tudod vannak dolgok, akár egészen apróságok, amelyek mégis valahogy zavarnak minden nap. egy lelógó vezeték, egy festetlen ajtófélfa... amire ránézel és minden alkalommal megállapítod, hogy vazze, de rossz ezt nézni, de aztán mész tovább, elfelejted - egészen addig, amíg megint arra nem nézel, megint meg nem állapítod. tudom, hogy a legegyszerűbb erre azt mondani, hogy akkor oldd meg, de tudjuk milyen az ember alaptermészete: nem oldja és kész.
szóval volt egy ilyenem... és most már nincs. én meg ülök, nézek ki az ablakon, semmi olyan nem lóg a képbe, ami engem zavarna, nem azt bámulom, amit nem szeretnék, hanem kristálytiszta a kilátás a külvilágra... ezért önkéntelenül is ülök és ezt bámulom. mindig vissza-visszatér a tekintetem és minden egyes alkalommal örülök neki egy kicsit :D fura lények vagyunk mi emberek, na.
egyébként hajlandó vagyok ezt egyfajta jelnek tekinteni, hogy mostmár szépen ki fog tisztulni minden... és lesz "kilátásunk". a saját életünkre. nem tudom elmondani, hogy mennyire nyomasztó a jelenlegi helyzet a fejünk fölött lebegő kérdőjel miatt. ráadásul nem tudom eldönteni azt sem, hogy ez a ház egyszerűen nem akar a miénk lenni és ezt jelnek kéne venni és lekopni róla, vagy simán csak nehezen adja magát és meg kell "dolgoznunk" érte? ez is olyasmi, amit leginkább utólag tudsz meg gondolom. de ez iránt a ház iránt vannak érzéseim. az érzések pedig külcsíntől és körülményektől általában függetlenek... viszont beülnek rendesen az ember minden porcikájába, az egyszer biztos.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése