utána

az a röhej, hogy nem emlékszem apu temetésére. alig rémlik valami. biztos jótékony az ember memóriája. csak ilyen képek vannak bennem, hogy esett az eső, bazi sokan voltak, teljesen meg voltam illetődve és az az érzés elevenedik fel, hogy mennyire jól esik nekem, hogy kik is jöttek el. akikről nem gondoltam volna. ezzel párhuzamosan egyes esetekben el is szégyelltem magam, hogy volt akinek a temetésén én magam viszont nem voltam ott - de olyan balga és gondtalan az ember élete, amíg nem érzi a súlyát ennek, hogy ez mit is jelent...

szóval már az autóban bőgtem egy kicsit, na meg amikor megláttam a nagyonszép koszorút, pont ilyet szerettem volna, illatos kék jácintokkal... legközelebb akkor lepődtem meg, amikor k-ék ott álltak a temető bejáratában, annyira meg voltam hatódva, hogy megint előre pityeregtem egy kicsit. aztán egyszer csak besétált r. és akkor konkrétan végem volt. viszont láttam, hogy erre már bé-nek is teljesen elhomályosodott a tekintete. ez azért kemény lehetett neki, még három hete sem volt r. apukájának temetése, és ugyanoda visszajön... hát teljesen kész voltam a gesztustól, szépen mindenkinek a nyakába borultam.

a papi szertartás alatt szerintem azt gondolhatta a pap, hogy megszállt az ördög, olyan tekintettel néztem rá. nagyi és az isten nem voltak haverok, hogy finoman fogalmazzak. ugyan az angol kisasszonyoknál nevelkedett, de nem ámított senkit a nagy barátsággal miután meghalt a lánya... de muszáj volt ez a rész is, a testvére és annak mélyen vallásos felesége miatt. ámen. és csak egyszer emelkedett a levegőbe a szemöldököm közben. (megjegyzem nekem soha nem a vallással van a gondom - általában az egyházzal...) a polgári búcsúztató nagyon szép volt. meredten néztem az urnát és a koszorúkat és gondolom így képzeli mindenki a "tökéletes" temetést: folyamatosan pörgött az agyam a régi emlékek és a pár héttel ezelőtti szomorú állapota között. bevallom teljesen őszintén, nem gondoltam volna, hogy ennyire ki leszek akadva. a sírnál sem volt jó érzés állni, bár a séta közben volt alkalmam összeszedni magam. de a sírkő látványa (a lánya élt 21 évet) mindig szíven üt. kicsit örültem, hogy ő most akkor ott együtt nyugszanak. vagy mi. nem tudom.

olyan szinten vagyok meghatódva mindenkitől, aki eljött, anyu persze, szintén teljesen maga alatt, m., akivel együtt nyaraltunk akaliban nagyinál, i., akinek szintén "remek" lehetett ez az élmény, k-ék, r-ék, s. és cs. és az a kis mosolygós nő a házából, akinek a kisfiára néha vigyázott, kisírt szemekkel állt mellettünk...

olyan érdekes, hogy ezek az "apróságok" milyen sokat jelentenek. ahogy körülnéztem, azért eszembe jutott az az oda nem illő gondolat, hogy vazze történjen bármi, világégés, én erre a maréknyi emberre mindig fogok tudni számítani és ez baromi jó érzés volt a szar érzéseim közepette is. át tudtam volna ölelni a világot.

utána, mivel most ilyenre nem kellene költeni, mondtam bé-nek, hogy üljünk be a legújabb "helyünkre" ebédelni, mert én nem akarok itthon gubbasztani. beültünk, levettem két réteget a rajtam lévő ötből, kinéztem az ablakon és valamiért eszembe jutott i. anyukája, amikor üvöltve sírt a telefonba aznap, amikor meghalt, hogy ugyan megváltás volt neki, de ő valójában nem akarta ezt... és valami hasonlót éreztem. hogy olyan méltóságon aluli volt az elmúlt két év, olyan nehéz volt bemenni az otthonba és átélni azt, amivel ott szembesülsz, és olyan igaz, hogy nem most vesztettük el és elvégre tényleg nagyon idős is volt meg minden. de mégis annyira, annyira szerettem és annyira hiányzik - talán nem is tudtam eddig, hogy mennyire...

ennek örömére hiába mindjárt holnap, lógó orral ültem egész nap és most is itt bőgök. nem tudom mit vártam, hogy lezajlik a temetés és akkor én azt érzem majd, hogy na ezen is túl vagyunk és semmilyen rossz érzés nem lesz bennem. a frászt. helyette most jött ki rajtam az elmúlt időszak minden elfojtása talán (ez az otthon dolog azért kicsit olyan volt nekem mint az intenzívre járni  apuhoz: mész előre mint a gép és nem gondolkodsz, mert akkor fájna és nem tudnád csinálni - majd később "kijön" belőled a sok elfojtott szomorúság) és csak gubbasztok és nézek magam elé, miközben még mindig váltakoznak az elmúlt 1-2 évben átéltek a gyerekkori emlékeimmel, amikor nagyi még a camping biciklivel ment reggel a zsömléért és ahogy mindig mindenen nevetett, olyan igazi ősz hajú, gömbölyű nagyiként, ahogy meg kell őriznem az emlékezetemben, csak épp nem tudom hogy felejtsem el a többi borzalmat, amit nem érdemelt meg.

najó. akkor én most minderre alszom egyet, mert nem igen tudok mást tenni, nem?
mindjárt holnap.
(és?)