serenity

eljött egy újabb szerda, a múlt heti nők lapját még mindig nem volt alkalmam kiolvasni, ami azt illeti az az előttit sem. azért megvettem az e hetit is. hátha.

szóval itt van megint ez a szerda és én tele vagyok érzelmekkel, félelmekkel, mondanivalóval... de nem vagyok benne biztos, hogy mindet meg tudom fogalmazni. és azt sem tudom hol kezdjem.

talán egy imával. hogy süssön ránk a nap. hogy jöjjön el egy jó időszak egészségben és boldogságban. egy minimális szerencsével megspékelve... hm? nevezetesen a mai napra gondolok. hogy az, ami nekem egy esőfelhő a fejem fölött, másnak legyen egy lehetőség. hogy elsétálhassak egy olyan helyzetből, amely pillanatnyilag több fejfájást okoz nekem, mint örömet. de én ezt rendezetten szeretném magam mögött hagyni, hogy ne kelljen többet ezzel foglalkozni, hogy az energiámat másra összpontosíthassam.

igen, néha elpazarlom az időmet, nem vagyok a világ legnagyobb idő beosztója, szeretek időnként a semmibe nézni egy kávét kavargatva és valóban nem listák szerint élem az életem, nyilván sokkal kevésbé hatékonyan is. néha sóvárgok a hatékonyság szó után. mások láttán pláne. de kérdés az, hogy valóban akarok-e ennyire hatékony lenni mindig? egyáltalán milyen szó az már egy emberre, hogy hatékony?! én kerek, puha, melegséges és mosolygós szeretnék inkább lenni azt hiszem. (a kerek és puha nyilván átvitt értelemben értve, nem testben :))) és igen, néha többre becsülöm a saját magammal és a saját gondolataimmal töltött időt a képzeletbeli listáim kipipálásánál. tehát én nem vagyok hatékony. folyamatosan halogatok csomó adminisztratív baromságot, mindent az utolsó pillanatban intézek el és semmiképp sem mondhatom, hogy a kávézásról szívesen lemondanék. (áttértem a koffeinmentesre, slussz :))) - de én így vagyok jól. oké, néha sóvárgok egy kis sikerélmény után, hogy baaazzzzzzz, mindent elintézteeeeeem - de azt kell mondjam, hogy és, ha nem, akkor mi van?

semmi.

és ezt a szót csak valamikor a harmincas éveinkben tanuljuk meg kimondani. 40 évesen már félvállról vetjük oda, mert már tudjuk, hogy ezek nem igazán olyan dolgok, amelyek számítanak. és százszor, ezerszer választom a gyerekkel való nyugodt bújást, mint azt a stresszt, amit az elmúlt évben róttam magamra, ahogy három munka terén igyekeztem helyt állni - nyilván egyiket sem tudtam maximumon hozni, túl sok volt a kapkodás, a tévedés. (bár a legnagyobb munkát úgy köszönték meg, hogy mennyire szuper és mennyire sokat segítettem és mindenben a rendelkezésükre álltam... de nem tudtam szívből örülni ennek, mert az jutott eszembe elsőre: te jó ég, mennyire elégedettek lettetek volna, ha még rá is érek?! - és ez nem töltött el elégtétellel.) ez a munka oldala. és a másik? a folyamatos körömrágás, ami miatt soha életemben nem vállaltam bizonyos munkaköröket, mert azt mondtam nem éri meg az állandó para, a folyamatos munkára gondolás. xarok a titulusokra, a hatalmas munkai sikerekre - pedig megtehettem volna. két nagy cégnél voltam jó helyem. mindkétszer, amikor elmentem, maga a vezérigazgató hívatott be... ne menj el. elmentem. nem véletlenül tetováltattam madarakat a csuklómra alma neve mellé.

mindennél többet jelent a szabadságom. és úgy érzem az elmúlt évben én magam zártam be a saját börtönöm ajtaját: mentek az esküvők, annyi lakberendezés zajlott közben, hogy csak kapkodtam a fejem és közben igyekeztem felszín fölött tartani a boltot, ami sokkal, de sokkal több időt és energiát vett igénybe, mint valaha hittem volna. mindeközben teljesen kicsúszott a lábunk alól a talaj, miután belementünk abba a helyzetbe, hogy eladtuk a házunkat, eladtuk bé szüleinek a házát is - de mint utóbb kiderült, nem várt minket az a ház, amelyet otthonunknak hittünk. könnyű azt mondani, hogy miért vártunk ennyi ideig... mert az idő múlását néha észre sem veszed és amikor meg ráeszmélsz, akkor meg azt mondod, ha már ennyit vártam, nem adom fel olyan könnyen... végül jött egy pont, amikor el kellett engedni. nem volt könnyű beleugrani a semmibe. a szülők egy albérletben várják közben a megoldást, nyakadban a felelősség és a stressz, hogy akkor most hogy legyen... és ugrasz, mert muszáj ugranod. (és ami azt illeti menned is. de az emberi csalódásokról nem ebben az írásban szeretnék szólni.)

na ehhez a stresszhez ez volt a hátterünk mindeközben. szerinted? csoda, hogy lassan úgy érzem nincsenek idegeim, annyira felőrlődtek? csoda, hogy szegény gyerek szívta meg a legjobban és mennyire nehéz, amikor ezt belátod magadnak, hogy eltoltál egy évet nem csak a saját életedből, hanem az övéből is? megéri? NEM. semmi nem éri meg ezt.

aki nem ismer, azt látja, hogy miért panaszkodom, amikor most már sínen vannak a tervek. sínen. másfél éve viszont a nyakam is. ma reggel amikor századszorra töröltem fel a wc padlót úgy éreztem elpattan egy húr bennem. nyugalmat szeretnék. nyugalmat, egészséget és boldogságot. "csak" ennyit. és egyik sem pénzért vehető.

szóval egészen más terveim vannak erre az évre. egészen mások. sokkal több nyugalom. sokkal több nevetés. sokkal több idő. puha kanapék és közös főzések. szeretnék még egy babát és épp csak annyi jólétet, hogy ne kelljen aggódnunk, nekem nem kell ennél több. soha nem gondoltam volna, hogy ami régen magától értetődő volt az ennyire nem az valójában. egy este a saját nappalidban például. nyugalomban. úgy, hogy akármi történt, te rácsukod az ajtót és el tudod fordítani a fejed és meg tudsz pihenni. milyen hétköznapi, mi? hát ennyire hétköznapi dolgokra vágyom.

engem egyáltalán nem bánt, hogy elengedjem az üzletet. nem jött be, ennyi. és akkor mi van?

semmi.

buktunk pénzt, de legfőbbképp időt és idegeket. de legalább megpróbáltuk és soha nem fogunk azon gondolkodni, miért nem vágtunk bele. és ami azt illeti, azon sem szeretnék, hogy miért igen. csak. megpróbáltuk. ennyi. elengedjük. ennyi. vele együtt remélem egy csomó stresszt is, ami minden napunkat megmérgezi. ahogy épül a ház, remélem úgy épülünk újra mi is. ahogy oldódik a feszültség, hogy látod a fényt az alagúz végén, bé megnyugodhat, hogy lesz helye a szüleinek és nekünk is lesz saját otthonunk megint. mert az otthon teszi erőssé az embert. otthon és háttér nélkül hogyan is lehetnénk erősek?

megérdemlek egy kis nyugalmat? szerintem igen. tényleg megérdemeljük. ezt szívből mondom minden álszerénység nélkül. mindenki megérdemelné. és én meg is tudom teremteni általában az apróságokból... de így, hogy nem volt közben kapaszkodóm, eljött egy újabb szerda, a múlt heti nők lapját még mindig nem volt alkalmam kiolvasni, ami azt illeti az az előttit sem. azért megvettem az e hetit is. hátha.

szóval itt van megint ez a szerda és én tele vagyok érzelmekkel, félelmekkel, mondanivalóval... de nem vagyok benne biztos, hogy mindet meg tudom fogalmazni. és azt sem tudom hol kezdjem.

talán egy imával. hogy süssön ránk a nap. hogy jöjjön el egy jó időszak egészségben és boldogságban. egy minimális szerencsével megspékelve... hm? nevezetesen a mai napra gondolok. hogy az, ami nekem egy esőfelhő a fejem fölött, másnak legyen egy lehetőség. hogy elsétálhassak egy olyan helyzetből, amely pillanatnyilag több fejfájást okoz nekem, mint örömet. de én ezt rendezetten szeretném magam mögött hagyni, hogy ne kelljen többet ezzel foglalkozni, hogy az energiámat másra összpontosíthassam.

igen, néha elpazarlom az időmet, nem vagyok a világ legnagyobb idő beosztója, szeretek időnként a semmibe nézni egy kávét kavargatva és valóban nem listák szerint élem az életem, nyilván sokkal kevésbé hatékonyan is. néha sóvárgok a hatékonyság szó után. mások láttán pláne. de kérdés az, hogy valóban akarok-e ennyire hatékony lenni mindig? egyáltalán milyen szó az már egy emberre, hogy hatékony?! én kerek, puha, melegséges és mosolygós szeretnék inkább lenni azt hiszem. (a kerek és puha nyilván átvitt értelemben értve, nem testben :))) és igen, néha többre becsülöm a saját magammal és a saját gondolataimmal töltött időt a képzeletbeli listáim kipipálásánál. tehát én nem vagyok hatékony. folyamatosan halogatok csomó adminisztratív baromságot, mindent az utolsó pillanatban intézek el és semmiképp sem mondhatom, hogy a kávézásról szívesen lemondanék. (áttértem a koffeinmentesre, slussz :))) - de én így vagyok jól. oké, néha sóvárgok egy kis sikerélmény után, hogy baaazzzzzzz, mindent elintézteeeeeem - de azt kell mondjam, hogy és, ha nem, akkor mi van?

semmi.

és ezt a szót csak valamikor a harmincas éveinkben tanuljuk meg kimondani. 40 évesen már félvállról vetjük oda, mert már tudjuk, hogy ezek nem igazán olyan dolgok, amelyek számítanak. és százszor, ezerszer választom a gyerekkel való nyugodt bújást, mint azt a stresszt, amit az elmúlt évben róttam magamra, ahogy három munka terén igyekeztem helyt állni - nyilván egyiket sem tudtam maximumon hozni, túl sok volt a kapkodás, a tévedés. ez a munka oldala. és a másik? a folyamatos körömrágás, ami miatt soha életemben nem vállaltam bizonyos munkaköröket, mert azt mondtam nem éri meg az állandó para, a folyamatos munkára gondolás. xarok a titulusokra, a hatalmas munkai sikerekre - pedig megtehettem volna. két nagy cégnél voltam jó helyem. mindkétszer, amikor elmentem, maga a vezérigazgató hívatott be... ne menj el. elmentem. nem véletlenül tetováltattam madarakat a csuklómra alma neve mellé.

mindennél többet jelent a szabadságom. és úgy érzem az elmúlt évben én magam zártam be a saját börtönöm ajtaját: mentek az esküvők, annyi lakberendezés zajlott közben, hogy csak kapkodtam a fejem és közben igyekeztem felszín fölött tartani a boltot, ami sokkal, de sokkal több időt és energiát vett igénybe, mint valaha hittem volna. mindeközben teljesen kicsúszott a lábunk alól a talaj, miután belementünk abba a helyzetbe, hogy eladtuk a házunkat, eladtuk bé szüleinek a házát is - de mint utóbb kiderült, nem várt minket az a ház, amelyet otthonunknak hittünk. könnyű azt mondani, hogy miért vártunk ennyi ideig... mert az idő múlását néha észre sem veszed és amikor meg ráeszmélsz, akkor meg azt mondod, ha már ennyit vártam, nem adom fel olyan könnyen... végül jött egy pont, amikor el kellett engedni. nem volt könnyű beleugrani a semmibe. a szülők egy albérletben várják közben a megoldást, nyakadban a felelősség és a stressz, hogy akkor most hogy legyen... és ugrasz, mert muszáj menned.

na ehhez a stresszhez ez volt a hátterünk mindeközben. szerinted? csoda, hogy lassan úgy érzem nincsenek idegeim, annyira felőrlődtek? csoda, hogy szegény gyerek szívta meg a legjobban és mennyire nehéz, amikor ezt belátod magadnak, hogy eltoltál egy évet nem csak a saját életedből, hanem az övéből is? megéri? NEM. semmi nem éri meg ezt.

aki nem ismer, azt látja, hogy miért panaszkodom, amikor most már sínen vannak a tervek. sínen. másfél éve viszont a nyakam is. ma reggel amikor századszorra töröltem fel a wc padlót úgy éreztem elpattan egy húr bennem. nyugalmat szeretnék. nyugalmat, egészséget és boldogságot. "csak" ennyit. és egyik sem pénzért vehető.

szóval egészen más terveim vannak erre az évre. egészen mások. sokkal több nyugalom. sokkal több nevetés. sokkal több idő. puha kanapék és közös főzések. szeretnék még egy babát és épp csak annyi jólétet, hogy ne kelljen aggódnunk, nekem nem kell ennél több. így nem volt olyan könnyű.

semmi. minden.