eszternek lenni

ez nagyon érdekes. engem egy csomóan agyba-főbe szoktak dícsérni. és az az igazán érdekes, hogy komolyan is gondolják. (ez is mai élmény. és jó volt.)

ne aggódj, senki nem mondja azt, hogy ej eszter, de jó neked, hogy ilyen nagy a segged, jól csinálod. nem.
de elmondják, hogy szép vagyok (???), jaj de szép a szemem, milyen nőies vagyok, mennyire szeretem a részleteket (és tényleg) és sugárzom. (de vajon mit? :)

most nem taglalnám, hogy mivel értek egyet és mivel nem és miért meg ilyen és ehhez hasonló totálisan gáz álszerénységhez vezető béna mondatok, mert tök fölösleges, ráadásul nem erről akarok írni, nem ezt akarom kihozni belőle. (hanem azt, ha ennyi bókot kapok, akkor biztos igaz, hiihhihihihihihi - csak viccelek.)

szóval döbbenet, hogy mennyi hozzám közel álló ember képtelen dícsérni. úgy érzik minden negatívumot meg kell említeniük. de kell, vazze. mintha még hozzá is tennék: csak a biztonság kedvéért. hátha nem vetted észre, hogy nagy a segged vagy ilyesmi. köszi, hogy szóltál. és ezek deprimálóak. hangulatrontó tények, amelyek puszta felemlegetése nem vezet homlokra csapkodáshoz, hogy ja tényleg, én egy idióta vagyok és most azonnal vágyom megváltozni a te basztatásod hatására...

ellenben a dícséret annál inkább feldobja az embert. nem azt érik el vele, hogy hátradőljek, hogy ja jó, hát ha ennyire szuper vagyok, akkor ez nekem nagyon jó. áááh, a frászt. bennem egy nagy kérdőjel formálódik pl. azt mondod szép vagyok? én??? most? látnád milyen szép tudok lenni, ha akarok!! és máris hajt valami olyan tettvágy, ami annyi energiát szül a puszta kedves dícséret által, hogy egy kisebb város villanyszükségletét el tudná látni...

hát igen, valahogy így működünk mi emberek. ha szeretetet kapunk, az előre hajt.
az állandó kritikától viszont megtorpanunk, ebizonytalanodunk és orra bukunk.

kell a kritika kell, persze...
de nem mértéktelenül.
és ennél sokkal, de sokkal több szeretet és dícséret.
mert ez hajt előre.