szuperanya verseny első helyezett. bekapcsoltam almának egy barbie filmet a laptopon, mert eléggé el volt szontyolódva, hogy ő nem ment a barátnőkkel, és ez volt a nagy kérése... én meg arra gondoltam, de jó, tudok tovább pakolni...
közben itt ülök vele szemben a kanapén és csak bámulok a semmibe. egy kamionnal a mellkasomon. nem. egy egész kamion parkolóval. épülettel együtt...
mert ennyi egy ember élet.
mi meg itt vagyunk és azon sopánkodunk, hogy kinek nagyobb a segge, veszünk-e új cipőt, a gyereknek cuki-e a szoknyája, hová menjünk moziba, kifésüljük-e a kutyát, veszekedjünk-e vagy sem, de jó lenne egy nagyobb ház... és persze a pénz, pénz, pénz... kinek van több, kinek kevesebb, miért annyi, miért nem ennyi, ki kapott többet az élettől, ki kevesebbet, ennek miért ennyi vagy annyi és neked miért nem lesz több... mintha mindez nem lenne tökéletesen mindegy.
persze ezt most könnyű mondanom, mert én sem tudok minden nap örülni, hogy van két lábam és tudok járni, amikor majd' leszakad a hátam a pakolástól nyilván nem örömkönnyeket hullajtok, hogy de jó, hogy ennyit mászkálhattam ma. ne legyünk álszentek. az élet zajlik tovább. akármi is történik.
de.
de. lesújtva ülök. nem érdekel a pakolás. vagy de. lehet, hogy még jobban érdekel. nem is tudom. csak azt tudom, hogy itt állnak a könnyek a szememben szép sorban... két kicsi gyerek és egy apuka maradt. és mosolyognak. mert ők hisznek. hogy ez most így jobb. és minden tiszteletem az övék, mert hinni tudni kell.
szívem szerint felcsörtetnék egy nagy ölelést adni, holott alig ismerjük egymást, de valahogy ezt kívánnám, hogy tudják mennyire velük érzek. és valahogy szeretném azt is elmondani, hogy becsülöm őket ezért a hitért.
hát ennyi. nagyon nehéz elhinni... de ennyi... :(
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése