sorsfordító

van ez a sorsfordító c. műsor a life network-ön... takarítom el a hétvégi romokat és közben hallgatom... mindig bőgök rajta, ahogy családok egyesülnek újra... elképesztően megható.
közben eszembe jut az elmúlt pár év, ami sajnos pontsan alma éveiben mérhető, a saját kis "történetünk" és majdnem elnevetem magam, hogy lassan mi is szerepelhetnénk egy ilyen műsorban és igen, tökéletesen értem, amikor valaki azt mondja, hogy a születésnapján azon gondolkodik, hogy vajon eszébe jut-e az elveszett családtagjának. vagy annak, aki elhagyta... holnap lesz alma születésnapja és nekem is eszembe jut, hogy vajon a bátyám gondol-e rá. de nem szeretek erre gondolni, mert mindig ott van az a keserű tény mellette, hogy a testvérem még sosem látta a kislányomat... aztán nemsokára lesz az ő születésnapja! és kíváncsi vagyok rá, hogy ő gondol-e arra, hogy én gondolok rá aznap. utána meg jön az én születésnapom, amin ugyanúgy néma marad a telefon mint minden más ünnepen, de nekem akkor is titokban eszembe fog jutni, hogy vajon gondol-e rám aznap...?

az élet nem egy fáklyásmenet... tudom. közben leparkoltam a kocsival a házunk elé és nem tudtam kiszállni, mert eszembe jutott a korábbi rossz hír, amit hallottam innen a saját környezetemből és annak ellenére, hogy alig van kapcsolatom ezzel az emberrel, hiába élt itt a közelemben eddig, annyira megrendültem, hogy délutn is csak ültem és néztem magam elé, azon töprengve, hogy ezt még így kívülállóként is nehéz átgondolni, de ott a két gyerek és a szerető férje... jézusom. mi alapjá osztja az élet a lapokat vajon...? ráadásul ez a történet felhozott bennem csomó nagyon mélyen eltemetett emléket az intenzív osztályról, apuról, a halál érezhető közelségéről, de még nagyiról is, amit láttam az arcán, ahogy végig kellett kísérnünk egy olyan úton, amiről pontosan tudtuk, hogy mi áll a végén... és fáj, hogy bárki, még olyan ember is, aki nem áll olyan közel hozzám, át kell essen bármi hasonlón, mert én tudom, hogy mit érezhet és ez rémes...

vannak dolgok az emberben mélyen eltemetve, amelyeket nem tud elfelejteni, tehát feldolgozásra várnak, de feldolgozni sem lehet, ezért ezeket egyszerűen eltemetjük mélyen... és akkor vannak ilyen napok, amikor ezek valamiért felszínre törnek és a nap csendes bőgéssel telik, ami most nem olyan jó, de tudom, hogy engedni kell, mert csak rosszabb lesz, ha visszatartom. majd holnap jobb lesz, tudom...

szeretnék megint gyerek lenni. ártatlanul és várakozással tekinteni mindenre, ami csak van az életben... ezek nélkül a rossz élmények nélkül. de már nem vagyok gyerek, ezek idebenn vannak és az élet... nos, nem könnyű.

akkor iszom egy kávét. hátha az változtat valamin.