sok minden jár a fejemben, ahogy körültekintek a káoszon... (minek takarítanék ki festés ELŐTT, vajon?) annyiféle káosz van jelen párhuzamosan az életünkben. itthon egyre több "bermuda háromszöget" számolok fel és próbálom élhetőbbé tenni azt a lakást, amit már rég kinőttünk. kapcsolatok haldokolnak körülöttem és én csendben veszem tudomásul, hogy túl sok ember van, aki annyit nem kérdez tőlem, hogy hogy vagyok. ugyanakkor vannak olyanok is, akik meglepő módon igenis megkérdezik - és én igyekszem inkább ezzel foglalkozni. a többit tudomásul veszem, ennyi és nem több. de. és itt a DE. a helyzet sosem fekete vagy fehér, soha nem csak arról szól, hogy a másik ember egy bunkó, mert nem érdeklem.
idősebbek vagyunk, családaink vannak, komoly felnőtt problémák, megélhetési gondok, mindenféle csapás. én jó ideje nem támasztok teljesíthetetlen elvárásokat. csak örülök annak, hogy ha nem is olyan intenzíven, de a legmélyebb barátságaim azért megmaradtak és túléltek mindenféle viszontagságot - némelyik néha egyszerűen csak az idő hiányából fakad, nem másból. szerintem ez igenis nagy szó ennyi felé szakadva és erre büszke vagyok. és ez sokkal fontosabb, mint bárkire is haragudni, hogy nem érdekli a másik élete. lehet, hogy épp elég a sajátja. ha ezek néha napján rosszul is esnek, azt hiszem kapok helyette más pozitív élményeket, amik kárpótolnak. de haragudni nem tudok. mindenki a túlélésért küzd, ki milyen téren.
szóval engem újabban egyetlen kedves szó is felvidít. egy kis törődés. elég sok dolog esett szét körülöttem és nem mindegyiket áll hatalmamban megoldani. érdekes dolgok ezek is. hogy néha mennyire teperünk a megoldásért, majd idővel - és sokkal kevesebb befektetéssel - egyszerűen elsimul magától. mondtam én mindig, hogy jobb barátságba kéne keverednem az idővel :)
ma a virágpiacon ismét rám csodálkozott egy nő, hogy ismer. csak mosolyogtam. még mindig nekem van a legközönségesebb fejem a földön. engem mindenki ismer. vagy ismerni vél. vagy csak olyan baromi szimpatikus vagyok, hogy mindenki azt hiszi, hogy már régóta ismer, hiába épp hogy találkoztunk és ezt hajlandó vagyok bóknak tekinteni. ezzel párhuzamosan meg néha a hozzám legközelebb állók látnak át rajtam a legkevésbé és nem tudom, hogy azért, mert nem figyelnek vagy azért, mert vakok vagyunk néha a saját környezetünkre. mert sokat látjuk és azt hisszük ezért ismerjük. ugyanmár. balgaság. mennyi mindent nem tudunk egymásról... hogyan is tudhatnánk, amikor minden helyzet más és mást hoz ki, mi magunk sem ismerjük mindig a saját reakcióinkat, ezért mi sem tudhatjuk mi lakozik még bennünk.
hát ilyenek. nincs lelkierőm nekilátni a glett csiszolásnak, amikor mindjárt éjfél. lehet, hogy megvárom vele bé-t, ehhe. amiről eszembe jut azonnal egy másik téma. hogy mennyi SZAR élethelyzet van. hogy mennyi szaron megy át két ember és mennyire igaz a közhely, hogy ami nem öl meg, vagy nem szakít el egymástól, az megerősít. sokat teszünk ellene, de mostanában érzem azt is, hogy mindketten fáradtak vagyunk. és ezt kutya kötelességem megérteni, hogy nem egymás ellen szól, egyszerűen mi sem vagyunk csoda emberek, ahogy senki nem az. miért ne lehetne néha nyúzott az ember? miért kéne mindig úgy csinálni mintha minden rendben lenne?
pár napja ültünk egy megbeszélésen és ismét elérkezett a kérdés: "és hogy vagytok?" mire én gondolkodás nélkül válaszoltam őszintén: "most azért nem vagyunk a topon..." - majd amint kimondtam, rájöttem, hogy erre semmi szükség nem volt, mert ez valójában senkit sem érdekel, ez egy udvariassági kérdés. brávó eszter :)
szóval igyekszem elnéző lenni mindenkivel és legfőbbképpen magunkkal szemben. mindennek eljön a maga ideje. minden emberi kapcsolatnak vannak mély és magas pontjai - az aktuális mélypont nem egyenlő azzal, hogy halálra van ítélve a dolog, sőt a mélypont maga csak bizonyítéka annak, hogy nagyon is él az a kapcsolat, mert van mihez viszonyítani a mélységet. és ez jó, ha van hová visszatérni.
hát.
én ma így láttam a világot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése