2014. november 15., szombat

az elengedés és a lényeg

elmondom miért nem szoktam már nagyon írni. mert a vége mindig az lesz, hogy végiggondolom, hogy ezt kivel közölném vagy kivel nem, áh, akkor inkább ez is virágnyelvű legyen, biztos, ami biztos - és a végén mi születik? egy kiba. nagy semmi. na ennyi. ennek vajon mi értelme van? inkább másképp kérdezem: van-e értelme? van-e így bármilyen létjogosultsága ennek a naplónak már nem nevezhető izének?

ezen még gondolkodni fogok azért. egyelőre nem engedtem el. de filózom rajta.

ellenben hála a 39 éves kornak elég sok mindent megtanultam elengedni. bizonyos hisztiket és legfőbbképp embereket. megadom a dolgoknak azt a mennyiségű próbálkozást, amelyet reálisnak tartok (én. mások szerint ez talán több mint reális, de nehezen adom fel...) és egyszer csak eljön a pillanat, amikor elfogadom: ennek tovább nincs értelme. megjegyzem régebben ez a pillanat néha évekig kitartott. mostmár önző picsa vagyok és gyorsabban végzek. szóval ilyenkor elköszönök. már nincs bennem vágy, hogy tájékoztassam róla a másikat. és az sem érdekel, ha nem lát magába és nem látja az okaimat... sőt, egyetlen rossz percet sem okoz, hogy végiggondoljam, vajon egyáltalán észrevette-e a "távozásomat" az életéből :D
hát valahogy így fejlődik a szenvtelenség. és ez nem feltétlenül az én bölcsességemet mutatja, sokkal inkább szomorú...

ma csupa olyan dolgot csinált, amelyet szerettem volna. (majdnem.) ennek kapcsán jutott eszembe, hogy londonba fogok menni. megyek és kész. még nem tudom mikor és nem tudom hogyan, de mennem kell. padokon kell ülnöm a parkokban és asztaloknál a pubokban. néznem kell az embereket és be kell szívnom az ottani levegőt. ez van. az ember ne töltse várakozással az egész életét.

ma egy idős párral együtt néztem egy filmet a moziban. (már colin firth angol kiejtése is megérte :))))) mivel csak mi hárman voltunk a moziban, befelé menet köszöntem nekik. ők olyan lelkesen köszöntek vissza, hogy azt hittem megzabálom őket. hatvanvalahány évesek lehettek, közöttük a férfi botja. a nő lelkesen mondta, hogy mostmár nem kell félnem, mert nem leszek egyedül a moziban. a pasi is nevetett: enyém az előkelő dobogós harmadik hely. (és tényleg ennyien voltunk, anti-szociális énem imádta :))) kifelé menet megtárgyaltuk, hogy a film tetszett. már csak ezért megérte jegyet váltani és menni... ezért a két emberért, ahogy a nő várta, hogy a férfi a bottal lemenjen a lépcsőn, ahogy vigyázott rá, ahogy jófej módon viccelődtek, amilyen kedvesek voltak... az élet apróságai. a lényeg.

3 megjegyzés:

  1. szia, nem gondolkodtal rajta, hogy zartta tedd a blogot? mert akkor nyugodtan irhatsz, olvasni pedig csak az tudja, akinek te adtal engedelyt.

    VálaszTörlés
  2. sajnos pont, hogy nem. a szókimondás igazi szabadságát az incognito jelenti. amikor nem kell azon gondolkodnom, hogy mi mit szól hozzá, hiszen NEM ismerjük egymást... a szavaim sok sok ismeretséget és barátságot hoztak nekem. de sajnos a személyes ismeretség és családtagok, stb. "beengedése" az, ami elnémít... nem tudom mit tegyek.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. igen ez amugy egy nehezen felodhato kerdes, nekem is van ilyen dilemmam amikor irok, bar eddig nem sok ismerosnek mondtam el, hogy irok. Egyenlore ez ved :)

      Törlés