szemben

most megint nehezemre esik írni. kicsit úgy alakult, hogy a vidám dolgokat beleírm a mosolygók csoportba, a bénákat meg ide... ezen épp ideje lenne változtatni (és nem úgy, hogy ott is nyígok :))) - többet kellene írnom.

most mindenesetre 24 órája egy olyan jelenetet élek át, mint egy filmen. mindig lejátszódik bennem tökéletesen ugyanaz a mondat, amit bé mondott tegnap. lelkemre kötve, hogy senkinek sem mesélem el, így bennem ragadt és belülről rág. persze teljesen érthető a diszkréció kérése - mert ez nem a mi csatánk... de vazze.

minden nap, amikor hazajövök ránézek a fölöttünk lakó csaj autójára... és olyan hihetetlen, hogy ő már nincs. olyan emberek kálváriája visel meg, akik nem is állnak hozzám a legközelebb. de mégis. egyszerűen nem akarom elhinni ezt már megint.

és tudod mit érzek? hogy hiába van ennek az embernek a rovásán, hiába nem kedvelem bizonyos dolgait... mindez nem felmentést ad neki, hanem bennem rendeződnek át a dolgok és csak annyit tudok nyüszíteni: "kit érdekel?" mert ezek nem fontos dolgok. ilyenkor látszik igazán, hogy mennyire nem azok. voltaképp semmi nem érdekes ehhez képest.

és még egy kedves gesztus sem megengedett, mert hivatalosan nem tudok semmit, ugyebár... pedig itt ficánkolok, hogy valamit úgy tennék. valami apróságot. egy apró kedvességet. egy semmiséget. épp csak egy mosolyra valót... és jó lenne ezt megosztani valakivel, aki esetleg segítene ebben... vagy mittomén. bé segítene. csak feltűnőek lennénk. jaj, nem tudom hogy csináljuk.

najó, akkor megpróbálok kicsit leszakadni erről, de állandóan előttem a kép, ahogy bé ül szemben és ezt mesélni... megőrült a világ, komolyan.