ma van...

... az a nap, amikor nem kéne emberek közé mennem. valami alap feszültség munkálkodik bennem, amit még a hormonokra sem tudok fogni, megérzésre pedig nem akarok - így magyarázat helyett inkább altatnám. nem szeretem.

reggel velünk együtt késett az oviból az a csaj a gyerekével, aki anno az első szülőin olyan evidensnek érezte, hogy övéké az alma jel és punktum, meg is jegyeztem magamnak, de nem szóltam semmit, ilyen hülyeségeken nem veszekszem senkivel. na megjöttek és magamban - hála a szuper "jó" hangulatomnak - pont azon gondolkodtam, hogy "haha! te vagy az!" - majd majdnem elnevettem magam hangosan, hogy 36 évesen ez azért több mint gyerekes viselkedés és eszem ágában sincs barátságtalannak lenni persze. a drága kicsi fia leült átöltöző alma mellé, rávicsorgott, majd fennhangon közölte az anyjával, hogy azért vicsorog, mert almának göndör a haja és az csúnya. hát igen. a szemöldököm megállt valahol a hajtövemnél és csendben azt kívántam bár akkora sallert adhatnék neki, hogy a fal adja a másikat, de egy kukkot sem szóltam, mert egyrészt alma megvédte magát ("nem is csúnya!"), másrészt hagytam hadd érezze magát szarul a kis köcsög anyja, mert ez elég kínos volt neki amúgy is. azért mielőtt beengedtem az oviba gyorsan megbeszéltük összeölelkezve, hogy el ne higgyen ilyen butaságokat és neki gyönyörű a haja, de kifelé menet majdnem elsírtam magam. a tehetetlenségtől. hogy a világ úgy van kitalálva, hogy ilyen kis genyók keresztezzék az utját néha, akik minden ok nélkül bántani fogják és én nem tudom ettől megkímélni vagy megvédeni, mert ez az élet rendje :( szörnyű.

inkább leírom a tegnap estét. mert az nagyon jó volt. "vendégségbe" voltunk hivatalosak, ahogy k. a virágos mondta, akinél a "szokásos bambuszt" köttettem éppen (sztem sokkal jobb szerencsebambuszt kötni csokorba mint vágott virágot, mert tovább tart és szerencsét hoz - vélhetően :)) - rég hallottam ezt a szót. vendégség. vendégségbe akkor mentünk legutóbb, amikor gyerek voltam szerintem. pedig szép szó. mert vendégként mész és vendégül látnak... nekem tetszik ez a szó. sokkal többet mond mint az "átmegyünk". az olyan semmilyen.

tudni kell, hogy még sosem voltunk náluk, csak annyira szimpatizálnak, főleg a gitáros születésnap óta, hogy ők maguk vetették fel, hogy ezer éve összefutunk néha társaságban, de semmit nem tudunk valójában egymásról - ugorjunk át és dumáljunk. teljesen más világ, más körülmények, de ez engem sosem akadályozott és bé sem az a fajta. a lakás kicsi, de nagyon tiszta, barátságos. hát még ők :) és ami engem mélységesen meghatott: kis tálcán kikészítve az üdítők, a poharak... apróság, mert ekkora lakásban a székből eléred a konyhaszekrényt, hogy elővedd a poharat, amikor megjöttek a vendégek - mégis ez a kis gesztus már megalapozza a hangulatomat. majd leülnek almával játszani a szőnyegre és hozzák is a vacsorát, két fogást persze: levest és főételt, ráadásul még egy tepsi almáspite is van, az abszolut kedvencem, teljesen odavagyok meg vissza. bé titokban rám mosolyog, milyen jó is ez így, hogy minden mozzanatból érzed, hogy mennyire vártak már. és én tudom, hogy nem ezen múlik, ettől még szeretnek minket mindenfelé - de az "etetés" és a látható előkészület valahogy a nemzetközi nyelve annak, hogy gyere beljebb, mert szeretünk, vártunk már és készültünk a jöttödre... és pont ugyanilyen jól esik minden barátomnál, amikor megyünk, minden egyes alkalommal észreveszem a kikészített poharakat és a szeretettel készült ételek mögött a törődést.

apróság, de leírásra méltó dolog volt ez. lelkesen hívtam őket vissza hozzánk persze. nem azért, mert mi most akkor legjobb barátok leszünk hirtelen. hanem mert igazi JÓ EMBEREK, akikkel öröm találkozni. mellesleg alma is érezhetett valami ilyet, mert szokásos nünüsége helyett konkrétan szerelmes lett csabiba egy perc alatt és ott tette-vette magát körülötte, amit este, indulás előtt egy elképesztő röhögőgörccsel tetézett, nem tértem magamhoz a fesztiváltól amit rendezett, annyira édes volt. (ilyennek még tényleg nem láttam sehol :)

a gyerekek okosak és többet tudnak mint mi valaha is fogunk, szerintem. olyan dolgokat, amelyeket valaha mi magunk is tudtunk, de valamiért elfelejtettünk, miközben felnőttekké váltunk. (szomorú. de talán visszafordítható folyamat...?)

*****

akkor hát essünk neki a mai napnak. a biztonság kedvéért a minimálisra csökkentem a kommunikációt másokkal és inkább holnap vágok bele a nagyobb intéznivalókba. soha nem tudtam, hogy az ilyen idegi napokat jobb erőszakkal elnyomni és átugrani, vagy inkább el kellene zárkózni és kiélni, hadd jöjjön, ha már benn rekedt valami és akkor másnap sokkal jobb lesz. nem tudom. a tapasztalat azt mutatja, az a biztos, ha kevesebb programot szervezek ilyenkor. nekem évente csak 2-3 ilyen megmagyarázhatatlan nap jut. hála égnek :)

a napi jó cselekedetem már kilenc előtt megvolt egy figyelmes sms formájában, most meg a tegnapi almáspitéről álmodozom. ámen.

alma mondta

így hirtelen a mai "termés" (egy része - amire emlékszem spontán):

dimékkel ülünk a kávézóban, dim mondja, hogy pár hét múlva 40 éves lesz, viccesen-szomorúan ránéz almára és kérdezi:
- "40... tudod, hogy ez milyen nagy szám???"
alma mélyen elgondolkodik, majd elkezd arcokat vágni, végül bedugja az ujjait a szájába és elégedetten közli:
- "de nekem nincs is nagy szám!" :)

***************

hazafelé hatalmas hóviharba keveredünk a lágymányosi hídon (amit csakazértis annak fogok hívni). mondjuk bé-vel, hogy micsoda hóvihar, hogy esik a hó...
alma kicsit megpróbálja a pelyheket elkapni az autó ablakán át, majd ő is tényként konstatálja:
- "olyan sok hóvihar esik!"
:)))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))

záróra

hazajöttünk i-éktől, ahol egyébként nagyon jól éreztük magunkat, én spontán eldőltem a kanapén, azt hiszem valami olyasmit említettem bé-nek, hogy milyen álmos vagyok... mindenesetre most tértem magamhoz, röpke két és fél órával később. hmmm. tényleg álmos voltam, nem viccelek az ilyesmivel. elmúlt éjfél. ezért most szépen átfekszem az ágyba és folytatom amit a kanapén elkezdtem...

zzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzz... :)

elgondolkodós

nemsokára jönnek lakást nézni... ehhez képest kiolvastam egy újságot egy kávé fölött (ennyi járt a tegnapi nem-normális rohangálás után) és most itt üldögélek harisnyában azon filózva, hogy hogyan is tegyem a rendet, miközben bé alszik. hmmm... hűdelaza.

a kedvenc helyemen voltam, ahová reggel néha beülök. a nagy üvegtáblákon át rálátok a helyi "rózsadombra" és igenis tetszetős a sok szép ház látványa, mert szeretem a szép házakat (ez a foglalkozásom baszki, illik szeretnem őket). a pultban rögtön tudta a srác, hogy milyen kávét kérek, arra is emlékezett, hogy két édesítővel iszom. a kedvenc asztalom mellett szokott ülni két bácsi, nagyjából egyszerre szoktunk érkezni. már előre köszönünk egymásnak és ez így jó, így bensőséges. múlt héten az egyik bácsi hosszan ízlelgette az ásványvizet, amit ivott és azt mondta "ej, de finom ez a víz!" - én meg rámosolyogtam. ennyi erővel ülhetnének egy kocsmában is a reggeli pálinkával. de ezek olyan édesek. itt ülnek a nagy üvegtáblák mögött, együtt elolvassák az újságokat, majd megbeszélik. és néha hosszan hallgatnak. azt hiszem ezt szeretem bennük a legjobban: amikor együtt vannak csendben. a jó kapcsolat igazi fokmérője, hogy kínossá válik-e a köztetek feszülő csend vagy bensőségessé.

szeretem a két bácsit egy asztallal odébb.

aztán néha felpillantottam és elgondolkodtam, hogy vajon mi felé is tartunk. izgalmat érzek a zsigereimben. izgulok, látszólag indok nélkül, de ezek szerint mégsem, mert valami van a levegőben. talán bé egyik éjszakai sms-e, miszerint ő egészen biztos benne, hogy egészen különlegesen jó évünk lesz. talán elhittem neki :)
na meg tegnap beszélgettem h-val és azt mondta egy téma kapcsán, hogy ő sosem panaszkodik. én meg jól elgondolkodtam. én igen. nyígós vagyok, de nem sajnáltatás céljából, hanem mert hiszek benne, hogy ha bánt valami, azt ki kell adni magamból, nem belül emésztgetni, hogy megbetegítsen. ugyanakkor tetszett ez az egy szem kristálytiszta mondat: "én sosem panaszkodom" - szerettem ezért a mondatáért. mellesleg a kávé is finom volt, amit ittunk. úgy összességében, csípem ezt a nőt. és ki kéne próbálni nem bent tartani, csak nem bevonzani általa a depressziót. (éljen a középút. hol is van? :)

aztán néztem a házakat. mit is szeretnénk, hogy is szeretnénk... és miért. mert kinőttük. mert nem tudjuk jól használni így, hogy nincs ajtó (bé nappal alszik, horkol, a 3 éves gyerek egyfolytában legyen csendben, stb.) - de mégis felfedeztünk magunkban egy önmegvalósítási vágyat is, nem igaz, hogy csak az észérvek vannak jelen. hanem az alkotás vágya is. anyu ma azt mondta, hogy félt minket tőle. ez édes volt. én is magunkat. ugyanakkor ha az ember nem mer vágyakozni, nem is fog elérni soha semmit. márpedig az álmaink érdekében lépni is kell, nem csak tátott szájjal várni a sült galambot. ettől függetlenül még nem fejtettem meg teljesen mindennek a hátterét persze - de egy véleményen vagyunk bé-vel, hála égnek teljesen ésszerű határok között és ez már önmagában nagy dolog.

lassan és halkan összepakolok szépen... elrakom az ezernyi tiszta ruhát, az összes játékot és azok milliónyi alkatrészét, az asztalon szanaszéjjel heverő alaprjazokat és falnézeteimet, a filceimet, összepárosítom a zoknikat és lehet, hogy még az ablakot is lemosom, hogy jobban lehessen látni a növekvő fűszálakat a kertben. érdekes ez a december közepén növekvő fű... (majd jön a böjtje a jövő heti mínuszokban, bár egyelőre nagyon kitartó kis füvecske ez :))

féléjszaka

holnap jönnek megnézni a lakást, ezért gondoltam gyorsan (?) elpakolok. miután ezt kigondoltam, spontán leszedtem a fát. ezek után - ami egyébként nem kis meló volt - legalább úgy nézett ki a lakás, mint ahol fenyő tűleveles bombatöltet robbant, de ami sokkal nagyobb gáz, az a sok dísz, girland, fények... vááá.

asszem kb. most adtam föl és inkább elmegyek aludni :)
majd holnap délelőtt rendbe hozom a helyzetet, mert kizárt dolog, hogy a százezer játék két millió szanaszéjjel heverő darabját ma (azaz már holnap van) értelmesen elpakoljam. de legalább "remek" estém volt - asszem a non-stop rendrakás és én határozottan nem leszünk barátok :)

ps. egyébként tök jót akartam írni, de olyan álmosan kóválygok, hogy a gondolataim értelmes mondattá formálása kezd komoly gondot okozni. szpáty.

széljegyzet

a mai nap két konklúziója a következő:

1. meg kell tanulnunk lemondani dolgokról. ha nem a miénk lesz, akkor nem nekünk szánta a sors. ha igen, akkor megvár. és jé, e tekintetben bé is hasonlóan fatalistának tűnik. kicsit elszomorodtam, de aztán mégsem. lásd az indoklás.

2. fájt a fejem egész nap, estére már úgy éreztem szétrobban. öregszem és reagálok a frontra, na meg egyre jobban szeretem a csendet.

irány az ágy, hátha ezúttal tényleg sikerül aludnom is.

alma mondta

van itt egy papír, szana-széjjel az asztalon, időnként megtalálom, időnként nem, mindenesetre ha épp elöl van, akkor feljegyzem rá az aktuális fontosat.

egy "szó" virít a közepén emlékeztetve tegnapelőttre, amikor almával épp pénztárosat játszottunk és ő olyan, de olyan nagyot akart mondani...
- "tizen-ház-huszon!"
:)))))))))))))) - baszki, ez ám az összeg egyetlen répáért - :))))))))))))))