ha most a szívemre tenném a kezem, akkor ahelyett, hogy itt benn rohadok, hazamennék és mondjuk programszerűen bőgnék. fizikai és lelki összeroppanás előtti napok ezek és most nincs is kedvem ecsetelni, hogy miért. egyszerűen robotpilótára állítom magam és valahogy átvészelem a következő napokat is... és az azután következőket is. nehezemre esik elhinni, hogy mi ennyire nem érdemeljük meg a nyugalmat. mintha eszerint működne a világ... hogy ki mit érdemel meg...
de ja. most úgy jólesne egy kéz, ami lenyúl a felhők közül és kicsit megsimizi a fejem. csak úgy, tudod? mindenféle indoklás nélkül. mert jól esne. nagyon jól esne.

a fizikai részt meg ki kéne pihenni... épp csak nincs mikor :( akármennyire próbálom, akkor sincs :( bé a lehető legjobb pillanatban lép le vitorlás versenyre, itt hagyva két esküvővel és egy iskolát kezdő gyerekkel... komolyan mondom, sírni szeretnék. nem a terhekkel van csak a gond. hanem az egyoldalúsággal, ahogy az ember próbálja magát átvágni a sűrűn, de vazze, nem jöhetne már legalább egy kiba. tisztás a következő rengeteg előtt????? csak egy pár csepp jó, ami erőt ad folytatni?!

szeretnék eldőlni és olvasni puha párnák között... szeretnék puha párnákat... ehhez kéne egy kanapé... amihez kéne egy otthon. tudod, mindaz, ami mögötted van bármikor, minden körülmények között. ami annyira alap, hogy észre sem veszed hétköznapi szinten. csak amikor nincs...

és ilyenkor eszembe jut bé tesója, miszerint mi nyerészkedünk.... holott a szülők miatt nem tudunk semerre sem lépni már hónapok óta, olyan kötöttségek vannak miattuk az alaprajzban... miközben ő ül kinn a pénzén... és mi nyerészkedünk. néha egyszerűen a sírásig el tudok keseredni a világ igazságtalanságán... :( és onnan ugat. nehezen hiszem el. de ez is van.

és még sok minden más is.