tájm

a másik meg az, hogy egyszerűen el kell fogadnom, hogy reggel HASZNÁLHATATLAN vagyok :)))) fél órákig képes vagyok pislogni egy irányba anélkül, hogy érzékelném az idő múlását és csak dödörgök azon, hogy most mit is kellene csinálni pontosan...

én este pörgök föl. jönnek az ötletek, a lelkesedés, hogy még több ötletet találjak... de olyankor bé már csúnyán néz rám, hogy ne olyankor dolgozzak, amikor ő ott ül mellettem, ami egyébként tök jogos, de akkoriiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiis.... ááááááááááááááááááááááááh :)))

(szóval most még pislogok. és ezzel megy a drága idő sajnos. hétfő reggel van és a legutóbbi telefonhívással percre betelt az egész hetem. vazz :)

kicsit

kicsit zavarba ejt az önjelölt tudomány. én értem, hogy nehéz kimondani, ha nem értünk valamihez, és a garast verni kell erősen a fogunkhoz, még erősebben, hadd törjön valamelyik. de akkor meg minek mégis odavetni közben csendben a kérdést valakinek, amikor nem a véleményére vagyunk valójában kíváncsiak, hanem megerősítést várunk a saját elképzelésünket illetően és ha az mégsem úgy van, akkor kellemetlen a helyzet. ha nem kérdeznek, én nem szólok. ha kérdeznek, akkor szólok. őszintén. egyikkel ez a baj, másikkal az a baj. és én még nem jöttem rá, hogy az hogyan lehet, hogy a végén mégis én érzem magam hülyén. ezen a hétvégén is csak lestem, mert az utólagos tűzoltás nem az én műfajom - rendelkezésre álltam végig. de nem kérdeztek. utólag mégis mit mondjak?

egyre inkább azt érzem, hogy mivel az igazi vélemény keveseket érdekel, én olyankor vagyok már boldog, amikor NEM kérdeznek. mert én természetemnél fogva alkalmatlan vagyok vélemény erősítésre és udvarias felszínes hazudozásra, netán benyalásra. ha valami tetszik, akkor tudok udvarolni, ha valami nem tetszik, akkor megmondom. ennyire egyszerű.

kint szürkeség lóg az égen, benn pedig nincs még elegendő fény, teszek egy kört és felkapcsolok párat, hogy ellensúlyozzam a kinti egyhangúságot. reggeliznem kellene, utána kávét inni és mindeközben igyekezni nem elveszíteni a reményt olyan dolgokkal kapcsolatban, amelyeket néha azt gondolom befolyásolhatok, majd hirtelen mégis úgy érzem, hogy rajtam kívül állnak, én maximum az első sorból figyelhetem az események alakulását. és mindeközben feladni semmit nem szabad. na erre varrjunk gombot.

az élet azért elgondolkodtat erősen. ez, ahogy alma végignyígta a délelőttöt, hogy de neki is vegyünk gyűrűt, makd a buliban gabika elővett egy kis dobozt ajándékba almának és mi volt benne? gyűrűk... ezek nem véletlenek. mondani akarnak valamit. valami olyasmit, hogy ha türelmesen kivárod, az élet megadja neked azt, amit szeretnél, ami rád vár... de csak azt, ami a TIÉD. és ki vagy te, hogy tudd előre, mi a tiéd és mi nem?

vannak dolgok, amelyeket nagyon szeretnék, amelyekre nagyon vágyom. bé azt mondta tegnap éjjel: "vonzzad be..." - de eddig még nem vonzottam be. lehet, hogy egyszerűen csak nem volt még itt az ideje? ki tudja. meglátjuk :)

sok

már egyszer elindultam aludni... de visszaültem, pedig leragadnak a szemeim.
csordultig vagyok a ma délutánnal, csak érzem, hogy túl fáradt vagyok, hogy szavakba foglaljam azt, amit érzek.
írtóra elgondolkodtatott ez a gyűrű dolog is, hogy alma egész délelőtt nyígott, hogy de neki is vegyünk gyűrűt és el kellett neki magyarázni, hogy most gabikának vesszük és neki nem. majd gabika váratlanul előrukkolt pár apró ajándékkal, köztük almának is... egy kis csillogó gyűrűvel.
valami ilyesmi maga az élet, nem? csak gőzzed kivárni a jót.

mindenesetre olyan szinten meg vagyok hatódva nem csak a ma este elhangzott "beszédektől", de az egész este mélységétől... szerintem senki nem gondolta volna, hogy ilyen szavak fognak elhangozni és olyan dolgokról fogunk beszélni, amelyekről "nem szoktunk". nem mintha tabu témák lennének, de talán túlzottan is komolyak. és bármennyi idős is leszek, úgy tűnik engem mindig meg fog rendíteni, amikor felnőtt embereket látok elsírni magukat és elcsukló hangon beszélni...

a téma mélysége pedig? hát nem tudom hogyan fogalmazzam. talán úgy, hogy annyi apró dologból csinálunk gondot, amelyek valójában nem is olyan fontosak...

most csak nevetek azon, hogy én frankón úgy képzeltem, hogy hazajövök, almát lefektetem és mivel bé dr.p-nél van, ezért még kicsit dolgozni is nekiállok. először is, majdnem egy órával később értünk haza, almának az autóban meséltem, hiszen nem ő tehet róla, hogy már késő lesz az esti meséhez mire ideérünk. aztán azon kaptam magam, hogy csak úgy bambulok. munka? ugyanmár. pislogás.

minden viszonyítás kérdése az életben. mindennek az értékét csak úgy tudjuk felmérni, ha hasonlítjuk máshoz. és akármennyire is keresek, kutatok, bármennyire is KELL a magánéletem, a munka és minden más, hogy kerek egésznek érezzem magam, mindezt csak viszonyítási alapnak tekintem ahhoz az érzéshez képest, amikor ez a kisbogár odabújik hozzám és megölelget... megengedtem, hogy a "nagyágyban" aludjon velem, hiszen most nincs itt apa. fél éjszakát fenn leszek, mert takargatni fogom és néha majd szájbarúg álmában, kis szerencsével pedig felkel jó korán, hiába feküdt későn és én reggel a barbie rajzfilm alatt fogok a kanapén szundizni kínomban - de egyszerűen EZ a legszuperebb dolog a világon. a legfontosabb. a legédesebb. és most érzem igazán, hogy mennyire jó lenne egy második kisbaba :) mindenféle elvárás és udvariaskodást félretéve... érzem.

napi jótanács

ha valami nem megy, akkor ne erőltesd. hagyd ott. csinálj mást. olyat, ami sikerélményt ad. tégy rendet magad körül és utána ülj neki újból.

most már csak meg kéne fogadnom.

a lakás foglya

mentem volna én - de jött a sürgős, mostazonnal munka és itt ragadtam. alma délután zoézik én meg addig reménykedem, hogy még ma készen tudok lenni az egésszel...
az van, hogy le vagyok eresztve. kifejteném, de mégsem.

egyszer réges régen olvastam egy cikket a "time management" című rejtélyről. akkor legyintettem, hogy ugyanmár, kinek van erre suüksége. nagyon csendben feltenném a kezem... már ha épp ráérek a folyamatos szétesés közben. hmmm... miért nem ilyesmiket tanítanak a főiskolákon?!

vannak még tanulságaim egyébként. de rájöttem, hogy nem tudom ide leírni. lehet, hogy álnévvel el kéne bújkálnom. még nem tudom.

grrr.

megint csak SZÍNÜLTIG vagyok mindennel... épp a kanapén melegszem, mert egy bő fél órát álltam szélben, hidegben j-vel, már a szememből folyt a könny, de közben örültem, hogy megint beszélgetünk... ugyanakkor ez sem lesz már olyan mint régen és közben azon filóztam, hogy azért, mert elhangzottak a hátunk mögött bizonyos dolgok, és történt egy s más körülöttünk, vagy ez az egész elmúlhat mintha sosem lett volna. mindenesetre jó volt, amíg be nem csatlakozott hozzánk egy fura csávó, aki egyébként jófej, mert aki felvállalja, hogy fura, az jó fej, de nem annyira esett jól, hogy megbeszélték milyen dagadt j. miközben én sokkal ducibb vagyok - ezt egyszerűen nem illik egy nő előtt. majd felhívta a felesége és ő bemondta a telóba, hogy mindjárt megyek, csak még dumálok j-vel, holott én is ott álltam. ismét szuper udvariatlanság, mert ha nem jutott eszembe a nevem, akkor is legalább mondja, hogy j-ékkel. mintha ott lennék. ráadásul ő jött oda hozzÁNK. szóval jó is volt meg nem is, kicsit megsemmisülve távoztam és gondolkodtam azon, hogy az emberek kapcsolatai úgy hullámoznak mint a tenger, komplett családok és kapcsolatok rendeződnek át viszonylag kevés idő alatt, a súlypontok pedig annyiszor változnak, hogy már elveszítik értéküket...

mindez nem úszható meg ennyire kicsi helyen. én ezt értem. de én alapból nem vagyok vidéki lyány, ezért nem tehetek róla, de erre akkor is mindig rácsodálkozom... az emberek alapból unatkoznak. és néha több bennük a rosszindulat, mint amit én értelmezni tudok.

vagy csak olyan ez a mai nap, hogy nem kifejezetten látom a dolgok napos oldalát. ez nem kimondottan jellemző rám, de kellenek ilyen napok is. talán. ezt sem tudom.


egyébként meg. tegnap valaki (g.) olyan néven szólított, amin már vagy 15 éve nem... és meglepődtem, ahogy azon kaptam magam, hogy percekkel később egy titkos jóleső mosollyal a számon ülök a kanapén, ahogy hallom a hangján ezt a nevet... ;))))))))))))))))))))))))))))))))))) ejnye-bejnye.

ez van

azért az ember emberből van, na. és hiába próbál félretenni dolgokat, rosszul esik neki, amikor a háta mögött kibeszélik, kifejezetten "csúnya" dolgokat mondva, hogy a gyereket idézzem. most azon filózom, hogy ha ezt most kiírom magamból, az segít-e nekem abban, hogy felül tudjak ezen kerekedni... mert nem fontos, most nem kéne, hogy fontos legyen.

de én is emberből vagyok ám...

talán az a jó, amikor az ember soha vissza nem hallja ezeket. csak hogy ez szinte lehetetlen... így most maradok kicsit szomorú. főleg, hogy ha tudná, hogy én még ennek ellenére is segíteni akartam, akarok...

na hát ez van. a valódi élet. cseszheted a jóindulatodat.