnahangon a saját kis nyelvén mesélt önfeledten. édes volt. a kép, ami belém égett, bé arca volt. ahogy állt és figyelte. ahogy almát is szokta figyelni, amikor a külvilágról megfeledkezve beszél a babái nyelvén vagy alkot valamit. ahogy egy férfi megbabonázva néz egy gyereket. hosszú percekig figyeli.

ez egy képesség is persze. hogy nem siklasz el az életed szép pillanatai fölött. de ezzel a pillantással mindent elmondott a "véleményéről" ezzel a témával kapcsolatban, anélkül, hogy kérdeztem volna. hát persze, hogy nehéz. persze, hogy fárasztó. persze, hogy lemondással jár.

de bassza meg, olyan mennyiségű szeretetet kapsz érte cserébe, amit ha jól tudsz használni, akkor nem hogy nem töri meg a kapcsolatotokat, hanem ezerszeresére duzzasztja.

és különben is. manapság könnyen jön minden. ezért aztán dolgozni kell. de rendesen. lásd az ominózus 10 pont. és mégis megéri. kevesebbnek érezném magam nélküle. és még kerekebb egésznek vele.

ps. orsi!!! tudom, hogy olvasod, de ez csak a dolgok tovább gondolása önmagamban, a pontokba szedett száraz tények összehasonlítása a mögötte rejlő érzelmekkel és semmi köze nincs ahhoz, hogy te majd most jól megvilágosodj vagy ilyesmi, ezen a beszélgetésen már túl vagyunk pár éve :) szerintem az emberek tiszteletben kell tartsák mások életét, még ha nem is értik meg mindig vagy nem akarnának úgy élni mint ők. ennyi és nem több. viszont bazi jól esett leírni, mert a ma éjszakai nem alvás után kicsit morogtam reggel, határozottan jót tett átgondolni, hogy nem ez a lényeg. nagyon nem. 

nagyon vasárnap

ma bé ellopta almát, hogy elvigye anyukájának, amíg elmegy focizni. én meg szépen elmentem az auchanba ajándékot venni délutánra és közben bekukkantottam a spontán fodrászatba, hátha ott a csaj... ott volt :) rájöttem, hogy nem sietek sehová, meg tudom várni, így szuper új frizurával jöttem ki. ajándékok is meglettek és még arra is volt időm, hogy leüljek meginni egy kávét. lassan szürcsölgetve, nem rohanva sehová, várva azt, hogy hazaérjek és hazaérjenek... üres vasárnapi utakat szeltem át és rájöttem, hogy szeretem a vasárnap hangulatát és igen, néha jó egy kicsit egyedül lenni, pont ezért.

aztán most nosza indulás a "buliba" (bocs, ami a gyereknek zsúr, az nekünk feltétlenül buli, mivel már remekül elszórakoztatják egymást és tök jókat lehet mellettük beszélgetni :) készültem apró ajándékokkal a csajoknak is, egyszerűen "csak úgy", ami szerintem még mindig a legjobb érzés, amikor nincs célja, nincs oka, csak meglátsz valamit és arra gondolsz, ennek xy hogy örülne és megteheted, hogy megvedd. még szépen be is csomagoltam őket, névszerint címeztem és indoklást is írtam az aprócska csomagokra: "mindjárt tavasz lesz" - de hát ez egy indok, nem? :)))))

a gyerek már veszi fel a cipőjét, miközben bé még zuhanyzik - remek. tüll tütüben áll az ajtóban és alig vára, hogy induljunk már el, a legkisebb táskájába rakott egy pónit, mert az fontos. szerinte így kerek az élet és én csak irigyelni tudom a világképét :)

jónapot

fél napot a kikában töltöttem. de most nem a munka részét akartam kiemelni (abból végül én jöttem ki a legjobban, hála égnek :)))) hanem azt, hogy váratlanul ott álltam szemben A VALAMIVEL. teljesen váratlanul ott volt velem szemben egy HATALMAS fehérre festett fából készült HOME felirat. azaz a négy külön betű. CSODÁLATOS. majdnem elájultam. tavaly ezüsz színben kerestem (fémből) mondjuk három hónapig, sehol semmi. az ügyfélé lett volna. ebbe itt belekapaszkodtam, mondván, hogy megveszem neki, max. lefestem. mire fél lépést távolodtam, már tudtam, hogy nem neki veszem, hanem magamnak. és jelnek tekintem (khm... :)

utána úgy éreztem olyan fantasztikus hangulatba kerültem ettől a négy betűnyi impozáns falidísztől, hogy nagyjából bármit lehet tőlem kérni - teljesíteni fogom. ezért elrongyoltam egyenesen a gyerekért és az egész estét a játszóházban töltöttük csúszdázva és rohangálva. imádtam. (a bokám kevésbé.)

a játszóházban a csúszdán megszólított egy nő. láttam, hogy méreget. nem értettem miért. végül erőt vett magán és konkrétan rákérdezett, hogy teszveszezek-e, mert szerinte tőlem vett egy tök jó kis next cipőt... és tényleg :) és nekem ez az apróság és az összemosolygás baromira jólesett.

szóval ma ilyen jó kis dolgokat éreztem.
oszt lesz ami lesz.

munka-nyígás

na helló. bámulom a rajzot, mint borjú az új kaput - de semmi nincs a fejemben és ez több mint rossz. teljesen el vagyok keseredve, hogy eddig egyik tervem sem ment át és nem azért, mert nem tetszett nekik, hanem azért, mert apa bejelentette, hogy ne legyen fix és ne fúrjunk falakat... akkor mijafaszt csináljunk?????? ahhoz nem kell egy lakberendező, hogy két mozdítható kiskomódot és egy képet feltegyen a falra. bezzeg a gipszkartonos tervem... na attól leesett volna az álla mindenkinek, aki bejön... de így? unalmas lesz és folyik rólam a víz, mert nem tudom úgy megoldani, hogy ne legyen az, ha SEMMIT nem engednek. se falszínt, se székcserét (pedig azzal is milyen jól fel lehetett volna dobni). kicsit kezdek befordulni ettől a munkától is, komolyan. pedig ezt nem gondoltam volna, hiszen annyira jófej a nő. (ezek szerint a férje kevésbé.)

és akkor a lányszoba... hát mindjárt sírok. semmi újítás, semmi merész, teletömve bútorral, mind kitolva falra, középen meg tánctér, teli hátlapos polcok... hiába terveztem át neki, visszacsinálta és tudod miért? mert nem képes elszakadni az eddigiektől. és akkor csendben megkérdezi: "és mi lenne, ha nem festenénk át...?" AKKOR MINEK ÜLÖK ÉN ITT????? ha át sem festjük, akkor hogyan varázsolok egy élhető kellemes szobát ebből a bútorraktárból, amit iderajzoltál?

sikítani fogok. úgy érzem ez ismét kezd olyanná válni, hogy el kellene kérni a kulcsot és visszaadni készen két hónap múlva, komolyan. mert ha legalább az lenne, hogy nem tetszik, amit mondok. de tetszik nekik, sőt! csak nem merik bevállalni, mert komolyabb, látványosabb változtatások, mint amihez szokva vannak.

csendben nyüszögök, mert 11-re megyek át és már nincs több terv a fejemben, a szarvaim letörve és csak azon filózom, hogy komolyan kell-e látványterv ahhoz, hogy hogyan tegyünk fel egy uncsi képet egy kanapé mögé. hogyan javasoljak bármit is, ha már egy polc felfúrása is felszisszenéshez vezet. dugjunk, de maradjunk szűzek közben? ugyanmár, ilyen nincs. miért nem bízzák rám magukat, úgy igazán?

na mindegy, ez van. az a baj, hogy még ha az eszemmel fel is mérem, hogy nem én vagyok a hibás, emiatt nincs rossz érzésem, mégis kudarcként könyvelem el, amikor nem szárnyalhat a fantáziám és nem megfelelő indokokkal fogják vissza az egészet. az tök korrekt volna, ha azt mondanák, hogy bocs eszter, de ez nem tetszik. az teljesen elfogadható indok, az ember nem erősködik, hanem tervez mást. de amikor megmutattam a tervem, e. alig vett levegőt, végig annyit mondott, hűha, ez nem semmi. merész és látványos, hangulatos.
majd a válasz: ne fúrjunk, ne erősítsünk a falhoz semmit véglegesen, ja és a kedvencem: "kell annyi lámpa"...???? áááááááh!!!!!!!!!!!!!!!! de hiszen ez volna a lényege! a hangulatteremtés! amihez jó esetben megfelelő fény (is) kell. ráadásul ezek itt összesen nem fogasztanak annyit, mint egy normál izzó. (oké, drágák, de nem is kell őket cserélgetni.)

najó, nyígtam. most megyek, hajat mosok és aztán szépen átmegyek és megpróbálom menteni ami menthető, rábeszélni őket legalább VALAMIRE, ami látványos.

azt sajnálom, hogy tényleg szuper jófejek, főleg e., aki kifejezetten azt mondta nekem, hogy KI AKAR TÖRNI... ezért kért fel. de ezek szerint a férje nem engedi. ebből viszont nem lesz kitörés. legjobb indulattal is max. egy kellemes, ízléses elrendezés, de semmi vagány. és én tudom, hogy ő maga legbelül nem ezt akarja és mérhetetlenül aggaszt ez, hiszen enyém a felelősség, hogy a végeredmény jó legyen egy olyan helyzetben, ahol a feleség és a férj elvárásai maximálisan ütik egymást.

ha még egyszer valaki azt mondja, hogy ez egy könnyű szakma, akkor tarkón vágom.

nos

mai eredmény: a szennyes fedele ismét lecsukható.
az ember idővel megtanul örülni az ilyen apróságoknak is :)

sokmindenség

olyan álmos vagyok, hogy mindjárt leesek a székről.
elképzelésem nincs hogy fogom almát szórakoztatni egész délután... de majd megoldjuk valahogy :)

szegény bé még ennél is álmosabb, mert kemény 3 óra alvás után fel kellett ébresztenem, mivel jöttek a lakást megnézni - második körösök... fura volt. ahogy öten egyszerre magyaráztak, hogy melyik falat hogyan hova kéne. hirtelen azt éreztem, hogy tíz körömmel kapaszkodnék szívem szerint és gőzöm nincs mi lesz, ha azt mondják tényleg megveszik. hiszen ezt akartuk. de kicsit megijedtem, mint amikor tervezed, tervezed a nagy ugrást, de amikor tényleg eljön a pillanat, akkor fogod csak fel, hogy mire is készülsz. most kíváncsian várok...

közben a dal elkészült - a megrendelő meg kikészült. a gyönyörűségtől. konkrétan majdnem sírt, pedig ez még csak a szöveg. bé le sem feküdt, mert be akarta fejezni és egymásra néztünk a reakció láttán: "EZÉRT éri meg..." :) kíváncsian várom hogy sikerül az esti feléneklés. (bazi nehéz dal, még akkor is ha a technika csodákra képes.)

lassan elkészülök a fotókönyvemmel is... hát szerintem nem ez lesz az évezred legszebbje, de sajnos nem vagyok grafikus és minél előbb szeretném ha elkészülne, így lesz, ami lesz, még a héten megrendelem, hogy legyen mit mutogatnom.

az élet zajlik. én meg aludni vágyom.

hajnal

végülis minek aludni, nem?

igazán szívás ez a reggel... alma valamikor éjjel kicuccolt a nagy ágyba (hogy képes egy ilyen kicsi lány egy EKKORA ágyban szinte kitúrni a helyemről???? :) aztán bé mégis hazajött hajnalban, majd rázendített fáradtan horkolni. király. így pont fél 6 óa vagyok fönn megint. ráadásul fel kell ébresszem, amikor jönnek a házat megnézni. a dalnak meg hiányzik egy része. asszem. márpedig azt este akkor is feléneklik ha cigánygyerekek potyognak az égből.

meglepően nem szédelgek a fáradtságtól. de még sötét van és ez olyan fura így télen, esküszöm fázom egy kicsit a fények hiánya miatt.

remélem mondanom sem kell, hogy amióta kijöttem a fürdőből miután feladtam, hogy megpróbáljak visszaaludni, azóta bé nem horkol, hanem néma csendben alszanak mancival félig összebújva... ááááááááh!!!!! na mindegy, így jártam, majd délben ledőlök mint a gyerekek és az idős emberek.

nemsemmi

nem igazán pihentetem a bokámat... ma voltam bé-vel kutyát sétáltatni reggel jó hosszan, majd kinn a szerelmetes telkünkön/építkezésünkön (azaz hegyet másztam rózsatövisek között, de ezúttal legalább nem magassarkúban szoknyával, hanem játszóruhában :) és egész délután takarítottunk, mert jöttek megnézni a lakást. az este a felpolcolt lábaké.

a kettő között meghallgattam ominózus imre véleményét a félkész házról és mivel csak jót mondott, így üveges tekintettel ültünk le kávézni az új kedvenc helyünkre: remekül ment az elszakadás, brávó. egyébként amikor reggel megérkeztünk a helyszínre, ismét ugyanaz a "hazaértem" érzés fogott el. ez rémes. ijesztő és jó egyszerre. mindez annak ellenére, hogy gőzöm nincs mi lesz mindebből. talán semmi, talán minden.

egyébként meg. egész este ajándék dalt írtunk bé-vel. kár, hogy nem vette egy kandi kamera micsoda rímek jutottak eszünkbe néha :) a dal nagy része készen van és sajnálom, hogy ennyire sürgős, mert az mindig kicsit a minőség rovására megy... de közben talán mégsem, nem tudom. imádom beleszőni azokat a személyes dolgokat, amelyeket elmondtak a másikról... (és végre egy megrendelő, aki rögtön elsőre rengeteget mondott!! :)

a hátam mögött megy a reklám, amiről eszembe jutott bé-ék szombati bulija, ami szerintem remekül sikerült minden szempontból. éjszaka még volt egy spontán zenekari buli k-éknál, ahol kicsit megilletődötten ültem a fotelban, mert én azért még mindig többet olvasok róla az újságokban, mint amennyit beszélgetek vele: nem ismerem húsz éve mint a többiek. de szuper csaj, kedves, természetes és nagyon bírom a humorát. az külön tetszett, hogy éjjel kettőkor pizzát rendelt a társaságnak, de a férje számát adta meg. másfél óra múlva - mivel erről elfelejtett neki szólni - a férje meglepetten nézte a 8 nem fogadott hívást. szegény pizza futár gondolom lent kalibrált egy órán át a hóban, aztán feladta :))))))) a pizza huligán! :)))))))

na megyek vissza gyúrni a dal szövegét, mert bé-nek mennie kell dolgozni... holnap éneklik fel, így nincs idő szarakodni. és úgy tűnik aludni sem :)

csak

befáslizott lábbal (ja mert tegnap majdnem elhasaltam ildiék előtt az út kellős közepén egy lyukban, konkrétan magam alá fordul a bokám, éljen) azért elmentem reggel gardrób ügyben egy lakásba (kétmillió lépcsőn kellett felmenni, király), aztán pedig a maradék lábamat is lejártam a holnapi születésnapi ajándék ügyében. siker. a második kinézett dologra nem volt már pénzem. ez a kasszánál derült ki persze. égés helyett félretetettem. a gond az, hogy szerintem holnap sem lesz rá pénzem. sebaj.

azért a ma esti veszekedést ki tudtam volna hagyni az életemből. minden ilyen eseménynek megvan az íve. és a "csúcspontján" túl lehiggadva hirtelen mégis félig telinek látom azt a poharat, amit a robbanás előtt erősen félig üresnek véltem... igen, megvannak a mélypontjaink, de később azt nézem inkább, hogy ezek ellenére mégis kitartunk még együtt.

nem mindegy.

oszt

zenét hallgatok közben...
autóban ordítva hallgatósat. kivételesen viszonylag halkan, mivel manci alszik.
legalábbis próbál köhögés közben. kis drágám.

http://www.youtube.com/watch?v=_9KKch5ZBrI

36 éves vagyok és a szám közben legalább huszat letagadhatnék.
nem mellesleg megértem az összes ex és aktuális páromat, akik szeretik a félvéreket ;o)

najó, erről ennyit.

a magvasabb gondolataim most épp elakadtak 16 éves énemnél.
akartam írni valami tök jót a gyerekről, ehelyett a videót nézve eszembe jutott egy ominózus nyár, még ezer éve bélával, amikor olyan élményeink voltak a balaton körül, amik miatt bármikor azt mondom, hogy megérte fiatalnak lenne, höh. mellesleg ildi azt mondta a szakításunk után, hogy inkább örüljek neki, hogy három év jutott nekem a lobogó fülű szerelemből, abból a fajtából, amit a limonádé filmeken látsz, kevés embernek jut, ne keseregjek ezért, inkább örüljek. potom pár évig tartott igazán rendbe szedni magam (virágról virágra röpülve ugyanezt keresve, mire rájöttem, hogy pont abban van a hiba, hogy ott akarom folytatni egy ismeretlennel, ahol vele abbahagytam, ilyen meg nem létezik.)

hát igen. a nagy csodák igazán akkor következnek, amikor elengedünk valamit, aminek már szinte a rabjai vagyunk. könnyebb leírni mint megcselekedni. de tény, hogy szabadságot ad, ha végül mégis képes vagy tovább lépni. (és legyen ez érvényes bármire - de tényleg bármire.)

szerintem meghallgatom még egyszer a számot. fülhallgatóval. hogy hangosan tehessem.
nemtom, a hangerő által egészen új életre tud kelni egy dal.
vagy kurvára öregszem és süketülök, mittomén.
múltkor az ovi előtt majdnem max.ra tekertem a hangerőt, ahogy indultam el, márpedig ennek a hangerőszabályozónak a volvoban van tekintélye. kaptam is pár furcsa tekintetet az anyukáktól.

szeretném azt hinni, hogy nekik is tetszett a dal.
elvégre nem kötelező beleöregedni az életünkbe, nem?
(félek tőle, hogy negyven évesen is így fogok viselkedni és az már ciki lesz mint a miniszoknya :))

ps. a klipet nézve meg kell állapítanom, hogy határozottan gyengém a rés a két első fog között...
(béla, bé...)

******************

csak hogy ecseteljem mindezt vizuálisan: fülhallgató a fülemben, némán énekelem, kis headbang (ha nevezhetem annak - most festettem be a hajam), némi tánc felsőtesttel és persze előttem a bébiőr, hogy amit nem hallok így, legalább lássam a kijelzőjén :))))))))

édes öregasszony leszek én, az már tuti.

ehelyett

mindenkivel kommunikáltam, már csak két telefon van hátra, hogy ezt a napot is hasznosnak nevezhessem - ráadásul a hangulatom is jelentősen javult az elért "eredményektől" :)

na ennyit az elhatározásról.
hogy mennyire befolyásoljuk a saját "döntésünkkel" a napunkat.
csak győzzünk jól dönteni.

ma van...

... az a nap, amikor nem kéne emberek közé mennem. valami alap feszültség munkálkodik bennem, amit még a hormonokra sem tudok fogni, megérzésre pedig nem akarok - így magyarázat helyett inkább altatnám. nem szeretem.

reggel velünk együtt késett az oviból az a csaj a gyerekével, aki anno az első szülőin olyan evidensnek érezte, hogy övéké az alma jel és punktum, meg is jegyeztem magamnak, de nem szóltam semmit, ilyen hülyeségeken nem veszekszem senkivel. na megjöttek és magamban - hála a szuper "jó" hangulatomnak - pont azon gondolkodtam, hogy "haha! te vagy az!" - majd majdnem elnevettem magam hangosan, hogy 36 évesen ez azért több mint gyerekes viselkedés és eszem ágában sincs barátságtalannak lenni persze. a drága kicsi fia leült átöltöző alma mellé, rávicsorgott, majd fennhangon közölte az anyjával, hogy azért vicsorog, mert almának göndör a haja és az csúnya. hát igen. a szemöldököm megállt valahol a hajtövemnél és csendben azt kívántam bár akkora sallert adhatnék neki, hogy a fal adja a másikat, de egy kukkot sem szóltam, mert egyrészt alma megvédte magát ("nem is csúnya!"), másrészt hagytam hadd érezze magát szarul a kis köcsög anyja, mert ez elég kínos volt neki amúgy is. azért mielőtt beengedtem az oviba gyorsan megbeszéltük összeölelkezve, hogy el ne higgyen ilyen butaságokat és neki gyönyörű a haja, de kifelé menet majdnem elsírtam magam. a tehetetlenségtől. hogy a világ úgy van kitalálva, hogy ilyen kis genyók keresztezzék az utját néha, akik minden ok nélkül bántani fogják és én nem tudom ettől megkímélni vagy megvédeni, mert ez az élet rendje :( szörnyű.

inkább leírom a tegnap estét. mert az nagyon jó volt. "vendégségbe" voltunk hivatalosak, ahogy k. a virágos mondta, akinél a "szokásos bambuszt" köttettem éppen (sztem sokkal jobb szerencsebambuszt kötni csokorba mint vágott virágot, mert tovább tart és szerencsét hoz - vélhetően :)) - rég hallottam ezt a szót. vendégség. vendégségbe akkor mentünk legutóbb, amikor gyerek voltam szerintem. pedig szép szó. mert vendégként mész és vendégül látnak... nekem tetszik ez a szó. sokkal többet mond mint az "átmegyünk". az olyan semmilyen.

tudni kell, hogy még sosem voltunk náluk, csak annyira szimpatizálnak, főleg a gitáros születésnap óta, hogy ők maguk vetették fel, hogy ezer éve összefutunk néha társaságban, de semmit nem tudunk valójában egymásról - ugorjunk át és dumáljunk. teljesen más világ, más körülmények, de ez engem sosem akadályozott és bé sem az a fajta. a lakás kicsi, de nagyon tiszta, barátságos. hát még ők :) és ami engem mélységesen meghatott: kis tálcán kikészítve az üdítők, a poharak... apróság, mert ekkora lakásban a székből eléred a konyhaszekrényt, hogy elővedd a poharat, amikor megjöttek a vendégek - mégis ez a kis gesztus már megalapozza a hangulatomat. majd leülnek almával játszani a szőnyegre és hozzák is a vacsorát, két fogást persze: levest és főételt, ráadásul még egy tepsi almáspite is van, az abszolut kedvencem, teljesen odavagyok meg vissza. bé titokban rám mosolyog, milyen jó is ez így, hogy minden mozzanatból érzed, hogy mennyire vártak már. és én tudom, hogy nem ezen múlik, ettől még szeretnek minket mindenfelé - de az "etetés" és a látható előkészület valahogy a nemzetközi nyelve annak, hogy gyere beljebb, mert szeretünk, vártunk már és készültünk a jöttödre... és pont ugyanilyen jól esik minden barátomnál, amikor megyünk, minden egyes alkalommal észreveszem a kikészített poharakat és a szeretettel készült ételek mögött a törődést.

apróság, de leírásra méltó dolog volt ez. lelkesen hívtam őket vissza hozzánk persze. nem azért, mert mi most akkor legjobb barátok leszünk hirtelen. hanem mert igazi JÓ EMBEREK, akikkel öröm találkozni. mellesleg alma is érezhetett valami ilyet, mert szokásos nünüsége helyett konkrétan szerelmes lett csabiba egy perc alatt és ott tette-vette magát körülötte, amit este, indulás előtt egy elképesztő röhögőgörccsel tetézett, nem tértem magamhoz a fesztiváltól amit rendezett, annyira édes volt. (ilyennek még tényleg nem láttam sehol :)

a gyerekek okosak és többet tudnak mint mi valaha is fogunk, szerintem. olyan dolgokat, amelyeket valaha mi magunk is tudtunk, de valamiért elfelejtettünk, miközben felnőttekké váltunk. (szomorú. de talán visszafordítható folyamat...?)

*****

akkor hát essünk neki a mai napnak. a biztonság kedvéért a minimálisra csökkentem a kommunikációt másokkal és inkább holnap vágok bele a nagyobb intéznivalókba. soha nem tudtam, hogy az ilyen idegi napokat jobb erőszakkal elnyomni és átugrani, vagy inkább el kellene zárkózni és kiélni, hadd jöjjön, ha már benn rekedt valami és akkor másnap sokkal jobb lesz. nem tudom. a tapasztalat azt mutatja, az a biztos, ha kevesebb programot szervezek ilyenkor. nekem évente csak 2-3 ilyen megmagyarázhatatlan nap jut. hála égnek :)

a napi jó cselekedetem már kilenc előtt megvolt egy figyelmes sms formájában, most meg a tegnapi almáspitéről álmodozom. ámen.

alma mondta

így hirtelen a mai "termés" (egy része - amire emlékszem spontán):

dimékkel ülünk a kávézóban, dim mondja, hogy pár hét múlva 40 éves lesz, viccesen-szomorúan ránéz almára és kérdezi:
- "40... tudod, hogy ez milyen nagy szám???"
alma mélyen elgondolkodik, majd elkezd arcokat vágni, végül bedugja az ujjait a szájába és elégedetten közli:
- "de nekem nincs is nagy szám!" :)

***************

hazafelé hatalmas hóviharba keveredünk a lágymányosi hídon (amit csakazértis annak fogok hívni). mondjuk bé-vel, hogy micsoda hóvihar, hogy esik a hó...
alma kicsit megpróbálja a pelyheket elkapni az autó ablakán át, majd ő is tényként konstatálja:
- "olyan sok hóvihar esik!"
:)))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))

záróra

hazajöttünk i-éktől, ahol egyébként nagyon jól éreztük magunkat, én spontán eldőltem a kanapén, azt hiszem valami olyasmit említettem bé-nek, hogy milyen álmos vagyok... mindenesetre most tértem magamhoz, röpke két és fél órával később. hmmm. tényleg álmos voltam, nem viccelek az ilyesmivel. elmúlt éjfél. ezért most szépen átfekszem az ágyba és folytatom amit a kanapén elkezdtem...

zzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzz... :)

elgondolkodós

nemsokára jönnek lakást nézni... ehhez képest kiolvastam egy újságot egy kávé fölött (ennyi járt a tegnapi nem-normális rohangálás után) és most itt üldögélek harisnyában azon filózva, hogy hogyan is tegyem a rendet, miközben bé alszik. hmmm... hűdelaza.

a kedvenc helyemen voltam, ahová reggel néha beülök. a nagy üvegtáblákon át rálátok a helyi "rózsadombra" és igenis tetszetős a sok szép ház látványa, mert szeretem a szép házakat (ez a foglalkozásom baszki, illik szeretnem őket). a pultban rögtön tudta a srác, hogy milyen kávét kérek, arra is emlékezett, hogy két édesítővel iszom. a kedvenc asztalom mellett szokott ülni két bácsi, nagyjából egyszerre szoktunk érkezni. már előre köszönünk egymásnak és ez így jó, így bensőséges. múlt héten az egyik bácsi hosszan ízlelgette az ásványvizet, amit ivott és azt mondta "ej, de finom ez a víz!" - én meg rámosolyogtam. ennyi erővel ülhetnének egy kocsmában is a reggeli pálinkával. de ezek olyan édesek. itt ülnek a nagy üvegtáblák mögött, együtt elolvassák az újságokat, majd megbeszélik. és néha hosszan hallgatnak. azt hiszem ezt szeretem bennük a legjobban: amikor együtt vannak csendben. a jó kapcsolat igazi fokmérője, hogy kínossá válik-e a köztetek feszülő csend vagy bensőségessé.

szeretem a két bácsit egy asztallal odébb.

aztán néha felpillantottam és elgondolkodtam, hogy vajon mi felé is tartunk. izgalmat érzek a zsigereimben. izgulok, látszólag indok nélkül, de ezek szerint mégsem, mert valami van a levegőben. talán bé egyik éjszakai sms-e, miszerint ő egészen biztos benne, hogy egészen különlegesen jó évünk lesz. talán elhittem neki :)
na meg tegnap beszélgettem h-val és azt mondta egy téma kapcsán, hogy ő sosem panaszkodik. én meg jól elgondolkodtam. én igen. nyígós vagyok, de nem sajnáltatás céljából, hanem mert hiszek benne, hogy ha bánt valami, azt ki kell adni magamból, nem belül emésztgetni, hogy megbetegítsen. ugyanakkor tetszett ez az egy szem kristálytiszta mondat: "én sosem panaszkodom" - szerettem ezért a mondatáért. mellesleg a kávé is finom volt, amit ittunk. úgy összességében, csípem ezt a nőt. és ki kéne próbálni nem bent tartani, csak nem bevonzani általa a depressziót. (éljen a középút. hol is van? :)

aztán néztem a házakat. mit is szeretnénk, hogy is szeretnénk... és miért. mert kinőttük. mert nem tudjuk jól használni így, hogy nincs ajtó (bé nappal alszik, horkol, a 3 éves gyerek egyfolytában legyen csendben, stb.) - de mégis felfedeztünk magunkban egy önmegvalósítási vágyat is, nem igaz, hogy csak az észérvek vannak jelen. hanem az alkotás vágya is. anyu ma azt mondta, hogy félt minket tőle. ez édes volt. én is magunkat. ugyanakkor ha az ember nem mer vágyakozni, nem is fog elérni soha semmit. márpedig az álmaink érdekében lépni is kell, nem csak tátott szájjal várni a sült galambot. ettől függetlenül még nem fejtettem meg teljesen mindennek a hátterét persze - de egy véleményen vagyunk bé-vel, hála égnek teljesen ésszerű határok között és ez már önmagában nagy dolog.

lassan és halkan összepakolok szépen... elrakom az ezernyi tiszta ruhát, az összes játékot és azok milliónyi alkatrészét, az asztalon szanaszéjjel heverő alaprjazokat és falnézeteimet, a filceimet, összepárosítom a zoknikat és lehet, hogy még az ablakot is lemosom, hogy jobban lehessen látni a növekvő fűszálakat a kertben. érdekes ez a december közepén növekvő fű... (majd jön a böjtje a jövő heti mínuszokban, bár egyelőre nagyon kitartó kis füvecske ez :))

féléjszaka

holnap jönnek megnézni a lakást, ezért gondoltam gyorsan (?) elpakolok. miután ezt kigondoltam, spontán leszedtem a fát. ezek után - ami egyébként nem kis meló volt - legalább úgy nézett ki a lakás, mint ahol fenyő tűleveles bombatöltet robbant, de ami sokkal nagyobb gáz, az a sok dísz, girland, fények... vááá.

asszem kb. most adtam föl és inkább elmegyek aludni :)
majd holnap délelőtt rendbe hozom a helyzetet, mert kizárt dolog, hogy a százezer játék két millió szanaszéjjel heverő darabját ma (azaz már holnap van) értelmesen elpakoljam. de legalább "remek" estém volt - asszem a non-stop rendrakás és én határozottan nem leszünk barátok :)

ps. egyébként tök jót akartam írni, de olyan álmosan kóválygok, hogy a gondolataim értelmes mondattá formálása kezd komoly gondot okozni. szpáty.

széljegyzet

a mai nap két konklúziója a következő:

1. meg kell tanulnunk lemondani dolgokról. ha nem a miénk lesz, akkor nem nekünk szánta a sors. ha igen, akkor megvár. és jé, e tekintetben bé is hasonlóan fatalistának tűnik. kicsit elszomorodtam, de aztán mégsem. lásd az indoklás.

2. fájt a fejem egész nap, estére már úgy éreztem szétrobban. öregszem és reagálok a frontra, na meg egyre jobban szeretem a csendet.

irány az ágy, hátha ezúttal tényleg sikerül aludnom is.

alma mondta

van itt egy papír, szana-széjjel az asztalon, időnként megtalálom, időnként nem, mindenesetre ha épp elöl van, akkor feljegyzem rá az aktuális fontosat.

egy "szó" virít a közepén emlékeztetve tegnapelőttre, amikor almával épp pénztárosat játszottunk és ő olyan, de olyan nagyot akart mondani...
- "tizen-ház-huszon!"
:)))))))))))))) - baszki, ez ám az összeg egyetlen répáért - :))))))))))))))

hűha-nap

néha mégis vannak jó napok. még a nap is süt hozzá. a megtekintett hajó nagyon szép, elképesztő gesztus segítségével hatalmas teher gördül le mindennapjainkról, megkönnyebbülve adjuk át a borítékot, utána minden elmaradást is rendezünk, majd a végén szerényen ünnepelünk, mert szinte el sem hisszük. sok nevetés, sok beszélgetés, sok tervezgetés, finom sütemény és ingyen kávé. még az összes ügyintéző is kedves-aranyos mindenhol. (ez már önmagában csoda.)

nehéz elhinni, hogy mindez mégis így alakult. és azt is, hogy néha mennyire vak vagyok a saját szeretteim felé. pedig a szeretetük és a tamogatásuk egyértelműsége a könnyekig meghat.

most pedig bevackolom magam a takaró alá, megnézek pár butaságot a tévében, átlapozom a szakirodalmat és megpróbálom kivételesen kialudni magam álmosan kóválygás helyett. sok volt ma az infó. de ezek kivételesen jók voltak :)

szépnap

jókedvű lakásavató barátoknál, kilométereket sikítva nevetve rohangáló gyerekekkel... imádtam :) elsö bejegyzésem telefonról. haladok a korral.

utána

az a röhej, hogy nem emlékszem apu temetésére. alig rémlik valami. biztos jótékony az ember memóriája. csak ilyen képek vannak bennem, hogy esett az eső, bazi sokan voltak, teljesen meg voltam illetődve és az az érzés elevenedik fel, hogy mennyire jól esik nekem, hogy kik is jöttek el. akikről nem gondoltam volna. ezzel párhuzamosan egyes esetekben el is szégyelltem magam, hogy volt akinek a temetésén én magam viszont nem voltam ott - de olyan balga és gondtalan az ember élete, amíg nem érzi a súlyát ennek, hogy ez mit is jelent...

szóval már az autóban bőgtem egy kicsit, na meg amikor megláttam a nagyonszép koszorút, pont ilyet szerettem volna, illatos kék jácintokkal... legközelebb akkor lepődtem meg, amikor k-ék ott álltak a temető bejáratában, annyira meg voltam hatódva, hogy megint előre pityeregtem egy kicsit. aztán egyszer csak besétált r. és akkor konkrétan végem volt. viszont láttam, hogy erre már bé-nek is teljesen elhomályosodott a tekintete. ez azért kemény lehetett neki, még három hete sem volt r. apukájának temetése, és ugyanoda visszajön... hát teljesen kész voltam a gesztustól, szépen mindenkinek a nyakába borultam.

a papi szertartás alatt szerintem azt gondolhatta a pap, hogy megszállt az ördög, olyan tekintettel néztem rá. nagyi és az isten nem voltak haverok, hogy finoman fogalmazzak. ugyan az angol kisasszonyoknál nevelkedett, de nem ámított senkit a nagy barátsággal miután meghalt a lánya... de muszáj volt ez a rész is, a testvére és annak mélyen vallásos felesége miatt. ámen. és csak egyszer emelkedett a levegőbe a szemöldököm közben. (megjegyzem nekem soha nem a vallással van a gondom - általában az egyházzal...) a polgári búcsúztató nagyon szép volt. meredten néztem az urnát és a koszorúkat és gondolom így képzeli mindenki a "tökéletes" temetést: folyamatosan pörgött az agyam a régi emlékek és a pár héttel ezelőtti szomorú állapota között. bevallom teljesen őszintén, nem gondoltam volna, hogy ennyire ki leszek akadva. a sírnál sem volt jó érzés állni, bár a séta közben volt alkalmam összeszedni magam. de a sírkő látványa (a lánya élt 21 évet) mindig szíven üt. kicsit örültem, hogy ő most akkor ott együtt nyugszanak. vagy mi. nem tudom.

olyan szinten vagyok meghatódva mindenkitől, aki eljött, anyu persze, szintén teljesen maga alatt, m., akivel együtt nyaraltunk akaliban nagyinál, i., akinek szintén "remek" lehetett ez az élmény, k-ék, r-ék, s. és cs. és az a kis mosolygós nő a házából, akinek a kisfiára néha vigyázott, kisírt szemekkel állt mellettünk...

olyan érdekes, hogy ezek az "apróságok" milyen sokat jelentenek. ahogy körülnéztem, azért eszembe jutott az az oda nem illő gondolat, hogy vazze történjen bármi, világégés, én erre a maréknyi emberre mindig fogok tudni számítani és ez baromi jó érzés volt a szar érzéseim közepette is. át tudtam volna ölelni a világot.

utána, mivel most ilyenre nem kellene költeni, mondtam bé-nek, hogy üljünk be a legújabb "helyünkre" ebédelni, mert én nem akarok itthon gubbasztani. beültünk, levettem két réteget a rajtam lévő ötből, kinéztem az ablakon és valamiért eszembe jutott i. anyukája, amikor üvöltve sírt a telefonba aznap, amikor meghalt, hogy ugyan megváltás volt neki, de ő valójában nem akarta ezt... és valami hasonlót éreztem. hogy olyan méltóságon aluli volt az elmúlt két év, olyan nehéz volt bemenni az otthonba és átélni azt, amivel ott szembesülsz, és olyan igaz, hogy nem most vesztettük el és elvégre tényleg nagyon idős is volt meg minden. de mégis annyira, annyira szerettem és annyira hiányzik - talán nem is tudtam eddig, hogy mennyire...

ennek örömére hiába mindjárt holnap, lógó orral ültem egész nap és most is itt bőgök. nem tudom mit vártam, hogy lezajlik a temetés és akkor én azt érzem majd, hogy na ezen is túl vagyunk és semmilyen rossz érzés nem lesz bennem. a frászt. helyette most jött ki rajtam az elmúlt időszak minden elfojtása talán (ez az otthon dolog azért kicsit olyan volt nekem mint az intenzívre járni  apuhoz: mész előre mint a gép és nem gondolkodsz, mert akkor fájna és nem tudnád csinálni - majd később "kijön" belőled a sok elfojtott szomorúság) és csak gubbasztok és nézek magam elé, miközben még mindig váltakoznak az elmúlt 1-2 évben átéltek a gyerekkori emlékeimmel, amikor nagyi még a camping biciklivel ment reggel a zsömléért és ahogy mindig mindenen nevetett, olyan igazi ősz hajú, gömbölyű nagyiként, ahogy meg kell őriznem az emlékezetemben, csak épp nem tudom hogy felejtsem el a többi borzalmat, amit nem érdemelt meg.

najó. akkor én most minderre alszom egyet, mert nem igen tudok mást tenni, nem?
mindjárt holnap.
(és?)

előtte

néha olyan abszurd, hogy - bár érezhetően feszült vagyok a temetés miatt - pont előtte egy kicsivel találok nyugalmat itthon, holott semmi különöset nem csinálok, csak reggeliztem és olvasgattam... bé-t meg hagyom még aludni egy kicsit. aztán indulás.

nem fogom megúszni bőgés nélkül, így szempillaspirállal ismét nem is fáradok, ugyanmár. jácint lesza koszorúban és én ennek nagyon örülök, mert az még illatos is. és nem érdekel hogy fognak rám nézni amiért nem full fehér a koszorú. nagyi kedvence a kék volt, engem kb. ez érdekel, semmi más.

a tegnapi nap egy konkrét érzelmi hullámvasút volt... fent - lent - fent - lent. és persze ismét nem úsztam meg száraz szemmel. de ezúttal abszolut pozitív értelemben, a meghatottságtól könnyeztem. estefelé már annyira vágytam haza, hogy bé még elment a megbeszélésre (nekem már eszem ágában sem volt és örültem, hogy mancival haza kell jönnöm lefektetni), én meg szépen elnyúltam a kanapén, kicsit tévéztem, majd a tervnek megfelelően jól be is aludtam. nyamm, de jól esett.

éva azt mondta, hogy nagyit nem most vesztettük el... ez így van sajnos. ettől függetlenül rémes lesz a temetés. nem akarom. mármint nem a temetést, hanem a hozzá kapcsolódó érzéseket átélni...

szerdai bejegyzés

itt gebedek még egy rajz fölött... csak rész siker, hogy papírra került. annál sokkal nagyobb, hogy végre meghoztam egy döntést egy helyben való toporgás helyett és az ötlet maga megszületett szinte azonnal. érdekes egyébként, hogy néha mennyire nehéz elszakadni a már meglévő félkész dolgoktól, hogy nagyot alkoss. és legyen ez érvényes gyakorlatilag bármire... mindig a meglévő dolgokat akarjuk toldozni-foltozni és nem merünk sokkal nagyobbat lépni, nem merünk nagyot álmodni és akár elölről kezdeni, hogy a a felemás helyett valami sokkal jobb kerekedjen belőle...

nagyon álmos vagyok, de most kapcsoltam, hogy jönnek reggel, így még "gyorsan" (valójában kurva lassan) összerámolom a lakást, mert hát mégiscsak úgy illik vagy mi.

a mai nap tanulsága, hogy ne igyak meg egy nap két kávét, mert megárt. ciki vagy nem, ez van, nem bírom szívdobogással. a másik pedig az, hogy ma csóvát húztunk magunk után, de ezer dolgot sikerült elintéznünk. ennek következtében három fontos telefonhívást felejtettem el megejteni. jó vagy eszterke.

egyébként meg. bé egy hajón énekel éppen, alma alszik, a kutya be akar jönni (én meg ki. szabira.) és tervek borítják a teljes asztalt. óóóóómmmmmmmmmmmmmmm... segítség.

amikor bé nincs itthon, akkor villog a karácsonyfa. ő nem szereti, nekem meg tök mindegy. de ilyenkor hagyom őrültködni. mellesleg nem tudom mit keres itt még mindig szegényke, mert nekem karácsonykor és az ELŐTT van karácsony hangulatom, nem után. kicsit furának hat a fenyő januárban, nem? mellesleg a fejem fölött lévő girland is. a hétvégén távozniuk kell...

és minden kívánságunk teljesül. úgy legyen. de tényleg.

felpörögve

az egyik újévi fogadalmam.
és tényleg :)

(azonnal kell vennem 2012-es betétet a filofaxomba, ehhe.)

sleepless

nagyjából huszonöt perce ülök a kanapén egyazon pózban és nézem bambán a tévét. egy sorozat, amiben helyes pasik és szép nők vannak. tetszik. kifejezetten tetszik. nem mintha gondolkodnék közben. kicsit le vagyok zsibbadva. (na meg én egyszerű vagyok mint a bot, még plázákban is szeretek vásárolni.)

nem tudom hány napja nem aludtam rendesen. mindjárt tűzök, talán majd ma sikerül.

szilveszter napjába még be tudtuk préselni azt, hogy leállt a teljes fűtés és melegvíz. amikor a szerelő közölte, hogy 75 ezer az alkatrész, felhúzott lábakkal ültem a vécé tetején és hangosan nevettem: "hány óra is van még hátra ebből az évből?" - de aztán elárulta, hogy ha kicserélik benne a két csapágyat, akkor akár működhet is...

ma három kisgépszerelőnél voltunk. tudod, ez egy olyan szakma, aminek a létét nem tudtam eddig értékelni abban a világban, amiben drágább megjavítani valamit, mint újat venni. és akkor ezek egymásnak telefonálgatva eljuttattak minket érdre, ahol egy elképesztően kellemes pasi bevezetett minket a műhelyébe és ott hirtelen megállt a világ és csak onnan tudtam biztosan, hogy de mégis telik az idő, hogy a falon lévő számlapos óra hangosan kattant egyet időnként. elképedve bámultam. ilyen csak filmekben láttam azelőtt. olajszag volt és annyi csavar meg bizgentyű, amit eddig elképzelni sem tudtam. elküldött minket a csapágy boltba - mert ilyen is van mint kiderült - és vettünk két darabot a minta alapján. összesen 2600 forintért. azt mondta holnapra meglesz. így ennyi. ja. ha tényleg megszereli ennyiből és még alig valamiből, megcsókolom a földet.

és nagyon elgondolkodtam. már megint. hogy minek is van értelme és mennyire vakon közlekedünk a világban mi emberek, holott látszólag nyilva van a szemünk. szerettem ezt az embert ismeretlenül, a mély hangját, a bőrkeményedéses tenyerét és a csapágyait is. akármik is azok.

hazafelé kitaláltuk, hogy megnézzük megint "a házat". na gondoltam, most bé be fogja látni, hogy nem biztos, hogy ez lenne tökéletes... bé állt a nedves avarban, nézett fölfelé és azt mondta, hogy kész, neki vége van. szerelmes mint a nagyágyú. ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy - ami nála nem fordul elő gyakran - érzelemből beszél, nem észérvek alapján. nem gondolkodik. mert nem lát, nem hall a szerelemtől. ezernyi kompromisszumot darál be egyetlen mondattal: "de a kilátás..." - ez érd és nem diósd, az alaprajz bibis, a kert több mint kompromisszum, az egyik vesszőparipája a garázs rossz helyen van... de ha kiállsz a teraszra (vagy legalábbis annak helyére), akkor a lábaid előtt hever a világ és ő úgy érzi nem tud tovább enélkül létezni. szent szar, mi lesz ebből.

én abban hiszek, hogy aminek jönnie kell, az jön. legyen az gyerek, otthon... minden. nem stresszelek rajta. csak mosolygok azon, hogy mennyire tetszik neki.

ma a gáton vacsoráztunk születésnapra meghívva. ismét egy meglepetés. ha lenne ilyen szakma, akkor bé egy meglepetés gyár is lehetne. december végén úgy adott át egy gitárt c-nek a 40. születésnapjára, hogy az észre sem vette, hogy már a nyakában lóg. csak állt a színpadon és a kis kerek szemüvege mögött pislogta a könnyeit. hazafelé bé azt mondta, hogy ezért szeretne gazdag lenni. hogy az ehhez hasonló akciók ne okozzanak gondot. szeretem bé-t és én is megkönnyeztem. ma elintézte, hogy az "operaház fantomja" adja át a szülinapi tortát. (bandika beöltözve, király voltáááál :) - újabb könnyes szempár. hazafelé kötelező jobbkanyar és ajándék benzin dimtől. ennek az embernek a jóindulata egyszerűen lenyűgöz. az a fajta érdek nélkül jó és kedvesség, amilyennel ritkán találkozik az ember. mondom neki többé nem viszem haza. de közben megkönnyebbülten sóhajtunk fel: tele a tank. baszki. kilégzés.

most csendben töröm a fejem, hogy miután bejelentettük a végtörlesztést annak ellenére, hogy még kb. egy évig nem lesz meg az összeg és a bank simán lepattintott kiváltó forint hitel ügyében, hogy tulajdonképpen ki előtt is égethetném magam az ismeretségi körömben, akinek nem okozna gondot három és fél milliót adnia erre az időszakra. két-három ilyen jelöltem van. és tudod mit? egyiket sem merem megkérdezni, holott dupla fedezet lenne rá. és mégsem. mert megalázónak érzem. pedig elérkezett ez a hónap is, amikor kölcsön kell kérnünk egy teljes havi fizetésnyit, különben minden hitelünk bukik és egyszercsak tényleg kikapcsolnak mindent. és akkor bé-vel összenézünk és mosolygunk - egyikőnk sem akarja ezt. inkább így maradnánk akkor. de nem lehet. nem tudjuk. és akkor mi még olyanok vagyunk, aki csak áthidalni szeretne egy pár hónapot, mert hála az égnek, utána önerőből meg tudjuk oldani. mit érezhet az, akinek semmilyen háttere nincsen??

én meg csak ülök a kanapén és tervezem a visszautasítás előtti mondataimat és arra gondolok bár lenne már pár hónappal később, amikor mindez már megoldódott és módom lesz arra, hogy mindent egyenesbe hozzak. az ilyen helyzeteket elkerülendő. a nyugalmat elősegítendő. ami nem számszerűsíthető.

alapvetően nem tombol a jókedvem, de túl fáradt vagyok, hogy érzékeljem, pedig még teregetnem is kell valamelyik még ébren lévő agysejtem hathatós közreműködésével. pedig a helyzetek előbb-utóbb mind megoldódnak. holnap felhívom a gázszerelőt, aki majd berakja a töredékéért megjavíttatott ventillátort a cirkóba. végigpörgetem magamban a végső listát, aki esetleg tudna úgy segíteni, hogy nem okoz neki semmilyen gondot. utána fejet hajtok és kérek még annyit hozzá, hogy pillanatnyilag egyenesbe jöjjünk. majd felhívom a virágost és megbeszélem vele, hogy milyen legyen nagyi koszorúja. hazafelé a sötétben hirtelen beugrott: fehér virágokat szeretnék, köztük egyetlen egy kéket... nem mintha ez számítana.

hazafelé vezetés közben könnyeztem, ami akár veszélyes is lehet. kicsit megsírattam, hogy milyen keveset sikerült aludnom, ami ingerlékennyé és érzékennyé tesz, hogy micsoda mélypontokat élünk át és túl bé-vel és ez egyáltalán nem könnyű. de legfőbbképp nagyit sírattam. egyformán eszembe jut a régi énje és az elmúlt hónapok megalázó valósága, ahogy csontsoványan, üres tekintettel nézett a világba... már vége. már nem megyünk többé sülysápra, csak még egyszer majd, megköszönni nekik mindent, amit tettek érte. mostmár bevallhatom, hogy szörnyű volt az egész időszak. az elmúlás ilyen közelsége, a sajnálat, a fájdalom, a tehetetlenség, hogy nem tudsz rajta segíteni már. élet és halál, nem piros felső vagy fekete felső az esti buliba.

ezeket a helyzeteket úgy élem meg azt hiszem, hogy megyek előre mint a gép. tudatosan nem gondolok bele, nem élem át. ha szar van, akkor kimossuk a szarból és közben kedvesen mosolygunk hozzá. ha nem ismer meg, akkor is úgy csinálunk, mintha nem fájna. ha már alma fényképét sem ismeri fel, akkor sem szólunk semmit. megmossuk a kezét, megsimogatjuk, megpusziljuk a homlokát.

és ennek most vége, belőlem meg lassan feltör egy csomó elfojtott érzelem. hátra van még a lakása... néha nem tudom, hogy az ember hogy csinálja végig ezeket ép ésszel. talán úgy, hogy nem is marad ép mégsem, csak nincs tudatában.

igen, fehér virágok közt a koszorúban egyetlen kék. ez jó lesz.

látod? minden más megoldódik valahogyan. valahogy mindig lesz.
de a halál az örök és visszafordíthatatlan. az emberek pedig balgák.

bevallom őszintén, megsírattam hazafelé a testvéremet is. eszembe jutott é. levele. ha az én esküvőmre nem jött haza, akkor miért jönne haza nagyi temetésére? mit érdekli ez őt? és én minden napnak úgy megyek neki, hogy mit érdekel engem ez az egész. pedig érdekel, nagyon is. minden nap hiányzik, minden nap gondolok rá valahogyan, valamiért. és mindennél eggyel jobban fáj, hogy anyut mennyire bántja ezzel. ezt fáj a legjobban látni. tessék, már megint bőgök, ideje lenne mégis lefeküdnöm.

így hát mentem. holnap felébredek és ezúttal kicsit jobban kialszom magam, tehát nem leszek ennyire érzékeny, megígérem. nem, ez hülyeség. érzékeny leszek mégis, csak majd nem élem át ennyire. a jót és a rosszat egyaránt.

minden gondunk megoldódik valahogyan.