mindemögött

ha ma megkérdeznél, hogy mit utálok legjobban, azt mondanám, hogy a buta és rosszindulatú emberek keserítenek el végképp. szórakozottan néztem most végig a vv-t és arra gondoltam, hogy mennyire nem tartok poénnak olyan dolgokat, amelyeket sokan igen és mennyire végtelenül egyszerűek egyesek. engem a butaság azt hiszem akkor irritál a leginkább, amikor az illető nincs tisztában önnön képességeivel, netán teljes mértékben túlértékeli magát... olyan ez mint a közlekedésben. ha olyan napom van, csak megmosolyogtat, ha feszültebb, akkor kifejezetten idegesít. (a rosszindulat más tészta, olyan dolog, amit soha életemben nem értettem és nem valószínű, hogy ma este fogom megfejteni.) az, hogy az értelem csíráját hogyan löki kifelé magából a buta csőcselék - külön tanulság. de gondolom ez az egész világon így működik. sajnos.

nem mondom, hogy tombol a jó kedvem, pedig sok szép dolog is történt ma meg tegnap. mégis kicsit jól esett összegömbölyödni a kanapén és azt hinni, hogy a barna takaró alatt létezik olyan, hogy elbújok a világ elől, senki nem lát, semmi nem látok. ja, persze. percekig bámultam nagyi szemét pár órája. ez volt az első olyan eset, amikor a szikráját sem láttam annak, hogy megismert. megpucoltam neki a mandarinokat, adogattam a nápolyit, a megkaparintott egész mandarint héjastul szedtem ki a szájából, tolókocsihoz kötve még törékenyebb kis madár testét néztem és arra gondoltam, hogy igenis kegyetlen dolog az öregség. az agy játékai pedig megfejthetetlenek. kifelé azon töprengtünk, hogy vajon ilyenkor mi játszódik le benne... mert ő már nem az én nagyim. egy lefogyott test, egy félig elhagyott elme. gyönyörű kezek, gyönyörű ujjak, csodaszép szemek. de üresek.

emlékszem, amikor nagyapám meghalt, bé-vel a kapcsolatunk legelején jártunk és én épp egy kávézóban ültem a duna plázában késő este csillával... úgy emlékszem 16 perc alatt értem be a kórházba kocsival és nem igazán érdekelt, hogy jön-e rendőr. nem tudom miért kellett bemennünk. ott álltunk csendben éjszaka az ágya körül az intenzíven. ott feküdt ferike. illetve a teste. konkrétan láttam, hogy ez tényleg csak egy test. a LELKE nincs már ott. egyszerre volt ijesztő és felemelő - az ijesztő egyértelmű, a felemelő az, hogy ez tényleg így van. kell, hogy legyen lelkünk, mert annyira nagy a különbség... érezhető, látható...
ilyesmi jutott ma eszembe. hogy látogatjuk nagyi testét az otthonban. kicsit etetjük, kicsit megsimogatjuk, kicsit megpuszilgatjuk és megölelgetjük. de hol van vajon nagyi? mert ott nincs. azokban a szemekben, abban a tekintetben már nincs. kegyetlenség. ez a legjobb szó. de mi tartjuk magunkat, pedig ebben az esetben nekünk a nehezebb. ő már nem érzékeli.

és akkor még más rossz hírek tegnap... épp elég ahhoz, hogy ha egy percre leveszem a szemem mindarról, ami jó és hirtelen nem arról akarok írni, hogy jaj, de jót sétáltunk és kávéztunk a kutyával, gyerekkel, bé-vel, akkor ilyen témák kerülnek elő. pengeéles valóság. hát nem csoda ha szívesebben boncolgatom a leendő (figyeled az optimizmust?) házunk alaprajzát és a gyerek óvodai szokásait mint ezeket a gondolatokat...

igen, szerencse az, hogy minderre nem vagyunk egyedül. hogy össze lehet kapaszkodni a valóság fölött és lehet róla beszélni. megoldani nem lehet, mégis mit kéne? visszafordítani az időt mondjuk? vannak helyzetek, ahol egyszerűen a túlélésre játszol és már ez is méltóságteli győzelemnek számít.

szívem szerint becsuknám a szemem ezeken a napokon, amikor túl sok az információ. amikor a valóság túl közel kerül, megérinti az életemet és belenevet az arcomba. kegyetlenség és tehetetlenség. két utált szó és tartalom.

hát ilyenek. és akkor holnap vissza is térnék gyorsan arra, hogy végre "apa" is el tud jönni reggel az oviba, na meg mi közvetlenül ezután a konditeremben fogunk kikötni. amennyiben nem lesz izomlázam az ujjbegyeimben is, ígérem írok valami jót. valami vicceset.

valami felületeset. hogy elfedjek vele sok olyan dolgot, amelyet nehéz megélni, ha nincs humorérzéked, ha nincs társad, ha nincs családod. (tegnap a kanapén ülve anyunál azért felmerült bennem, hogy a "miben segíthetünk" r. esetében talán épp ezt takarja: ne hagyjuk, hogy egyedül legyen minderre. és én azt kívánom, hogy bár ne érteném és tudnám, hogy ő most min megy keresztül...)