mindig is tudtam, hogy alapvetően kétféle ember létezik: egy, aki kifejezetten bírja az éjszakát és egy, amelyik hajnalban kel és reggel él. namármost, én mindig is az előbbi voltam, szeretek késő éjszakáig fenn lenni, sokáig aludni. szép csendben meglep engem a 40 éves születésnap és rájöttem, hogy valami fura lény lett belőlem: imádok sokáig fenn lenni továbbra is, de már nem tudok olyan sokáig aludni, no meg lehetőségem sincs rá. egyetlen átmulatott éjszaka után napokig lábadozom, gyakorlatilag használhatatlan vagyok ilyenkor, reggelente senki ne számítson tőlem nagy dolgokra. (mondjuk úgy délig? :))
pont így érzem magam most is. pedig egész korán lefeküdtem önmagamhoz képest. most itt üldögélek, még sehol senki, én bátran nézhetek ki bután a fejemből, az égiek egy hűs szellővel kedveznek nekem és vágyom a kávét, de nem vágyom akár megmozdulni is ezért. (meg fogok. mert a kávé nagy úr :))) aztán szépen leülök egy habos kávéval és a keverés minden egyes mozdulata egy szertartás lesz... mert azt úgy kell. annak úgy van értelme... nekem nincs szükségem a lassításra reggelente. így is olyan lassú vagyok, hogy az életfunkciók épp, hogy elketyegnek. (a kávé kavargatása ide sorolandó.)
a tegnapi nap szárnyakat adott. egyfajta reményt, hogy van értelme annak, amit csinálok - több fronton. apró sikerélmények ezek, amelyek tovább hajtják az embert. egyébként meg a pillanathoz tartozik ez a lusta mosolyú elégedettség is, ahogy körbenézek... a sajátunk. és ahogy kezdek rájönni lassan, hogy min is kéne megpróbálni változtatni, hogyan lehetne még inkább a "miénk"...
amikor hazamegyek akkor pedig megpróbálom kiverni az elégedetlenséget a fejemből. elégedetlenség, türelmetlenség... komoly hajtóerők. és komoly hibák is. aztán találja ki aki akarja, hogy melyik a jobb. amikor az embernek nincs meg a háttere, amit otthonnak hívnak, akkor jön rá igazán, hogy mennyire sokat is jelent. én az a típus vagyok, aki ezt mindenféle felszólítás nélkül is lelkesen átéli, aki egyik sarokból a másikba hurcolja a kötött takaróját, pakolássza, rendezgeti, csinosítgatja otthonát és mindenek előtt szereti. és ez nagyon hiányzik. de arra akarok koncentrálni, még ha lassan meg is ütjük az egy egész évet, amióta nincsen, hogy azért ott a lehetőség a kezünkben... és nekünk legalább van lehetőségünk. (a lehetőség az egyik legkomolyabb jelentésű szó a világon, azt hiszem.) pontosan tudom, hogy még nagyon sok idő kell elteljen addig, akárhogyan is... és nem tudom szavakkal leírni mit éreznék, amikor megint lenne egy saját konyhám, ahol ott ül a családom és a barátaim és rotyog a vacsora a tűzhelyen... látom magam előtt a kávét a kezemben, a kilátást az ablakon, a szélben hajladozó fűzfát a hintával...
meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk, mondotta volt simone weil. nem is tudom, hogy mikor vágytam ennyire valamire. valamire, ami korábban olyan mindennapi és magától érthetődő volt. egy otthonra. fizikai és lelki értelmében egyaránt.
Én most épp nem abban a periódusban vagyok, hogy könnyű legyen hinnem abban, hogy a munka, a kitartás. a türelem meghozza a gyümölcsét, de mégis hiszem, mert nem tudom nem hinni. <3
VálaszTörlésúgy kell lennie - minden téren <3
VálaszTörlés