érték

néha egészen elszomorodom, amikor visszahallom/olvasom azok fröcsögését, akik a barátaimnak mondják magukat. nem a vélemények különbözőségéről van szó. hanem a sokat papolt szeretetről és tiszteletről. ami azt gondolom alapvető kellene legyen egy ilyen emberi kapcsolatban. az "ahogy"-ról. a lenézésről. arról a stílusról, ami véleményem szerint nem megengedhető. sokféleképpen el lehet mondani az embernek a véleményét. de az "őszinte vagyok" nem indokol semmit, ha valaki nem érti, hogy egyszerűen nem beszélünk így mások előtt arról az emberről, akit szeretünk. (mellesleg valakinek a háta mögött őszintének lenni nem nagy kunszt...)

és hogy mi van mindezek hátterében? sok minden. itt most egy pillanatra félmosolyra húzódott a szám... én azt gondolom, hogy sok minden van az életben, ami fontos. és sok minden van, ami nem olyan fontos, mint amilyen jelentőséget tulajdonítunk neki. meg lennél lepődve, hogy én miket sorolok a fontos és a nem fontos dolgok közé. ez egy elméleti lista és a való életben nem mindent tudunk tökéletesen kipipálni... de attól még fontos.

én nem hiszek a véletlenekben, soha nem is hittem. képes vagyok éveket eltölteni azzal, hogy embereket mentek fel és sajnálgatok, miközben ők abban lelik örömüket, hogy "cserébe" engem szapuljanak. én próbálom megérteni az okaikat, próbálom az ő szemszögükből látni, próbálom elfogadni, hogy bizonyos fokú nekikeseredés mire nem képes - és belül próbálok a lehető legkevésbé csalódott lenni mindeközben...

pedig bánt. hiszen én is emberből vagyok. nem az "amit". hanem az "ahogyan". és ilyenkor rájövök, hogy nekem nem kötelező ebben "részt vennem". volt már olyan kapcsolat, amelyet emiatt szakítottam meg. és nem, nem éreztem szükségét annak, hogy erről tájékoztassam a másik felet. szerinted mennyi a reális esélye annak, hogy felnőtt embereket tudok nevelni?! :) vannak dolgok, amelyek egyszer, talán gyerekkorban vagy bekerültek a rendszerbe, vagy nem. és itt, ezen a ponton már nem tudunk rajta változtatni. ha ez az alapvető tisztelet és egyenesség (nem őszinteség - egyenesség... nem ugyanaz ám... erről majd egyszer...) - szóval ha ez nincs benne valakiben, akkor ő úgy járt. én meg szintúgy: köszönöm nem. a képlet ugyanis egyszerű: ha valakit szeretek, nem alázom, legfőbbképp más előtt.
ilyenkor mindig eszembe jut a fodrász... aki a harmadik alkalom után közölte, hogy ő olyan párkapcsolatot szeretne mint az enyém, mert neki az összes vendége folyton panaszkodik, míg én a rosszabb történések közepette is olyan SZÉPEN beszélek bé-ről...

hát persze. mert ő a párom. és még ha gondunk is van, attól még szeretettel beszélek róla. hogy ez szimpla tisztelet-e vagy valami több, nem tudom. valamiféle cinkosság és betyárbecsület is, ami adódik a kapcsolatunkból, legyen az szerelem vagy barátság... (éppen ezért NEM tűröm, amikor valaki még őt is bántja...)

szóval az őszinteség jó palást. sok minden aláfér, sőt még bizonyos esetekben menő is, mert azt gondolja az ember, hogy húúú, egy újabb dolog, ami másoktól megkülönböztet, éljen. és hogy ebbe bármilyen stílus és fröcsögés belefér, hiszen csak "őszinte". de őszintének vagy egyenesnek lenni nem ugyanazt jelenti. a tisztelet az egyenességben rejlik. mert igenis van súlya a szavaknak. főleg az írottaknak, amelyek ott maradnak, nem csak a levegőben lógnak.

teljesen őszintén csak annyit tudok hozzáfűzni ehhez az egészhez, hogy nem tudom, hogy az emberek miért nem vigyáznak jobban az értékeikre...

üdv. a takaró alól :)
ezt mondjuk nem gondoltam volna múlt hétvégén, hogy még mindig így köhögök és szarul leszek... úgy tűnik ez az antibiotikum nem tudta legyőzni, akármi is ez... mellesleg tényleg nem tudom mi ez és annyi ember betegedett le körülöttünk hasonlóan, úgy, hogy alig tudták elmulasztani. kemény.

na szóval. rajtam a takaró, ölemben a világ (azaz a laptop internettel) és így próbálok valamit tevékenykedni, amíg a kisgöndör az oviban van. igen, így azért más... van pl. nyugalom is :)

egy bögre forró kávé a következő menetrendi pont.

kit érdekel?

vannak emberek, akik annyit nem kérdeznem tőlem, hogy hogy vagyok, mi újság, élünk-e egyáltalán. ha most spontán össze kéne hasonlítanom, hogy ki hányszor érdeklődött a másik felől - még én is félnék a végeredménytől.

én azt tanultam meg, hogy az azonos élethelyzetek azok, amelyek leginkább össze tudják hozni az embereket. ez így mind szép és jó, csakhogy az élethelyzetek hírhedten időszakosak. és akkor a korábban együtt csajozó két barát közül az egyik, akinek mégsem lett komoly barátnője már nem érti miért nem ér rá annyiszor a barátja, aki elvált nem biztos, hogy a boldog kapcsolatban élő barátnőjével akarja ezt megvitatni és a kapuzárási pánikkal küzdő háromgyerekes családanya részeges estéi sem biztos, hogy átmennek abban a társaságban, akik ezen már jó esetben huszonéves korukban túlléptek...

szóval én ezt értem, megértem, elfogadom. na nem mintha lenne választásunk, ez van.
csak néha sajnálom egy kicsit. mert valamiért én állok legtöbbször azon az oldalon, aki még keresi, kérdezi, érdekli mi újság, ha jó, ha rossz, ha más mint az én életem akkor is... néha azt érzem mindjárt elnézést fogok kérni, amiért az éppen (hangsúly azon, hogy semmi sem állandó) adott élethelyzetemből rákérdezek az övére.

erről most egyébként beugrott egy ex kollegám, akivel tök jóban voltunk egy ideig - természetesen a közös munkahely is egyfajta "élethelyzet", ezért amint ez a munka megszűnt, soha többé nem volt se kép se hang. egyszer felhívtam, hogy hogy van. és azt kérdezte MIÉRT hívtam. elismételtem. HOGY VAGY? és ezt nem tudta értelmezni, ezért elmondta, hogy mobil boltot nyitott és majd keres, hogy segítsek neki népszerűsíteni. tehát céllal. az, hogy én hogy vagy? ez a kérdés nem hangzott el. többé nem hívtam.

szóval - dátumhoz kötődően - tudom, hogy vár rám mostanában egy-két ilyen hívás. amit nem fogok ejteni. mert nekem fontos. számomra a virtuális képeslapok, az sms-ek és az fb bejegyzések nem valódi köszöntések, nem valódi fórumok. arra csak az emberi szó alkalmas... idő hiányában (?) legalább telefonon.

vagy lemaradtam valamiről?

sorsfordító

van ez a sorsfordító c. műsor a life network-ön... takarítom el a hétvégi romokat és közben hallgatom... mindig bőgök rajta, ahogy családok egyesülnek újra... elképesztően megható.
közben eszembe jut az elmúlt pár év, ami sajnos pontsan alma éveiben mérhető, a saját kis "történetünk" és majdnem elnevetem magam, hogy lassan mi is szerepelhetnénk egy ilyen műsorban és igen, tökéletesen értem, amikor valaki azt mondja, hogy a születésnapján azon gondolkodik, hogy vajon eszébe jut-e az elveszett családtagjának. vagy annak, aki elhagyta... holnap lesz alma születésnapja és nekem is eszembe jut, hogy vajon a bátyám gondol-e rá. de nem szeretek erre gondolni, mert mindig ott van az a keserű tény mellette, hogy a testvérem még sosem látta a kislányomat... aztán nemsokára lesz az ő születésnapja! és kíváncsi vagyok rá, hogy ő gondol-e arra, hogy én gondolok rá aznap. utána meg jön az én születésnapom, amin ugyanúgy néma marad a telefon mint minden más ünnepen, de nekem akkor is titokban eszembe fog jutni, hogy vajon gondol-e rám aznap...?

az élet nem egy fáklyásmenet... tudom. közben leparkoltam a kocsival a házunk elé és nem tudtam kiszállni, mert eszembe jutott a korábbi rossz hír, amit hallottam innen a saját környezetemből és annak ellenére, hogy alig van kapcsolatom ezzel az emberrel, hiába élt itt a közelemben eddig, annyira megrendültem, hogy délutn is csak ültem és néztem magam elé, azon töprengve, hogy ezt még így kívülállóként is nehéz átgondolni, de ott a két gyerek és a szerető férje... jézusom. mi alapjá osztja az élet a lapokat vajon...? ráadásul ez a történet felhozott bennem csomó nagyon mélyen eltemetett emléket az intenzív osztályról, apuról, a halál érezhető közelségéről, de még nagyiról is, amit láttam az arcán, ahogy végig kellett kísérnünk egy olyan úton, amiről pontosan tudtuk, hogy mi áll a végén... és fáj, hogy bárki, még olyan ember is, aki nem áll olyan közel hozzám, át kell essen bármi hasonlón, mert én tudom, hogy mit érezhet és ez rémes...

vannak dolgok az emberben mélyen eltemetve, amelyeket nem tud elfelejteni, tehát feldolgozásra várnak, de feldolgozni sem lehet, ezért ezeket egyszerűen eltemetjük mélyen... és akkor vannak ilyen napok, amikor ezek valamiért felszínre törnek és a nap csendes bőgéssel telik, ami most nem olyan jó, de tudom, hogy engedni kell, mert csak rosszabb lesz, ha visszatartom. majd holnap jobb lesz, tudom...

szeretnék megint gyerek lenni. ártatlanul és várakozással tekinteni mindenre, ami csak van az életben... ezek nélkül a rossz élmények nélkül. de már nem vagyok gyerek, ezek idebenn vannak és az élet... nos, nem könnyű.

akkor iszom egy kávét. hátha az változtat valamin.

:-/

biztos elfáradtam az elmúlt napok buli előkészületeiben és biztos kell egy kis pihenés a sok "ma csak jó kedvem lehet" nap után is - de egyelőre csak ülök és nézek ki a fejemből, aminek az oka sokkal inkább egy tegnap esti beszélgetés...

vannak a kemény és a kedves beszélgetések. a kemény beszélgetések szükségesek. a kedvesek meg jót tesznek a lelkemnek és sokkal többre sarkallnak, mint a kemények. de amikor simogató szavak jönnek, majd alig pár nappal később ennek az ellenkezője jön szóban... az nekem elég az összezuhanáshoz. ha azt érzem, hogy valaki nem hisz bennem, akkor elfogyok. mert vannak emberek, akiknek a véleménye igenis nagyon fontos.

még nem tudom mivel fakaszthatnám magamat mosolyra ma.
de igyekezni fogok. (a magam kedvéért.)

kávé előtt egy perccel

tyűha. olyan a mosolygók csoport mint egy blog, legalábbis kiélem magam és ritkábban támad vágyam, hogy írjak :) ezen változtatni fogok, mert ezek teljesen különböző dolgok.

most épp a kanapém kedvenc szegletén pipiskedem és hoztam egy döntést... tudom mivel szeretnék foglalkozni jövőre :))))) ez egy érzés. remélem, hogy egy MEGérzés is. de a dolgok remélhetőleg egyszer csak elkezdenek jó irányba haladni.

ma délig nagy dolgokat műveltem, sok volt a sikerélmény, majdnem mindent beszereztem, amit szerettem volna... és még egy jövő évi esküvős is felhívott. háááát :))) most ettem és elkókadtam, de mindjárt kapok egy kávét magamtól, összerámolok, megpróbálom elrejteni alma ajándékát, ami nagy és feltűnő (a teszveszről zsákmányoltam egy széket neki az íróasztalhoz - amit egyelőre kinn hagytam a kocsiban, mert lapraszerelve úgysem felismerhető, de legalább nehéz, majd bé behozza... a széket meg szerintem letakarom majd a kisszobában vagy valami. izgulok! :))))

az a rémes, hogy az íróasztalt semmi értelme fenn elhelyezni, mert mindig velünk van... akkor megy fel a kiskonyha és megint jön 3 nap átrendezés, hogy valamelyest megoldjam az összes bútort a kicsi helyen... szóval nagyon vágyom a HELYRE. de most ez van, így ebből kell a legtöbbet kihozni, nincs mese.

kávé. most.

friss levegő

rámolom el az esküvős cuccokat... kicsit úgy érzem ennek sosem lesz vége... de ha minden igaz, akkor ma este szépen kirámoljuk a cuccokat a volvo fenekébe és kész, elmennek isten hírével bé szüleinek pincéjébe, a "helyükre"... a lakás szerintem hangosan fel fog sóhajtani és nem sokkal kisebbet fogunk mi is. az étkezőasztal például már előkerült a hobby kellékek alól és már most mintha több levegő volna.

elképesztő, hogy néha mennyire egyszerű dolgokon múlik egy jó érzés...

(és most halálra bőgöm magam közben a sorsfordítón a life network-ön. tök ciki vagyok, komolyan :))