sleepless

nagyjából huszonöt perce ülök a kanapén egyazon pózban és nézem bambán a tévét. egy sorozat, amiben helyes pasik és szép nők vannak. tetszik. kifejezetten tetszik. nem mintha gondolkodnék közben. kicsit le vagyok zsibbadva. (na meg én egyszerű vagyok mint a bot, még plázákban is szeretek vásárolni.)

nem tudom hány napja nem aludtam rendesen. mindjárt tűzök, talán majd ma sikerül.

szilveszter napjába még be tudtuk préselni azt, hogy leállt a teljes fűtés és melegvíz. amikor a szerelő közölte, hogy 75 ezer az alkatrész, felhúzott lábakkal ültem a vécé tetején és hangosan nevettem: "hány óra is van még hátra ebből az évből?" - de aztán elárulta, hogy ha kicserélik benne a két csapágyat, akkor akár működhet is...

ma három kisgépszerelőnél voltunk. tudod, ez egy olyan szakma, aminek a létét nem tudtam eddig értékelni abban a világban, amiben drágább megjavítani valamit, mint újat venni. és akkor ezek egymásnak telefonálgatva eljuttattak minket érdre, ahol egy elképesztően kellemes pasi bevezetett minket a műhelyébe és ott hirtelen megállt a világ és csak onnan tudtam biztosan, hogy de mégis telik az idő, hogy a falon lévő számlapos óra hangosan kattant egyet időnként. elképedve bámultam. ilyen csak filmekben láttam azelőtt. olajszag volt és annyi csavar meg bizgentyű, amit eddig elképzelni sem tudtam. elküldött minket a csapágy boltba - mert ilyen is van mint kiderült - és vettünk két darabot a minta alapján. összesen 2600 forintért. azt mondta holnapra meglesz. így ennyi. ja. ha tényleg megszereli ennyiből és még alig valamiből, megcsókolom a földet.

és nagyon elgondolkodtam. már megint. hogy minek is van értelme és mennyire vakon közlekedünk a világban mi emberek, holott látszólag nyilva van a szemünk. szerettem ezt az embert ismeretlenül, a mély hangját, a bőrkeményedéses tenyerét és a csapágyait is. akármik is azok.

hazafelé kitaláltuk, hogy megnézzük megint "a házat". na gondoltam, most bé be fogja látni, hogy nem biztos, hogy ez lenne tökéletes... bé állt a nedves avarban, nézett fölfelé és azt mondta, hogy kész, neki vége van. szerelmes mint a nagyágyú. ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy - ami nála nem fordul elő gyakran - érzelemből beszél, nem észérvek alapján. nem gondolkodik. mert nem lát, nem hall a szerelemtől. ezernyi kompromisszumot darál be egyetlen mondattal: "de a kilátás..." - ez érd és nem diósd, az alaprajz bibis, a kert több mint kompromisszum, az egyik vesszőparipája a garázs rossz helyen van... de ha kiállsz a teraszra (vagy legalábbis annak helyére), akkor a lábaid előtt hever a világ és ő úgy érzi nem tud tovább enélkül létezni. szent szar, mi lesz ebből.

én abban hiszek, hogy aminek jönnie kell, az jön. legyen az gyerek, otthon... minden. nem stresszelek rajta. csak mosolygok azon, hogy mennyire tetszik neki.

ma a gáton vacsoráztunk születésnapra meghívva. ismét egy meglepetés. ha lenne ilyen szakma, akkor bé egy meglepetés gyár is lehetne. december végén úgy adott át egy gitárt c-nek a 40. születésnapjára, hogy az észre sem vette, hogy már a nyakában lóg. csak állt a színpadon és a kis kerek szemüvege mögött pislogta a könnyeit. hazafelé bé azt mondta, hogy ezért szeretne gazdag lenni. hogy az ehhez hasonló akciók ne okozzanak gondot. szeretem bé-t és én is megkönnyeztem. ma elintézte, hogy az "operaház fantomja" adja át a szülinapi tortát. (bandika beöltözve, király voltáááál :) - újabb könnyes szempár. hazafelé kötelező jobbkanyar és ajándék benzin dimtől. ennek az embernek a jóindulata egyszerűen lenyűgöz. az a fajta érdek nélkül jó és kedvesség, amilyennel ritkán találkozik az ember. mondom neki többé nem viszem haza. de közben megkönnyebbülten sóhajtunk fel: tele a tank. baszki. kilégzés.

most csendben töröm a fejem, hogy miután bejelentettük a végtörlesztést annak ellenére, hogy még kb. egy évig nem lesz meg az összeg és a bank simán lepattintott kiváltó forint hitel ügyében, hogy tulajdonképpen ki előtt is égethetném magam az ismeretségi körömben, akinek nem okozna gondot három és fél milliót adnia erre az időszakra. két-három ilyen jelöltem van. és tudod mit? egyiket sem merem megkérdezni, holott dupla fedezet lenne rá. és mégsem. mert megalázónak érzem. pedig elérkezett ez a hónap is, amikor kölcsön kell kérnünk egy teljes havi fizetésnyit, különben minden hitelünk bukik és egyszercsak tényleg kikapcsolnak mindent. és akkor bé-vel összenézünk és mosolygunk - egyikőnk sem akarja ezt. inkább így maradnánk akkor. de nem lehet. nem tudjuk. és akkor mi még olyanok vagyunk, aki csak áthidalni szeretne egy pár hónapot, mert hála az égnek, utána önerőből meg tudjuk oldani. mit érezhet az, akinek semmilyen háttere nincsen??

én meg csak ülök a kanapén és tervezem a visszautasítás előtti mondataimat és arra gondolok bár lenne már pár hónappal később, amikor mindez már megoldódott és módom lesz arra, hogy mindent egyenesbe hozzak. az ilyen helyzeteket elkerülendő. a nyugalmat elősegítendő. ami nem számszerűsíthető.

alapvetően nem tombol a jókedvem, de túl fáradt vagyok, hogy érzékeljem, pedig még teregetnem is kell valamelyik még ébren lévő agysejtem hathatós közreműködésével. pedig a helyzetek előbb-utóbb mind megoldódnak. holnap felhívom a gázszerelőt, aki majd berakja a töredékéért megjavíttatott ventillátort a cirkóba. végigpörgetem magamban a végső listát, aki esetleg tudna úgy segíteni, hogy nem okoz neki semmilyen gondot. utána fejet hajtok és kérek még annyit hozzá, hogy pillanatnyilag egyenesbe jöjjünk. majd felhívom a virágost és megbeszélem vele, hogy milyen legyen nagyi koszorúja. hazafelé a sötétben hirtelen beugrott: fehér virágokat szeretnék, köztük egyetlen egy kéket... nem mintha ez számítana.

hazafelé vezetés közben könnyeztem, ami akár veszélyes is lehet. kicsit megsírattam, hogy milyen keveset sikerült aludnom, ami ingerlékennyé és érzékennyé tesz, hogy micsoda mélypontokat élünk át és túl bé-vel és ez egyáltalán nem könnyű. de legfőbbképp nagyit sírattam. egyformán eszembe jut a régi énje és az elmúlt hónapok megalázó valósága, ahogy csontsoványan, üres tekintettel nézett a világba... már vége. már nem megyünk többé sülysápra, csak még egyszer majd, megköszönni nekik mindent, amit tettek érte. mostmár bevallhatom, hogy szörnyű volt az egész időszak. az elmúlás ilyen közelsége, a sajnálat, a fájdalom, a tehetetlenség, hogy nem tudsz rajta segíteni már. élet és halál, nem piros felső vagy fekete felső az esti buliba.

ezeket a helyzeteket úgy élem meg azt hiszem, hogy megyek előre mint a gép. tudatosan nem gondolok bele, nem élem át. ha szar van, akkor kimossuk a szarból és közben kedvesen mosolygunk hozzá. ha nem ismer meg, akkor is úgy csinálunk, mintha nem fájna. ha már alma fényképét sem ismeri fel, akkor sem szólunk semmit. megmossuk a kezét, megsimogatjuk, megpusziljuk a homlokát.

és ennek most vége, belőlem meg lassan feltör egy csomó elfojtott érzelem. hátra van még a lakása... néha nem tudom, hogy az ember hogy csinálja végig ezeket ép ésszel. talán úgy, hogy nem is marad ép mégsem, csak nincs tudatában.

igen, fehér virágok közt a koszorúban egyetlen kék. ez jó lesz.

látod? minden más megoldódik valahogyan. valahogy mindig lesz.
de a halál az örök és visszafordíthatatlan. az emberek pedig balgák.

bevallom őszintén, megsírattam hazafelé a testvéremet is. eszembe jutott é. levele. ha az én esküvőmre nem jött haza, akkor miért jönne haza nagyi temetésére? mit érdekli ez őt? és én minden napnak úgy megyek neki, hogy mit érdekel engem ez az egész. pedig érdekel, nagyon is. minden nap hiányzik, minden nap gondolok rá valahogyan, valamiért. és mindennél eggyel jobban fáj, hogy anyut mennyire bántja ezzel. ezt fáj a legjobban látni. tessék, már megint bőgök, ideje lenne mégis lefeküdnöm.

így hát mentem. holnap felébredek és ezúttal kicsit jobban kialszom magam, tehát nem leszek ennyire érzékeny, megígérem. nem, ez hülyeség. érzékeny leszek mégis, csak majd nem élem át ennyire. a jót és a rosszat egyaránt.

minden gondunk megoldódik valahogyan.