a tegnap este zseniális volt, bár kétségtelenül rég hallottuk a gyerekeket ENNYIT sikítozni egyfolytában. viszont ezúttal remekül feloldódott a korok és nemek ellentéte: vanda és alma felszabadultan kergették koppányt (bé kérdése: "ez a folyamat mikor fordul meg?" :))), majd fordítva, koppány is kergette őket, mindenki sikítozott, mi meg aggódva figyeltük, hogy a két kicsit: milánt és adélt fel ne lökjék mindeközben.
eszembe jutott az este folyamán az a bizonyos szóváltás az fb-n, mert nem értem miért kellene magyarázkodnia annak, aki nem akar gyereket. 10 pontban foglalták össze a főbb okokat és azt kell mondanom, hogy valamilyen szinten mind igaz, ha a száraz tényeket nézzük... ugyanakkor mégsem. bátran állíthatom, hogy van jogalapom ezen filózni, mert én már voltam párkapcsolatban gyerek nélkül és gyerekkel is, így a személyes tapasztalataim kétségtelenül valósak.
kicsit a kutyatartást juttatta eszembe ez az eszmefuttatás. ha szigorúan a tényeket nézzük, akkor a kutyatartás szar. nem mehetsz el napokra, kutyaszart szedsz fel a földről kis zacskókkal, jó esetben forrón tálalva (vááá), méregdrága kajákat veszel neki, hordod orvoshoz, kozmetikushoz és minden nap takarítasz utána ezerrel... csupa "gond és nyűg". mint a gyerek. persze, hogy rámolsz utána, néha felkelt idejekorán (mint ma reggel - de miért, almaaaaa??????? :) és nem tudsz spontán elutazni két napra. (egyébként tudsz, csak szervezés kérdése.)
de hol van a másik oldal? az az irgalmatlan szeretet, amit egy kutyától kapsz? az a feltétel nélküli lángolás, amit nem befolyásol a súlyod, a korod, a ruházatod, semmi. az az öröm, amivel hazavár. a gyerekekről már ne is beszéljek... az a helyzet, hogy gyakorló anyukaként, összehasonlítva a korábbi időszakról, amikor minden csak kettőnkről szólt, azt kell mondanom, hogy igen, kétségtelenül "azt csináltunk, amit akartunk". hát most nem annyira. de tudod mit érzek ezzel kapcsolatban? hogy "és"? próbálom szavakba foglalni, de nehéz. nagyon nehéz száraz tényeket, pl. az éjszakázást, amikor beteg a gyerek szembeállítani azzal, hogy félholtan ülsz a fotelben a lázas gyerekkel az öledben és pont baromira nem érdekel az egész, mert valahogy ott és akkor nem erről van szó, hogy már megint nem alszom miattad, te gyerek.
én nem hiszem azt, hogy mindenkinek így kell éreznie, vagy áhitoznia kell azután, hogy ránéz a gyerekére és azt érzi: igen, ez valami. ez IGAZÁN valami ebben az életben - és minél több áldozatot kíván tőlem, annál jobban értékelem.
nem hiszem, hogy mindenkinek ugyanazt jelenti a gyerek szó és nem biztos, hogy mindenki meglátja bennük a végtelen lehetőségeket. nem kell mindenkinek úgy éreznie, hogy életet és szeretetet alkotni nagyobb dolog, mint bármilyen karrier vagy vasárnap délelőtti lazsálás. nem kell felmérni, hogy a sok puszta tény semmit nem mond el arról, amikor a ragacsos ujjaival megsimogatja az arcod és azt mondja "szeletlek". szigorúan "l" betűvel, amióta oviba jár :)
a többi magán a két felnőttön múlik. hogy hajlandóak-e felmérni, hogy magukra is kell időt szakítani. és ha igen, akkor megoldják. mert igenis meg lehet. és hirtelen felértékelődnek ezek a közös pillanatok is, ami nem is biztos, hogy olyan nagy baj egy hosszabb kapcsolat idején...
mi például minden este 9 után ráérünk nagyokat dumálni és minden hétfőt EGYÜTT töltünk. kettesben. mivel bé csak hétfő éjjel kezd dolgozni, manci meg már oviban van hétfőn, így majdnem egy teljes napunk van. intézkedni vagy ha kedvünk tartja, csak úgy lődörögni. isteni kávét inni a kedvenc helyünkön. és akkor a készséges nagyszülőkről még nem is beszéltem, akik bármikor vállalják a gyereket. "csak úgy" is. ez utóbbi persze különleges szerencse, én tudom, de sok ember van, aki bár lenne ilyen lehetősége, nem használja ki. na inkább ezen kéne elgondolkodni... hogy véletlenül se szólítsam bé-t "apának".
alma három éves múlt. és szeretnénk neki kistestvért nemsokára. igen, már kinőtt az állandó tutujgatásból és már lenyúlták az óvónők. ez tehát azt jelenti, hogy annak ellenére, hogy épp most lett "könnyebb" (???) vele, ISMÉT belevágnék, gondolkodás nélkül ráadásul a kisbaba korszakba és kezdeném elölről a szoptatást, az éjszakai felkeléseket, mindent egy új jövevénnyel.
lehet, hogy hülye vagyok - de lehet, hogy egyszerűen csak magabiztos, mert bé remek apukának és társnak bizonyult és merem állítani, hogy kiállnánk ezt a próbát is.
***********
tegnap este, mielőtt indultunk haza, belém égett egy kép. kicsi adél a földön ült, ölében egy mesekönyv és egy másik világban elmerülve édes cérnahangon a saját kis nyelvén mesélt önfeledten. édes volt. a kép, ami belém égett, bé arca volt. ahogy állt és figyelte. ahogy almát is szokta figyelni, amikor a külvilágról megfeledkezve beszél a babái nyelvén vagy alkot valamit. ahogy egy férfi megbabonázva néz egy gyereket. hosszú percekig figyeli.
ez egy képesség is persze. hogy nem siklasz el az életed szép pillanatai fölött. de ezzel a pillantással mindent elmondott a "véleményéről" ezzel a témával kapcsolatban, anélkül, hogy kérdeztem volna. hát persze, hogy nehéz. persze, hogy fárasztó. persze, hogy lemondással jár.
de bassza meg, olyan mennyiségű szeretetet kapsz érte cserébe, amit ha jól tudsz használni, akkor nem hogy nem töri meg a kapcsolatotokat, hanem ezerszeresére duzzasztja.
és különben is. manapság könnyen jön minden. ezért aztán dolgozni kell. de rendesen. lásd az ominózus 10 pont. és mégis megéri. kevesebbnek érezném magam nélküle. és még kerekebb egésznek vele.
ps. orsi!!! tudom, hogy olvasod, de ez csak a dolgok tovább gondolása önmagamban, a pontokba szedett száraz tények összehasonlítása a mögötte rejlő érzelmekkel és semmi köze nincs ahhoz, hogy te majd most jól megvilágosodj vagy ilyesmi, ezen a beszélgetésen már túl vagyunk pár éve :) szerintem az emberek tiszteletben kell tartsák mások életét, még ha nem is értik meg mindig vagy nem akarnának úgy élni mint ők. ennyi és nem több. viszont bazi jól esett leírni, mert a ma éjszakai nem alvás után kicsit morogtam reggel, határozottan jót tett átgondolni, hogy nem ez a lényeg. nagyon nem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése