munka-nyígás

na helló. bámulom a rajzot, mint borjú az új kaput - de semmi nincs a fejemben és ez több mint rossz. teljesen el vagyok keseredve, hogy eddig egyik tervem sem ment át és nem azért, mert nem tetszett nekik, hanem azért, mert apa bejelentette, hogy ne legyen fix és ne fúrjunk falakat... akkor mijafaszt csináljunk?????? ahhoz nem kell egy lakberendező, hogy két mozdítható kiskomódot és egy képet feltegyen a falra. bezzeg a gipszkartonos tervem... na attól leesett volna az álla mindenkinek, aki bejön... de így? unalmas lesz és folyik rólam a víz, mert nem tudom úgy megoldani, hogy ne legyen az, ha SEMMIT nem engednek. se falszínt, se székcserét (pedig azzal is milyen jól fel lehetett volna dobni). kicsit kezdek befordulni ettől a munkától is, komolyan. pedig ezt nem gondoltam volna, hiszen annyira jófej a nő. (ezek szerint a férje kevésbé.)

és akkor a lányszoba... hát mindjárt sírok. semmi újítás, semmi merész, teletömve bútorral, mind kitolva falra, középen meg tánctér, teli hátlapos polcok... hiába terveztem át neki, visszacsinálta és tudod miért? mert nem képes elszakadni az eddigiektől. és akkor csendben megkérdezi: "és mi lenne, ha nem festenénk át...?" AKKOR MINEK ÜLÖK ÉN ITT????? ha át sem festjük, akkor hogyan varázsolok egy élhető kellemes szobát ebből a bútorraktárból, amit iderajzoltál?

sikítani fogok. úgy érzem ez ismét kezd olyanná válni, hogy el kellene kérni a kulcsot és visszaadni készen két hónap múlva, komolyan. mert ha legalább az lenne, hogy nem tetszik, amit mondok. de tetszik nekik, sőt! csak nem merik bevállalni, mert komolyabb, látványosabb változtatások, mint amihez szokva vannak.

csendben nyüszögök, mert 11-re megyek át és már nincs több terv a fejemben, a szarvaim letörve és csak azon filózom, hogy komolyan kell-e látványterv ahhoz, hogy hogyan tegyünk fel egy uncsi képet egy kanapé mögé. hogyan javasoljak bármit is, ha már egy polc felfúrása is felszisszenéshez vezet. dugjunk, de maradjunk szűzek közben? ugyanmár, ilyen nincs. miért nem bízzák rám magukat, úgy igazán?

na mindegy, ez van. az a baj, hogy még ha az eszemmel fel is mérem, hogy nem én vagyok a hibás, emiatt nincs rossz érzésem, mégis kudarcként könyvelem el, amikor nem szárnyalhat a fantáziám és nem megfelelő indokokkal fogják vissza az egészet. az tök korrekt volna, ha azt mondanák, hogy bocs eszter, de ez nem tetszik. az teljesen elfogadható indok, az ember nem erősködik, hanem tervez mást. de amikor megmutattam a tervem, e. alig vett levegőt, végig annyit mondott, hűha, ez nem semmi. merész és látványos, hangulatos.
majd a válasz: ne fúrjunk, ne erősítsünk a falhoz semmit véglegesen, ja és a kedvencem: "kell annyi lámpa"...???? áááááááh!!!!!!!!!!!!!!!! de hiszen ez volna a lényege! a hangulatteremtés! amihez jó esetben megfelelő fény (is) kell. ráadásul ezek itt összesen nem fogasztanak annyit, mint egy normál izzó. (oké, drágák, de nem is kell őket cserélgetni.)

najó, nyígtam. most megyek, hajat mosok és aztán szépen átmegyek és megpróbálom menteni ami menthető, rábeszélni őket legalább VALAMIRE, ami látványos.

azt sajnálom, hogy tényleg szuper jófejek, főleg e., aki kifejezetten azt mondta nekem, hogy KI AKAR TÖRNI... ezért kért fel. de ezek szerint a férje nem engedi. ebből viszont nem lesz kitörés. legjobb indulattal is max. egy kellemes, ízléses elrendezés, de semmi vagány. és én tudom, hogy ő maga legbelül nem ezt akarja és mérhetetlenül aggaszt ez, hiszen enyém a felelősség, hogy a végeredmény jó legyen egy olyan helyzetben, ahol a feleség és a férj elvárásai maximálisan ütik egymást.

ha még egyszer valaki azt mondja, hogy ez egy könnyű szakma, akkor tarkón vágom.