hűha-nap

néha mégis vannak jó napok. még a nap is süt hozzá. a megtekintett hajó nagyon szép, elképesztő gesztus segítségével hatalmas teher gördül le mindennapjainkról, megkönnyebbülve adjuk át a borítékot, utána minden elmaradást is rendezünk, majd a végén szerényen ünnepelünk, mert szinte el sem hisszük. sok nevetés, sok beszélgetés, sok tervezgetés, finom sütemény és ingyen kávé. még az összes ügyintéző is kedves-aranyos mindenhol. (ez már önmagában csoda.)

nehéz elhinni, hogy mindez mégis így alakult. és azt is, hogy néha mennyire vak vagyok a saját szeretteim felé. pedig a szeretetük és a tamogatásuk egyértelműsége a könnyekig meghat.

most pedig bevackolom magam a takaró alá, megnézek pár butaságot a tévében, átlapozom a szakirodalmat és megpróbálom kivételesen kialudni magam álmosan kóválygás helyett. sok volt ma az infó. de ezek kivételesen jók voltak :)

szépnap

jókedvű lakásavató barátoknál, kilométereket sikítva nevetve rohangáló gyerekekkel... imádtam :) elsö bejegyzésem telefonról. haladok a korral.

utána

az a röhej, hogy nem emlékszem apu temetésére. alig rémlik valami. biztos jótékony az ember memóriája. csak ilyen képek vannak bennem, hogy esett az eső, bazi sokan voltak, teljesen meg voltam illetődve és az az érzés elevenedik fel, hogy mennyire jól esik nekem, hogy kik is jöttek el. akikről nem gondoltam volna. ezzel párhuzamosan egyes esetekben el is szégyelltem magam, hogy volt akinek a temetésén én magam viszont nem voltam ott - de olyan balga és gondtalan az ember élete, amíg nem érzi a súlyát ennek, hogy ez mit is jelent...

szóval már az autóban bőgtem egy kicsit, na meg amikor megláttam a nagyonszép koszorút, pont ilyet szerettem volna, illatos kék jácintokkal... legközelebb akkor lepődtem meg, amikor k-ék ott álltak a temető bejáratában, annyira meg voltam hatódva, hogy megint előre pityeregtem egy kicsit. aztán egyszer csak besétált r. és akkor konkrétan végem volt. viszont láttam, hogy erre már bé-nek is teljesen elhomályosodott a tekintete. ez azért kemény lehetett neki, még három hete sem volt r. apukájának temetése, és ugyanoda visszajön... hát teljesen kész voltam a gesztustól, szépen mindenkinek a nyakába borultam.

a papi szertartás alatt szerintem azt gondolhatta a pap, hogy megszállt az ördög, olyan tekintettel néztem rá. nagyi és az isten nem voltak haverok, hogy finoman fogalmazzak. ugyan az angol kisasszonyoknál nevelkedett, de nem ámított senkit a nagy barátsággal miután meghalt a lánya... de muszáj volt ez a rész is, a testvére és annak mélyen vallásos felesége miatt. ámen. és csak egyszer emelkedett a levegőbe a szemöldököm közben. (megjegyzem nekem soha nem a vallással van a gondom - általában az egyházzal...) a polgári búcsúztató nagyon szép volt. meredten néztem az urnát és a koszorúkat és gondolom így képzeli mindenki a "tökéletes" temetést: folyamatosan pörgött az agyam a régi emlékek és a pár héttel ezelőtti szomorú állapota között. bevallom teljesen őszintén, nem gondoltam volna, hogy ennyire ki leszek akadva. a sírnál sem volt jó érzés állni, bár a séta közben volt alkalmam összeszedni magam. de a sírkő látványa (a lánya élt 21 évet) mindig szíven üt. kicsit örültem, hogy ő most akkor ott együtt nyugszanak. vagy mi. nem tudom.

olyan szinten vagyok meghatódva mindenkitől, aki eljött, anyu persze, szintén teljesen maga alatt, m., akivel együtt nyaraltunk akaliban nagyinál, i., akinek szintén "remek" lehetett ez az élmény, k-ék, r-ék, s. és cs. és az a kis mosolygós nő a házából, akinek a kisfiára néha vigyázott, kisírt szemekkel állt mellettünk...

olyan érdekes, hogy ezek az "apróságok" milyen sokat jelentenek. ahogy körülnéztem, azért eszembe jutott az az oda nem illő gondolat, hogy vazze történjen bármi, világégés, én erre a maréknyi emberre mindig fogok tudni számítani és ez baromi jó érzés volt a szar érzéseim közepette is. át tudtam volna ölelni a világot.

utána, mivel most ilyenre nem kellene költeni, mondtam bé-nek, hogy üljünk be a legújabb "helyünkre" ebédelni, mert én nem akarok itthon gubbasztani. beültünk, levettem két réteget a rajtam lévő ötből, kinéztem az ablakon és valamiért eszembe jutott i. anyukája, amikor üvöltve sírt a telefonba aznap, amikor meghalt, hogy ugyan megváltás volt neki, de ő valójában nem akarta ezt... és valami hasonlót éreztem. hogy olyan méltóságon aluli volt az elmúlt két év, olyan nehéz volt bemenni az otthonba és átélni azt, amivel ott szembesülsz, és olyan igaz, hogy nem most vesztettük el és elvégre tényleg nagyon idős is volt meg minden. de mégis annyira, annyira szerettem és annyira hiányzik - talán nem is tudtam eddig, hogy mennyire...

ennek örömére hiába mindjárt holnap, lógó orral ültem egész nap és most is itt bőgök. nem tudom mit vártam, hogy lezajlik a temetés és akkor én azt érzem majd, hogy na ezen is túl vagyunk és semmilyen rossz érzés nem lesz bennem. a frászt. helyette most jött ki rajtam az elmúlt időszak minden elfojtása talán (ez az otthon dolog azért kicsit olyan volt nekem mint az intenzívre járni  apuhoz: mész előre mint a gép és nem gondolkodsz, mert akkor fájna és nem tudnád csinálni - majd később "kijön" belőled a sok elfojtott szomorúság) és csak gubbasztok és nézek magam elé, miközben még mindig váltakoznak az elmúlt 1-2 évben átéltek a gyerekkori emlékeimmel, amikor nagyi még a camping biciklivel ment reggel a zsömléért és ahogy mindig mindenen nevetett, olyan igazi ősz hajú, gömbölyű nagyiként, ahogy meg kell őriznem az emlékezetemben, csak épp nem tudom hogy felejtsem el a többi borzalmat, amit nem érdemelt meg.

najó. akkor én most minderre alszom egyet, mert nem igen tudok mást tenni, nem?
mindjárt holnap.
(és?)

előtte

néha olyan abszurd, hogy - bár érezhetően feszült vagyok a temetés miatt - pont előtte egy kicsivel találok nyugalmat itthon, holott semmi különöset nem csinálok, csak reggeliztem és olvasgattam... bé-t meg hagyom még aludni egy kicsit. aztán indulás.

nem fogom megúszni bőgés nélkül, így szempillaspirállal ismét nem is fáradok, ugyanmár. jácint lesza koszorúban és én ennek nagyon örülök, mert az még illatos is. és nem érdekel hogy fognak rám nézni amiért nem full fehér a koszorú. nagyi kedvence a kék volt, engem kb. ez érdekel, semmi más.

a tegnapi nap egy konkrét érzelmi hullámvasút volt... fent - lent - fent - lent. és persze ismét nem úsztam meg száraz szemmel. de ezúttal abszolut pozitív értelemben, a meghatottságtól könnyeztem. estefelé már annyira vágytam haza, hogy bé még elment a megbeszélésre (nekem már eszem ágában sem volt és örültem, hogy mancival haza kell jönnöm lefektetni), én meg szépen elnyúltam a kanapén, kicsit tévéztem, majd a tervnek megfelelően jól be is aludtam. nyamm, de jól esett.

éva azt mondta, hogy nagyit nem most vesztettük el... ez így van sajnos. ettől függetlenül rémes lesz a temetés. nem akarom. mármint nem a temetést, hanem a hozzá kapcsolódó érzéseket átélni...

szerdai bejegyzés

itt gebedek még egy rajz fölött... csak rész siker, hogy papírra került. annál sokkal nagyobb, hogy végre meghoztam egy döntést egy helyben való toporgás helyett és az ötlet maga megszületett szinte azonnal. érdekes egyébként, hogy néha mennyire nehéz elszakadni a már meglévő félkész dolgoktól, hogy nagyot alkoss. és legyen ez érvényes gyakorlatilag bármire... mindig a meglévő dolgokat akarjuk toldozni-foltozni és nem merünk sokkal nagyobbat lépni, nem merünk nagyot álmodni és akár elölről kezdeni, hogy a a felemás helyett valami sokkal jobb kerekedjen belőle...

nagyon álmos vagyok, de most kapcsoltam, hogy jönnek reggel, így még "gyorsan" (valójában kurva lassan) összerámolom a lakást, mert hát mégiscsak úgy illik vagy mi.

a mai nap tanulsága, hogy ne igyak meg egy nap két kávét, mert megárt. ciki vagy nem, ez van, nem bírom szívdobogással. a másik pedig az, hogy ma csóvát húztunk magunk után, de ezer dolgot sikerült elintéznünk. ennek következtében három fontos telefonhívást felejtettem el megejteni. jó vagy eszterke.

egyébként meg. bé egy hajón énekel éppen, alma alszik, a kutya be akar jönni (én meg ki. szabira.) és tervek borítják a teljes asztalt. óóóóómmmmmmmmmmmmmmm... segítség.

amikor bé nincs itthon, akkor villog a karácsonyfa. ő nem szereti, nekem meg tök mindegy. de ilyenkor hagyom őrültködni. mellesleg nem tudom mit keres itt még mindig szegényke, mert nekem karácsonykor és az ELŐTT van karácsony hangulatom, nem után. kicsit furának hat a fenyő januárban, nem? mellesleg a fejem fölött lévő girland is. a hétvégén távozniuk kell...

és minden kívánságunk teljesül. úgy legyen. de tényleg.

felpörögve

az egyik újévi fogadalmam.
és tényleg :)

(azonnal kell vennem 2012-es betétet a filofaxomba, ehhe.)

sleepless

nagyjából huszonöt perce ülök a kanapén egyazon pózban és nézem bambán a tévét. egy sorozat, amiben helyes pasik és szép nők vannak. tetszik. kifejezetten tetszik. nem mintha gondolkodnék közben. kicsit le vagyok zsibbadva. (na meg én egyszerű vagyok mint a bot, még plázákban is szeretek vásárolni.)

nem tudom hány napja nem aludtam rendesen. mindjárt tűzök, talán majd ma sikerül.

szilveszter napjába még be tudtuk préselni azt, hogy leállt a teljes fűtés és melegvíz. amikor a szerelő közölte, hogy 75 ezer az alkatrész, felhúzott lábakkal ültem a vécé tetején és hangosan nevettem: "hány óra is van még hátra ebből az évből?" - de aztán elárulta, hogy ha kicserélik benne a két csapágyat, akkor akár működhet is...

ma három kisgépszerelőnél voltunk. tudod, ez egy olyan szakma, aminek a létét nem tudtam eddig értékelni abban a világban, amiben drágább megjavítani valamit, mint újat venni. és akkor ezek egymásnak telefonálgatva eljuttattak minket érdre, ahol egy elképesztően kellemes pasi bevezetett minket a műhelyébe és ott hirtelen megállt a világ és csak onnan tudtam biztosan, hogy de mégis telik az idő, hogy a falon lévő számlapos óra hangosan kattant egyet időnként. elképedve bámultam. ilyen csak filmekben láttam azelőtt. olajszag volt és annyi csavar meg bizgentyű, amit eddig elképzelni sem tudtam. elküldött minket a csapágy boltba - mert ilyen is van mint kiderült - és vettünk két darabot a minta alapján. összesen 2600 forintért. azt mondta holnapra meglesz. így ennyi. ja. ha tényleg megszereli ennyiből és még alig valamiből, megcsókolom a földet.

és nagyon elgondolkodtam. már megint. hogy minek is van értelme és mennyire vakon közlekedünk a világban mi emberek, holott látszólag nyilva van a szemünk. szerettem ezt az embert ismeretlenül, a mély hangját, a bőrkeményedéses tenyerét és a csapágyait is. akármik is azok.

hazafelé kitaláltuk, hogy megnézzük megint "a házat". na gondoltam, most bé be fogja látni, hogy nem biztos, hogy ez lenne tökéletes... bé állt a nedves avarban, nézett fölfelé és azt mondta, hogy kész, neki vége van. szerelmes mint a nagyágyú. ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy - ami nála nem fordul elő gyakran - érzelemből beszél, nem észérvek alapján. nem gondolkodik. mert nem lát, nem hall a szerelemtől. ezernyi kompromisszumot darál be egyetlen mondattal: "de a kilátás..." - ez érd és nem diósd, az alaprajz bibis, a kert több mint kompromisszum, az egyik vesszőparipája a garázs rossz helyen van... de ha kiállsz a teraszra (vagy legalábbis annak helyére), akkor a lábaid előtt hever a világ és ő úgy érzi nem tud tovább enélkül létezni. szent szar, mi lesz ebből.

én abban hiszek, hogy aminek jönnie kell, az jön. legyen az gyerek, otthon... minden. nem stresszelek rajta. csak mosolygok azon, hogy mennyire tetszik neki.

ma a gáton vacsoráztunk születésnapra meghívva. ismét egy meglepetés. ha lenne ilyen szakma, akkor bé egy meglepetés gyár is lehetne. december végén úgy adott át egy gitárt c-nek a 40. születésnapjára, hogy az észre sem vette, hogy már a nyakában lóg. csak állt a színpadon és a kis kerek szemüvege mögött pislogta a könnyeit. hazafelé bé azt mondta, hogy ezért szeretne gazdag lenni. hogy az ehhez hasonló akciók ne okozzanak gondot. szeretem bé-t és én is megkönnyeztem. ma elintézte, hogy az "operaház fantomja" adja át a szülinapi tortát. (bandika beöltözve, király voltáááál :) - újabb könnyes szempár. hazafelé kötelező jobbkanyar és ajándék benzin dimtől. ennek az embernek a jóindulata egyszerűen lenyűgöz. az a fajta érdek nélkül jó és kedvesség, amilyennel ritkán találkozik az ember. mondom neki többé nem viszem haza. de közben megkönnyebbülten sóhajtunk fel: tele a tank. baszki. kilégzés.

most csendben töröm a fejem, hogy miután bejelentettük a végtörlesztést annak ellenére, hogy még kb. egy évig nem lesz meg az összeg és a bank simán lepattintott kiváltó forint hitel ügyében, hogy tulajdonképpen ki előtt is égethetném magam az ismeretségi körömben, akinek nem okozna gondot három és fél milliót adnia erre az időszakra. két-három ilyen jelöltem van. és tudod mit? egyiket sem merem megkérdezni, holott dupla fedezet lenne rá. és mégsem. mert megalázónak érzem. pedig elérkezett ez a hónap is, amikor kölcsön kell kérnünk egy teljes havi fizetésnyit, különben minden hitelünk bukik és egyszercsak tényleg kikapcsolnak mindent. és akkor bé-vel összenézünk és mosolygunk - egyikőnk sem akarja ezt. inkább így maradnánk akkor. de nem lehet. nem tudjuk. és akkor mi még olyanok vagyunk, aki csak áthidalni szeretne egy pár hónapot, mert hála az égnek, utána önerőből meg tudjuk oldani. mit érezhet az, akinek semmilyen háttere nincsen??

én meg csak ülök a kanapén és tervezem a visszautasítás előtti mondataimat és arra gondolok bár lenne már pár hónappal később, amikor mindez már megoldódott és módom lesz arra, hogy mindent egyenesbe hozzak. az ilyen helyzeteket elkerülendő. a nyugalmat elősegítendő. ami nem számszerűsíthető.

alapvetően nem tombol a jókedvem, de túl fáradt vagyok, hogy érzékeljem, pedig még teregetnem is kell valamelyik még ébren lévő agysejtem hathatós közreműködésével. pedig a helyzetek előbb-utóbb mind megoldódnak. holnap felhívom a gázszerelőt, aki majd berakja a töredékéért megjavíttatott ventillátort a cirkóba. végigpörgetem magamban a végső listát, aki esetleg tudna úgy segíteni, hogy nem okoz neki semmilyen gondot. utána fejet hajtok és kérek még annyit hozzá, hogy pillanatnyilag egyenesbe jöjjünk. majd felhívom a virágost és megbeszélem vele, hogy milyen legyen nagyi koszorúja. hazafelé a sötétben hirtelen beugrott: fehér virágokat szeretnék, köztük egyetlen egy kéket... nem mintha ez számítana.

hazafelé vezetés közben könnyeztem, ami akár veszélyes is lehet. kicsit megsírattam, hogy milyen keveset sikerült aludnom, ami ingerlékennyé és érzékennyé tesz, hogy micsoda mélypontokat élünk át és túl bé-vel és ez egyáltalán nem könnyű. de legfőbbképp nagyit sírattam. egyformán eszembe jut a régi énje és az elmúlt hónapok megalázó valósága, ahogy csontsoványan, üres tekintettel nézett a világba... már vége. már nem megyünk többé sülysápra, csak még egyszer majd, megköszönni nekik mindent, amit tettek érte. mostmár bevallhatom, hogy szörnyű volt az egész időszak. az elmúlás ilyen közelsége, a sajnálat, a fájdalom, a tehetetlenség, hogy nem tudsz rajta segíteni már. élet és halál, nem piros felső vagy fekete felső az esti buliba.

ezeket a helyzeteket úgy élem meg azt hiszem, hogy megyek előre mint a gép. tudatosan nem gondolok bele, nem élem át. ha szar van, akkor kimossuk a szarból és közben kedvesen mosolygunk hozzá. ha nem ismer meg, akkor is úgy csinálunk, mintha nem fájna. ha már alma fényképét sem ismeri fel, akkor sem szólunk semmit. megmossuk a kezét, megsimogatjuk, megpusziljuk a homlokát.

és ennek most vége, belőlem meg lassan feltör egy csomó elfojtott érzelem. hátra van még a lakása... néha nem tudom, hogy az ember hogy csinálja végig ezeket ép ésszel. talán úgy, hogy nem is marad ép mégsem, csak nincs tudatában.

igen, fehér virágok közt a koszorúban egyetlen kék. ez jó lesz.

látod? minden más megoldódik valahogyan. valahogy mindig lesz.
de a halál az örök és visszafordíthatatlan. az emberek pedig balgák.

bevallom őszintén, megsírattam hazafelé a testvéremet is. eszembe jutott é. levele. ha az én esküvőmre nem jött haza, akkor miért jönne haza nagyi temetésére? mit érdekli ez őt? és én minden napnak úgy megyek neki, hogy mit érdekel engem ez az egész. pedig érdekel, nagyon is. minden nap hiányzik, minden nap gondolok rá valahogyan, valamiért. és mindennél eggyel jobban fáj, hogy anyut mennyire bántja ezzel. ezt fáj a legjobban látni. tessék, már megint bőgök, ideje lenne mégis lefeküdnöm.

így hát mentem. holnap felébredek és ezúttal kicsit jobban kialszom magam, tehát nem leszek ennyire érzékeny, megígérem. nem, ez hülyeség. érzékeny leszek mégis, csak majd nem élem át ennyire. a jót és a rosszat egyaránt.

minden gondunk megoldódik valahogyan.